Nézzük csak a minapi hírt, amelyik az ismert lantművészről szólt.

Benkő Dániel: „Először harmincezer forintra bírságoltak meg, később ezt visszavonta a bíróság, ám kiküldtek egy határozatot: fizessek be csaknem hetvenmilliós perköltséget. Szó szerint rosszul lettem, azt hittem infarktust kapok. Barátaim megnyugtattak, hogy csak tévedés lehet. Írtam hát az összeget megállapító Szabó György bírónak, helyesbítsen. Két és fél évig válaszra sem méltattak. Rettegtem, hogy rámegy a házam, az életem a semmiért kiszabott perköltség miatt.”

A művész – mint mondta – majdnem infarktust kapott. Ha ezt megtörtént volna, ma senki sem törődne vele, ki tette el láb alól. Ám hála Istennek, életben maradt, és tudósítani tudott az őt ért atrocitásról.

Bizonyosság egy bizonytalan világban

Az alkalomhoz illô ünnepi szavakkal és a Mentor Kiadónál megjelent emlékfüzettel köszöntötték a jó barátok, kollegák, ismerôsök a hatvanéves Gálfalvi Györgyöt a Látó folyóirat szerkesztôségében, ahol helyettes fôszerkesztôként intézményt teremtett és tart fenn: az erdélyi irodalom egyik legrangosabb mûhelyét. Markó Béla fôszerkesztô - kit oly sok feladat von el jó ideje a lapkészítési munkától - az állandóságot, a megbízhatóságot emelte ki Gálfalvi szép emberi tulajdonságai közül.

A kis ünnepi kiadványban Füzi László, Ilia Mihály, Jánosházy György, Kántor Lajos, Király László, Kocsis István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Pomogáts Béla, Szepesi Attila köszönti az írót. Pomogáts Béla úgy véli: Gálfalvi György "mindenütt ott van, ahol nagy közös ügyeink mellett kell felelôs munkát végezni. Egy végvári kapitánynak ez a felelôsség ad életre szólóan erkölcsi erôt és hitelességet, folytonos tennivalót, és ez szabja meg azt a nemes helyet, amelyet a nemzeti kultúra életében, gondozásában betölt." Kocsis István pedig így zárja köszöntô sorait: "Ahhoz gratulálok, hogy barátai és kollegái számára ô mindig a bizonyosságot jelentette... A bizonyosságot egy bizonytalan világban."

És most szólaljon meg maga az ünnepelt.

- Legutóbb, mikor veled interjút készítettem, Amerikáról beszélgettünk. Most hatvan évrôl kell beszélgetnünk. Számodra életed melyik szakasza volt a legszebb és melyik a legnehezebb?

- A legszebb az Ifjúmunkás lapnál eltöltött öt évbôl három esztendô volt: 1966-1967-1968 - amikor úgy éreztem, valóban kinyílik a világ. Még eleven volt bennem és a barátaimban is az az illúzió, hogy a kapuk tárulásához mi magunk is hozzájárulhatunk. Az akkori csapatmunkát, az egybehangolt cselekvést életem legtisztább örömei között tartom számon. Hogy melyik volt a legnehezebb... e téren sajnos a bôség zavarával küszködöm. Rengeteg nagyon nehéz pillanatom adódott. Eleve volt egy olyan periódus - bár mindent egybevetve nagyon szerencsés embernek tarthatom magamat -, amikor úgy nézett ki, nem úszom meg... Volt, amikor folyamatosan közvetlen fenyegetettséget éreztem, s olyan is, amikor közvetlenül fenyegettek bizonyos szervekhez tartozó emberek. Tudomásomra is hozták, hogy nem fogom megúszni az életemet. A szerkesztôségben is volt olyan idôszak, amikor úgy nézett ki, hogy az akkori fôszerkesztôvel való konfliktusom miatt a helyzetem ellehetetlenül. Ha állás nélkül maradtam volna, akkor nemcsak egzisztenciális gondjaim lettek volna - hiszen letettem két gyereket túszként a társadalom kezébe -, hanem a létezéstechnikám kérdôjelezôdött volna meg, amit kialakítottam magamnak. Vagyis hogy azt csinálhatom, amit szeretek - a szerkesztést és az írást. Persze írni írhattam volna, de a szerkesztést abba kellett volna hagynom. Nem tudom, hogy bírtam volna ki... Annyi tragédiát láttam magam körül. Annyi barátom menetelt szinte céltudatosan a halálba az alkohol mezején... A veszélyérzet mindig megvolt bennem, s most sem tûnt el teljesen. A kô a gyomromban kaviccsá zsugorodott, de nem morzsolódott fel, nem vált homokká.

- Gondoltál-e arra valaha, hogy feladod, hogy elmész innen?

- Nem. Tudom, nehéz elhinni, mert túlságosan mutatványosnak tûnik, amit mondok, de mégis kijelenthetem, hogy ez soha nem merült fel bennem. Ehhez hozzá kell tennem: másokkal ellentétben én nem ítéltem el azokat, akik elmentek. Beláttam, hogy a maguk törvényei szerint joguk volt elmenni. Én viszont tudtam, hogy az én törvényeim helyben marasztalnak. Ezt metaforába oldva úgy fogalmaztam meg, hogy a léleknek a Földénél is erôsebb nehézkedési ereje köt ide. Nekem itt van a feladatom, ami nekem kiadatott. Itt van az utam, amelyen haladnom kell. Nem kívánom a barátaimtól, hogy azon a ponton legyenek ma is, ahol ôket negyven évvel ezelôtt hagytam. De az én utam csakis itt lehet. Eléggé el nem ítélhetô módon régimódi ember vagyok. Mindig feladatközpontú voltam, az elsô nagy olvasmányélményem Balázs Ferencnek A rög alatt- ja volt, amit 1957-ben a szakszervezetek mûvelôdési házának a segédkönyvtárosaként, elcsapott diákként olvastam. Egy életre megfertôzött. Késôbb Németh László hatott rám.

- Az ünnepi köszöntôben elhangzott, hogy te vagy az az ember, aki nem változtál, rád mindig számítani lehetett. Te mégis úgy érzed, hatvan év alatt megváltoztál.

- Valóban úgy érzem, hogy változtam. Kamasz koromban hetykén és néha felelôtlenül úgy nyilatkoztam a felnôtteknek: küzdeni fogok az ellen, hogy megváltozzak. Mert azt hangoztatták az idôsebbek: majd csak megjön az eszem... Szinte akaratlanul görcsöt vertem magamba. A lényeg persze maradt, hiszen a génegyüttes és a vállalt feladat az embert meghatározza. Viszont az ember tanulékony, sok mindenre saját magamtól jöttem rá. Az ember fokozatosan fedezi fel magában, hogy mire való. Arra kell törekednünk, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. A legjobb színvonalunkon próbáljuk megélni az életet. Jó lenne, ha továbbra is ebbe az irányba változnék, és megírnám az eddig meg nem írt könyveimet...

- Születésnapi köszöntô írásában Kocsis István is azt állítja: meg kellett volna írd immár a hatvanadik könyvedet is. Mert jobbak lennének, mint azok, melyek Európában megjelentek. Az intézményépítés, a közösségszervezés, újabban a közéleti munka rengeteg idôdet felemésztette. Ez is alkotó munka. Ez az életmûved, nem?

- Szerintem amit elvégeztem, az emberhez illô vállalás volt, de azt is meg kell mondanom, hogy nagyon sokszor rossz lelkiismerettel csináltam. Mert gyakran úgy éreztem, van valami a lelkem csücskében, amit el kellene mondanom, de nem tudom megtenni, és ez belül kínoz, mert nem valósulok meg az írásban a magam színvonalán. Ez valós hiányérzet. Hogy a több fajta feladatot miként lehetett volna jobb idôbeosztással elvégezni, hogyan lehetett volna magamat jobban megosztani a két feladat között - ôszintén mondva - nem tudom. Az arányérzékem valahol nem mûködött egészségesen. Ezt ma is érzem. Kínoznak a bennem rekedt írások, de hihetetlen optimizmus van bennem. Ha az egészségem megengedi, mert sok nyavalya gyötör, és nem érnek újabb családi tragédiák, akkor remélem: egy-két dolgot még leteszek az asztalra.

- Magamban két magatartásformát szoktam veled társítani, de nem tudom eldönteni, hogy melyik jellemez leginkább: a „csakazértsem" vagy „csakazértis" attitûd.

- A kettô feltételezi egymást. Végsô soron itt arra szorultunk, hogy az ellenállásban találjuk meg életünk értelmét. Tudjuk, hogy mit tagadunk, de azt is tudjuk, hogy mit akarunk. Tehát a kettô egyszerre érvényes, így egész. Én úgy érzem, ez az ellenállás is alkalmas arra, hogy egymagában kitöltse az ember életét. Csak éppen szomorú, hogy életünk erre kellett korlátozódjon...

Az együttes emberi és szakmai példát azonban az a Bálint Sándor nyújtotta, akirõl egyetemi óráinkon gyakran lekicsinylõleg hallottunk, akirõl a szórványos publikációk mellett Szegeden tanuló egyetemista nõvéremtõl hallottam elõször. S a katolikus sajtóból. Szüleimnek járt az Új Ember és a Vigilia, tudtuk meghurcoltatását, perét, tudtuk nyugdíjazását. A munkáit olvasva - rám a hetvenes években különösen a Szeged reneszánsz kori mûveltsége, s a Karácsony - Húsvét - Pünkösd címû könyve volt nagy hatással. Azt éreztem, hogy hatalmas mûveltségû, modern szemléletû tudós. Szakmai elutasítása pedig inkább annak szólt, hogy kor- és pályatársai a vele való szembesítésben látták a maguk emberi gyarlóságát. Éreztük emberségének kisugárzását. Abban, hogy szakmai pályafutásom úgy alakult, ahogy, nagy ajándékként része van annak a személyes kapcsolatnak, amely élete utolsó éveiben hozzá fûzött. Egykori tanszékén napi munkámban igyekszem mindazt folytatni, amit õ elkezdett, s amit egy szomorú kor nem engedett kiteljesedni. Hogy a vallási néprajzi kutatások egyik hazai és európai központja Szeged legyen.

A katolikus hitbe, vallásba, egyházba szinte természetesen nõttünk bele. Hittanórára ugyan pedagógusgyerekként nem sokáig járhattunk, de ezt jórészt pótolták a családi és vallásos olvasmányok, a ministráns órák, a rendszeres templomba járás, egy-egy fiatal káplán mûködése - a pap nevelõkért, késõbb barátokért nagyon hálás vagyok a Teremtõnek -, diák majd felnõtt kórusok. Hitünkért gyerekként nem, inkább késõbb felnõttként kellett megküzdenünk, s esetenként megszenvednünk. El tudtuk viselni másodrendû állampolgár voltunkat. A hit természetes velejárója volt mindennapjainknak. Nem kellett beszélni róla, láttuk, milyen fontos szerepe van szüleink életében. Igazából hitük segítette õket abban, hogy a mindennapi gondokon, megpróbáltatásokon felülemelkedjenek. Voltak persze közös esti imádságok is, amelyekbõl kisgyerekként azt megtanultam, hogy az erõs hit segít elviselni s túlélni minden nehézséget. Aztán az a kép is kitörölhetetlen emlékeimbõl, amikor szüleim már idõsödõen elalvás elõtt együtt imádkozták a rózsafüzért. A gyarapodó családban mindig volt kiért és miért. Az imádság a másokért - élõkért és holtakért - való felelõsségérzet jelképévé vált. S a köszönet, a hála kifejezésévé is, hiszen gyakran éreztük/érezzük mindennapjainkban, hogy "Isten tenyerében" vagyunk, hogy gondjaink általa rendezõdnek el. Az élethez jó társat, jó szûkebb családot kaptam. Ezért tudunk elégedettek lenni.

[QUOTE]Életkora elõrehaladtával mind gyakrabban szembesül az ember azzal a kérdéssel, hogyan is áll lefolyt éveivel, mit és hogyan végzett, mit tett jól, mit hibázott, mit lehet vagy kell még másként végeznie, s mi van még elõtte.

A kérdés különösen azóta merül fel egyre gyakrabban bennem, amióta fogynak mellõlem mindazok, akik utamat egyengették. Akiknek hálával tartozom. Hiszen életkori sajátosság, hogy amíg fiatal valaki, addig a neki tett jóért hálával, s fõleg becsületes munkával tartozik. Késõbb pedig már neki kell másokat segítenie. Egy örökös adok-kapok körforgás ez.

A Vigilia körkérdését olvasva az élet és a válasz kettõssége jutott eszembe: a boldogulás emberi és szakmai, pozicionális oldala. Azt hiszem, igazán az elsõ a fontos, a második esetleges, lehet ajándék, de teher is, az elsõtõl nehezen elválasztható, nélküle mindenképp értéktelen.

Meghatározó gyermek- és fiatalkorom jut eszembe. Természetesen szüleimnek tartozom legnagyobb köszönettel én is. Mindenekelõtt azért a nyugodt légkörért, a védettséget és biztonságot jelentõ családi háttérért, amely körülvett bennünket. Ami az anyagiakat illeti, nem éltünk jól. De szellemiekben és lelkileg megkaptunk mindent, amit egy alföldi kisvárostól a nehéz 1950-60-as években meg lehetett kapni: zene- es nyelvtanulást, sportot, természetjárást, érdeklõdési körünknek megfelelõ olvasnivalót. Mindent, ami alapot adott késõbbi tanulmányainkhoz.

Igen sokféle hatás ért gyerekként, fiatalként minket. A háttér és környezet: egynéhány generációra visszamenõ vidéki polgári, értelmiségi háttér, egy zaklatott jelenû parasztpolgári lét némi emléke a környezetünkben, szegénység, lefojtott életek, bizalmatlanság, félelem a teljes kiszolgáltatottság. Máig csodálom tanítónõ édesanyámat, hogy a nagy család, öt gyerek mellett hogyan tudott derûs maradni s szolgálni: kis tanítványait negyven évig, majd gyarapodó családját, szûkebb és tágabb környezetét. Édesapám nem dolgozhatott választott hivatásában, amire készült, ügyvédként, mégsem volt megkeseredett. Vagy túl tudta magát tenni rajta úgy, hogy mi gyerekek nem vettük észre. Szinte programszerûen megtanultuk: csak azt nem tudják elvenni tõlünk, ami a fejünkben van. Tanuljatok! - hangzott az állandó felszólítás. Azt pedig tudomásul vettük, hogy nekünk, oszályidegeneknek, minden eredményért többet s jobban kell teljesítenünk, mint általában másoknak. Az élet gyerekkorban megedzett bennünket sikerre és sikertelenségre egyaránt. Ennek felnõtt fejjel láttuk késõbb hasznát. Körülöttünk a külvilágban pedig az új eszme mindent elöntõ harsánysága, képviselõinek közönségessége s primitívsége uralt mindent. Késõbb pedig az értékek relativizálása, a jó és rossz összemosása. Ebben még nehezebb volt eligazodni. Az iskolában durva ideológiai ráhatások is elõfordultak. Nem sok tanári példaképünk lehetett. Néhány tanítómra és felsõ tagozatos osztályfõnökömre, magyar tanáromra azonban gondolkodásom, szemléletem, szakmai érdeklõdésem alakításában máig nagy hálával gondolok. Végül mind az öten egyetemet, fõiskolát végeztünk.

Abban a kaotikusnak, sokszor félelmetesnek tûnõ világban a szülõk példája, az esti beszélgetések segítettek eligazodni. Tõlük megtudtuk, hogy volt/van egy másik, egy kevesbé hazug, emberibb és kulturáltabb világ. S a történelem is kicsit másként volt/van, mint ahogyan tanítják nekünk. Szüleim egyetlen egy dolgot fogadtak csak el pozitívan, hogy az óriási távolság ember és ember között megszûnt. Legalábbis sok téren. Az épülõ új társadalmi ellentéteket azonban nem akarták látni.

Idézet:

---

az egyén sorsát a családban visszatérõ gének határozzák meg. A második élmény ellenben eme felismerés szükséges helyesbítése mellett szólt abban az értelemben, hogy -- a kényszersors mellett -- szabadon választott sors is lehetséges, amely bizonyos körülmények között az állásfoglaló én szabad választása által keletkezhet.

---

Mint egészségügyi hadnagy egy bécsi kórházban lábadoztam négy hónapja. Huszonhárom éves medikusként többek között Wagner-Jauregg elõadásait hallgattam. Bécsben mély vonzalmat éreztem egy nyelvtanárnõ iránt, aki szõke volt, szász és keresztény származású. Egy éjszaka félelemmel ébredtem fel álmomból, melyben a szüleim legidõsebb fiú féltestvérem szomorú sorsáról vitatkoztak. Fivérem több mint harminc évvel elõttem szintén orvostudományt hallgatott Bécsben, szintén beleszeretett egy nyelvtanárnõbe, aki szintén szõke volt, szász és keresztény származású. A fivéremnek feleségül kellett vennie a hölgyet, és nem tehette le az orvosi államvizsgát. A házasság nem volt boldog. Mindez még a születésem elõtt történt.

Ezen az éjszakán hirtelen tudatossá vált számomra eme álmon keresztül, hogy öntudatlanul bátyám sorsát ismételem meg. Énem azonban határozottan fellázadt sorsomnak e családi kényszere ellen. A saját, személyes sorsomat akartam, és nem egy már meglévõ, családi kényszersorsot megismételni. Nem akartam bátyám reprodukciójává válni. Reggel elhagytam Bécset, és visszatértem az ezredhez a frontra.

Ebben a környezetben apám vallásos emberré nevelt. Mégis, más tényezõknek is szerepet kellett játszaniuk, mivel a hét fiúgyermekbõl egyedül én voltam az, aki haláláig mindig elkísérte õt a templomba.

Mikor meghalt, tizennyolc éves voltam, épp az érettségi elõtt. A zsidó szokások szerint egy teljes évig mondtam a kaddisnak nevezett halotti imát hajnalban és este, hangosan, a közösség elõtt. Ebben az évben “kebelezte be" az énem az apámat. Ezek a mély nyomok irányítottak késõbb tudományos munkáimban -- még akkor is, amikor a zsidó vallás dogmatikus szokásait már feladtam. Továbbra is zsidó és hívõ maradtam. A hitfunkció szerepe a sorsanalízisben valószínûleg szorosan összefügg az apai neveltetéssel.

A választás problémája röviddel az érettségi után (1911) merült fel bennem tudatosan. Szenvedélyesen olvastam Dosztojevszkij mûveit, és a Bûn és bûnhõdés, illetve a Karamazov testvérek címû regények olvasása közben kérdeztem meg magamtól elõször: Miért választott Dosztojevszkij elõszeretettel gyilkosokat és szenteket regényei hõseiül? Szerencsére ekkor még nem olvashattam Freud “Dosztojevszkij és az apagyilkosság" címû munkáját, mivel az csak 1928 õszén jelent meg a Die Urgestalt der Brüder Karamasoff c. kötet bevezetõ tanulmányaként. (2) Így dolgoztam ki egy fiatalember merészségével saját teóriámat, mely akkoriban valahogy így hangzott: Dosztojevszkij azért tudta a gyilkosok és szentek (Zoszima sztarec) lelkivilágát ábrázolni, mert a gyilkost és a szentet is magában hordozta rejtett családi örökségében. Valószínûleg õ maga is latens gyilkos és szent volt. Ezeket a latens gyilkosokat-szenteket vetítette ki tudattalanul hõseinek lelkébe.

Akkoriban annyira meg voltam gyõzõdve ötletem helyességérõl, hogy elõ mertem adni ismerõsök szûkebb körében. A “Regényírók téma- és hõsválasztása" elnevezésû elméletem hatása ugyanaz volt, mint amit huszonhat évvel késõbb az Analysis of Marriages (1937) c. munkám megjelenése után éltem át. Egyeseknek úgy tûnt az ötletem, mint a legtisztább valóság kifejezése, melyért megszállottként, szenvedélyesen szálltak síkra. A többiek számára ez volt a legnagyobb abszurditás. Már akkor -- 1911-ben -- ugyanazt a konklúziót vontam le, mint késõbb. Nézetem szerint a véleményeknek ilyen nagyfokú és heves megoszlása azt bizonyítja, hogy valószínûleg az emberekben valami nem sejtett és gyötrõ dolgot, valami elviselhetetlent érintettem meg, melyet éppen ezért továbbra is figyelemmel kell kísérnem.

Ifjúkori ötletemet Dosztojevszkij hõsválasztásának vonatkozásában sok évvel késõbb Henri Troyat, az orosz-francia életrajzíró erõsítette meg. Troyat szerint a Dosztojevszkijek neve a XVI. században tûnt fel elõször a litván krónikákban.

“1506 október 6-án Pinszk fejedelme Danyiil Ivanovics Irtisevicsnek több falvat adományozott, köztük Dosztojevót. A bojár ivadékai fölvették a Dosztojevszkij nevet. Bizonyos Fjodor Dosztojevszkij a híres Kurbinszkij herceg bizalmasa volt, kinek történetét az orosz költészet is megörökítette, s aki Rettenetes Iván cár haragja elõl Litvániába menekült, ahonnan gyûlölettel és méltósággal telt csodálatos leveleket küldött barátjának. Ugyanazon korban bizonyos Rafael Ivanovics Dosztojevszkijt csalással és közpénzek saját céljaira való fordításával vádoltak. Más Dosztojevszkijek bírák, papok, kapitányok. Akindij Dosztojevszkij szent hírében állott a kijevi kolostorban. Sztyepan Dosztojevszkij 1624-ben megszökött török fogságból és a lvovi madonnák ikonja elé ezüstláncokat akasztott. Egy Sasnij Dosztojevszkij és fia 1634-ben részt vettek egy katona sztaroszta meggyilkolásában. Filipp Dosztojevszkij 1649-ben szomszédainak földjei ellen intézett véres támadásokárt és szervezett rablásokért felel. Tolvajok, gyilkosok, tanácsurak, látnokok, pereskedõk -- ez a családfa, amelyen a jó és a rossz párosul nemzedékek nászágyán keresztül, mintegy elõképe Dosztojevszkijnek.

A század közepe táján a családnak egy ága gyökeret vert Ukrajnában, konokul ellenállt a lengyel katolikus hatásnak, és tagjai többnyire az ortodox papság soraiban foglaltak helyet. […] Az író nagyapja pap lett, miként elei, és eszébe sem jutott, hogy fiának képzeletét más hivatás csábíthatja. Nagy botrány volt, amikor a tizenöt éves ifjú ember, Mihail Andrejevics kijelentette, hogy orvos akar lenni. Anyjának titkos támogatásával elhagyta a családi házat és Moszkvába ment. […] 1919-ben Mihail Andrejevics feleségül vette Marija Fjodorovna Nyecsajevát, egy üzletember lányát […]" Ebbõl a házasságból származik az író. (3)

Idézet:

---

A saját családomban már egész fiatalon láttam, hogy a választást gyakran a család, vagyis az öröklõdés irányítja, és ez a választás alakítja a sorsot. Korán tudatosodott bennem, hogy minden élõlény közül egyedül az ember képes a család által elõírt sorsát tudatossá tenni. Éppen ebben áll az emberi méltóság. Ám az emberi lét nagy terhét cipeljük azáltal, hogy magunkra kell vennünk azt a feladatot, hogy a lehetséges, családtól és öröklõdéstõl függõ sorslehetõségek közül válasszunk, és ezzel áthidaljuk, esetleg megoldjuk a sorsban lévõ szabadság és kényszer közötti ellentéteket. Hol lehetett volna könnyebben egy ilyen gondolatra jutni, mint olyan családban, ahol tizenkét testvér szerencsés és szerencsétlen életének sorsát, pályaválasztását, betegségeit és halálát lehetett átélni ?

---

Teljes szövege elhangzott a Kossuth rádió Népzenei portré című műsorában 1999. november 20-án.

Dombi Ferenc, katolikus katolikus pap,

"..1927 november 25-én született (Hont.m.) Szob községben, egy tizenkétgyermekes család ötödik gyermekeként, mint első fiú.

Tanulmányait Székesfehérvárott és Szegeden végezte.
1954-ben szentelték pappá.
Egy évig káplán, majd hitoktató.
1960-tól az állam nem engedélyezi hivatalos működését Székesfehérvárott és Nagy-Budapest területén.
1976. október 4-én LÉLEKKERESZTSÉGBEN részesül Alsószentivánon.
1977-től nem kap engedélyt önálló működésre.
1979-től Pátkán működhet, mint plébános, egészen nyugdíjaztatásáig, 1987-ig.

Ezután két hónapot tölt Medjugorjében, ahol törött lába csodálatos módon egy pillanat alatt meggyógyul.
Az előző politikai rendszer bukása után, 1991-ben engedélyt kap a Váci Megyés Főpásztortól arra, hogy INÁRCS községben kisegítő lelkipásztori munkát végezhessen. Itt a hívek áldozatos szeretete, és a helyi önkormányzat jóindulatú hozzáállása folytán két év alatt plébániát építenek számára, s a Váci Megyés Főpásztortól folytatólagosan évenként engedélyt kap a további működéshez.

Itt, INÁRCSON erősödik meg benne a HANG, melyben égi lények gondolatait ismeri fel.

E könyv ezeket a gondolatokat tartalmazza.
"Míg idea valami, addig csak hordozóját boldogítja. A megvalósult idea kell, hogy hordozza Alkotóját. Erre és ezért teremtettelek!" (HANG)
Működési engedélyét 1997 őszén, a Váci Megyés-főpásztor, a Váci Egyházmegye területére vonatkozóan visszavonta. Majd 1999 őszén ismét visszakapta.
Betegsége miatt 2002-től a székesfehérvári papi otthonban élt. 2004. május 1-én elhagyta a földi világot, és égi otthonába költözött."

A kommunizmus által elpusztított, megkínzott, meggyötört áldozatokra emlékezünk február 25-én. 1947-ben ezen a napon hurcolták el a megszálló szovjet katonai hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki a jogtalan letartóztatás után nyolc évet töltött fogságban. A jogtalanság a demokrácia felszámolásában mérföldkőnek bizonyult - áll a Fidesz elnökségének közleményében.

A II. világháború után több mint hétszázezer magyar állampolgárt hurcoltak el a Szovjetunióba, ahol jogellenesen, embertelen körülmények között dolgoztatták őket.

A rabszolgasorsra kényszerített honfitársainkra, a kommunista diktatúra okozta magyar tragédiára emlékezzünk együtt Budapesten a Terror Háza Múzeum előtt február 25-én 5 órakor!

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség
elnöksége

amikor kikerült alig kapott munkát (asztalosként, famunkásként akart elhelyezkedni..
csodálatos tehetsége van, járja az országot, faszobrokat készít ingyen.

E sorok írásának időpontjában öt ember szerepelt az eltűnt román állampolgárok listáján, közülük további kettőnek van magyar hangzású neve. A tragikus esemény után Bukarestben Ion Iliescu államfő elnökletével összeült az ország legfelsőbb védelmi tanácsa, hiszen az 1989-es forradalom óta nem halt meg egyidejűleg ennyi román állampolgár erőszakos cselekmény következtében. A halottak nagy számára való tekintettel Románia gyásznappá nyilvánította március 14-ét. A bukaresti lapok nem győzik hangsúlyozni, hogy a spanyolok után Romániát érte a legnagyobb veszteség a terrortámadás során. A hivatalos statisztikák szerint csak Madridban közel harmincezer román állampolgár dolgozik engedéllyel, de a feketemunkások száma a becslések szerint az ötvenezret is meghaladja.

Idézet:

---

Szőlővessző köz 5. 2004. március 22. 06:53 | Sorszám: 15
Tegyük hozzá, hogy nem csak hangszerek szólnak, hanem női kar is. A mű egyébként egyike a világirodalom legszebbjeinek. Zseniális. Sajnos a szerző mindössze huszonhét évet élt.

---