„duda nem új keletű hangszer. A Dél-Indiai dravida törzsek ősidők óta használják. A keltáknál egy oboa szerű változat terjedt el katonai hangszerként, míg Kelet-Európában a klarinét rendszerű sípok honosodtak meg a népzenében.

A középkorban az énekmondók (minesangerek, trubadúrok) kedvenc kísérő hangszerévé vált, a tekerő lanttal együtt. Ekkoriban elterjedt volt a hólyagból, illetve az egész disznóból készült tömlő. (Már akik disznót ettek – megjegyzés Black.)

Magyarországon a XIII. században jelent meg a duda, és hamarosan igen népszerűvé vált. Ekkor gajdosnak, gajdnak hívták, később az arab, illetve oszmán eredetű duda név honosodott meg (a már a XVII.- században is használt tömlősíp elnevezés a latin tibia utricularis fordítása).

Az első hazai duda-ábrázolást Mátyás kódexének keretdíszén találjuk, de a Budai Vár csempéjén is megtalálható. Dózsát is dudaszóval vitték kivégezni.

Nyugat-Európa megismeri a magyar paraszti dudajátékot, amire a korabeli külföldi kottákon (Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha) kívül az is utal, hogy egy bajor herceg 1537-ben magyar dudást akart az udvarába szerződtetni. Ez idő tájt kezdett teret nyerni a duda a műzenében is. XIV. Lajos udvarában a jelmezes arisztokraták az árkádiai pásztorjátékokat kísérték a duda musette nevű változatával, melynek a tömlője is teljesen fel volt öltöztetve. Ez a hangszer Bach és kortársai műveiben is helyet kapott, s ekkorra egész Európában népszerűvé vált, így hazánkban is. „