Katolikusnak születtem, többé-kevésbé vallásos nevelésben volt részem kb. 12 éves koromig, de akkor már elég 'okos' lettem ahhoz, hogy felhagyjak a 'vallási ostobaságokkal.'
Inkább az ateistákhoz tartoztam. Pontosabban ateistának véltem magamat. Illetve nem foglalkoztam efféle tudománytalan dolgokkal. Tudomáányvallásom volt.
Magamban meg voltam győződve arról, hpgy azok az emberek istenhívők, akik nem tudják enélkül megoldani a földi bajaikat, mert gyengék hozzá.

Olyannyira így volt ez, hogy a gyerekemet sem kereszteltettem meg, egyházi esküvőm sem volt.

Csak épp sehogy sem 'stimmelt' a világ számomra.
Mindig kerestem valamit, mindig volt bennem egy hiány.
Elmentem ide-oda, ettem-vettem ezt, azt, megnéztem, elolvastam, kipróbáltam sokmindenfélét, jóval többet mint az átlag, voltam lent és fent mindenféle értelemben, párkapcsolatban élek sok-sok éve, semmi bajom a párommal,
de mindig ott volt a hiány.
Aztán kezembe került egy olyan könyv, ami a halálközeli élmények amerikai kutatásairól szólt. Utcán vettem meg, azt hittem krimi. (Ennek 16 éve.) Elolvastam aztán azt mondtam: igen, ez az, tudtam, hogy valaminek kell lennie.
Olyan nyugalom töltött el, mint soha azelőtt.
Nagyon érdekesen utána összeakadtam Carl Gustav Jung pszichológiai könyveivel is. Ezeket sem direktbe kerestem, 'ők' találtak rám. Elolvastam, nem mindent értettem, de megint mint a gyógyír.
Aztán Szent Pál: Szeretethimnusz. Megint: igen, ez az.
És Jung hatására felnőtt fejjel újból elővettem a gyerekkorom óta nem olvasott Bibliát, próbáltam felfogni.
Nem érteni, felfogni. Megtapasztalni.
És persze: jött egy domonkos szerzetes, aki úgy tudott beszélni a Bibliában foglaltakról, hogy visszavezetett
a templomba. Mondanom sem kell, megint véletlenül.

Aztán néhány éve a keresztény misztikusok (Szent Teréz, Keresztes Szent János stb.), aztán lelkigyakorlat -vagy ha úgy tetszik, meditáció-, és az évek során belülről átalakultam. Magam sem tudom, hogyan. Nem önszuggeszció.
Valami belső építkezésféle ez, de nem tudatos, csak úgy magától. Nem érzelmekről van szó, inkább valami belső bizonyosság. Ha olyan helyzetekbe kerülök, amilyenekben régen féltem, szorongtam, ideges voltam, ma már tudom, hogy nem kell félnem. És megszünik a feszültség, jön a béke. Mindig.
Azt hiszem ezt hívják vallásos nyelven kegyelemnek.
És persze mindig a megfelelő időben történő 'véletlen' események, amik továbbvisznek.

És megtanultam imádkozni. Sokat, lehetőleg mindig. Nagyon jó.

És a dolgok rendben lesznek.