Tolsztoj Úr és szolga című novellájában a földbirtokos egy kellemes
vendégség után haza kocsikázik a téli délutánon. A fagyos idő miatt jól
be van bundába bugyolálva. Lába alatt forró tégla, kezében egy üveg vodka,
amiből időnként kortyolgat egyet-egyet. Szinte izzad, verejtékezik, vörös
az arca a melegtől, ahogy a hófalak között húzzák a lovak a szánkóját.
Egyszer csak észreveszi fent a bakon a kocsist, ki a lovakat hajtja, és szinte már
megfagy. Hófehér az arca, dermedt, mozdulatlan minden része. Hirtelen eszébe
villan, mi volna, ha a kocsis ülne a ő helyén, ő pedig fent a bakon, a kocsis
helyén. Bizonyára ő dideregne ott sápadtan, agyonfagyva, s a kocsis izzadna itt
a bundába bebugyolálva. Ez a gondolat nem hagyja nyugton, míg helyet nem
cserél a átfázott kocsissal. Így mennek tovább. A kocsis van a bundába
bebugyolálva, a kocsis lába alatt van a forró tégla és kezében az üveg vodka,
ő pedig fent ül a bakon. Lassan azt veszi észre, hogy kezd kihűlni, sápadozni,
fázni, olyannyira, amennyire a kocsis kezd éledni, melegedni. Már majdnem
megfagy, de nem szomorú, mert érzi, amennyi hőt veszít, annyit nyer a kocsis,
amennyivel színtelenebb lesz, annyival lesz a kocsis arca pirosabb.

Ez a szeretet.
Amikor „helyet cserélek” a másikkal. Felvállalok olyan nehézségeket,
amelyekkel másokat megkönnyítek. Lemondok bizonyos dolgokról,
amelyekkel mások gazdagabbak lesznek. Vállalom az útkereszteződésnél
a piros lámpát, hogy másoknak zöld legyen. Megállok, hogy mások
haladhassanak. [i]Amit szeretnétek, hogy nektek tegyenek, az emberek,
azt tegyétek nekik]/i] – kéri Jézus.