Azt hiszem, néhány dolgot nem egyformán értünk. Való igaz, hogy a Tanácsköztársaság nem stabilizálódott. Én például úgy gondolom, ha stabilizálódott volna, a) valószínűleg a Szovjetúniő részként stabilizálódott volna, vagy b) a szovjet rendszer valamilyen helyi válfajaként. A Monarchia rendszere valóban rengeteg anachronisztikusan elmaradt elemet hordott magával. Ezeket bármely demokratikus rendszer megjavitotta volna, nem kellett ehhez pont a csőcselék diktatúrája.
A reform-aspirációkat én nem keverném össze a rendszer központi megnyilvánulásaival. A reform-aspirációk megvalósításai sokszor helyi, jószándékú vezetők akciói voltak, akiknek kapcsolatuk is alig volt a központi kormánnyal.
A reform-aspirációk valóban fontos alapját szolgáltatták a 45 utáni új rendszernek, már ha ezen a 45 és 48 közötti többé kevésbé demokratikus korszakot értjük. Mert amikor visszatértek a magukat Kun Béla örököseinek valló kommunisták a hatalomba, ismét mindennek vége lett.
Én tehát úgy látom, hogy a XX. században a kommunistákkétszer térítették el a magyar reformtörekvéseket, és mindkét alkalommal véres terror lett a vége. A 45 és 48 közötti korszakot is csak többékevésbé lehet demokratikusnak nevezni, hiszen az oroszok és a kommunisták kezdettől uralták a fegyveres testületeket és befolyásolták a választásokat. Egy pillanatra sem gondolkodtak demokratikus rendszerben, mint ahogy azt a magyar reform-aspirációk feltételezték.
Irod, hogy a Horthy korszakban is volt terror, és ebben igazad van. Kérdés, lett-e volna ilyen terror és megtorlás, ha Szamuellyiék nem csinálják azt, amit csináltak? Azt hiszem, nem.
Gratz valóban utal a kommunizmus tömegbázisára, hogy Magyarországon a kommmunisták száma nem érte el az 5000-et sem.
