A magyarság hosszú vándorlása során megismerkedett az egyistenhívő vallásokkal, melyek kisebb-nagyobb mértékben a Kárpát-medencébe is elkísérték népünket. Az 1241-es tatárjárásig Magyarországon számottevő mohamedán lakosság élt böszörmény, izmaelita, káliz és szerecsen néven. Zárt közösségükről tudunk 26 megye mintegy 80 falujában; létszámuk az Ibér-félsziget és Dél-Itália után a legnagyobb a korabeli Nyugat-Európában. Tagjaik részben a királyi pénzügyi kormányzatban tevékenykedtek, részben kereskedők, s főleg határvédő zsoldoskatonák voltak. Egy részük már a magyarsággal érkezett az országba a 9. század végén, más részük később települt be katonai toborzás révén vagy spontán módon (pl. a besenyőkkel, kereskedőként). A szabolcsi zsinat a falusi lakosság fele részének áttelepítésével, a tarcali zsinat a falvaikban történt templomépítéssel, valamint a kötelezővé tett vegyes házassággal kívánta őket keresztény hitre téríteni. 1150-1220 között jelentős békés asszimiláció is megindult körükben, melynek a II. András-kori üldözés vetett véget.