Az a drága olasz család, a napi jelenetekkel,öngyilkossági kísérletekkel, nagybácsival a diliházból, ki fára mászva üvölti, nőt akarok! S a fenekek, mellek, minden nézetben, örök kamaszok, minden aspektusában. Mikor a munkásnők, vagy cselédlányok a kerékpárra ülnek. Na, ez volt, az olasz fasizmus, melyre most annyit kiabálnak.
Az olasz felsőbbrendűség tudata. Nincs bennük, pedig lehetne.
Egy tény, sem a náci, sem a komcsi, nem tudott mit kezdeni a kereszténységgel. Különösen gyűlölték a katolikus egyházat.
A háború alatt zsidók adták el a zsidókat a németeknek, mert különös viszony jellemzi ezt a két népet. Szerintem a zsidók, direkt kérik néha, a bikacsököt a fenekükbe, a németek részéről. Annyira nem lehet ellenükre ez, a szinte már nemi kapcsolat, ha sorstalan Imre is ott inhalálja a németek szagát, már vagy három évtizede, minden nap. Sorstalan Imre maga az élő holocaust tagadás.
A hasonlat egyébként ül és jó.
„Egy Balczónak, egy Papp Lajosnak, Makovecz Imrének, Blaskó Péternek már lehet, mert már nem számít nekik a kegyvesztettség. Megtették 100 %-ig, amit a hivatásuk diktált.
Más lett a fontossági sorrend. Újraértékeltek sok mindent.
Ez egy fejlődési folyamat.
Ez a mostani levegőelszívás komolyabb az összes eddginél.
Olyan rafinált módon teszik ezt az élet minden területén, hogy majd akkor fogjuk észrevenni, amikor már késő lesz.
Nagyon nagy kár, hogy nem érzékelik eléggé a nyakukra tekert hurkot. A többség nem hiszi el ma még, hogy ez nem fordítható vissza könnyen. Mi rázná fel az
életösztönüket, nem tudom?
Nem hiszem, hogy paranoiás lennék, vagy vészmadár.
Tehetetlenül nézem Cipolla és társai tetteit.”

Itt lenne, a nyilvánosság ereje, a valódi médium szabadság. Mert a hírtv és az echo, a legtöbb helyen nincs, az országlakosságnak, olyan magyar tévécsatorna kell, mely nézhető, s a magyarok kezében van.
Ha én lehetnék, a Fidesz fő ideológusa, most ezzel jelentkezem is, önjelölt prófétaként, az indok nélkül támadott Kerényi Imrével, próbálnék olyan tévét vezetni, ahol minden hétvégén színházi közvetítések lennének, archivok és csak pár évesek, ahol
Balczó András többet lenne a tévében, mint otthon, s ismételném, éjszaka, nappal, hajnalban és este, Fekete Gyulával készített riportjaimat. Nemeskürtyvel, addig kéne beszélgetni, amíg még itt vannak közöttünk, ahogy Szöts István is, Fellinit megillető tiszteletet, műsoráradatot érdemelt volna… Azt mondják, ezt nem néznék, s a nézettségre, meg a versenyképességre hivatkoznak. Hazudnak.
Mert még a gagyi műsorokat is lehetne úgy utánozni, hogy mikor szép ciciket ígérek a műsorban, azt a végére teszem, s kénytelen ott fognak ragadni, végigvárva reklámot, s közben azt mondom el, amit fontosnak tartok. Hihetetlen erő van, a tévében és rádióban, felfogni sem tudják ezt azok, akik egy bizonyos intelligencia szint fölött vannak. A többség alatta van, s érzékei rabja. Ezt tudja nagyon, a bal, s ki is használja.
Ha valaki a koronázási paláston ki tudja venni, milyen volt István, az ügyes. Szakállas és kicsit elálló fülűnek tűnik. A szem ábrázolása annyira sematikus, s semmi egyéni vonás nincs benne.
Ha a magyar nép, olyan tudna lenni, mint Balczó, vagy Márai, akkor azért életben maradna. Mert nem kötelező ugyanis, felvonulni, integetve éltetni, kádárt a tribün előtt. Legfeljebb az ember nem lesz főnök és kivételezett, kevesebb a pénze, de tiszta marad a lelkiismerete.
S igenis voltak itt szövőnők, akik nem léptek be a pártba, s így elmaradtak a nagy kitüntetéstől. De inkább nem. Valami visszatartotta őket, hogy belelépjenek,ebbe a kutyapiszokba. A nyugdíjuk persze nem annyi, mint a kiemelt, korkedvezményes katona-kurváké, vagy rendőrpiszkoké, tanácsi aparátoké.
Azért őket összemosni, a volt egymillió párttagot, tán ugyanennyi egyéb odaállású kollaboránst, a pozícióban lévő értelmiséget, a többivel, azokkal, akik nem álltak oda, ez az a botrány, ami miatt, sem előre, sem hátra menni nem tud, a válságban lévő társadalom.
Ezért szégyen és gyalázat, a nemzet sportolója, a nemzet ripacsa, a tudósok, pedagógusok, zenészek és egyebek, kik ma is oda ólálkodtak, tegnap is ezt tették, hatalom sunyi kezéhez, s óvatosan körbenézve lenyalogatták a szalonnazsírt róla,mert szerették, de nagyon.
Az igaz, hogy a fiatal állat, ki most nyert, vagy tegnap, csak hírt akart és csillogást, az igaz, hogy az országlakosság jelentős része, még ma sincsen tudatában, mekkora gyilkos volt kádár és milyen hazaáruló. A közeg, amiben viszont eredményeit elérte, az ilyenné teszi őket, előbb vagy utóbb. Ebből tudott kilépni Balczó András, ezért nem lehetett Törökkel s Mónával a hatalmi apparátus része és éltetője.
Nem volt véletlen ugyanis, hogy az öngyilkosságok számában, megelőztük az NDK-t is, nálunk, még szörnyűbb és elviselhetetlenebb volt a bolsevik uralom. Mely ma is tart.
Mindig van választás ugyanis. Ne mentsük fel azokat, akik évtizedeken át, tolták a hatalom szekerét, besúgók és párttagok voltak, vagy legalább kommonista odaállásúak.
Számtalan, névtelen tehetség és érték halálát tesszük ezzel semmivé, azokét, akik lélekben hűek maradtak, ellene tudtak mondani a gonosznak. Ezért a magyar történet legragyogóbb csillaga Márai Sándor, örök példát adva arra, mi is az írástudó felelőssége, mi a sorsa. Csodálatos, krisztusi szegénysége, tisztasága, engesztelhetetlen férfi indulata a gonosszal szemben, kérlelhetetlen igazságérzete, bátor magánya, hősi halála.
Sinkovits Imrének is volt szabad választása, hogy akár könyvtáros legyen, egy névtelen vállalatnál, de ember maradjon. Döntése az övé, a siker, a dics, a hírnév, a közeli helyeken, a nyaraló, a jó lét, a zseton. Németh Lászlónak is adva volt a Senecai vég, hogy még a teljes elhülyülés előtt, méltósággal menjen el, kijuttatva a szabad világba, a valóság igaz hírét. Illyésnek sem kellett volna hazudnia, mindegyiknek volt szabad akarata. Valamiért nem tették.
Kunszabó írta valahol, milyen lehangoló és szörny volt nekik, ott bent, a börtönben, verések és megaláztatások, a teljes reménytelenség és kilátástalanság mocsarában, hírt kapni, hogyan csókoltak be egyesek, a hatalomnak.
Láttam én olyan, egyébként tehetséges filmet, ahol Sinkovits, öntudatos mérnők elvtársat alakított, aki a gonosz ellenforradalmárokat szedte össze, csíkos pufajkában, öntudatos cigarettázás közben. Még arra is emlékszem, a fiatal Sztankay játszotta, a huligán fasiszta gonoszt, ez még csak statiszta szerep volt, s a magas, vállas Sinkovits, büszkén vitte be. Vajjon Boros Péter mit is csinált, mikor a film játszódik, 57 elején?
Ebben az időben volt, hogy a megalakult munkásőrség, persze az oroszok háta mögött, öntudatos elvtársainak, heti rendszeres játéka volt, összetartása, a nyitott börtöncellákba, leugrálva a teherautókról, botokkal és gumikkal össze-vissza verni az ott lévő tehetetlen rabokat, aztán elégedetten vissza- ugrani a platókra.
Ezt a világot éltették és erősítették, ennek koncát fogadták el, ezt már ne felejtsük el.
S a sok, alkoholistává züllött kis katonatiszt, pontosan tudta, mibe is került. S ottmaradt, ma is ott van, sokuk. Miért is. Pénzért, ne kelljen dolgozni, ingyen lakásért, korkedvezményért, ingyen kajáért és ingyen benzinért. Előnyökért.
Aki nem hiszi, milyen volt a bolsevik rendszer, nézze meg Koncsalovszkij filmjét, mikor a GPU beviszi a népszerű tábornokot, s a kgb-szörnyek, a buzik, szájba és fenékbe dugják. A teherautón, annak belsejében.
A hóban törli vérző fenekét, az előbb még sudár tábornok, s hány sugárba. A kommonisták röhögnek, s elégedetten igazítják ruháikat, s nyalogatják egymást, mint ma az szdsz-sek.
Ezt a képet jegyezzék meg, ez volt a bolsevikok rendszere.
Csurka az első alkalommal búcsút inthetett volna ennek a rendszernek, valamiért nem tette. A stáziról szóló film, a mások néznek, bemutatja, pontosan tudták ezek, kit lehet és kell megkörnyékezni.
Csurka vállalhatott volna, kétkezi munkát is, lumpen volt, dolgozni nem akart. Tivornyázni, lóversenyezni, inni és dohányozni, azt igen. S jelenteni a lóversenypálya vécéjében.
Csurkánál nem az a szégyen, hogy aláírt, az idealista Fekete Gyula is megvédte ezért, ebben igaza is volt, hanem az, hogy képes lett a többieket erre nem figyelmeztetni! Ez a szégyen, együtt kártyázni Végh Antallal meg a többivel, s aztán jelenteni róluk.
Ez teszi különösen aljassá szarban fogant Péter apját is, saját fiáról képes volt jelenteni, s miket! Emberek,miket?
S oskárszabó István, a pöfeteg, teli tüdőből, önként és dalolva, hova ment el, a szégyennek, aljasságnak, becstelenségnek, micsoda pokol bugyrába, milyen ótvarok és varratok vannak annak a lelkén?
Oly bűz ez, oly hihetetlen szörnyűség, melynek méreteiről, mélységéről, elképzelésünk sem lehet.
S mi történik itt? Következménye sincsen Szabó István ügynök és delator, undokságának felszínre kerülésével. Tanít, magyaráz, ítél elevenek és holtak fölött. Erkölcsöt akar büfögni, ő.
Molnár Gál Péter magyarázza, mit is tett a megfigyeltek ellen. Tévéadásokba hívják nálunk Jagot és Biberachot, s kérdik tőle szépen, hogyan is volt? Hiszen ő tudhatja a legjobban. S Bujtor tegnap még felháborodik, ma már együtt iszik vele. Hallom Bujtor is kommonista lett, most, ha igaz. Sós Imre, Sarkadi, Latinovits jut az ember eszébe.
Latinovits és Várkonyi. Latinovits és Molnár Gál Péter, emdzsipi. Az utóbbiak gyönyörűek, a csokor, Komlós Jánossal lesz teljes, aki Hofit is megrontotta…

Elég az!
Ha azt az erkölcsöt követné a nép, ami kötelessége lenne, akkor ma hazánkban nem sok ember élne.
Az a szörnyű levegőelszívás, amit a minket megszálló népek megtettek évszázadok alatt, csoda, hogy még vannak Blaczó Andrások, Csókay, Papp Lajos professzorok.

Nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal sportoló hogy lenne képes (személy szerint évek munkájának ajándékát) elfogadni a gratulációt. Egyrészt nincs tudatában igazi magyarságának, másrészt azt vesztené el, amit a legjobban szeret.
Mert az biztos, hogy kegyvesztetté válna, és nem biztos, hogy megkapná a lehetőséget a további sportolásra.
Egy Balczónak, egy Papp Lajosnak, Makovecz Imrének, Blaskó Péternek már lehet, mert már nem számít nekik a kegyvesztettség. Megtették 100 %-ig, amit a hivatásuk diktált.
Más lett a fontossági sorrend. Újraértékeltek sok mindent.
Ez egy fejlődési folyamat.

Ez a mostani levegőelszívás komolyabb az összes eddginél.
Olyan rafinált módon teszik ezt az élet minden területén, hogy majd akkor fogjuk észrevenni, amikor már késő lesz.
Nagyon nagy kár, hogy nem érzékelik eléggé a nyakukra tekert hurkot. A többség nem hiszi el ma még, hogy ez nem fordítható vissza könnyen. Mi rázná fel az
életösztönüket, nem tudom?

Nem hiszem, hogy paranoiás lennék, vagy vészmadár.
Tehetetlenül nézem Cipolla és társai tetteit.

"Ellenszenvet és titkos lázongást váltott ki Cipolla megjelenése, cselekedetei. Negatív, erőszakos kifejezéseket használ. A varázsló magatartása, módszerei is a fasizmusra emlékeztetnek. Cipolla megtöri az emberek akaratát, belegázol méltóságukba, végül azt Mario esetében földig tiporja. A mutatványok félelmet keltenek, a közönség ki van szolgáltatva. A gyerekeket is megfertőzi a politika, az olasz felsőbbrendűség tudata."

"Valójában nem bűvész, hanem hipnotizőr. Cipolla két tulajdonsága a legjellemzôbb: a tudatosság és a fokozatosság. Megtestesítôje az erőszaknak, mely határozottságát fejezi ki. Idegen akaratok letiprásának eszközévé válik"

"Mario a hatása alá kerül, és teljesíti kérését. Mikor magához tér, és rádöbben tettére, lelövi a bűvészt. Az író helyesli Mario tettét: "Rettenetes vég, szörnyű végzetes befejezés. És felszabadító vég mégis, nem tehetek róla, így kellett, és így kell éreznem!" A novella kezdete is érzékelteti, hogy ennek be kellett következnie. Cipolla költői túlzás, abszurd figura.
A mű mondanivalója
Az író azt mutatja be, milyen lélektani szituáció segítette a fasiszta diktátor hatalomra jutását, mert Cipolla ennek a megtestesítôje. Egyre inkább megfosztja a tömeget saját akaratától, és rákényszeríti a magáét. A diktátor sikerét segíti elő a kiszámítottság, a határozottság. Mario az erőszakra tettel válaszol, az emberi méltóság ellen támadó, durva erőkkel szemben a passzív ellenállás nem segít (római úr), csak a valóságos harc. Mario lázad, megöli a hipnotizőrt, de magát az eszmét ezzel nem öli meg."

A tévé műsoráról
2008. augusztus 20. 13:04
Lőcsei Gabriella

Szent István ünnepét, augusztus 20-át, közhasznú hirdetésével próbálta népszerűsíteni első számú közszolgálati televíziónk. Az m1 és az m2 adásában is gyakorta feltűnt, reggeltől estig, híradók előtt és után, de még az olimpiai közvetítések szüneteiben is az a mozgóképes összeállítás, amely – szándéka szerint – a nevezetes nap történelmi jelentőségére hívta fel az ország lakosságának a figyelmét. Csak egy hibája volt a fennkölt reklámnak: a magyarok államalapító nagy királya helyett – kerül, amibe kerül – III. Ottó német-római császárt hozta képbe.

Azt a mi Szent Istvánunknál tíz évvel később született fiatalembert, aki a világ császárának neveztette magát, és aki kurta életében azon munkálkodott, hogy egy egyetemes keresztény államot kalapáljon össze. Egy új, egységes Európa fölött akart uralkodni, vallási és világi kérdésekben egyaránt.

E nagy tervet azzal a tanárával közösen szőtte, szövögette, akit II. Szilveszter pápa néven ismert meg a világ, és akit mi, véleményünket és értékrendünket oly gyakran váltogató magyarok ezer éven át a legnagyobb tisztelettel vettünk körül. Nem csoda, mindig is számon tartottuk, hogy az a Gerbert d’ Aurillac, akit III. Ottó segített a pápai trónra, az új világuralmi rendben komoly szerepet szánt Pannóniának és a magyaroknak, akiket a leveleiben szkítáknak nevezett. Más kérdés, hogy mi lett volna a magyar államból, ha a huszonkét éves Ottót le nem taszítja a világpolitika porondjáról a titokzatos halál, ha a német-római császár, és a római pápa mohó álmai megvalósulhattak volna.

Viszontagságos históriánkból, ha mást nem is, azt már megtanultuk, mi, Rómából szkítákként kezelt magyarok, hogy a hívő és hitetlen birodalmak csatlósainak a sorsa egyformán siralmas, megalázó. Szent István és III. Ottó uralkodói éveinek II. Szilveszter pápán kívül volt egy másik közös mozgatója is: Civakodó Henrik. Istvánnak az apósa, Ottónak az ellenfele – gyermekként: a „börtönőre” – volt a bajor herceg, akit a háromévesen királlyá választott Ottó gyámjai keresztényi szeretettel fosztottak meg a trónjától, és száműztek a szülőföldjéről. Egyiküknek pozitív, másikuknak negatív szerepet töltött be az életében, azok sem igen tudják tehát összetéveszteni vagy felcserélni a két nevezetes történelmi személyt, akik a Civakodó felől közelítik meg őket.

Persze, akik a Magyar Televízió augusztus 20-ra szánt hirdetését összehozták, jóváhagyták, képernyőre engedték, és – bizonyára bőkezűen – díjazták, aligha végeztek a X. századi német-római trónutódlásig visszamenő kutatómunkát. Lexikonokat, középiskolásoknak szánt tankönyveket sem igen lapozgathattak, különben ekkora – jeles napra időzített – hibát nem követtek volna el. Felütötték az első, kezük ügyében levő képeskönyvet, talán a pártállami idők egyetlen vállalható kiadványát, és a 38. oldalon, a nagybetűs István király felirat mellett talált két ábra közül a látványosabbikat emelték át a reklámfilmecskéjükbe.

"Úgy látszik, ha elmondja valaki egy bizonyos helyzetben, hogy mit lát, mit tapasztal, azt kockáztatja, hogy megvádolják ezzel. Meséltem azt a bizonyos tévéinterjút, amelyben kimondtam azt, hogy Magyarország zsidó hódoltsági terület, s hogy erre hogyan reagáltak egynémely zsidó vezetők. („Igaz, de minek ezt kimondani…” Kínálkozik egy párhuzam. A százötven éves török megszállás idején odamegy valaki, egy magyar ember, a budai pasához és azt mondja neki: kérem, Magyarország török hódoltsági terület. Vajon mit tesz erre a pasa? „Igen, és mit akar ezzel mondani?” Legfeljebb visszakérdez. Hiszen nyilván ők is észrevették már, hogy itt vannak Magyarországon. Itt vannak legalább száz éve. Ez tény, mit lehet erről beszélni."

– Kényes kérdést szeretnék fölvetni…

– Az jó! Nagyon jó!

– Beszéljünk arról, hogy miért bélyegeznek téged egyesek antiszemitának. Kétségkívül neked is megvolt a magad „Nappali holdja”, vagyis az az írása, amelyben expressis verbis megfogalmaztad véleményedet a zsidóságról. Illetve – pontosabb, ha így mondom – a zsidóság, úgymond, „világhatalmi pozícióra” törekvő részéről. Ez az írás A sikerről címet viselte, több szerkesztőséget megjárt, s végül a sokak szemében eleve botránykő Magyar Fórum hasábjain jelent meg.

– A pénz a földön hever, csak le kell érte feküdni…

– Értem, mire gondolsz. Arra, amihez mindig vissza-visszatérsz, vagyis hogy az embernek mindig ki kell mondania a gondolatait.

– Mert nem tehet mást. Nem szabad mást tennie! Feltéve, ha nem akar magának rosszat. A kétszerkettőre nem lehet mást mondani, csak azt, hogy négy. Mert különben elveszíti az ember lába alól a talajt. A világban rengeteg erő hat abban az irányba, hogy az ember ne azt mondja, amit lát és gondol, hanem a helyett mondjon valami mást. Egyébként ez mindig így volt, most is így van. Jézus azt mondta: a ti beszédetek legyen igen igen, és nem nem. Ha látok egy pohár tejet, akkor nem mondhatom arra, hogy világos. Azt kell mondanom, hogy fehér. A korom nem sötét, hanem fekete. Ma az a legnagyobb baj ebben az országban, hogy az emberek nem merik kimondani azt, amit látnak és tudnak. Kétségtelen, hogy sokszor hátrányokkal jár a kimondás. Rövidtávon! De – ahogy már beszéltünk róla – mindenki, aki csak a haláláig tervez, rövidtávú terveket készít. Aki tudja azt, hogy a halál után folytatódik az élete, annak „befektetéseket” kell eszközölnie. Ezért, szerintem, nem lehet tekintettel az ember semmiféle „érzékenységekre”, amikor az igazságot kell kimondania.

– Hogy került a „csizma az asztalra”? Egy ilyen írásba, amelyet a gyanútlan olvasó úgy vesz kézbe, hogy nyilvánvalóan a sportsikerekről szóló elmélkedés, hiszen „a” Balczó írta. És egyszer csak, bumm, előkerül a zsidóság, bibliai „bűnével”, és mai kivételes, ám de meg nem érdemelt – megpróbálom röviden összefoglalni minősítésedet – pozíciójával együtt. Őszintén szólva, nem csodálható, ha a liberális oldalon emiatt az antiszemitizmus gyanújába keveredsz.

– Milyen gyanúról beszélsz?

– A vádaskodásokról. Hogy a másik oldalon úgy tekintenek rád…

– Nem a „másik oldalon”, hanem a zsidók tekintenek (esetleg) így rám. De ez is furcsa dolog. Mert folyamatosan azt tapasztalom, hogy a zsidók inkább becsülik azt, aki ki meri mondani róluk, amit gondol.

– Én nem így tapasztalom.

– Jó! Nyilvánosan nem, de maguk között, sőt akár előttem is. Valamikor még nyolcvankilencben kaptam egy félórányi időt a tévétől élő egyenes adásban, és akkor többek között azt mondtam: Magyarország zsidó hódoltsági terület, és hogy nincs más megoldás sem a magyarok, sem a zsidók számára, mint elfogadni Jézust: Krisztusnak, vagyis Isten egyszülött Fiának. Ez után az egyik jó barátom, akivel többek között együtt tenyésztettünk lovat – a feleségének az apja pedig az az igazságügyi orvos-szakértő volt, akiről Benedek István azt mondta, hogy „a véres kezű Kelemen”, aki egyébként Nagy Imrével töltötte a kivégzés előtti éjszakát és Tóth Ilona halálos ítéletére is ő „ütötte rá” a bélyegzőt; jó barátok voltunk, gyakran vendégeskedtem náluk –, szóval, ez a jó barátom mesélte el, hogy ismert zsidó vezetők úgy reagáltak erre a műsorra (bejáratos volt ezekbe a körökbe), hogy minek kellett ezt Balczónak kimondania. Tehát nem azt mondták, hogy Balczó hazudik, vagy hogy túloz, hanem azt, hogy „igaz, igaz, amit Balczó mond, de minek kell azt kimondani”. Itt van a kutya elásva. Legyen világosság! És lőn. „Magyarország zsidó hódoltsági terület.” Ebben nincs semmi vád. Ez tény. Megállapítom.

– De ezt a „tényt” tagadják, s nem csak az érintettek.

– Nem érted? Éppen azt mesélem neked, hogy maguk a zsidó vezetők ismerték el Zoli barátom előtt. „Igaz! De nem kell kimondani.” Becsületes diagnózist készíteni a világ állapotáról, s azon belül Magyarországról, ma nem lehet anélkül, hogy nem kapná meg az illető homlokára az antiszemita bélyeget. Azt tapasztalom, hogy az emberben a felismert, de ki nem mondott igazság elkezd rohadni.

– Miből jutottál arra a felismerésre, amit abban a bizonyos cikkben, illetve az említett rádióműsorban is kimondtál?

– Azokhoz a milliókhoz tartozom, akik ehhez a felismeréshez – veled együtt! – eljutottak. De én mindig azt „tapasztaltam”, amit a Biblia mond: az Isten-szeretőknek minden a javukra válik. Vagyis ha valamit forraltak ellenem, ha méltánytalanságok értek satöbbi, mindig, minden úgy forogta ki magát, hogy végül a hasznomra vált. Tehát én máshogy gondolok az esetleges méltánytalanságokra, hátrányos megkülönböztetésekre is. Itt volt például a „nemzet sportolója” cím. Tudom, hogy néhányan mindent megtettek azért, hogy én ne kerüljek a tizenkét legjobb közé. És én megint átélhettem azt, amit a Biblia így fogalmaz: „Ellenségeid lábainál asztalt terítek neked…” Biztosan tudtam, hogy nekem az is jó lesz, ha beválasztanak, és az is, ha nem választanak. Semmiféle szorongás nem volt bennem, és biztos vagyok abban, hogy ha nem választanak, akkor sem szaladgáltam volna fűhöz-fához. Ha igen, jó. Ha nem, úgy is jó. Végül beválasztottak, mert talán mégis ez volt a kisebbik rossz az ő szemükkel nézve.

– Visszatérve a kiinduláshoz, vagyis a te cikkedhez, amit „a sikerről” írtál. Ebből idézem: „A faji alapon elkülönült zsidó kisebbség – hitetlenségükre méltán alapozva – úgy megoldotta a magyar kérdést, hogy le a kalappal. Önvédelmi harcaikban lassan a mi nemzetünk pusztul. A legyőzetést szimbolizálni kellene. Ahogy József Attiláról, Bajcsy Zsilinszky Endréről csak ülő szobrot engedtek készíteni annak idején, az Aradi Vértanúkról mai napig semmit, úgy a jószándékú magyar szenátoroknak vásárolhatnának száz-kétszáz fehér botot.” Ezek a mondatok egyáltalán nem következnek a cikkben addig megfogalmazottakból…

– Ez nem így van. Három lépcsőben van ez a cikk megszerkesztve. Az elsőben az egyes emberről beszélek, aki a sikerért küzd, de azt csak a „lélek násza” állapotában érheti el. A második lépcső az emberekből összeszervezett közösség, a nemzet. A harmadik pedig a mostani (a cikk megírásakor a kilencvenes évek elején voltunk) helyzet. Ha pedig valaki az ország akkori és mai helyzetéről igényes elemzést kíván készíteni, nem kerülheti meg a hatalmi leosztás kérdését. Akik kihagyják, azok mellébeszélnek. Figyeld meg, azokat futtatják a legjobban, akik úgy jutnak el a lényeg közelébe, hogy végül nem mondják ki azt. A végső elszámolásnál azonban csak egy kérdés van. Tudtad-e, hogy mi az igazság, kimondtad-e, a szerint éltél és dolgoztál? Mellébeszéltél? Tehát nem bíztál bennem, nem hittél nekem.

Rám azt mondják, hogy antiszemita vagyok. Nem vagyok az. De úgy látszik, ha elmondja valaki egy bizonyos helyzetben, hogy mit lát, mit tapasztal, azt kockáztatja, hogy megvádolják ezzel. Meséltem azt a bizonyos tévéinterjút, amelyben kimondtam azt, hogy Magyarország zsidó hódoltsági terület, s hogy erre hogyan reagáltak egynémely zsidó vezetők. („Igaz, de minek ezt kimondani…” Kínálkozik egy párhuzam. A százötven éves török megszállás idején odamegy valaki, egy magyar ember, a budai pasához és azt mondja neki: kérem, Magyarország török hódoltsági terület. Vajon mit tesz erre a pasa? „Igen, és mit akar ezzel mondani?” Legfeljebb visszakérdez. Hiszen nyilván ők is észrevették már, hogy itt vannak Magyarországon. Itt vannak legalább száz éve. Ez tény, mit lehet erről beszélni. Akar-e valami lényegeset mondani, jóember? A törökök tudták, hogy a keresztény magyar nép nem igazán szereti őket, de ez nem izgatott közülük különösképpen senkit; önmagában nem volt „gondolatbűn” nem szeretni a törököt. Ma más a helyzet. Ahogy József Attila mondja a Dunánál című versében: „a meghódoltak kínja meggyötör”… Ma a meghódoltnak (már beszéltünk róla) a lelke is kell! Elvárják a meghódoltaktól a hazugságot: nincsen is hódoltság, minden rendben, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve. De talán, úgymond, előnye is van az antiszemitizmus vádjának, amit a nyakamba akasztottak. Nincsen veszíteni valóm. Ha megpróbálnék ebből kihátrálni, magyarázkodni, forgolódni, az olyan lenne, mintha a kígyó meg akarna fordulni a gázcsőben, nem megy… Én persze nem tudok semmit tenni a mai hódoltságunk ellen, mint ahogy az időjárás ellen sem tehetek semmit. De ha esik az eső, akkor ne mondhassam el, hogy kérem szépen, most esik az eső? Amikor már ez is tilos, az a lelkek elleni közvetlen támadás. „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” – ez is József Attila. Hogy kit, mi bánt – szerintem – ez elmondható. Az kell hogy legyen! Volt egy olasz film, Serafino, amelyben a főhőst bolondnak nyilváníttatják az örökség kedvéért, jó, rendben van, Serafino elmegy a rokonaihoz és megdobálja őket valami pizzatészta-félével, mindennel, ami a keze ügyébe esik. Ja, ha egyszer bolond, akkor „illik” úgy is viselkednie! Nem igaz? Miért félnék én kimondani azt, amit gondolok? Miért lopnám meg a magam életét? Vagy azokét, akik olvassák vagy hallgatják, hogy mit mondok? Ha egyszer elkezd az ember C dúrban énekelni, akkor nem válthat át fisz mollba. Ha tehát azt mondom – halkan, következetesen, félreérthetetlenül –, amit látok és tapasztalok a mai Magyarországon, semmilyen… „anti” nem vagyok. Fekszik egy ember a földön, egy másik áll a nyakán, szöges bakancsban, a fekvő ember felszól: elnézést, uram, de a nyakamon tetszik állni. A bakancsos csípőre teszi a kezét: mi van, szóval magának nem tetszik, hogy bakancs van a lábamon?! Bocsánat, a nyakamon áll, Kohn úr! Úgy? Szóval, maga antiszemita!

– Nem volna szerencsés leírni ezt a példázatot…

– Dehogynem! Miért? Nyugodtan! Ez a tény, mindenki tudja. Az előtérben mozognak ezek a szerencsétlen figurák, Medgyessy meg Gyurcsány, ők az intézők… A háttérben pedig matatnak, akik matatnak.

– Te egyszer már kivívtad helyed a Kirekesztők című összeállításban.

– Úgy van. Legfeljebb még egy strigulát húznak a nevem mellé.

– …az egyik oldalon tehát Jézus., a másikon Lucifer.

– Lucifer okos, rengeteg ötlete van, ma úgy mondanák: nagyon innovatív. De csakis úgy tud gondolkodni, ahogy a természetéből fakad. Lopni, csalni, hazudni, ölni… ez az eszközrendszere. Ettől nem tud elszakadni. Nagyhatalom, de van egy nála nagyobb hatalom, és ez Jézus hatalma. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön…” Meghalt a keresztfán és harmadnapra feltámadt. Ezzel eldőlt a csata. Jézus javára. „Aki énbennem hisz és alámerítkezik, az üdvözül…” Rajtunk múlik, hogy a halálunk után mi történik velünk. „Nyomorúságotok lesz itt, ezen a földön, de bízzatok, mert én legyőztem a világot…” Nagy tévedés azt hinni, hogy a kereszténység olyan, mint langyos vízben lubickolni. Ahogy annak a sportolónak, aki maga elé tűz egy magasabb célt, szenvedésben is van része. Szenvedésben, de nem keserűségben! Nagy különbség. A sport, amint a kereszténység – szenvedésbe ágyazott gyönyörűség! Ez a kulcsmondat. És jó lelkiismerettel mondom – mint egykor Pál apostol –, hogy ezt az Úrtól vettem…

– A megváltással a harc eldőlt, mondod. De a harc kétezer év után is változatlan hevességgel folyik Jó és Rossz között, és valljuk be, a Rossz egyre javítja a pozícióit… Hogyan higgyünk mégis a Jó végső győzelmében? Csak a halál által, illetve után?

– Azt is mondja Pál apostol: örvendjetek, újra mondom, örvendjetek! A halál előtti életnek is megvan a sok és sokféle szépsége, öröme, boldogsága. Örvendjetek! Mert szép az élet. És van a remény! De mindenkinek külön-külön versenyfutása van. A küzdelem a lelkünkben folyik Jó és Rossz között. Hova állunk? Mit mondunk ki? Hova és mivel invesztálunk be? Melyik oldal javára?

– És hogy a Jó vagy a Rossz szerez-e meg magának.