A muszlim tradíció két szent háborút különböztet meg: a próféta kijelentése
szerint az egyik a „nagy szent háború” – el-gi˘had al-akbar-, a másik a „kis szent
háború” - al-g˘ihad al-akbar-, a másik a „kis szent háború” – al-g˘ihad al-sghar -,
a próféta ugyanis, amikor visszatért egy harci vállalkozásból, ezt mondta:
„Visszatértünk a kis háborúból a nagy szent háborúba”. A nagy háború benső
és spirituális, a másik pedig materiális: az, amelyet külsőleg vívnak meg egy
ellenséges nép ellen, kiváltképp azzal a szándékkal, hogy a hitetlen népeket
felvegyék abba a birodalomba, amelyben „Isten törvénye” – daar al-islam-
uralkodik.
Mindazonáltal a „nagy szent háború” olyan kapcsolatban van a „kis szent
háborúval”, mint a lélek a testtel, és ahhoz, hogy megértsük a heroikus aszkézist
vagy a „tett útját”, fel kell fognunk azt a szituációt, amelyben a két dolog egyesül.
A „kis szent háború” azon eszközzé válik, amelynek segítségével megvalósul
a „nagy szent háború” és vice versa: a „kis szent háború” – a külső – kvázi rituális
akcióvá alakul át, amely kifejezi az első realitását és tanúságot tesz róla.
Valójában eredetileg az orthodox iszlám az aszkézis egyetlen formáját ismerte:
azt, amely éppen a g˘ihádhoz, a „szent háborúhoz” kötődött.

A „nagy szent háború” az ember harca azon ellenségek ellen, amelyeket magában
hordoz. Pontosabban: ez az ember magasabb princípiumának harca minden ellen,
ami csak egyszerűen emberi benne, saját alacsonyabb természete, a rendezetlen
impulzusok és az anyagi világhoz való ragaszkodás ellen. Ezt explicit formában
fejti ki az árja harcos tradíció egyik bölcsességi szövege, a Bhagavad-gitá
„Midőn realizálod azt, ami az értelmen túl van – miközben megerősíted magadat
- legyőzöd a heves győzni akarás formájában megjelenő ellenséget” (III:45)