Thurócy krónikájában ez áll:

"A hunok védőfegyvereiket, mint mondják, még Szkítiából hozták magukkal, ezek bőrből és kívülről vaslemezből voltak; támadásra íjat, nyilat és hegyes lándzsát vittek magukkal. Szögletes vagy kerek pajzzsal fedezték magukat, szablyát öveztek oldalukra... Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadár volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig. Címzése pedig ilyenféle volt: "Attila, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dánok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora."

Szóval, ha igazán vissza akarunk menni az időben, használjuk a turult a zászlón magában, vagy, ha egy kis keveredést is megengedünk, akkor az Árpád-sávokkal.

Mondjuk így:

Szerintem nincs igaza. Az örökség - ahogy manapság hívjuk, angolul: heritage - nagyon eleven dolog és egyáltalán nem "poros" valami. Forrás, ami egyéneknek és közösségeknek is erőt ad. Vitatott dolog, mindig, mindenhol, ez hozzá tartozik. De nélküle nem lehet élni.

A magyar örökség is rendkivüli érték. Inkább azon kellene gondolkodni, hogy lehetne minél több ember számára hitelesen hozzáférhetővé tenni. Pl. a levéltárak digitalizálásával, internetes kereshetővé tételével, és természetesen rendes lábjegyzetelésével, a latin nyelvű források lefordításával.