Szerintem el kell választani a Kommünt és az azt megelőző 10-20 év történetét. Az egyik volt a felvilágosodás kora, a másik a terror, akárcsak a francia forradalomban. A felvilágosodás korában új eszmék fogalmazódtak meg, kialakult a társadalmi átalakulásról egy eszményi kép. A forradalomban ezek az átalakulások meg is történtek, de érdekes módon a történelem egyik legabszurdabb, öncsonkító terrorjába torkolltak, amelyben lerombolták a francia társadalom értékeinek egy elég jelentős részét. Ettől még mondhatjuk, hogy a felvilágosodás, amikor az eszmék megszülettek, nem azonos a terroral. A felvilágosodás korában még jószándékó emberek is hihettek a szabadság és egyenlőség eszméjében. A forradalom után ez már nem mondható el. De kétségtelen, hogy a jószándékú emberek közül sokan a helyzet tehetetlenségénél fogva besodródtak a forradalomba is, ahonnan aztán ki előbb, ki később, ki élve, ki halva került ki.A mi kommününkkel is ez a helyzet, csak sokkal rosszabb, mert megelőzte a világháború, ahol a társadalom széles rétegei állati szintre brutalizálódtak vissza. (Enélkül a háború nélkül egyébként talán nem is lettek volna Európában forradalmak.)
A Monarchiát, akárcsak az ancien régime-et, rengeteg ellentét feszítette. Megkésett jobbágyfelszabadítás, nagybirtokok, város és falu ellentéte, nemzetiségi ellentétek, köztük a nemzetiségek egyenőtlen gazdasági megoszlása. Hiszen mondjuk a román vagy rutén paraszttal szemben a nagybirtokosok, a kocsmatulajdonosok, a birtokok tobbségét üzemeltető berlők vagy a csendőrök mindig más nemzetiséghez tartoztak, ezért a gazdasagi, társadalmi ellentétek sokszor nemzetiségi ellentétként fejeződtek ki. Mindezeket az ellentéteket sokan látták, és sokan tudták, hogy valamit, valahogyan változtatni kellene. Ezért nem csoda, hogy a polgári forradalmat sokan támogatták, és sok becsületes embernek csak fokozatosan kezdett kinyilni a szeme.
De sokan, föleg a városi értelmiség egy része, nem volt hajlandó tudomásul venni az fenyegető hireket. Ez egy különösen aggasztó jelenség, hiszen szemünk előtt rajzolódik ki, ahogy egy jószándékú fiatal értelmiségi egyszercsak együtt menetel a legvéresebb terror képviselőivel. Ez egy jellegzetesen doktriner gondolkodásmód, amelyik az elvont elveket az emberek és az erkülcs fölé helyezi. A magyar polgári radikalizmusra szerintem jellemző ez a "vákumcsomagolt értelmiség", aki csak a saját köreiben mozog, füstös szobákban helyesel egymásnak, fittyet hányva az odakint történtekre.
Babits ebben az időben már a nyugatosok körében mozgott, és azok közül sokan támogatták a változásokat. Kosztolányi is, aki csak akkor ingott meg, mikor volt ujságiró kollégája, Kun Béla megkínálta egy halálos itélettel, csak úgy a társalgás részeként. Szabó Dezső is benne volt az alakuló kulturális kormányzatban, de hamar kilépett. A Kommün után aztán mindenkit kérdőre vontak, jószándékú gimnáziumi tanároktól kezdve a terror tényleges végrehajtóiig.
A városi értelmiség elzárt világában ez is másként képződött le. Emlékszem pl. hogy mikor Szamuelly szintén terrorista öccsét hosszú bujkálás valamikor 19 őszén elfogták, akkor Pesten úgy tudták, hogy éppen proletárgyerekeket vitt nyaralni a Balatonra, mikor a brutális csendőrök rajtaütöttek.
