Oroszországból a hadifoglyok tízezreivel több agitátor is hazatért, bõven ellátva orosz pénzzel és moszkvai utasítással.

Vezérük Kun Béla volt, a háború elõtt jelentéktelen vidéki újságíró, és csalások miatt degradált munkásbiztosító pénztári tisztviselõ.

Kós Károly így emlékezik rá:

"Emlékszem, okos, szorgalmas, de rettentõen pökhendi zsidó fiú volt, osztálytársai átlag minden héten kegyetlenül elverték, de nem használt. Tanáraink sem szerették a kolozsvári Református Fõgimnáziumban, mert konfidens volt..." (Kós Károly: Hármaskönyv. Bukarest, 1969. 222.)

Kolozsvárról azért kellett eltûnnie, mert ellopta a munkásbiztosító betegsegélyezõ pénztárát.
Ellopta Kós Károly egyik Móricz-illusztrációját is, amikor meglátogatta Sztánán.

A kivégzések és a terrorcselekmények fõként Kun Béla, Pogány József és Landler Jenõ tudtával, és utasítására történtek.

Ha Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió vezetõje tiltakozott a kivégzések miatt, ezt Kun a "belügyekbe való beavatkozásnak" minõsítette.

Tömeges kivégzéseknél az áldozat egyik szemét kiszúrták, s úgy kellett végignéznie társai kivégzését. Gyakran kihúzták az áldozat nyelvét, de sokszor elõfordult, hogy a kínlódó embernek felmetszették a hasát, és kihúzták a beleit.

Kun áldásos tevékenységét Magyarország ellen az emigrációban is folytatta, az antant érdekében.
A moszkvai Vörös Újságban Területi integritás címen írott cikkében (1921. febr. 5. és 12.) így ír:

"Nem szabad követelni, hogy a magyarság az elszakított területeken a népszavazást, az önrendelkezési jogot érvényesítse. Hasonlóképpen nincs szükség a kulturális önkormányzatra sem. A magyar nyelvû kommunistáknak kötelességük tiszteletben tartani a volt Magyarország területén alakult államok antant-imperializmus által megszabott határainak integritását..."

Környezetében megforduló kommunisták írták meg róla, hogy a magyarországi proletárdiktatúra alatt a sorsdöntõ fordulatoknál hisztériás rohamok lepték meg, elveszítette fejét, és félelmében sírt, mint egy gyermek; mindig azon jajgatott, hogy fel fogják akasztani, mert minden felelõsséget magára kell vállalnia.

Ez a gyáva, folyton saját életéért rettegõ ember a krími félsziget polgári biztosaként később ismét úrnak, parancsolónak érzi magát (1920 végén), aki végre bármit tehet, senki számadásra nem vonhatja.

Megbízható becslés szerint Kun Theodosiában 7500, Szimferopolban 12 ezer, Szevasztopolban 10 ezer, Kercsben 6000, Jaltában 5000 embert végeztetett ki, ez utóbbi helyen a vöröskeresztes kórház tizenhét betegápolónõjét és három orvosát is.

Alupkában a kórház udvarán lövetett agyon 272 háborús rokkantat, akiket hordágyakon cipeltek le a kórtermekbõl.

***

1919. jún. 7. pünkösd szombatja: A sopronkövesdi események

Szamuely elé állították Schmidt Mátyás vasúti pénztárost, akit azzal vádoltak, hogy tûrte, és nem jelentette fel, amikor a vasútállomás közelében felszedték a síneket. A 49 éves vasutast Szamuely rögtön kihallgatás nélkül halálra ítélte.

Az álla alá egy rudazókötelet csavartak, és egy körtefára felakasztották. Minthogy lélegzeni néha-néha tudott, délelõtt fél 9-tõl 11 óráig kínozták, míg végre meghalt.

Elõzõleg a fiát kényszerítették, hogy akassza fel az édesapját, de az erre nem volt hajlandó, sõt felajánlotta, hogy inkább meghal az apja helyett.

Erre összeszurkálták a fiút, ki fájdalmában elájult. Majd fellocsolták, és végig kellett néznie édesapja szenvedését, végül a szemben lévõ fára õt is felakasztották. Ezt viszont az apjának kellett végiggyötrõdni. Azalatt a fenevadak szalonnát tízóraiztak. Sõt azt mondták a fiúnak, amikor az apja életét könyörgött: "Felakasztjuk mi az Úristent is!"