Idézet:

---

A keleti filozófia egyébként éppen ezeket az éveket, a Sárkány éveit tartja a legsikeresebbeknek. A Sárkány évére a kínaiak mindig az Öt Áldás üzenetét vonatkoztatják, bízva, hogy az Öt Áldás végig, az egész évet jellemzi majd. Hogy mi az Öt Áldás? Harmónia, Erény, Bőség, Beteljesedés és Hosszú élet. Csak reménykedni tudunk, hogy az emberiséget valóban errefelé vezeti majd a 2012-es év keleti sárkánya.

---

Ezt nyugati ember nem írhatta volna meg, sem egy valamikori szovjet ember. Csakis a közép-európai ember írhatta meg, aki a szakralitás és a modernitás szellemét és nyelvét egyaránt érti; aki a Nyugat és a Szovjetunió párbaját azzal a tudattal figyelhette, hogy a világ bajára egyik sem kínál megoldást; aki úgy volt egy oszág társadalmának intelligens polgára, hogy a mobilizáció nem vakította el a látását: a létmegértés igénye mindig működött benne. Legalábbis: nem veszett ki belőle.

Most rehabilitáltam magamban az intelligens szót, melyet nem szívesen használok azóta, hogy 1957-ben vagy 1958-ban egy huszonéves főszerkesztő megnyugtatott: „intelligens módon mindent meg lehet írni”. Vagyis úgy, hogy a lényeg rejtve maradjon; hogy nehezen legyen kihámozható, mi is történik velünk, körülöttünk. Bogár László arra fordította intelligenciáját, hogy a főáram (mainstream) ellenében látóvá és gondolkodóvá tegye az olvasót. Ezért úgy vélem, könyve nem fog éles viták kereszttüzébe kerülni. Mert az agyonhallgatandó kategóriájába sorolják be.

Mindenesetre nem könnyű, ám lebilincselő olvasmány. Szinte lehetetlen érdemben ismertetni. Szerintem ez a szerzőnek sem sikerült a bevezetésben. A metszetek, szeletek, villanások, impulzusok kavalkádja nem idézhető fel. Fonala természetesen van a könyvnek.
Minden emberi civilizáció valamilyen szakrális alapra épül. Valójában a lét rendjét nevezik isteni rendnek, amely a lét harmóniájának is nevezhető. Bogár hipotézise szerint a létharmónia megteremtésének alapvető feltétele, hogy az elgondolhatóság, a megvalósíthatóság és a folytathatóság egyensúlyban legyen. Bizonyos intézményekre van szükség ahhoz, hogy az emberi társadalmakban csak olyan anyagi és szimbolikus konstrukciók legyenek megalkothatók (vagyis elgondolhatók és megvalósíthatók), amelyek hosszú távon harmonikusan beilleszthetők az emberi létezésbe. Az emberi társadalmak az idők kezdete óta rendelkeznek a létbe való harmonikus beilleszkedés képességével, de egyúttal állandóan ott kísért az isteni törvény elleni lázadás, a létrontás veszélye is.

A jelenlegi nyugati civilizáció a létrontás csábításának ellenállni nem képes Római Birodalom romjain alakult ki. Az egész folyamat történelmi kihordó szerkezete a keresztény egyház volt. Reá hárult egy létharmonikus berendezkedés megformálásának és biztonságos üzemeltetésének feladata. – Miért nem volt képes az egyház ezt a missziót mindvégig teljesíteni? – Mi a tényleges szerepe abban, hogy az „őrizetére bízott” Occidens végül is elbitangolt jószággá lett? A 13–14. század keresztény egyháza éppen azért marasztalható el, mert nem működtette elég sikeresen a létroncsolás irányába mutató „fejlődési” törekvéseket megakadályozni hivatott intézményeit. S ezzel párhuzamosan nem tudta megalkotni az ember univerzális iparkodásának teológiáját. E sikertelenségnek az is oka volt, hogy az itáliai tengeri hatalmak – azaz döntően Velence és Genova – Firenze hatalomgazdasági és spirituális irányításával óriási létroncsoló munkát végeztek évszázadokon át annak érdekében, hogy semmiképpen ne is állhasson össze koherens teológia az ember iparkodásának univerzális filozófiájáról. Paul Johnsonnal vitatkozva Bogár úgy érvel, hogy aki ez idő tájt „messze túl és kívül” volt, nem is elsősorban az egyház, hanem az egész európai létmód univerzális szakralitásán, az e tettével végleg elszakadt a létharmonikus törekvések szerves beágyazottságától. Ha volt „úttörő” szerepük, az leginkább abban nyilvánult meg, hogy hosszú időre mintát szolgáltattak azoknak a „dekonstrukción” alapuló ontoszociális csúcsfegyvereknek a felépítésére, amelyek segítségével Isten valóban „kiparancsolható lett a hétköznapok világából”.

Innen egyenes út vezet a reneszánszon és a reformáción át a felvilágosodáshoz és a nagy francia forradalomhoz, amelynek a szerző külön alfejezetet szentel, a létrontás brutalitásának apoteózisaként aposztrofálva a magasztos eseményt.

Mint látják, a fonal vagy a vonal, egyezik azzal, amit megszoktunk. Az óriási különbség abban leledzik, hogy a nyugati civilizáció minden történelmi mozzanatát a szakralitás hiányának és a létrontás diadalmas előrenyomulásának szempontjából vizsgálja. Eszerint elemzi az angliai „bekerítést”, Amerika meghódítását, az USA létrejöttét és felvirágzását. Mivel a Nyugat kettős létagressziójának (a külső és belső természet leigázása) végleges és átfogó kiteljesítőjévé az Amerikai Egyesült Államok vált, döntő fontosságú, hogy megértsük, milyen folyamatok és hogyan vezettek e szerep felépüléséhez.

Az esszéírásban gyakori, hogy a szerző olyan technikát alkalmaz, amely nem lineárisan-kronologikusan vezeti az olvasót, hanem impressziókat kelt benne. Ezek a bravúrosan megkomponált és igen magvas „foltok” hatásosan járulnak hozzá ahhoz, hogy keletkező képzeteink maradandóan rögzüljenek.

A vonalvezetésére hasonlóképpen jellemző bizonyos „művészi szeszély”. Az USA döntő fontosságú felfutását tárgyaló cikkelyt A berendezkedő győztes globalitás létszerkezete alcímmel jelölt fejezet követi, amelyben kifejti a maga globalitásra vonatkozó felfogását, definícióját; megszemléli a globalitás tárgyiasult metaforáit (a műanyagot, az atombombát, a televíziót, a génkezelt élelmiszereket, a derivatívát). Nyomatékosan tudatosítja, hogy a civilizáció nem egyszerűen a nyugati modernitás planetárissá táguló hatalomszerkezetének időszaka. A globalizáció egy teljesen új létmód, amely a modernitást is legyűri és kiszipolyozza. A tárgyiasult metaforákként említettek pedig ontoszociális csúcsfegyverek, amelyek egy új minőségű léterőszak nyomjelző lövedékei. Ezek után áttekinti a globalizáció konstruált valóságának hatalomszerkezetét és intézményrendszerét. A sok remek futam közül ez az egyik. És ezt követően adja elő a maga sajátos felfogásában az úgynevezett puha világháborúk történetét. Persze, ez sem eseménytörténet, hanem történetfilozófiai és lételméleti háttérelemzés.

A negyedik fejezet a Rekviem, avagy a létfelélés hatalomgazdasága címet viseli, és megkísérli összefoglalni azt a vészjósló, önpusztító ámokfutást, ami korunk globális birodalmát és az uralma alá hajtott egész emberi civilizációt jellemzi. Nem lehet elégszer tudatosítani, hogy a tőke – természete szerint – eleve és mindig pusztítja a természeti környezetet, az ember belső világát és a „családüzemet”. A tőkés közgazdaságtan számára a külső és belső természet nem tényező és nem kategória. A GDP számítása szempontjából is teljesen mindegy, hogy pusztító vagy építő folyamatok zajlanak a természetben és az emberi világban.

A fejezet a szeptember 11.-szindróma elemzésével zárul. Ez a cikkely ugyancsak parádés intellektuális teljesítmény! Az USA értelmezési és reagálási módja azonban csakis az eredeti ontológiai agresszió eszkalálódásához vezethet.

Briliáns és fölényesen okos az epizódszereplőnek nyilvánított „létező szocializmus” tündökléséről és bukásáról írott fejezet is, amelyben már Magyarország egykori ügyes-bajos dolgairól is szó esik. Bogár László véleménye szerint a keleti modernizációs kísérlet zsákutca volt a Nyugat történelmi zsákutcáján belül. Ontológiailag semmi újat nem hozott, csak a korai kapitalizmus brutalitását ismételte meg hatványozottan, kiiktatva a Nyugaton akkor már kiépített „mutatványos bódét”. Ettől függetlenül Marx zseniális elemző és gondolkodó volt, problematikája ma is eleven, azonban lételméleti korlátai ma már nyilvánvalóak. Marx lételméleti korlátai elsősorban abban nyilvánulnak meg, hogy a modernitást az emberiség kikerülhetetlen és alapvetően pozitív ontoszociális fordulataként értelmezi. Az általa elképzelt jövő társadalma és gazdasága csupán a közvetlen hétköznapi antagonizmusokat lett volna képes felszámolni, a nyugati modernitásnak a külső és belső természetét roncsoló immanens lényegét nem.

Az ötödik fejezet utolsó három „magyar” cikkelyét követi a rendszerváltozás fedőnevű hadműveletet bemutató és elemző fejezet. A szerző hazai talajon sem adja fel a szellemi magaslesen elfoglalt pozícióját, és illúziótlanul megállapítja, hogy a rendszerváltoztatásnak nevezett változások valójában már 1990 előtt lezajlottak a magasabb régiókban és a kulisszák mögött. Ami ezután következett, az már csak lejátszástechnika, egy újabb „mutatványos bódé” fontoskodó berendezése.

Jó, hogy így írta meg Bogár László ezt a könyvet, ahogy megírta, de a zsákutca zsákutcájáról, Köztes-Európáról és főleg Magyarországról írhatna egy külön könyvet is.

Visszautalva arra, amivel a recenziót kezdtem: én ekkora ismeretanyagot és apparátust nem tudtam volna felvonultatni annak leírásához, amit a Mezopotámiától Irakig jelképes címmel szándékoztam jelezni, ám a jelképet továbbra is fontosnak tartom. A nyugati civilizáció, amelynek forrásvidéke bizonyos értelemben Mezopotámia (és környéke) volt, egy görbe kört leírva – jelenlegi vezérhatalma képében – viszszatért az eredeti helyszínre, nyilvánvalóan koholt ürüggyel. Vajon nem egy ördögi kör zárult-e be?

És amikor a nyugati civilizáció minden más civilizációtól különböző globális és planetáris törekvéseit megállapítjuk, nem kellene- arra gondolnunk, hogy ez a civilizáció eleve két civilizáció, immanensen. Pontosabban: egy civilizáció és egy virtuálisan lebegő civilizációs hálózat szövedéke.

Idézet:

---

Akkor a király rendeletet bocsátott ki egész birodalmában: mindnyájan alkossanak egy népet,
és hagyjanak fel szokásaikkal. A népek mind engedelmeskedtek a király parancsának.
Sőt még Izrael fiai közül is soknak megtetszettek ezek a szertartások, így áldozatot mutattak be a bálványoknak és megszegték a szombatot.
A király írásos utasításokat küldött Jeruzsálembe megbízottaival és Júda városaiba, hogy alkalmazkodjanak az idegen szokásokhoz,
a templomban hagyjanak fel az égő-, a véres- és az italáldozattal, szegjék meg a szombatot és az ünnepeket,
és szentségtelenítsék meg a szentélyt és a szent dolgokat.
Ugyanakkor emeljenek oltárokat, templomokat és kápolnákat a bálványoknak, áldozzanak sertéseket és más tisztátalan állatokat,
hagyják fiaikat körülmetéletlenül, és szennyezzék be magukat mindenféle tisztátalan és szörnyű dologgal.
Felejtsék el a törvényt és tekintsék érvénytelennek a parancsokat.
Annak, aki nem tett eleget a király parancsának, meg kellett halnia.

---

Elsőproblémám a cikkekel az, hogy nehézkes, tudományoskodó nyelvezetet használnak. Ez már magában ellenérzést váltott ki bennem. Ilyeneket olvasva mindig az az érzésem, hogy a szavak bonyolultsága mögött gondolati üresség van. De, hogy példákat is hozzak:
ökoszociokulturális értékkészlet: nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy természeti és kultúrális értékek?
lejátszástechnika
globalomodernizáció
frissen berendezkedett multinacionális tőkestruktúrák ezek a multik, de mondhatnám azt, hogy transznacionális vállalatok, és akkor én is hűdetudományosat mondatm, ugye?

Többször használja a "szocietális" szót. Ha jól emlékszem szociológiatörténeti tanulmányaimra, akkor ez a fogalom Parsonsnál, az 1900-as évek első felének meghatározó amerikai szociológusánál játszik központi szerepet. Róla itt csak annyit említenék meg, hogy egy anekdota szerint Parsons elméletét csak Parsons érti.

Az alaphipotézis:

Idézet:

---

Bizonyítani igyekszem azt a hipotézisemet, hogy bár az 1989-1991-es fordulat a térségben igen látványos volt, a rendszerváltozás lényeges történései már ezt megelőzően, főként a nyolcvanas években lejátszódtak. Vagyis az átrendeződéseket megalapozó külső és belső hatalmi alkuk döntő részben 1990 előtt köttettek meg. Az, ami 1989-1991 között és után történt, inkább már csak a "lejátszástechnika", vagy még inkább ekkor kerültek végső helyükre az új színpadi kellékek, díszletek. Maga a dráma és főszereplőinek kijelölése ekkorra már - a döntő többség tudta nélkül - régen eldőlt. Azazhogy az itt élők többségének illúziójával szemben 1990 nem a kezdete, inkább a vége a rendszerváltozás igazán lényegi folyamatainak.

---

Bogár László cikkei:
1.
2.
3.
4.

Balázs Zoltán kritikája
[utl=http://www.hetivalasz.hu/cikk.php?id=9087]Tellér Gyula észrevételei[/url]