"A család kérte az orvost, tegyen valamit, de az csak ugyanazokat a gyógyszereket írta fel, melyeket eddig is szedett, már ameddig le tudta nyelni őket. Újév reggelén az álmos nővérke úgy tette tisztába a nagymamát, hogy az leesett az ágyról. Akkorát sikoltott, hogy még a folyosó túlsó végén is hallották. A lánya és az unoka berohantak, felemelték a földről, és azonnal látták, hogy az egyik lába eltört, a csont csaknem átszúrta a pergamenszáraz bőrt. Azonnal hívták az orvost, aki megvonta a vállát: De hiszen az anyukát már így, törött lábbal hozták be! – állította szemrebbenés nélkül. A család könyörgésre fogta a dolgot: legalább adjanak erősebb fájdalomcsillapítót, esetleg morfiumot neki.

– Azt nem lehet – mondta a doktor –, ahhoz CT-vizsgálat kell. Az ünnepek alatt pedig a CT nem üzemel. De azért előjegyzésbe vette a nagymamát az ünnepek utánra.

Öt napig haldoklott a nagymama iszonyú kínok között, a lánya és az unokája sírtak a tehetetlenségtől. Törölgették a homlokát és simogatták a kezét, beszéltek is hozzá, de már nem válaszolt. Az ötödik napon vitték volna a CT-vizsgálatra, de már nem volt rá szükség. Reggelre meghalt.

Az ünnepek után megjelent a főorvos úr, lebarnulva, kipihenten. Ő állította ki a halotti bizonyítványt, gyorsan és készségesen, rémlett neki, hogy valami borítékot kapott a családtól, mielőtt elutazott.