1919. augusztus 2. szombat

A pontatlanul emlékező Kun Béláné szerint ez történt a győri kényszervárakozás alatt:

„Győrig elég nyugodtan utaztunk, de a győri állomáson, nagy lármára ébredtünk. Kérdésünkre felvilágosítottak bennünket, hogy fehérek által felbérelt emberek dorongokkal és csákányokkal jöttek az állomásra, keresik a népbiztosokat és családtagjaikat, agyon akarják őket ütni.

A bennünket kísérő olasz katonatisztek kénytelenek voltak beavatkozni, s így az ijedelmen kívül nem történt semmi bajunk.”

A népbiztosi rokonságot szállító vonat távozása után Judt Ferenc különítményesei mindenkit elzavartak az állomásépület és a peronok tájékáról. Még a tiszti járőr jelenlétét sem tűrték meg.

Csak a legszükségesebb vasúti szolgálattevők maradhattak a helyükön, de őket is szigorúan szemmel tartották. A fegyveresek sűrű rajláncán belül, az állomás elszigetelt területén alig néhányan tartózkodtak - kivétel nélkül a Győrött működő közismert kommunista vezetők.

Kevéssel fél hat után, mint valami fantomvonat, egy gyorsteher robogott keresztül az állomáson nyíltpályai sebességgel.

Utána csend és mozdulatlanság következett huzamosabb ideig, mígnem hat óra huszonnégy perckor érkezett a harmadik vonat a főperon mellé, az első vágányra.
Ezen utazott Kun Béla és a diplomáciai kivételezettek listáján szereplő többi bolsevik.

Pontosabb részleteket nem tudni erről a vonatról.
A jelekből azonban bízvást kikövetkeztethető, hogy menetidejét, megállásainak számát és időtartamát gondosan megtervezték. Hat percet időzött a győri állomáson és másodpercnyi pontossággal fél hétkor indult tovább, rapid gyorsasággal.

Mielőtt elhagyta volna Magyarországot, egyszer még megállt közel a határhoz; nem váratlanul, hanem célzatosan, utasai közvetítők segítségével kapcsolatot teremtettek az első vonaton tartózkodó családtagokkal. Ausztriában ugyanis erre már nem lett volna módjuk az egyezségben kikötött elkülönített internálás miatt.

Kuhn Béláné visszaemlékezéseiben erről így tudósít:

„Miután szerencsésen elhagytuk Győrt, vonat újból megállt. Beszéd hallatszott a folyosóról, a mi kupénkat keresték. Ki kereshet, mit akarhatnak?

Egyszer csak bejött egy alacsony növésű férfi, bemutatkozott:

- Böhm vagyok, Böhm Vilmos öccse. Kun Béla megbízásából jövök, aki arra kéri önöket, hogy a maguknál lévő pénzt adják át nekem, én át tudom juttatni a határon.

A Pártpénzekről volt szó. Elővettük a bankjegykötegeket és átadtuk Böhmnek. Ezzel, mint aki jól végezte a rábízott teendőt, minden jót kívánt, elbúcsúzott és visszasietett Kun Bélához, - s mint később megtudtuk -, megnyugtatta, hogy mi nagyon jól utazunk, hogy a pénzt átvette stb.

A pénzt többé senki sem látta. Böhm sokáig nem jelentkezett. Egyszer csak írt, s bejelentette, hogy a rábízott pénzt nem tudta átvinni a határon, elvették tőle és most a legnagyobb nyomorban él.”