Hamvas Béla:ÁLARC ÉS KOSZORÚ
(Dionysos)
Európa legutóbbi ötven éve bizonyossá tette, hogy a történet egy nagy korszaka befejeződött. A válságok lassan megoldódnak – lefelé úgy, hogy megoldásuk reményét mindenki feladja. Ereinkben érezzük a halál keringését. Nagyszerű pillanatok ezek: átélni az eddig legmagasabb emberfaj pusztulását. Fájdalmas valaki számára, aki még hisz a gyógyulásban; kín annak, aki hitt abban, hogy ezúttal valami örök készült; az igazi európai számára sem nem fájdalmas, sem nem kín. Az élet soha még ilyen gazdagon nem ragyogott – és nem tartozik a legnagyobb élethez a legnagyobb halál? Az, ami most történik, nagyon is egy Európával és mindazzal, amit valaha is tett vagy gondolt: az egész földet átjáró megrázkódtatások százai, mintha az egész bolygó belenyögne abba, hogy Ázsiának e kis félszigetén egy emberfaj kihal.
Annak jele, hogy egy történeti korszak befejeződött, és egy új korszak van megjelenőben, nem a válság. Válság mindig volt; a krízis állandóan a történetben lappang. Mert mi a krízis? – ha ember, nép, faj, kultúra, szellem az érésben megáll, sorsának feladatait nem oldja meg, krízisbe jut. És a történettulajdonképpen a krízisek sora, mert a történetben nincsen fejlődés, csak ugrás. Az új feladat előtt az ember mindig megtorpan, mert az ember mindig megkísérli, hogy sorsa alól kivonja magát. Csak mikor látja, hogy a megállás mérhetetlenül nehezebb, mint a továbbnövés, szánja el magát a történeti lépésre. De akkor sem önként; a továbbnövés kényszer és szükség, amit meg kell tennie.
A válság a történetben van: nem más, mint lehetőség arra, hogy az ember sorsát ne teljesítse, más szóval hajlam és képesség arra, hogy önmagától lemaradjon, hogy saját életével ne tartson lépést. És mert a történetben ez a válságra való lehetőség mindig megvan, az embernek nem azt kell nézni, hogy mikor van válság, hanem hogy mi az, ami ezt a válságot aktuálissá teszi.
A krízist kivétel nélkül minden esetben a félelem váltja ki. Az ember az érési fokba, amely elé sorsa állítja, belépni nem mer. Nem azért fél, mert jövője felől bizonytalanságban van. Ellenkezőleg: azért, mert nagyon is tudja, hogy mi következik. Elvégre az ember nemcsak annak a következménye, ami volt, hanem előzménye annak, ami lesz; az ember nemcsak nagyapáinak utóda, hanem őse unokáinak is. A jelenben összeolvad múlt és jövő, s az, ami elkövetkezik, éppen úgy itt van és él, mint az, ami volt. A történelem egyformán a halottak és a meg nem születettek uralma. A válságból mindig kiolvasható, hogy az ember mitől fél. Mert amitől fél, abból lehet megtudni, hogy mi következik. És a feladat félelmetes marad egészen mindaddig, amíg annak teljesítésbe nem fog. Abban a pillanatban, hogy elszánta magát, a félelem megszűnik. A krízis egyedüli megoldása az, hogy az ember feladatának teljesítéséhez hozzánő.
Ami azonban ma történik, nem krízis. Nem csupán az emberiségnek olyan félelme. amit egy nagy elhatározás pillanatában feloldhat. Húsz évvel ezelőtt mindenki azt hitte, hogy a krízis a világháború következménye. Aztán elkezdték előbbről keltezni, azt mondták: a XIX. század következménye, aztán: a polgárságé, aztán: a felvilágosodásé, majd: az újkoré, majd: a kereszténységé. Minél távolabb lép az ember, a krízis nyomait annál korábbról kell hogy vegye. Végül is kitűnik, hogy a mai válság az európai emberiség életében elejétől fogva megvolt. Éppen ezért a mai helyzet nem válság, hanem ennél sokkal súlyosabb. A krízist az
ember túléli, mert tovább tud nőni. Ha azonban életének ahhoz a határához érkezett, amely lényének formája, azt nem lépheti át. A válság csak betegség. Ahol pedig valaki sorsához tartozó befejezéshez ér: az a halál. Az európai emberiség ma nem válságba jutott, amelyben egy új életbe való belépéstől fél, s ez ellen tiltakozik, hanem fél, mert nem tud belépni a halálba. De azzal, hogy nem tud, nem menti meg magát, sőt ez a tehetetlenség az, amivel önmaga halálát teljesíti.
Ez a távlat az, ami a mai világhelyzetet a maga mélységében megnyitja. A krízis a növekedés megakadályozása. De ma nem erről van szó, mert a megállás ma állandósult, és életrenddé lett. Ezért a mai világ nem válságban él, hanem lárvában A jelenkor élete már halotti maszk, amelyet új élet nem fog feloldani. A mai világnak nincsen olyan formája, amelyen ez a lárvaszerűség ne látszana. Államok, egyházak, társadalmak, világképek, az egész életrend megmerevedett, álarccá lett. Álarc, maszk lárva, ami azt jelenti, hogy halott, s ami belőle életre kel, valami olyan lesz, ami egészen más.
*
A lárvaszerűség jele, hogy minden dolognak kettős vonatkozása van: van egy, amelyik a maszkra vonatkozik, ez a dolog halálértelme, s van egy, amely az álarcon túlra, belülre céloz, ez a titkos, jövő jelentés valami oly rejtetthez kapcsolódik, ami még nem látható. A szembetűnő és kézenfekvő merev, mert halott; ami pedig él, az el van rejtve. A történeti helyzet megítélésében mind a két oldal egyenlő fontos. A világos, látható értelem azt mondja el, amit e világtól örökségképpen a jövőnek át kell vennie. Hiszen minden élet felében örökség. A jövő azonban az örökséget a maga életének érdekében használja fel, s ezért kell, hogy az ember kifejtse a titkos értelmet is.
Az európai történet korszaka befejeződött, s egy új világtörténeti korszak kezdődik el. Új korszak, ami azt jelenti, hogy: új, más emberfaj. A változás elég rohamos. Meg kell nézni a három nemzedékkel ezelőtt élt emberek arculatát, és kell őket hasonlítani a maiakkal. A mai emberen van valami atavisztikus. Az egész lényen a keménység kezd átütni. Izmosabb, nyúlánkabb, feje kisebb, főképpen szebb. A mai ember az ötven évvel ezelőttinél mérhetetlenül állatibb. A régebbi emberben az európai népek és fajok jellegzetes vonásai összeolvadtak, s egy keverék fajnélküliség alakult ki. Száz régi arc benyomása azt az észrevételt kell keltse, hogy itt az ember ugyanazzal a jelenséggel áll szemben, mint egy falu kutyatársadalmában. A kutyafajok évtizedeken keresztül annyira összekeveredtek, hogy mindennemű faj megszűnt. A legváratlanabb átütések, fiziognómiai kombinációk és alakváltozások folytán már nem volt más: csak individuum. Mi ez az individuum? – soha meg nem ismételhető, egyszeri és kivételes egyéni eset. Fajról már nem volt szó, csak egyén volt, mindig több esetlegesség összejátszódásából keletkezett véletlen. Ez volt a fél volt a fél század előtti individualizmus antropológiai alapja. Ma ez a vegyes és elfajzott fiziognómia már eltűnőben van. Az új generáció egyöntetűbb. Azt lehet mondani, hogy új faj van kialakulóban. Az egyéniesség mindig jobban eltűnik, és az emberek arculatán új, közös, általános és egységes vonalak és formák jelennek meg. És erre az új fajra tulajdonképpen az jellemző, hogy: régi. Ezért látszik atavisztikusnak, ezért animális. Az emberen egy mélyen fekvő és ősi alap üt át. Valószínűleg ez az új faj már nem indogermán, hanem visszaütés egy előbbire, ősibbre és állatibbra.
Az új faj azonban új életrendet hoz magával, vagy fordítva éppoly igaz: a keletkező új életrend új fajt alakít, mert a két folyamat párhuzamosan halad. A lárvából új lény kel ki, s ennek az új lénynek élettörvénye is éppen olyan új, mint arculata. De azt, hogy ez az újabb tulajdonképpen a régibb, semmi sem igazolja jobban, mint hogy az európai emberiséget milyen mértékben foglalkoztatja az ősi és primitív. A történetelőtti idővel, a természetes népekkel az embernek ma mélyebb és közelibb kapcsolata kezd lenni, mint a közelmúlt századokkal. Az embernek az a vágya, hogy visszatérjen a gyökerekhez és az elemekhez, a szemmel látható civilizációellenesség, az egyre hatalmasabbá váló barbarizmus mind azt jelenti, hogy amiként az összekevert, fajtalan fiziognómiákon átüt egy kemény, csontos, barbárabb faj, a polgári civilizáción keresztül átüt egy elementárisabb, vadabb, szigorúbb és egyszerűbb életrend. S amikor a ma embere az ősivel foglalkozik, a földből kiássa a történetelőtti korszak épületeit, csontjait, eszközeit, feltárja életmódját, vallását, , amikor a primitívek művészetét utánozza, a barbárok muzsikáját hallgatja, akkor tulajdonképpen már önmagával találkozik. Az ősrégészet azt mondja, hogy az indogermán idő előtt Skandináviától a tenger mellett nagy félkörben Bretagne-on, Spanyolországon át a Földközi-tengeren Kisázsiáig Európát egy népfaj lakta: az őslakosság, a neolit ember. Az elfajult európai polgárságon mintha ennek a neolit embernek arculata kezdene feltűnni, s ez az új ember – az ősi – magával hozza régi világát: az újat. Ez az értelme annak, hogy a telluszi erők feltöréséről beszélnek. Mélységek kezdenek kiemelkedni: az alsó népréteg tör fel, az élet alsó rétege: az ösztön és a szenvedély. S ez elmossa mindazt, ami felül van, a meglévő állami és társadalmi rendet, gondolkozást, vallást. Megváltozik az életrend, mert megváltozik a faj és fordítva: mert az egyik a másik szerve. És ez a változás az élet legkisebbjétől a legnagyobbjáig egyformán jelentkezik.
A történetben is megvan az a sajátság, ami megvan a gondolatban s az ember személyes sorsában: a fejlődés visszatérést jelent, s valaminek a születése tulajdonképpen mindig újjászületés. Az újabb korszak nem egyéb, mint a régi kiemelkedése: a haladás amennyivel előbbre lép, ugyanannyival lép hátra. Minél újabb valami, annál régibb, ahogy minél magasabb valami, annál mélyebb. Mert az ember életében az öregedés egyensúlyt tart a fiatalodással: a csecsemőhöz az aggastyán áll a legközelebb. Így mélyül az élet: így válik a történet, minél inkább előrehalad, annál primerebbé, az ember minél idősebb lesz, annál fiatalabbá. A gondolkozásnak ezt a minél inkább előrehaladó visszatérését, a csúcsok felé emelkedő gyökeresedését, ezt a minél éteribbé váló materializálódását redukciónak hívják – a történetnek és életnek ugyanezt a sajátságát, amikor unokáiban visszatér nagyapáihoz, ősülésnek lehet hívni. De nem az elnevezésen múlik. Azt mondják, hogy mindent lehet bizonyítani, kivéve az igazságot. Mindent ki lehet mondani, kivéve a lényeget. Az előrehaladó visszatérés: a történet, a sors, a gondokozás önmagával ellentétes két mozgásának egymással való kiegészülése tulajdonképpen az időnek abból a természetéből következik, hogy amikor az idő telik, nem valamilyen egyenes vonalú mozgással halad valamilyen cél felé, hanem ez a telítődés belső folyamat: érlelődés. Az érés az, ami visszatérve megy előre, materializálódva szellemül át, egyre idősebbre válva fiatalodik. De még ez sem a lényeg. Az mindig ott van, ahol érinthetetlen, mélyebben, vagyis magasabban, semhogy ki lehetne mondani.
*
A világ Európát még sokáig nem fogja tudni elfelejteni. Ahogy Görögország régen halott volt már, mikor a görög földön született szellem emberek sorsát irányította, filozófiákat gondolt, államokat alkotott és életrendet teremtett, Európa és az indogermánság halott lehet, de a történetet az európai szellem fogja csinálni. Hány évszázadra lesz szükség, hogy az emberisség megeméssze azt, amit Európa gondolt? – hány évszázadra volt szükség, amíg Róma és a Fölközi-tenger világa le tudta rázni a hellenizmust, mialatt a régi emberfajból már egy ember sem élt?
Az örökség, amit az új neolit kornak át kell vennie, nem könnyű gazdagság. Európa mindig sokkal többet gondolt, mint amit meg tudott csinálni, sokkal nagyobbat, mint amennyitmeg lehetett csinálni. És ez nem abból következett, hogy túl keveset tett, henm abból, még a még a legtöbb, amit tett, az is messze mögötte maradt annak, amit gondolt. A prometheusi nagyságvágynak ez az életszikrája Trójától a világháborúig, Archimedestől Marconiig, Homerostól Nietzschéig a szellemnek oly átható erejét teremtette meg, amit az emberiség sohasem fog tudni legyőzni.
Amit Európa örökül hagy, nem tudomány, technika vagy művészet. Mindez fakad valamiből, ami előbb van. Európa teljesen új életrendet alkotott. Az emberi sorsnak van egy sajátosan európai megoldása. És a népek, fajok, emberek, kultúrák egymástól nem tudást, technikát, művészeti stílust, vallást, mythost tanulnak, hanem megtanulják a végső kérdésekben való állásfoglalást, az életnek az abszolútban való megformálását. Minden egyéb ebből az életmegoldásból, ebből a sorsformából következik: állam és társadalom, vallás és ízlés. Európa a sorsnak olyan fajtáját fedezte fel, amely az emberi élet határait minden más emberi élet határán átemelte és hatókörét kitolta. Ez a prometheusi életsors az, ami többet gondolt, mint tett, mert azt, amit gondolt, nem is lehetett megtenni. Az európai életrend az életfölöttiség életrendje: több és mindig több – a minden eddigi határon való túlnövés, az emberfölöttiség az, ami a görög herosokat éppen úgy táplálja, mint a kereszteseket, Augustust éppen úgy, mint napóleont, Pheidiast úgy, mint Beethovent. Az élet formája Európában a végtelenség-forma. Ez teremtette meg a tudományt, művészetet, vallást, technikát. Ez az európai életrend az, ami az utolsó európai halála után fennmarad, s amit az emberiségnek mint Európa örökségét át kell vennie.
Mindezt eddig nem lehetett látni. Az emberiség túlságosan benne élt, nagyon is magától értetődőnek, természetesnek érezte magatartását. Most, amikor Európa már merev lárva, egész nagyságában tárul elő. Európa találta ki azt, hogy: emberiség. És ennek az emberiségnek elég dolga lesz, amíg önmagának ezt a grandiózus gondolatát le tudja nyelni. Az európai sohasem elégedett meg azokkal a határokkal, , amiket számára a szükségszerűség megszabott: túlment rajta, vagy legalábbis mindent elkövetett, hogy túlmenjen, és inkább feldúlta azokat a körülményeket, amelyek között esetleg nyugodtan élhetett volna, de többet akart és mindig többet. Ez a több és mindig több az, ami az európai ember sorsának metafizikai magja volt, s ami elgondoltatta vele a nagy vallásokat, az államtörekvéseket a platóni Politeiától kezdve Campanella Napállamán és Morus Utópiáján keresztül a napóleoni államgondolatig és a modern superstate-ig. Európában az ember nem egyszerűen a sorsát élte: amit élt, az sorsfölötti sors volt, életfölötti élet, amelynek határai, lehetőségei és távlatai minden eddigi emberfaj életének határain, lehetőségein és távlatain messze túlemelkedtek. Az európai történet történetfölötti történet, mert amit az európai emberiség meg akart valósítani már belenyúlt az emberfölötti körébe. Azt a határt, ami az ember és a világalkotó és kormányzó hatalmak között van: áttörte. A prometheusi életfölötti élet volt az, ami az európai vallások fűtője, nagy államalkotások alapja, a monumentálisfilozófia, a természetet legyőző technika és az istenek művébe avatkozó titáni művészet ösztönzője volt. Az európai sors nem ott játszódik le, ahol a többi fajoké, a természet szférájában. Kiemelkedett belőle, maga is a természet nagy ereje lett, sőt ennél több: hatalom.
*
Valószínű, hogy azokat a kultúraelnevezéseket, amelyeket eddig megállapítottak, el kell vetni, és a kultúraszemléletnek olyan nemét kell kiépíteni, amely az abszolút arculatot nézi. Az emberélet igazi természete nem az, hogy személyes és egyéni. Éppen ellenkezőleg: minden ember élete, alkotása, cselekvése és gondolata csak akkor érthető meg teljesen, és csak akkor mérhető le a maga mivoltában, ha valódi alapjának értelme megnyílik. Ez az alap pedig az, hogy az ember mindig az összes többi ember nevében él, az összes többi nevében cselekszik, alkot és gondolkozik. minden emberi sors kozmikus állásfoglalás – egy a végtelenben való magatartás, ahol az egy ember az egész emberiséget jelenti és képviseli. Ahogy az alkotás az egész emberiség nevében felvett helyzetet mutatja meg, a tett az egész emberiség helyett megtett lépés: az életben is az ember az összes többi ember képviseletében él.
A kultúra nem más, mint ilyen, a kozmoszban való közös, az emberiségre kiterjedő állásfoglalás. Abszolút arculat, amelynek fe4lismerésében idő és hely csak mellékkörülmény lehet. Az ilyen elnevezések, hogy mediterrán, középkori, bronzkori, lényegében vak és tehetetlen fogalmak. Amit egy kultúrában meg kell érteni, az a benne rejlő germinális élet. Ebből a központból árad el az az erő, amely az egészet éppen úgy áthatja, mint minden kicsiny részletet. Minden kultúrának ősképe van, goethei nyelven szólva: a kultúra ősjelenség.
Ilyen ősjelenség szemléletében érthető meg az európai kultúra, amelynek germinális pontja az istenek tüzét elrabló és az istenek uralmát fenyegető Prometheus titán alakja, aki szembeszállt a világhatalmakkal, és áttöri azt a szükségszerűséget, amelybe született,s amely, ha csak emberi volna, számára a leküzdhetetlen kényszer határa lenne. Ez az ősjelenség határozza meg azt az életrendet, amely aztán megalkotja a tudományt, filozófiát, államot, vallást, technikát, művészetet. Ez az, amiből a kultúrából az emberre néz, mert ez az, ami a világra néz. és az egész ugyanazt mondja, amit a rész, a legnagyobból és a legkisebből ugyanaz az arc tekint elő: az egész történetből ugyanaz, ami a fegyverből, dalból, gépből, edényből, rajzból vagy öltözetből.
Annak a kultúrának germinális pontja, amely most feltűnőben van, már nem prometheusi. Az első kép, amit önmagából megmutat: a lárva, a maszk, az álarc. Ez az, amiben az elmúlt kultúra megmerevedett, s amiben ugyanakkor a jövő feltárul: Európa utolsó és a neolit első arca, a szent maszk, egy halott és egy újszülött egyesül benne. Emlékműve és örök arculata háromezer esztendőnek, ami eltűnt, és eleven csírája egy új időnek, ami a küszöbön áll. Vonásaiban egyberajzolódik a már leélt és a még meg nem indult élet, összekeveredik a halál és az alig lélegző új új világ. Az elmúlt életforma utolsó és a jövő első szava egy – egy szó, aminek két értelme, egy arc, aminek két kifejezése, egy alak, aminek két jelentése van. Európa halotti lárvája egyúttal az új kultúra első maszkja: az álarc: a dionysosi szimbólum.
*
Amit a dionysosi kultúra elsőnek kimondott önmagáról, az álarcszerűsége. És azzal, hogy ezen az álarcon egy halott kor és egy meg nem született jövő vonásai egybefolynak, már olyasmit tár fel, ami a dionysosi lényeghez tartozik. Az ember lassan elfelejti a fogalmi gondolkozást: képekben, alakokban, szimbólumokban kezd látni. Az álarc ilyen szimbólum, ami állandóan ott fog lebegni a dionysosi kultúrában élő ember fölött: a létnek és nemlétnek ez az összenőtt arca, az első és utolsó szó azonossága, az ellentétekből fakadó élet szimbóluma. Dionysos az, aki önmaga ellentétévelegyenlő, aki nagy feszültségekben és ellentmondásokban nyilatkozik meg. Ezért az álarc örök megállást és mozdulatlanságot jelent ugyanakkor, amikor örök változást: az állandóságot ugyanakkor, amikor a folytonos növést. Az álarc másik értelme a koszorú, a végtelen növekedés szimbóluma. De ezek az álarcnak és koszorúnak nem egyedüli jelentései. A fogalmi gondolkozás határokat akar megállapítani, a szimbólumokban való gondolkozás a határokat éppen feloldja, és a szimbólum jelentéseinek folytonos változásában, amíg él, kifogyhatatlan. Amikor a sors, mint a végtelenben megformált élet, álarccá és koszorúvá lesz, ami csak két oldala ugyannak az egy dionysosinak, önmagának arculatát kimeríthetetlen gazdagságában fogja látni: életének minden pillanatában újnak fog feltűnni önmaga előtt, minden távlat új vonást mutat meg, minden gondolat többet mond róla, s kibővíti, mialatt mindegyik mögött látja és éli és felismeri le nem vethető arcát. Az örök: ez az álarc és koszorú jelentősége – az örök mint állandó mozdulatlanság, és örök mint állandó változás.
*
A dionysosi kultúra úgy terjed, hogy az új élet egyes, egymástól elszigetelt emberekben már él, mialatt milliós tömegek a régi kultúra feloszlottságában a legalsó fokok felé tartanak, egyre nagyobb mérvű lezüllésben, romlottságban, lealacsonyodásban – ez azt mutatja, hogy milyen infernális tud lenni egy nagy kultúra, mikor megrothad. A kietlen, sívár és feldúlt világban az egyes életcsírák külön fakadnak, de találkoznak. így keletkeznek az izolált körök, ahol ismét megvalósul a társas – a „göttlich ungeteiltes Leben – a megosztatlan élet isteni közössége”. Az egymástól távol levő életnövények összefonódnak.
De a koszorúnak ez is csak egy értelmezése. Az is csak egy, hogy az emberiségben éhséggé vált a közösben való élet: az összefonódás. Rendkívüli jelentőségűvé lett minden valóság,ami az összenövésre vonatkozik. Ezért lett fontos a föld, a nemzet, a nép. Az ember százszoros érzékenységű figyelemmel kíséri az életnek minden alakulását, amely összefűzhet. Az emberiség koszorúvá akar nőni.
De a másik oldalon az álarc is egyre több oldalról és gazdagabban mutatja meg értelmeinek kifogyhatatlanságát. Egyre nagyobb jelentősége lesz mindannak, ami határolt, alakszerű. Az ember arcokban kezd látni, érzéki valóságokban: az élet minden kérdése az alakítás kérdése kezd lenni. Ezért lesz egyre nagyobb jelentősége a művészetnek. A formálás azonban végeredményben sohasem lehet más, mint növés: az álarc végső értelme a koszorú, de a növés értelme az alak, s így a koszorú értelme: az álarc.
Annak megértéséhez, hogy mit jelent az új kultúrában a dionysosi germinális pont, két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy – amint legújabban kitűnt – a görögök Dionysosa nem Ázsiából áthozott és Európában csak meghonosított istenség. A görögség magával hozta ősidejéből. Dionysos autochton európai, a legősibb Európából való istenség. A másik ennek fordítottja: ennek az istenségnek arculatát mégsem a görög vagy a görögség előtti Európa adta meg. A jelen és a jövő világ középpont valóságával Dionysost Nietzsche tette meg: az idő mélységéből ő fakasztotta ki.
Ebből a tényből az következik, hogy Dionysos éppen olyan új, mint amilyen régi: régi, mert a világ ősvalósága, amit már a görögség előtti európai emberiség látott; új, mert a jelen történetéből lépett ki. A dionysosiról mindaz, amit az antik görögség mondott, csak közvetett valóság lehet. Mi ma itt és most mérhetetlenül többet kezdünk tudni róla, mint azok, és teljesen mérvadó és elhatározó csak az lehet, amit Nietzsche mondott, Az, amit az ókortudomány Dionysosról megállapít, már csak látszólagosan vonatkozik az ókorra. A vonásokat már a jelen arcáról olvassák le. Mert Nietzsche volt az, aki megszabta, hogy mit kell és lehet látni benne. A dionysosi egyelőre nem több, mint az ő alkotása, és a tudomány csak még egyszer kénytelen utánalátni azt, amit ő teremtett meg, olyan szemlélettel, amit ő tett lehetővé, olyan szemekkel, amiket ő nyitott meg. Nietzsche tette a dionysosit mérhetetlenül többé, mint antik istenséggé, tette az egész emberiségre kiterjedő és érvényes, egész korszakra – világévre – kiható általános és közös kozmikus állásfoglalássá:általa lett a dionysosi az új világnak a végtelenségben való magatartásává.
(1937) (Esszérészlet)
)
fficial&biw=1680&bih=856&tbm=isch&prmd=imvns&tbnid=38sezd50P9Ah oM:&imgrefurl=http://www.magyarkurir.hu/node/33939&docid=h-Yn91arbhCZqM&imgurl=http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/Zsuzsa/epuletek/jezsuita%252520templom1.jpg&w=120 0&h=723&ei=yPTeT4aODMLitQakjP3kDQ&zoom=1&iact=rc&dur=841&sig=104694427513136242711&page=1&tbnh=124&tbnw=206&start=0&ndsp=30&ved=1t:429,r:5,s:0,i:85&tx=105&ty=59
