Döbrentei Kornél: Bugyi ballada

Legyen bár rikító, vagy hófehér,
a sejtelem mélysötét fészke marad,
ha megvillan a szemérmes-ledér
combok közt a falatnyi kelmedarab,
mit könnyelmű szoknya alatt hordanak,
csipke sűrűből ível ott a domb,
tömötten homálylik a dús bozont,
mélyén búvik a lángmedrű rovátka
s szendergőn is gerjesztő hevet ont.
Áldassék, ki a bugyit feltalálta.

Vágy fétise követelve ígér,
hozzá annyi ajzó képzelgés tapad,
láttán megiramlik a renyhe vér,
csapdairígy és garázdamód szabad,
átitatja a nőlényegű, vad zamat,
mit a sóvár férfinép megorront,
szemére vérköd ül és odaront,
eleitől fogva letépni vágyta
büszkén mered a szerelem-dorong.
Áldassék, ki a bugyit feltalálta.

Ujjad, fütykösöd oldalt is befér
ha levetni már mód s idő nem akad,
bár lehúzni mindennél többet ér:
szem s kéz lassúdan gusztálkodva halad,
a kívánás hadikopjává dagad
míg kibontod a nőt, mint a bonbont,
s padlón didereg a néhai forrpont,
megtette kötelességét a drága,
túlhaladt rajta a tomboló front.
Áldassék, ki a bugyit feltalálta.

Ajánlás