J. GYŐRI LÁSZLÓ

Magyar lobogók

Ha máshonnan nem, Szalai Annamáriától, a Fidesz médiaszakértőjétől tudjuk, nemtelen támadás folyik a köztévében a jobboldali újságírás prominensei, így az Éjjeli menedék című műsor készítői ellen. A műsort a sajtószabadság ellenségei az első csatornáról a másodikra száműzték.

Itt, a kettesen fókuszáltuk figyelmünket a Siklósi Beatrix és Matúz Gábor nevével fémjelzett műsor legfrissebb, vasárnap este sugárzott adására.

Matúz műsorvezető beköszöntője után - szakítva a közszolgálati médiára általában jellemző, dogmatikusnak tetsző, sokhelyütt szabályzatokban is rögzített regulákkal - az Éjjeli menedék innovatív, és szokatlanul önzetlen módon olyan pódiumbeszélgetéssel kezdődött, amelyben az áprilisi Kossuth téri, sokmilliós tüntetésről ismert Philip szólt a decemberben induló hírtévéről. Médiatörténetet írt a műsor: a közszolgálati televízióban egy induló kereskedelmi televízió embere minősíti a hazai televíziózást, ad hangot lesújtó véleményének, és ígér olyan tájékoztatást, amely a többi csatornával ellentétben - a médiaszemélyiség szóhasználatával - "az igazságot" mondja majd el. (Itt persze majd a sajtószabadság ellenségei nyilván burkolt reklámról és a közszolgálati tévé érdeksérelméről papolnak. Ám hadd papoljanak, mi tévézzünk tovább rendületlenül!)

Érzékeny ujjakkal tapintotta ki az Éjjeli menedék terjedelmes összeállítása, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díja - ahogy az Matúz Gábor bevezetőjében meg is fogalmazódott - nem aratott osztatlan lelkesedést. Az Éjjeli menedék baráti körének összejövetelén láthatóan olyanok vettek részt, akik nem örültek. A Magyarok házában rendezett esten - ahol a műsor felvételei készültek, Szentmihályi-Szabó Péter és Döbrentei Kornél érvelt amellett, hogy Kertész Imre nem az a személy, akinél jó helyen van a díj. Kettejüknél - mint az a műsorból ki is derül - keresve sem találhattak volna alkalmasabbat, aki náluk hitelesebben mondhatna véleményt Kertész Nobel-díjáról. De ne vágjunk elébe a dolgoknak.

Megszoktuk, az Éjjeli menedék hol titkos üzeneteket hordoz, hol pedig zavarba ejtően szókimondó. E kettősségre jó példa, ahogy Matúz Gábor fölvezeti a pódiumbeszélgetést:

"Százegy évet várt Magyarország, várták a magyarok, vártuk, hogy megtaláljon bennünket az irodalmi Nobel-díj. Persze ezt a több mint egy évszázadot nem úgy kell érteni, hogy mi, mostani Magyarország vártunk ilyen hosszú ideig. Mert például én nem vártam sem nyolcvan, sem negyven évet, azon egyszerű oknál fogva, hogy a világon sem voltam. Az okokat még hosszan lehetne sorolni, de ettől most engedelmükkel eltekintenék. Ez a várakozás - mondhatnám úgy - öröklődött. Generációról generációra. És nem volt hiábavaló. Most aztán megkaptuk. Kertész Imre Nobel-díja mégsem aratott osztatlan lelkesedést idehaza. És még csak véletlenül sincs szó arról, hogy a különböző politikai táborokon belül egységes álláspontok alakultak volna ki. Ez az elismerés tehát még csak véletlenül sem alkalmas a szembenállás fokozására, az árkok mélyítésére. Annak ellenére nem, hogy némelyek folyamatosan kísérleteznek ezzel."

Íme, így fonódik össze Matúz Gábor személyes sorsa a Nobel-díj utáni százegy éves áhítozással. Látjuk, Matúz százegy éve még nem tudott várakozni, sőt, nyolcvan, illetve negyven éve sem, hiszen - mint említette - akkor még a világon sem volt. A várakozás - hogy ezzel a fellengzős kifejezéssel éljünk - a magyar nép kollektív tudatalattijában zajlott. Erre vártunk télen-nyáron, nyájainkat legeltetve, iskolába menet, őrt állva a vártán és betakarításkor. Nemzedékek követték egymást e hosszú, várakozó időszak alatt. A Matúz által említett okokra azért befizetnénk, kár, hogy - mint mondja - eltekint a felsorolásuktól. Tippünk azért van, valószínűsítjük, a műsorvezető azért nem volt nyolcvan, illetve negyven éve a világon, mert később született, a Nobel-díj-várásba így értelemszerűen később, csupán születésekor tudott bekapcsolódni. Maga a várás azonban genetikusan belé volt kódolva. Sajnos a többit, ami eztán jön, nemigen értjük.

Az álláspontok egységességéről szóló mondat finoman enigmatikus. Jelentheti, hogy a különböző táborokon belül nem alakultak ki egységes álláspontok. Hogy miről nem alakultak ki, homály fedi. Azt is jelentheti, hogy igenis, kialakultak a táborokon belüli egységes álláspontok. A következő ugyancsak lebegtetett jelentésű mondat az előző logikus következménye, erre utal benne a tehát. Mindazonáltal bajba kerülünk, ha azt kell megfogalmaznunk, hogy az elismerés tehát mitől nem alkalmas, még csak véletlenül sem az árokásásra, amellyel bizonyos, itt és most közelebbről meg nem nevezendő illetők folyamatosan kísérleteznek. E sorok szerzője nem tudja mire vélni, mit jelent a műsorvezető azon mondata, miszerint "Most aztán megkaptuk." A mondatban nem lehet rosszallás, hiszen Matúz Gábor - ez az eddigiekből is kitetszik - örül, hogy a generációról-generációra öröklött remény végre beteljesült. Egész addigi szövege ezt a mondatot készíti elő. És mégis, a mondatból enyhe nemtetszést érezni ki. Ezt az olvasatot azonban el kell vetnünk, hiszen közszolgálati férfiúként ilyesmire nem vetemedhet. Ember legyen a talpán, aki itt tisztán lát.

Szentmihályi-Szabó Péter az egyenes beszéd híve: még nem higgadt le a hírtől, mondja, aztán hozzáteszi: "Meg kell vallanom, hogy én magam sem olvastam egyetlen sort sem az említett úriembertől, tehát ily módon nem is lenne logikus, hogy véleményt mondjak e tárgykörben." Szentmihályi vallomása után a műsorvezető megszavaztatja a jelenlévőket: "Ki olvasott Kertész Imrétől bármit?" (nevetés, taps) Matúz Gábor kicsit szégyenkezik, mentegetőzve mondja: "Jó, nem akarnék szembe menni a tömegízléssel, kettő évvel ezelőtt [sic!], amikor Kertész Imre Herder-díjat kapott, Bécsben vette át, akkor a Magyar Szalontól engem kértek meg, hogy menjek ki és beszéljek vele, az utazás előtti kettő napon hat Kertész Imre-könyvet olvastam el. Nem bántam meg, legalább tudom, hogy ki kapott Nobel-díjat idén..." A teremben tehát egyedül Matúz Gábor olvasott Kertészt (lásd még Woody Allen: "Megtanultam gyorsolvasni. Húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Valami oroszokról szól."). A balliberális tollnokok e ponton bizonyára elejtenének néhány megjegyzést a hülyeség akolmelegéről, a teremben felhangzó gúnyos kacajról és lelkes tapsról, amely a kollektív felismerést követi, itt senki egy sort nem olvasott "az említett úriembertől". Mi nem osztjuk e pártos vélekedést: újságírószakmai szempontból igazi szerkesztői és riporteri trouvaille olyan alanyokra bukkanni, akik büszkén vallják, semmit sem tudnak beszélgetésük tárgyáról, mindazonáltal nagyon is markáns véleményük van róla. Ez teszi őket különösen hitelessé.

Döbrentei Kornélról elsőre az lehet a benyomásunk, nem a szavak embere, ami persze költő esetében maga a halmozottan hátrányos helyzet, de éppen ezért kell különösen méltányolnunk azt az erőfeszítését, amellyel szélesebb összefüggésbe helyezi Kertész Imre Nobel-díját. "Mi azért jöttünk ide, és nem csak a Nobel-díj ürügyén, mert van bennünk egy megsértett igazságérzet. (taps) (...) Ez a megsértett igazságérzet Trianon óta van bennünk, orvoslásra nem lelt, a magyarság megzsugoríttatott önérzetében, jellemében, területében. Erre jött az elvesztett háború, és utána jött a kommunista diktatúra, az előbb hallgattam a fiatalokat, nekik is elrabolták az ifjúságukat, mint a mi nemzedékünknek is. Ez a fajta sértettségünk azóta is megvan, és volt egy történelmi lehetőségünk is, a magyar népnek, talán, hogy megváltozhatna ez, nem változott meg. (...) Egyet tudnunk kell, hogy jelen pillanatban is azért ülünk itt, mert rendre minden nap kapunk valami megalázót, valami tönkretevőt, nem csak azt, hogy azok a pici műsorok, amelyek - én nem baloldalban és jobboldalban gondolkozom, hisz ötven éven át a baloldal ultrabalja volt jelen, azzal szemben csak egy nemzeti oldalt tudok említeni, tehát egy népnek, amit meg akarunk tartani minden olyan eszköztől meg akarnak fosztani, akár ennek a tévéműsornak az áthelyezésével, hogy vidéken sokkal kevesebben hallgathatják, hogy az emberek tájékoztatásával visszaélnek, hogy a Vasárnapi Újság, és nem akarom sorolni, hogy mindennap hallom, hogy most ez a nemzeti oldali alapítvány nem kap az állami büdzséből pénzt, hogy leváltják azokat az Illyés Gyula vagy bármilyen társaság éléről azokat, akik magyar határon kívül élő költőket próbáltak támogatni, azt, hogy lebontják újra a Széchenyi-tervet, amely egy nép felemelkedését szolgálta volna, hogy a beneši dekrétumokat újra megerősítik, mint a kollektív bűnösséget, és ebben a pillanatban akkor még örülhettünk is volna, felkiáltva, hogy úgymond egy magyar kapja a Nobel-díjat, de rögtön a hír pillanatában én azt olvastam, amikor Kertész Imre sorsosai hangosan a tévébe az egyik betelefonált, a másik leírta, hogy ez nem magyar díj. Ez egy olyan gyűlöletbeszéd volt eleve, amely a kettős mérce mián kivédhetetlen. Természetesen magyar íróként, aki látja, hogy Babits Mihálytól kezdve végig Füst Milánon át Illyés Gyulán vagy netán éppen a kivert szemű Sütő Andráson keresztül, akik a mi nagy magyar történelmünkben is kiálltak a magyarságért, hisz nekünk is volt Don-kanyarunk, nekünk is volt 1956-unk, volt felelősségre vonás, sok minden volt, rengeteg a halottunk, tessék kimenni a temetőbe, és akkor az az embernek az érzése, hogy ebből a magyar történelem, amely nagyon viszontagságos volt, nincs a világ előtt egyetlen olyan képviselő, aki ezt elvállalná, mert az illető úr a nyilatkozataiban ezt nem vállalta el. És nem véletlenül beszéltem a kollektív bűnösség elvéről, mert tulajdonképpen ahogy nem örültem volna a 60-as években, hogy annak az írót [sic!], akit különben becsültem, megírta a Hideg napokat, amelyben, mint tudjuk, a magyarságot, hogy úgy mondjam, totálisan eláztatta, de utána 40 évvel megírta, hogy negyvenezer magyart végeztek ki Titóék. Na most itt ez a másik dolog is. Nekünk a kollektív bűnösség elvéhez nincs közünk. Megvannak a magunk halottai. És borzasztó az, hogy ha valaki a világ egyik legnagyobb Nobel-díját [sic!], a legnagyobb, előkelő irodalmi díját egy nép kollektív bűnösségének a ki nem mondott sugallásával [sic!] éri el, ezért fáj, ezért nem biztos a..." (A tapstól kivehetetlen Döbrentei Kornél mondatának vége.) Bajban az elemző, hiszen Döbrentei világmagyarázata túlságosan összetett, és annyi rejtett összefüggésre világít rá Trianontól a Széchenyi-terv lebontásáig, a diktatúráktól az alapítványok költségvetési támogatásáig.

Szentmihályi-Szabó ezután elmondta, nehéz elkerülni az irigység látszatát, de világos, tudja azt mindenki, hogy zsidó írónak kellett kapnia a díjat. A műsorvezető közbeszól: kizáró-e a zsidó származás? Vajon nem lehet-e, hogy zsidó is jó művet írjon, amely díjra érdemes? Nos, Szentmihályi-Szabó zavarban van. Szerinte "...ha a holokauszt tagadása büntethetővé válik, akkor nyilván büntethetővé válik, hogy valaki Kertész Imre irodalmi érdemeit tagadja." (nevetés, taps) Döbrentei egyértelműen leteszi a garast: "azt mindenki tudja, hogy egy kisebbségi ízlésterror van, amelynek része az illető úr." Ezután újabb fontos aspektusra hívja fel a figyelmet: "...ha valakinek nem tetszik egy író, mert nem érzi tehetségesnek, az nem antiszemitizmus. Az más kérdés - folytatja -, hogy Magyarországon elterjedt, hogy ha valaki véletlenül alkalmatlannak talál a munkahelyén egy zsidó származású embert, kikiáltják antiszemitának." (taps)

Szentmihályi-Szabó szerint a Nobel-díj - más díjakhoz hasonlóan - egy szűk kör kezében van, és a kontraszelekció itt is igen erősen működik, és amely elzárja az értékesebb szellemi termékek elől az érvényesülés útját. Látnivaló - "ha végigtekintünk a Nobel-díjasok listáján, hogy politikai kompenzáció folyik. Olyan politikai irányzatok és népek kapják ezt a díjat, amelyek szolgálatot tettek ennek a kozmopolita közösségnek". Szentmihályi tréfálkozik: ismerve a stockholmi Nobel-díj bizottság döntéseit, meg van sértve, hogy ő nem szerepel a díjazottak között, hiszen ott a legnehezebben kimondható neveket dobják egy kalapba, és onnan húznak találomra egyet, márpedig az ő neve is nehéz.

A kiegyensúlyozottságot biztosítandó Eörsi Istvánt is behívják a stúdióba. Matúz Gábor nyájasan kérdez. Nem derül ki, Eörsi látta-e az előző blokkot, angyali türelemmel magyarázza, hogy a Nobel-díj bizottság értetlenül áll azok előtt a Kertész hazájából kapott levelek előtt, amelyekben tiltakoztak az első magyar irodalmi Nobel-díj kitüntetettje ellen.

Azt pedig egyszer még a tényfeltárás-órákon fogják tanítani, ahogy a Csacsifogat című darab kapcsán fölröppent plágium-vádat Horváth Katalin tálalta. Bán Pált, aki azt állítja, a Csacsifogat az ő műve, nem sikerült elérnie, ám bravúrosan dokumentálta üzenetrögzítőjének hangját. A Németországban élő Bán Pál üzenetrögzítője németül közli, az előfizető nincs otthon, de ha hazamegy, visszahív, feltéve, hogy meghagytad neved és telefonszámod. A plágiummal vádolt Kertész Imrével szemben még ennél is meggyőzőbb tényfeltáró gondosságról tesz tanúbizonyságot. Egyszerűen heroikus próbálkozás tanúi voltunk vasárnap este. Nem csigázom a kedélyeket: Kertész telefonja - ezt a videoszalag könyörtelen szenvtelenséggel örökítette meg - foglaltat jelez.