Döbrentei Kornél
Létrák

Hatalomtól önelégült, altiszti terpeszben
a létrák: fonákul a földnek fordított, roppant
győzelem-jele V-betűk, bár száruk túlfokozott
nyurgasága a kudarcban ered meg; önfeladásos
oldalra hanyatlással, lerúgván a rögkoloncot,
elhúzhatnának e hullásos helyről emigrációs
vadlúd-alakzatokként, el Boldogasszony anyánk
ózonlikas égisze alól, mert renyhül az oltalom.

Ám most tolakvón elszánt a talpon maradásuk,
noha tocsogós, de gyalázattól sűrül a sár,
megrothad benne minden, ami még makulátlan,
jön már a bárkahiánytól horpadozó özönvíz,
beléolvadnak lágyatag omladozással
észak- s a dél-sarki jéghegyek is, tetézve
hullakamrák szigorú hidegével, hogy fölérjen
az égig, s kiöntse belőlünk, riadt ürge-lényekből,
az Istent, aki fölfelé is helyben menekül,
mert a teremtés magzatvize konok hullámveréssel
porlasztja szívét, hogy a rávastagodott vulkáni
hamuból, melyet televénnyé nemesített a szeretet,
kimossa a zöld olajágat, s véle szárnyas
hírnökké megélessze, hullámsír-dúcából
föl jelképpé röptesse a galambot, mert
idelent az esőrácsos cella-Medárdba
vetve ódonúj szomjúság roncsolja az ajkunk,
a homokóra sivatagi bendő, a bimbókban
hő öli el az álmot, pokolban érlelt tűz
emészti üszöggé s az aszály elaszta réteken
sáskaraj-surrogást dudorász a halál, ősszeplő
bölcsődék homlokzatán, fekete kopás a hely, ahol
elidőzni merengve megáll, mint az öregínyenc
létrák, körbetolongják a tarolásra ingerkedőn
megédesült, szűzlány-derekú cseresznyefát, bár
sorsuk, mint tűnődve ledőlő bazalttömb zuhanása,
lefelé vitt, ám a bolygók szféráin át mégis
visszavezetnek a szív kazamatáin túl
veremkedő alvilágból, föl delfin-cikkanatú
gyerekkorunk dús pozsga pirossá beteljesedő,
nap-otthonú varázsgömbjeihez, magházukba
zárva mind a keserv, ínyünkön égnek, bevilágítják
az eszmélkedésünk előtti homály barbár gyepűjét
az ősemlékezet édestüzű örökmécseseként,
és soha nem sötétedik el, dőljön bár a
szánkból, káromkodásként, mag-sörét felleg;
csupán a birtokolhatatlan sejtelem a mienk…

Lehet-é, hogy a szüzesség bemohásodik minden
grádicson, s ez volna az értinthetetlen magosság
hiteles etalonja? És kurafiság a fokról
fokra lépkedés, szánalmasan erőlködő
meghágása a kancatomporú horizontnak?

A létrákat, mint gigászi körzőt az Egyenlítő,
szilaj éhség feszíti szét, a lábuk között
minden kezdetek Léthe-vize vájta szurdoka,
amely mégis fogakkal sűrűn kicsipkézett
krokodil-ásítás, ádáz, mint a haragtól
vérgyökeres prófétai kézben a szamárállkapocs,
s közben virágszirom tüllben, balerina-kecses
fuvalom-lágyan a Szentlélek ereszkedik alá
agyarként márványzó lépcsején az elveszésnek,
mert Pünkösdre már a pünkösdi rózsák is régen
elhaltanak, megszomorítottjai a tanú-gyilkos
időnek, és az Anteusz-akaratú fű is
együvé zárva él teste zöld zománcú hüvelyében
az enyészet kellemkedő szénaillatával,
s a kaszaél halovánnyá vékonyulva csitul el
a nagydudvák derekán –
az anyaföldet öklelő
pogány táltosfák megcövekelnek e sárgolyó
magmaáradásos forró szívében, megeredni
akarnak, a bakók létrájánál távlatosabban,
rajtuk leharcolt lelkek masíroznak föl, reményfutam
siralomvölgyi rohampályán, hogy termékennyé
felüdítsék az Isten meddő sóhajjá zápult
lehelletét, alkosson új, diadalra dagadó
életfonalakkal kihímzett cifraszűr testeket,
mert az itteniek fakóvá végleg elkopóban,
szunnyad Jákob a mennybolt megbírhatatlan búvárharangja
alatt, alibi híján álmodik, a lajtorján
szolgálaton kívüli őrangyalok rajzanak,
orcájukon rideg derűvel dézsmálják fölöttünk
a cseresznyefát, s degeszre belakottan meztelen
puttókat, bárányfelhőket festenek az égre,
miként azt Michelangelo mestertől eltanulták,
s kedvük lohadván pingálnak feketével örökéjt,
amíg mi, megemberülni a legalsó fokon
viaskodunk elszánt fényeskedéssel, ahogyan
magát az éjszakából küszködve kiszakító
Nap, újra felmenőben…