1989 nemcsak a kommunizmus végét hozó annus mirabilis volt, hanem mélyreható változások elindítója is, amelyeket akkor rosszul értettek, és amelyek részben ma is homályosak. A megértés, bármit mondjon is a felvilágosodás racionalizmusa, nem magától értetôdô dolog, mivel a világ egy része mindig is el van zárva elôlünk, és ez akadályt állít kognitív képességeink elé.1 A megértés egy további nehézsége onnan ered, hogy a világot szeretjük konkrét és naturális fogalmakban látni, kerüljük a komplexitást, a könnyebb érthetôség kedvéért a jelentéseket olyan egyszerű formulákra redukáljuk, amelyeket elônyben részesít az úgynevezett „józan ész” és a mögötte meghúzódó feltevés, hogy létezik valamilyen egységes és egyetemes racionalitás. Valójában 1989 következményeit nem elég a politika és az ideológia szintjén szondázni, hanem el kell érni a kulturális normák és belátások mélyebb szintjére.
Elôször is azt szeretném kiemelni, hogy miközben a hidegháború vitán felül két antagonisztikus politikai rendszer küzdelme volt, nem kevésbé fontos, hogy ez a két rendszer két nagyerejű és egybefüggô antagonisztikus diskurzust alkotott, amelyek kölcsönösen erôsítették egymást, és sikerrel fojtottak el vagy szorítottak ki a versenybôl más diskurzusokat, habár ezt eltérô mértékben és más-más eszközökkel tették. Ez utóbbi különbség nem elhanyagolható, amikor azt vizsgáljuk, mennyire tudott megbirkózni a Nyugat és mennyire a Kelet a konfrontáció befejezôdése után felmerülô konzekvenciákkal.
http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/11.htm