Kórházi legátus vagyok, küldött az egyik ismerősünkhöz - viszem a „megrendelt” cuccot. Azzal fogadnak, hogy nincs bent, hazaengedték, és csak este jön vissza. Kis bosszankodás, cucc letevése, betegtárssal megbeszélés, átadja, majd jövök kifelé.

De a kórház – alig lézeng valaki benne - egyszerre mintha valami labirintussá válna, nem találom a kijáratot. Zárt ajtók, üres folyosók, amerre csak megyek… Nézem a fali táblát: PSZICHIÁTRIA. Jó!

Na, végre itt egy nő, bentlakó, majd az útba igazít!

Olyan hatvanas lehet, és mintha Heller Ágnes húga volna. De nem olyan szipirtyó, és a hangja sem olyan rikácsolóan kellemetlen, de azért az ő arcán is rajta az egész hitközség. Rámosolygok, és tetetett nyafogással a hangomban kérdem:

- Nem teccik tudni, hol lehet itt hazamenni?
Huncutság villan a szemében, látszik, veszi a lapot, és mondja
- Hát ha a kerítésen átugrik, akár itt is
és kimutat az üvegfalon kívülre
- Á csókolom, gyerkőce koromban…, de most inkább a járt úton maradnék…
- Hát akkor menjen el a kivilágított üvegszekrényig, semmivel sem törődjön, ott forduljon balra, és menjen el a portásfülkéig. De udvarias legyen a portással, mert ő dönti el, hogy merre felé mehet: ki-, vagy vissza!
mondja valami ellenállhatatlan belső derűvel. Erre én:
- Asszonyom, akinek ilyen humora van…
- Az gyógyíthatatlan, ugye
vág közbe széles mosollyal, és a szeme úgy ragyog, mint egy sikeres színésznőé-
- Asszonyom, engedje meg, hogy megemeljem a kalapomat!
mondom vigyorogva, őszinte elragadtatással, és meg is teszem, mintha a Lenin-sapkám Cyrano tollas kalpagja lenne, színpadiasan meghajolva, mélyen, és indulok kifelé.