Ami az állatvilágot illeti, úgy tűnik tényleg nem vészes.

"Az erdők tele vannak madarakkal és a vadászat őzre és vaddisznóra szinten kedvelt szórakozás. Itt nincsenek vadállatok, mérges kígyók, vagy pókok és hangyák mint pld. Ausztráliában. Tehát a kirándulásnál nyugodtan le lehet heverészni a fűbe nem kell félni semmitől."
http://www.barangol.hu/orszagok/newzealand/nz5.htm

Hanem az angol klíma, és ételek csuda jók lehetnek.

A Déli-szigeten (maori nevén a Te Wai Pounamun, ‘a zöld kő lelőhelyén’ az európai Alpokhoz hasonló szerkezetű és magasságú fiatal lánchegység emelkedik ki az alpi törésrendszer mentén, a Tasman-tengertől 20-30 kilométernyi távolságra. A hegyvonulat mintegy 1200 kilométer hosszan lecsapolja a nyugati légáramlatok esőfelhőit. Különösen a nyugati pereme ázik: évente 9000 milliméter csapadék hull alá. Hatására az északi vidékeken szubtrópusi, míg a Fjordland vidéken mérsékelt égövi esőerdő borítja a tájat. Utóbbi egyszersmind az egyik legnagyobb kiterjedésű védett erdőterülete Új-Zélandnak, s a világörökség része. A Déli-Alpok hegyláncait nyugat felől átlépve, egyre szárazabb területekre jutunk. A nagy tavak – a Wakatipu, Wanaka és a Hawea – mentén már csak ligetek, füves rétek borítják a tájat. A Pisa-hegység vonulatától keletre pedig igazi száraz völgyek találhatók (ilyen a Clutha folyó völgye, Cromwell és Alexandra környéke). Még keletebbre pedig a Csendes-óceán egyre erősödő hatásának lehetünk szemtanúi, majd a keleti partvidék ismét zöldbe vált. Ha a Déli-sziget akár csak 100 kilométerrel is szélesebb lenne kelet felé, Otago tartomány középső része Földünk egyik legszárazabb katlanához, a kaliforniai Mojave-sivataghoz hasonlítana. A magas hegységekkel körülzárt medencékben ugyanis csak a leszálló légáramlatok hatása érvényesülhetne."