A mi nemzedékünkben az édes­anyák még bíztatták gyermekeiket, hogy a kicsik és a legyőzöttek mellé álljanak ahelyett, hogy a sikert haj­szolnák, mert a siker fénypénz: borús időben sitty… Persze, a leckét könnyebb volt megtanulni, mint gya­korolni, hiszen a győztesek bőkezűen osztották a pofonokat, és a sikeresek mentek a Balatonra úttörőtáborba, kaptak lakást, telefont, útlevelet. Nem beszélve arról, hogy amikor hul­lik a fénypénz sikamlós aranya, ak­kor nem föltétlenül érzi az ember, hogy a rossz oldalon áll, vagy ő maga vala­mi disz­nóságot követett volna el. Dolgozott rendesen, és munkáját, lám, elisme­rik. Az édesanyák bölcsessége kell ah­hoz, hogy az ember átlásson a káprá­zaton, és megkülönböztesse, mi a va­lódi érték, s mi a pelyva. A mérce ma­gas. Minél följebb kerül az ember, an­nál magasabb. Aquinói Szent Ta­más, a középkor talán legtiszteltebb tudósa hatalmas művét, a Summa te­olo­giae-t, befejezetlenül hagyta. Meg­állt a siker kapujában. Miért? 1273-ban, Szent Miklós napján, a miséről hazamenet hosszas hallgatás után így szólt: „Non possum” – nem bírok dolgozni. Nem írt, nem diktált többé, nem is beszélt egész télen át. Titkárá­nak könyörgésére végül ezt mondta: „ Eljött írásomnak vége. Minden, amit eddig írtam és tanítottam, olyannak tűnik föl szememben, mint a pelyva, ahhoz képest, amit meg­láttam, s amit kinyilatkoztattak előttem. ”