Végh Alpár Sándor
Április 15., csütörtök
A magyar zsidók mártíromságának előestéjén Medgyessy Péter beszél. Mondja a szöveget, amit a kezébe adtak. Megnézte, mit adtak? No, mert azt hallom, hogy a bűnt „magyar emberek követték el magyar emberek ellen”. Úgy látszik, egy bankárnak nem kell tudnia Eichmannról vagy a német megszállásról negyvennégyben… Nem az a baj ezzel a megemlékezéssel, hogy száraz lelkű politikusra bízták, hogy idehívtak egy ijedt kis embert, Izrael állam elnökét, akinek, hogy megnyugodjon, helikoptert berregtetnek a feje fölött – másról van szó. A szív és a lélek kizárásáról, a tágabb múlt szándékos elfedéséről. Mert, kérdem én, hány középiskolás tudja, mikor és miért jöttek Magyarországra a zsidók? Melyik itthoni történész írta le az elmúlt hatvan évben, hogy az orosz pogromok elől menekülő keleti zsidóság az ígéret földjének érezte az országot, és rajongott rengeteg mindenért, ami magyar.
Könyvet hozott a posta. Borzák Tibor küldte, hajdani kollégám saját kiadásában jelent meg. Ausch Klára: Ajándékba kaptam az életem, ez áll a borítón. Alatta: Egy tizenhat éves lány feljegyzései Auschwitzból. Nem a cím fontos, hanem fölötte a kép. A szerzőt mutatja – zsinóros, magyar kabátban, hófehér inggallérral.
Ó, ha Magyarország miniszterelnöke értené, de nem érti: ez szűnt meg végleg, ezt tette örökös múlt időbe Tiszaeszlár, majd Kun Béla és Szamuely, utánuk Imrédy és Szálasi, hogy aztán végképp elrontsa az egészet Rákosi, Révai és a sor végén Aczél. Mert hiába jött vissza a haláltáborból Ausch Klára, többé nem vesz fel zsinóros kabátkát, se ő, se más magyar zsidó lány. És nem lesz még egy zsidóként született magyar költő, aki szívet fájdítón versel arról, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály…”
De szólhatok Klärmann Bernátról is. Regényei címlapján más név szerepel: Karácsony Benő. Odaveszett Auschwitzban. Az Erdélyi Helikon körének tagja volt, együtt örül a többiekkel a marosvécsi képeken, más kérdés, hogy a fotón látható nagyok egyetlen lépést se tettek érte, mikor bajba került. Weinberger, a kolozsvári főrabbi felszólítja, szakítson magyar irodalmi kapcsolataival, deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt. Karácsony Benő azt írta vissza, hogy a zsidó nacionalizmust se értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőről fakad, embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el, s csupán azért, mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, ő nem fogja megtagadni Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Amiként nem tagadja meg zsidó származását sem.
Karácsony Benő a legkedvesebb íróm. Régen gyászolom. Tizenhat éves voltam, amikor egy öreg könyvtáros kezembe adta a Napos oldalt. Hiszem, hogy minden jóérzésű magyarnak van Karácsony Benője. És ismer olyan családot, melynek tagjai odavesztek hatvan éve. Ilyenformán ez a mi gyászunk. Ne mondja hát nekem senki, ha miniszterelnök, akkor se, ha Izrael állam elnöke, pláne ne, hogy mit érezzek és miért. Magyar vagyok, itt születtem, és tudom, mivel tartozom azoknak, akiket megöltek ártatlanul.
Nem tudja mindenki. Este az RTL Klub nevű szennycsatorna Bajor Imre-show-t adott. Mókát, kacagást. Hogy nem ég ki a szemük…

Április 16., péntek
A Népszabadság új hírverő mondata: A tájékozottság magabiztossá tesz… Szörnyű. Kiötlője teljesen botfülű. Nem érezte, hogy döcög? Az ilyet, hogy jó-e a ritmusa, el kell mondani fennhangon. Többször, újra meg újra. Kizárt dolog, hogy elmondta egyszer is, vagy ha igen, nem járt tánciskolába. Ráadásul bandzsa. Nem vette észre, hogy két szóban is dupla mássalhangzó van. Ha így adódik, közé kell rakni valamit, különben olyan lesz, mintha a szendvicssajtot nem két kenyér közé, hanem a kettő tetejére raknák. Ezek a formai bajok… És most lássuk a tartalmiakat.
A szocialista lap jelezni kívánja: aki őt olvassa, tájékozott. Ez nem önhittség, ez butaság. Aki ma egyetlen orgánumból tájékozódik, olyan, mint aki fél fülére süket: örökké forognia kell, különben nem hallja a világ dalait-zajait. Mi következik az ilyen „tájékozottságból”? Az, hogy aki a Népszabadságot olvassa, nem magabiztos lesz, hanem gőgös. Mint a párt, amelyet támogat, vagy az a béka, mely a mesében fújja, egyre nagyobbra fújja magát. Aztán szétpukkan.

Április 17., szombat
Konferencia a jó nevű szállóban. Elöl egy gróf beszél, történelmi család sarja. Európáról, természetesen, most ez a divat. Az előttem lévő sorban középkorú asszony. Jól öltözött, de látni, hogy messziről jött. Olyan helyről, ahol ünnepszámba megy a páneurópai összejövetel, a Gellért Szálló, a gróf. Ezért vett új cipőt erre a napra, mintha esküvőre vagy keresztelőre menne. Annyira sietett, hogy a talpáról nem vette le az árcédulát. Mikor feláll, látom, hogy biceg, sarkán a géz teljesen átvérzett. Megér a mai Európa egy új cipőt? Vagy jobb a régi, mely kitaposott ugyan, de nem gyötör bennünket?

Április 19., hétfő
Jó volt látni a filmet a gyönyörű lányokról és a vetélkedésről, ki lesz az első szépségkirálynő. Bár pontosabb, ha azt mondom: a film hasznos volt. Az ember kezdi felejteni a Kádár-korszak figuráit, gonoszságait, sarát és szarát, melyet gondosan lemostak magukról a régiek, új öltönyt vettek, hozzá divatos nyakkendőt, és a bolsevizmus után most a kapitalizmus áldásairól győzködnek. A filmben megjelenik egy csapat, egészen olyanok, mintha férfiak volnának, holott ócska hazudozók, semmi kis kukkolók, bizniszt akarnak, ám gyilkosok lesznek. Elnéztem a gigerli színészt, akiből Fábry Sándor hülyét csinált műsorában; a Magyar Média cég igazgatóját, a zsaroló komcsit, aki nem tud megszólalni idegen nyelven; a romlott tekintetű szobrászt, aki a pompeji lávaszobrokkal igazolta, miért mártja gipszbe a lányokat – micsoda züllöttség, micsoda szörnyű világ! Molnár Csilla, gyere elő, és kísértsd őket éjszakáikon! Rémüljenek meg láttodra, ordítsanak és sikoltozzanak, mint tette Richmond, a gyilkos király. Izzadjon át alattuk a lepedő, amin máig látszanak gyalázatuk foltjai. Ne kíméld őket, szép Molnár Csilla! Ők se kíméltek téged…

Április 20., kedd
Meghozta a postás a Magyar–Kínai Baráti Társaság hírlevelét. Tavaly óta tag vagyok, havonta üzennek, mi lesz a rendezvényeken. Most Rajna doktor fog beszélni a kínai orvoslásról. Ott végezte az egyetemet, sok érdeklődő lesz. A levél végén Judit asszony, a társaság titkára Kosztolányit idézi: „A Mennyei Birodalomban sziklákon, házfalakon, bódékon, mindenütt verseket lehet olvasni. Aki nem tud verseket írni, legföljebb teherhordó kulinak való.”
A csoda ezután jön. Mutassanak nekem olyan társaságot, melynek titkára így fejez be egy levelet: „Itt a tavasz. Küldök 12 híres kínai virágot, hozzá egy Po Csü-ji-verset.” Az ember megáll, és azt mondja: ez Kína titka. Hatalmas népesség, erősödő gazdaság, mégse felejtik a költőket. Ahogy a festőket és a kalligráfiát se. A művészt Kínában a földjén négykézláboló parasztember is tiszteli. Ebből a tiszteletből fakad egy nép kultúrája. S ezért lehet az egyik nagy, a másik csupán hatalmas. Az előbbi ereje örök, a másiké mulandó.
Kosztolányi rajongott Kínáért. Felesége, Harmos Ilona nem annyira. Ő az írófeleségeket figyelte. Gyilkos dolgokat írt róluk. Török Sophie-ról, Babits aszszonyáról például ezt: „Fiút mímel, nem férfit, de fiút. Cigaretta, töltött cigaretta, hülzni, dohány a dobozban, George Sand, készen vett, áruházi öltözetben, izzadságszagúan.” Füst Milán Erzsije: „Egy jóságos handlé, abból a fajtából, amelyik rongyokban, szegénységben él, de briliánsban, aranyban, platinában vagy prémben vagyonokat rejteget. Epekövei vannak, de nem lehetetlen, hogy ott is drágaköveket tartogat, s olykor ezért lepik meg az epegörcsök.” Janka, Móricz első felesége: „Lapos mellű, barnásszürke arcú puritán. Úgy járkált közöttünk, mint egyik parancsolat a tíz közül. (… Csupa szabály, csupa tiltás, csupa bírálat. Kínos volt együtt lenni vele.”
Ez is része az irodalomnak, magyarázat rengeteg mindenre. Kár, hogy sok irodalomtörténészünk szellemi prűdségtől szenved. Hidegrázás fogja el őket, ha élesebben fogalmaz valaki. Ezért nem tudnak kedvet csinálni az olvasáshoz, pedig ez volna a dolguk.

Április 21., szerda
Hallom, szabadul Tasnádi Péter. A vastag verőlegények visszakapják vezérüket. Kedvem volna egyszer megkérdezni tőle: örökölt vagy betegségből visszamaradt dolog nála az ízléshiány? És próbált-e rá Béres-cseppet szedni? Persze előbb kellett volna szólni. Mielőtt a giccspalota felépült a Szemlőhegyi úton. A kerületi önkormányzat helyében kötelezném Tasnádit, húzzon a palotája elé falat. Egészségügyi okból. A látvány rossz hatással van az arra járók emésztésére.

Április 22., csütörtök
Virágoznak a cseresznyefáink. Vasárnap kivisszük alá az asztalt, és ott ebédelünk. Ferde a terep, de majd vágunk az asztal lábából. Mint Hrabal tette, mikor a háztetőn írt. Bár a jó levest és a jó irodalmat nem kéne kettéválasztani. Krúdynál egy volt. És máig jóízű.