Nevek százait írhatnám le, azonban csak néhány személyt nevezek meg azok közül, akik kellő családi háttérrel váltak naggyá, de a nemzet számára nagyon kicsik maradtak. Itt van például a sokmilliárdos moszkvai ingatlanpanama gyanúsítottja,

Fekszi Márta volt külügyi államtitkár, majd ENSZ-nagykövet. Ő, mint a Vándor Tamás volt rendőr századossal készített tavaly júliusi interjúmból kiderül, Fekszi László volt határőr parancsnok lánya. Fekszi apuka az ’56-os forradalom sárba tiprója, a megszálló szovjet hadsereg kiszolgálója és – a szemtanúk szerint – a legalább ötvenöt halálos áldozatot követelő mosonmagyaróvári sortűz egyik fő felelőse.

Folytathatjuk a sort: Eörsi Mátyás Eörsi Gyula ötvenes évekbeli igazságügy-minisztériumi főkolompos fia, Bauer Tamás az ÁVH-s Bauer család gyermeke és Pető Iván Pető László ÁVH-s tiszt fia, de vannak sokan mások is, akikről már sokat írt az elmúlt húsz év sajtója.

Amikor Csurka mindezekről írt, kiközösítették, pedig csak az igazat írta. Hiába tagadják, a fenti példák is igazolják, hogy létezik a folytonosság az ötvenes évek ávós hatalma, ötvenhat pufajkás eltaposói vagy a kádári megtorlógépezet és az elmúlt évek balliberális kormányzása között. Most talán végre sikerülni fog, úgy érzem, most félnek, igaz, rúgkapálnak. Ők akarják meghatározni még az igazságot is, ez azonban nem fog sikerülni. Nagyon gazdagok lehetnénk, ha ez a sok áruló, hitszegő, az ő ku­tyáik kölykei, akik a múltat a jelenbe akarták bújtatni, nem lopták volna szét országunkat mindmáig teljesen büntetlenül. Na jó, egy-egy kisebb ítélet született, egy-egy gyenge, ócska per.

Itt nagyon sok exkommunistának „zseni gyerekei” vannak, akik a nagybetűs életbe kilépve rövid időn belül biztos és jól jövedelmező állásokba kerülhettek. Ezt végre meg kell állítanunk, idézve az Internacionálé szövegéből: a múltat végképp eltörölni.

A moszkvai kereskedelmi kirendeltség ingatlanjának zavaros piacra dobása tovább mutat, több mint egyszerű bűnös üzlet. „Mi” mindent megtehetünk – gondolják továbbra is mindazok, akik szabad prédává tették a magyarság vagyonát. Ők persze mindezt nyugodtan tehették, saját kormányaik idején aztán mindig találtak valami ideológiát bűntetteikhez. Visszapereg bennem az elmúlt húsz év, az ilyen-olyan becsapások sorozata. A felelősöket meg kell találnunk. Ítéletekre van szükség. Törvényesekre. És minél előbb.

Hogy ezek elfelejtsék egyszer és mindenkorra, hogy a kontónkra büntetlenül lehet garázdálkodni Moszkvától Budapesten át a Seychelles-szigetekig. A vagyonkezelők lekezelték a magyar emberek vagyonát, mint egy kilyuggatott buszjegyet, hogy legyen miből támogatni továbbra is bűnös hálózatukat. Ezt az ármánykodó filozófiát meg a hozzájáruló gyakorlatot nem akarjuk tovább. Mi vagyunk többen, itt és most azt mondjuk, elég volt az offshore-ozásból, a hamis szerződésekből, de legfőképpen a magyarság elleni támadásokból.

Egyszer már kikanalaztuk a csalárdság levét az utolsó cseppig, mert elmaradt az igazságtétel. Most bízom a miniszterelnökben, s azt gondolom, végre elindulunk a felemelkedés útján. Az egykori sarzsi nélküli apa és anya gyermekeként optimista akarok lenni az új Magyarországon.

URL: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=22080
Dr. Vida Ferenc,

a Népbírósági Tanács vezető bírája a Magyar Rádió 1989. július 19-én felvett közel hét órás interjújában, és annak a Bartók Rádióban leadott vágott változatában vallott az akkori eseményekről, és a következőkkel indokolta álláspontját: „Én nagyon sok embert halálra ítéltem! Nem bosszúból. Éntőlem távol áll a bosszú! Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem.”

A 20 embert hóhérkézre juttató vérbíró azonban nem állt mindig a hatalom csúcsán: Vida Ferenc 1911-ben született Csongrádon, jómódú ügyvéd apa fiaként. 1932-1933-ban részt vett a cionista mozgalomban, közben elvégezte a jogi akadémiát 1934-ben Szegeden, majd 1934-ben Tel-Avivba ment, ahol részt vett az ottani munkáspárt megalapításában. Magyarországon 1936-tól ügyvédjelöltként dolgozott, emellett az illegális kommunista mozgalomban is dolgozott. Ekkor vált ismertté "Tunisz" fedőnéven, mivel jellegzetes arabos külseje volt. 1942-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték illegális kommunista szervezkedésért.

Magyarország német megszállása után Németországba hurcolták, megjárta a dachaui és buchenwaldi koncentrációs tábort, a második világháború után pedig ügyvédként kezdte újra hazai pályafutását. 1945 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti V. kerületi pártbizottságának titkára lett, 1946-1949 között a Belügyminisztérium tanácsosaként, azután pedig az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetőjeként dolgozott. Az Igazságügyminisztérium 1951 decemberétől alkalmazta, 1953. november 8-tól pedig egészen 1972. október 31-ig a Legfelsőbb Bíróságon tevékenykedett, ahol legmagasabb beosztása kollégiumvezető-helyettes volt.

A gyakran kontrollálatlan dühkitöréseiről és ordibálásairól elhíresült Vida Ferenc mint Pilátus a Krédóba, úgy csöppent bele a Nagy Imre perbe. Eredetileg ugyanis Radó Zoltánt nevezték ki a per bírájává, ám szívinfarktusa miatt 1958 februárjában meg kellett szakítani a tárgyalást. Rainer M. János történész szerint „Radó pervezetési stílusa és Vidáé több ponton döntően különbözött. Radó koncepciója az adott körülmények között lehetséges korrektség elvét követte, mindenkit hagyott beszélni. Radó nemcsak szavakban, hanem gesztusokban is megpróbálta tartani magát az ún. törvényességhez, betartott formaságokat és feltételezhető, hogy az ő fejében nem volt kész koncepció arra, hogy itt mit kell csinálni, kik ezek az emberek.” Vida 1989-ben erről a következőképp vélekedett: „Radó Zoltán nem tudta vezetni a tárgyalást. Radó-féle tárgyalás alatt nem volt több mint a vádlottak kihallgatása. A vádlottak vezették a tárgyalást, Radó pedig futott utánuk, képtelen volt összefogni az ügyet.”

Vida stílusa egész más volt, ő úgy viselkedett, mint egy klasszikus sztálinista politikai per bírája, így átvállalta a vádló szerepét is. A bírói pártatlanság elvére mit sem adva azonosult a váddal és nem lehetett pontosan tudni, hogy éppen ki is az ügyész és ki is a bíró. A helyzetet az is bonyolította, hogy a Nagy Imréék elleni eljárás nagyon összetett ügy volt, a mai fogalmaink szerint egy ilyen per tárgyalása éveket venne igénybe, sok-sok tucat, esetleg százig elmenő tárgyalási nappal. Ebben az esetben viszont az egészet egyetlen hét alatt kellett végigvinni. Vida az 1989-es interjúban mindezt így fogalmazta meg: „Én nagyon jól tudom, hogy a magam első fokú rendkívül kevés rutinjával, bizonyos, hogy néhány eljárási szabályt megsértettem. Meg vagyok győződve róla, hogy ha jól keresnek, sok minden hibát, hiányosságot találnak az ítéletemben.”

Mink András történész szerint „az egy finom megfogalmazás, hogy szakmai hibákat követett el. Én azt gondolom, hogy jogsértések tömkelegét követte el. Jogszerűnek azt gondolom nem nevezhető semmilyen olyan eljárás, ahol a védelem egyetlen egy tanút nem szólíthat a pulpitusra, az összes tanú, aki megszólal a per folyamán, az egytől egyig a vád tanúja.”

Rainer elmondása alapján „közel 30 megidézett tanura, szembesítésekre, védői kérdésekre, vádbeszédekre és a többi és a többi, összesen hat napja volt. Feltűnően sietett. Vida erőltetett tempót diktált. A vádlottakat félbeszakította, nem hagyott teret semmiféle álláspont bővebb kifejtésére és szembeötlően sietett. Vida nyilvánvalóan mélyen azonosult érzelmileg is a vádakkal, az ő hangjából, amely egy inkvizítor kínzó kamrájából süvölt szinte még 50 év után is, őszinte és mély felháborodás, sőt gyűlölet sugárzik.” Az interjúban Vida erről a következőképp nyilatkozott: „Én annál undorítóbb dolgot nem tudok elképzelni, minthogy valaki fönn ül a pulpituson, bíró, tanácsot vezet és azzal, aki lenn áll a vád terhe alatt, azzal elkezd ordítozni, meg gúnyolódni, meg nem tudom mit csinálni. Hát ennél szörnyűbb, ennél embertelenebb dolgot el sem tudok képzelni."

Vida Ferenc mindvégig tagadta, hogy bármilyen törvénytelenséget követett el, és azt állította, hogy ő minden szempontból korrekten járt el, ez viszont messze nem így volt. Indoklás nélkül visszautasított minden védekezésre irányuló indítványt, tehát amikor a vádlottak, illetve a védőik tanúk megidézését szorgalmazták, bizonyos dokumentumok bemutatását indítványozták, akkor Vida ezeknek részlegesen, vagy egyáltalán nem adott helyt.

A Nagy Imrére és mártírtársaira halált kérő Szalai József ügyész, a rendszerváltás hajnalán a még életben maradt Kopácsi Sándor hatod rendű vádlottól bocsánatot kért, Vida Ferenc azonban egy évvel halála előtt sem bánta meg tettét Az interjúban ez így hangzik el: „Én a legtisztább lelkiismerettel ítélkeztem: Én nem úgy éreztem és nem úgy gyakoroltam a bírói hivatást, hogy ez hatalom, hanem ez szolgálat. Ma, 1989-ben Nagy Imrét halálra ítélné? Ma is elítélem. Az, hogy halálra ítélném, azt nem állítom.”

Vida, a vérbíró 1956-ban: semmit nem bánt meg

Vida Ferenc, a Nagy Imrét és társait halálra ítélő népbírósági tanács elnöke a rendszerváltás után, halála előtt közvetlenül sem bánta meg döntését.

Kapcsolódó írások
Ítélt a vérbíró Vida Ferenc 1989-es nyilatkozataiban határozottan tagadta, hogy instrukciót kapott volna az ítélet végkimenetelét illetően a Magyar Szocialista Munkáspárt akkori vezetőjétől, Kádár Jánostól. Ugyanígy azt sem ismerte el, hogy a párt legfelső vezető plénuma, a politikai bizottság vagy az akkori kormány irányította bírói tevékenységét, amelynek során a népbírósági tanács ellenszavazat nélkül halálra ítélte Nagy Imrét, Maléter Pál volt honvédelmi minisztert és Gimes Miklóst, a november 4. utáni ellenállás szervezőjét.

Ma is kivégeztetné

A Bartók Rádióban 1989. július 19-én Vida Ferenc azt nyilatkozta, hogy politikai részről soha nem kért és nem is kapott eligazítást a Nagy Imre-pert illetően, valamint a vádlottakat ma is elítélné. Két nap múlva, a Kossuth Rádióban már árnyaltabban fogalmazott, azt mondta, hogy bűnösnek tartja őket, de nem biztos, hogy halálos ítéleteket hozna. Ugyanebben az interjúban azt mondta, hogy „én nagyon sok embert halálra ítéltem”.

Vida Ferenc 1911-ben született Csongrádon, jómódú ügyvéd apa fiaként. Részt vett a cionista mozgalomban 1932-1933-ban, közben elvégezte a jogi akadémiát 1934-ben Szegeden, majd 1934-ben Tel-Avivba ment, ahol részt vett az ottani munkáspárt megalapításában. Magyarországon 1936-tól ügyvédjelöltként dolgozott, emellett az illegális kommunista mozgalomban is tevékenykedett. Ekkor vált ismertté „Tunisz” fedőnéven, mivel jellegzetesen arabos külseje volt. 1942-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték illegális kommunista szervezkedésért.

Húsz embert juttatott akasztófára

Magyarország német megszállása után Németországba hurcolták, a második világháborút követően pedig ügyvédként kezdte újra hazai pályafutását. 1945 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti V. kerületi pártbizottságának titkára lett, 1946-1949 között a Belügyminisztérium tanácsosaként, azután pedig az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetőjeként dolgozott. Az Igazságügyminisztérium 1951 decemberétől alkalmazta, 1953. november 8-tól pedig egészen 1972. október 31-ig a legfelsőbb bíróságon tevékenykedett, ahol legmagasabb beosztása kollégiumvezető-helyettes volt.

Bőzsöny Ferenc, a hang „örököse” több mint öt évtizeden keresztül volt a rádió bemondója, majd főbemondója, majdnem negyven éven át pedig a Magyar Televízió Delta című népszerű tudományos magazinjának férfi narrátora.

A veszprémi piaristáknál érettségiző fiú eredetileg papnak készült, de a veszprémi szemináriumot az ÁVH 1952-ben feloszlatta. Televíziós bemondónak egy újsághirdetésre jelentkezett 1956-ban. A Magyar Televízió azonban csak egy évvel később indult el. A háromezer jelentkező közül egyedüliként, őt mégis felvették – a rádióhoz.

Egészséges emberek voltak, mégis elpusztultak.

És a következő részlet: „A demonstráció résztvevői megosztották egymással információikat. Tudniillik azt, hogy a közelmúltban csak Bács-Kiskun megyében két sertéstartó gazda lett öngyilkos kilátástalan helyzete miatt, egy gazdának pedig, aki húsz éve foglalkozik sertéstartással, éppen most árverezik a házát, mert nem tudja visszafizetni a tevékenysége fejlesztéséhez felvett kölcsönt.”

Tejtermelők, sertéstenyésztők…

És lúdtenyésztők: „Ami az embert illeti: megvan a 12-ik libatenyésztő-beszállító öngyilkos is, aki a csőddel úgymond ágyát-házát elvesztette. Ha 2-3000 emberből 12-en lesznek öngyilkosok, akkor ezt felszorozva 50.000-re még mintegy 300 mg-i öngyilkossal számolhatunk.”