De hová is mennék?
Ha nem is tudunk felfedezni valamit, hová is mennénk, ha csak élni akarunk,
csak élni, csak úgy! „Gyöngyöt dobálni, semminek örülni”Kisgyermekként egyszer messzebb kerültem a hazától, hosszabb időre.
Néha kerestem az irányt, míg a többiek hancúroztak, elbújtam, némán, lelkembe figyelve - merre van az otthon? És megállapodott a tekintetem egy irány felé-
mint a vadludak biztos útjukon, hazaszálltam azon.
A honvágy – a szeretteimhez, a családon kívül – a helyhez való vágyakozás is volt.
S mint gyermeknek lelkében, még elevenen élt bennem az ősi otthon, az aranykori nyugalmú, a csillagfényes, és e kettő összefonódott.
Nem mindegy, hol lép be a létesültek körébe a szellem- és az, hol tér vissza?
Talán az már nem helyhez kötött, mert érezheti életében az egyidejűséget, egyidejű látást- és ettől a tér is más értelmet nyer. Az idő meg elveszti varázsoló,
pörgető-szédítő erejét, nem volt, meg majd… majd, hanem: most és mindörökké.
A mennyország- a „hazatérés” az eredethez, mint [tudat] állapot valósul meg.
A pokol is állapot – nem majd, valahol, itt és most érzem elveszejtve magam.
Minthogy a ’kezdetben’= eredetemben, nem toposz, hely, hanem állapot
[a megnyilvánult, létesült (tudat) állapotok feletti állapot]
A ’brésit’, az ’en arché’ nem hely-, és nem időhatározó-szó.
„Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
vigasztaló, pillangó gondolat,
tűnő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!”
De fájdalmas ez a keresés, ez a vágyakozás- „Ó megvan-e még az az otthon?”
HONVÁGY - őrzik a szavak,
a német Heimweh (benne a fájdalom)
a francia nostalgie, mal du pays
- az angol nostalgia –
a görög:
νὸστος nosztosz-’visszatérés’
άλγος algosz – ’fájdalom’, ’kín’
*
„Visszafogad az ősi rend
Kikönyöklök a szeles csillagokra”
