Ostorcsapás a hideg esti szél,
Fagyos ujjakkal bogozza hajam,
Fegyvert ránt hamar a gyáva szeszély,
Arcomba sújt, hogy adjam meg magam.

Ököllel vár reám e vad vidék,
Klondájk rózsája nő a flaszteren,
Ha látod? – ne kérdezd miért?
Gyilkol az ösztön és a félelem.

Büszkén török börtön-országon át,
Vadul kérdem önmagam sebezve:
Ki csapszékek mélyén Angyalra vár –
Miért él itt? – már mindent elfeledve.

Ha az idő, mint mozgó sír elér,
Nem fejtek titkot már e szegleten,
Hisz’ túl az élet már a jó-felén,
Gyenge a szív – csorba a fegyverem.

Várok ünnep arccal hideglelősen,
Ki bűntől szűzen mindent birtokolt,
Túlterhelt hajón élek sietősen,
Lám titkokat súgva, akár a Hold.

Már vágytalan, kopár akár a kő,
És vajúdva is e kocsmaléten,
Régen túl az ismert határokon,
A vér s a szellem igézetében.

Vagyok fodor az elfutó vízen,
Vagyok sorskérdés és balsejtelem,
Itt élek köztetek magányosan,
Míg érbitón legyűr a jeltelen.

Bilincsek közt nem élhetek híven,
De leszek lélek: új nap, kegyelem,
Nem vetek már szilaj hullámokat,
Levél vagyok Uram – nem áradó patak.