Idézet:
Keve a költőKeve a Városban lakott. Szerette a cukrászdákat, a villamosokat, a zajt, az eseményeket. Délfele ébredt, kávét ivott, elolvasta az ujságjait, felhívta telefonon a barátait. Hadházival ebédelt, hosszan, kényelmesen. Késő délutánig gyüjtötte az élményeket. Este írt.
Történetünk idején jött rá, hogy mélységesen unatkozik: az újságok semmi újat nem hoznak, Hadházi mindig ugyanarról beszél, nőismerősei unalmasak, pénze kevés. Verset már hetek óta nem írt. Felfedezésekre vágyott. Nem sokáig habozott, útnak indult. Megtapogatta a zsebét, ott lapult a villamos bérlete, felszállt a legközelebbi villamosra. Elhatározta, elmegy a végállomásig és onnan gyalog tovább, a nagy Ismeretlenbe.
A telep
Elbóbiskolt. A vezető ébresztette fel: - Végállomás, tessék kiszállni. - Lelépett, mélyen beszívta a levegőt, körülnézett. A villamos utasai jobbra, egy gyárépület felé mentek. Keve balra tartott: egy széles betonút vezetett valamerre gazos földek között. Tábla hirdette: FKFV, alatta másik: 10 t. Járda sehol.
Nem zavarták járművek. - Úgy látszik a FKFV-nál ma nem dolgoznak. - gondolta. Séta közben megpróbálta kitalálni, mit jelent ez a négy betű. Álmodozásából valami nehéz szag keltette fel. - Na, kezdődik a felfedezés! - bíztatta magát. - Talán oroszlánok.
Az út most kissé lejtett és balra kanyarodott. Egy bányagödör nyílt meg előtte. Az út mellett tábla: Szemét lerakása tilos!.
A gödörben változatos kupacokban, vonulatokban szemét és szemét. Sokféle és meglepő.
Az egész rendkívül mozgalmas benyomást keltett: fólia darabok, lepedők integettek az enyhe szélben, könnyű zsákok bukfenceztek. A lemenő nap sugarai színes üvegeken törtek meg. Jobbra valaki egy nagy, töredezett tükröt támasztott egy hűtőszekrénynek. A tükör minden darabkája sokszorozta a színes mozgalmat.
Munkához látott: botot ragadott és aprólékosan átvizsgálta az egyik dombocskát. Örömmel olvasgatott egy szakadt újságot, böngészte a dobozok feliratait, szokásból megnézte a tejeszacskón a lejárat dátumát.
Talált egy kis noteszt, zsebretette: - Majd otthon feldolgozom! - Egy reklámszatyorba begyűjtött néhány visszaváltható üveget. - Tiszta haszon! - motyogta. Mindent ismerősnek talált, sőt barátságosnak. Munkáját csak a sötétedés miatt hagyta abba. Boldogan ment haza.
Vasárnap
Reggel - szokása szerint - bekapcsolta a rádiót. Megtudta, hogy vasárnap van. Hogy szép az idő. És hogy a Föld Napja van. Rendezvények. Bemutatók. Kiállítás: Nagy Magyar Felfedezők.
- Ez az én napom! - állapította meg. Felöltözött, megtapogatta a zsebeit: bérlet, pénz, zsebkendő, kulcs, ceruza, notesz. És elindult. - Nyugat felé! - adta ki magának a jelszót és felszállt a tizenhatos villamosra.
Sokan voltak és egyre többen szálltak fel. Meleg volt. Végre kiértek a városból. A végállomástól mindenki balra indult. Zene szólt, jegyeket árusítottak, nagy nyereményeket hirdettek a plakátok.
Keve jobbra ment. Kényelmesen, figyelmesen, kalandra készen. Kis ösvényt követett. Elmaradt a zsivaj, a tömeg, összeborult a lomb felette. - Előre, mindig csak előre, - biztatta magát és letért az útról. Egy tisztásra jutott - Ez szép! - állapította meg! – Valami kék virág nyílt a fű között. Szedett belőle egy csokorra valót. Virággal a kezében ment tovább. Sűrűsödött a bozót. Megéhezett.
Sokáig bolyongott, míg végre egy utat talált, amely visszavezette a házak közé. Az erdő szélén zöld egyenruhás férfiak állították meg: - Ez védett virág, nem szabad letépni! - mondták szigorúan, és a hervadozó csokrára mutattak. Megbüntették. Viszont kapott egy kis füzetet: Védett Virágaink.
A virág elhervadt, mire hazaért: bosszúsan dobta a szemétbe. Ott az összegyűrt papír, almacsutka, tejeszacskó közt egészen jól mutatott. Ez kissé megvígasztalta.
- Majd holnap! - reménykedett ás elkezdte tanulmányozni a füzetet.
Nátrium-klorid
Felfedezői munkássága harmadik napján Keve vonatra szállt és a közeli bányavárosba utazott. Monostoraknán sót bányásztak. A bányát akarta felfedezni. A vonatjeggyel a bányába is beléphetett. Vezetőt ajánlottak, de nem kért. Egyedül akart lenni.
Sok-sok lépcsőn ment lefelé. Azután folyosókon, termeken haladt át. Egy erkélyről figyelhette a sóbányászat legmodernebb módszerét: vízsugarak oldották a sófalat, a sótóból szivattyúk szippantották el a sólét.
- Hová és miért? - ébredt fel a kíváncsisága. Mostantól a csöveket követte. Hamarosan kiért a bányából. A csövek egy nagy épületben tűntek el. A portás feltartóztatta. Nem hagyta magát, - Felfedező vagyok - mondogatta.
A portás előkerített egy fehérköpenyes urat. Bemutatkoztak: - Keve, felfedező - Tatár, feltaláló. - Bementek a vendégszobába. Tatár magyarázott: klór, nátrium, sósav. És soha nem látott maró és mérges gázokat, köveket és folyadékokat mutatott. Valami egy csészében magától lángra lobbant.
- Mindezt a sóból ? - Igen, a só a vegyipar legfontosabb nyersanyaga! - Mit lehet csinálni ezekből a mérgekből? - kérdezte Keve. - Óh, azt felsorolni lehetetlen, csak a legfontosabbat említem: A neve poli-vinil-klorid. Nátrium-kloridból poli-vinil-klorid: jól jegyezze meg! Ebből készül a tejeszacskó és az újfajta ablakkeret, az esőcsatorna és a PVC padló.
Keve hazafelé a vonaton mélyen elgondolkodott: “A föld rejti a sót, a só rejti a klórt, a klór termi a kloridot. Mar és mérgez az én kezemben. Engedelmes az ő kezében: szép lesz, formát ölt, megszínesedik. A feltaláló gondolatát követve válik csővé, rúddá, lemezzé, fóliává, zacskóvá. Azután az én kezemben elhasznált füzetborítóvá, szakadt szatyorrá, szemetes kosárrá.”
Aznap Keve álmodott. Egy pók PVC-ből hálót szőtt. Az erdő tele volt erős, elszakíthatatlan PVC hálókkal. Nyulak vergődtek bennük és egerek.
Prometheus
Negyedik nap Keve szobrász barátját kereste, de a házában nem találta. Az ajtón cédula hirdette: A kőfejtőben vagyok. Keve ismerte az utat: meredek, cipőszaggató, fárasztó. De azért felment.
Útközben hallotta, hogy robbantanak. Mire felért, a por elült. Nagy kőtömbök hevertek szerteszét: a nagy robbantást követő omlás beterítette a bánya alját. Oldalt már rakodni kezdtek.
Barátja sorra járta a kőtömböket, tapogatta, méregette, nézegette. Megörült a költőnek. - Gyere, segíts! - kérte. - Prometheusomat keresem. Pontosabban a megszabadult szikláját. Ő már visszavonult. Néha látom, hogy koldul a városban. Egyedül a szikla, amelyhez láncolták, amely a vérét itta, amelyet kínjában szaggatott, őrzi híven az emlékét. Ezt a sziklát keresem! - Keve leült. Nézte a szobrászt. Nézte a sziklákat. Rájött, hogy Prometheus emléke benne is él. – Hogyan? - kérdezte magától, - Ezt meg kell fogalmazni.. Igen, a sóbánya! Másnap elvitte barátját a sóbányába, ahol elfolytak a sziklák. Azután a PVC gyárba. Következő nap a szeméttelepre. És közben beszélt, beszélt Prometheusról.
Prometheus tüze
A pataknál:
- Emlékezz a sóra: oldódik és kristályosodik. Boldogan ízleled, jólesőn vizeled. Átment rajtad, mint éltető gondolat. Vándorol az esővel, patakokkal, folyókkal. Figyeld, Nereus a tengerben fogadja, forgatja, szállítja kis öblökbe, ahol a nap tüze formálja csillogóra, szabályosra, ehetőre, ihatóra.
- Lásd, a só szabad, mégis forog, hol oldódik, hol meg kikristályosodik.
A bányában:
- Lásd, az ős tüzet, a mindent felfalót, lávával borítót Prometheus legyőzte, a Napra száműzte, Föld mélyébe rejtette. Távoli tűzzel a vizeket szelíden terelte, a széllel táncolni, forogni késztette.
A gyárban:
- Lásd, az ember szabad lelket kapott, amelyben az ős tűz még lobogott. Prometheus neki a szelíd tüzet megmutatta, kerékkel néki a forgást tanította. Zenét szerzett, hogy maguk is forogjanak, táncoljanak.
Az ember kohóiban, kazánjaiban a tüzet éjjel-nappal lobogni hagyta, az isteni körforgást ezzel megzavarta.
A szeméttelepen:
- Lásd, hogy a bányában, a gyárban őstűz ég. Emészti a földet. Látod ezeket a fonalakat, fóliákat? Ezek a láncok. Prometheust kötözik vele polivinilkloridba. Hiába áztatja az eső, mossa a patak, Prometheus kloridja nem lesz szabad. A körforgás elakad: a mindent emésztő láng magasra csap.
