Nem véletlen,hogy a hiszterolib Index háziszerzője is sajnálja a Kossuth-téri performanszot...
Úgy kell az nekik,mint a bácsfidiana,torockai,budaházi....

Folytatódjon a Kossuth téri tüntetés!

* Földes András

2006. október 24., kedd

Ha a ruhámból nem bűzölögne a könnygáz émelyítő szaga, most sem hinném el, hogy történt október huszonharmadika éjjelén bármi szokatlan. A Budáról és Pestről érkező rendőri egységek ebben a pillanatban találkoznak az Erzsébet híd barikádjánál, a tévében jól látni a karhatalmi erők tétovázását. A vízágyúk ugyanis nem tudnak kire vízágyúzni, a könnygázfelhőben nem folyik a taknya senkinek, nincs kit körülvenni, a barikád környéke tök üres. Vége a helyszínen csak forradalomnak nevezett dolognak, mintha nem is lett volna.

Nem is volt. 1956 ötvenedik évfordulóján legfeljebb reality show zajlott, élőkép, valami olyan, ami távolról emlékeztet arra, de testközelből látszik, hogy kamu az egész. Voltak persze zászlók, több ezres tömeg, áramlás a főutakon, sőt még egy tankot is sikerült beszerezni. Minden összejött, úgyhogy a figyelmetlen szemlélőnek úgy tűnhetett, ezek az emberek határozott céllal bontják a rendet. A még figyelmetlenebbek pedig azt is gondolhatták, magasztos ügyről van szó.

A valóság azonban az, hogy nemcsak magasztos ügyről, de egyáltalán semmiről nem volt szó 2006. október 23-án. Ahogy blöff volt a hivatalos, állami és államfői beszéd, ugyanúgy blöff volt a forradalmasdi is. És ez csak annak meglepő, aki korábban nem járt a zavargások ideológiai epicentrumában, a Kossuth téri nagysátorban.
Mit akarnak elérni a napi huszonnégy órás nemzetirockzene-hallgatással?

Mit akarnak elérni a demonstrálók a napi huszonnégy órás nemzetirockzene-hallgatással? Ezt akartam kideríteni az elmúlt napokban, de a romantikus-lovagi mintákkal díszített sátor lakói csak abban értettek egyet, hogy a kommunisták takarodjanak, meg persze a zsidók. Egyesek kormányváltást akartak, mások alkotmányozó nemzetgyűlést (felkiáltásos szavazással), de találkoztam olyannal is, aki nemzeti csengőhangot próbált szerezni a Kossuth téri testvérektől.

Az egyik vezető péntek éjjel azzal búcsúzott a pódiumon, hogy senki ne adja fel, amíg vissza nem állítjuk ezeréves alkotmányunkat a mostani, silány helyett. Eközben egy kisebb csoport kéz a kézben, lehunyt szemmel meditált egy mécsesekből kirakott magyar címer körül.

Mindezzel egyébként nincs semmi baj. Sőt. Ezt a száz embert ott kellett volna hagyni a Kossuth téren, végül is engedélyük volt, az pedig nem valószínű, hogy a kenyérvágó késeikkel, zokniba csomagolt brikettjeikkel képesek lettek volna a legkisebb zavart okozni a kétszeres kordonnal és egy óriásposzter-fallal körülvett téren. Hagyni kellett volna, hogy a tüntetők hosszú távra rendezkedjenek be.

A magyarok időről időre ellátogathattak volna ide a gyerekekkel, a radikalizálódó kamaszfiúval, esetleg váratlan ideológiai megingásaik idején. A Kossuth téren, nappali fényben mindenki szembesülhetett volna a bepállott, plebejus irigységtől fűtött ősmagyar ezotériával, amely láttán sok mindenhez van kedve az embernek, de a legkevésbé ahhoz, hogy egy holdanyahívő paneltáltossal építsen közös jövőt.
Kinek van kedve egy holdanyahívő paneltáltossal építeni a közös jövőt?

Ideológiai panoptikum helyett azonban áldozat lett az elzavart száz tüntetőből. A tarsolylemezekkel, árpádsávos zászlókkal, szkíta szarvasokkal turbózott politikai okkultizmus körvonalait összemosta a könnygázfelhő, úgyhogy pár órán keresztül olyan volt, mintha az összeverődő, kiábrándult tömeg együtt szeretne elérni valamit.

-----