|
Az eseményt, amelynek bekövetkezte kapcsán természetesen szemernyi kételyem se támadt, hiszen a tompa fájdalom és a veszteség letaglózó ereje szüli mind a valós megemlékezéseket, mind a valóságot a mélyebb igazsággal helyettesítő mítoszokat, tehát habozás nélkül elhiszem neked, hogy egy magyar kisvárosban 1945-46-ban egy zsidó emisszárnak joga volt amolyan statáriális jogokkal bírva a magyarok megölésének szerinte bosszúvágyát kielégítő mértékét, elhiszem, hogy önállóan cselekedhetett, bosszúvágyától hajtva, és őt sem a felállt kormány, sem a szovjet és a demokratikus magyar hadsereg, sem a koalíciós intézmények, sem a főispánok, sem a rendőrség, sem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem korlátozta ebbeli tevékenységében, mondom, készséggel elhiszem a dolgot, hogy tehát vagy saját kezével vagy szabadcsapataival gyilkolt, vagy pedig a kisvárosi népbíróság kezére adta a kiszemelteket, amely az ő bosszúvágya kitöltésében segédkezett neki, azért mégis szívesen venném, ha az utókornak e hasábokon örökül hagynád a bosszúálló nevét, a várost, ahol förtelmes tetteit elkövette és ha lehet, az áldozatok minden bizonnyal hietles számát. Egyébként bárhogyan is alakuljanak majd ezek az adatok, melyeket okulásunkra közkinccsé teszel, nyilvánvalónak gondolom, hogy igaz történeted negatív hőse a rajta és családján esett tömeggyilkosságot vélte bomlott elmnével megtorolhatni, úgyhogy áldozatai is végső soron a numerus clausus és a zsidótörvények és a magyar állam elárulói, a magyar állampolgárokat nemhogy megvédeni nem kívánó, de őket évtizedeken át vegzáló, kizáró, megfosztó, megkülönböztető, majd a parancsot pontosan és olykor lelkesen teljesítő magyar közigazgatásban keresendők, mely a gyilkosságokhoz segédcsapatokat és infrastruktúrát nyújtva őrületbe tudott kergetni korábban nyilván kiegyensúlyozott családapákat.
|
