"Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen"
Vázlat Wass Albert életútjáról és munkásságáról II.rész
A nagyvilágban Erdélyért
Erdély után Németország fémjelzi az író életútjának következő jelentős szakaszát.
Sok mendemonda kapott már szárnyra az első emigrációs évekkel kapcsolatban. Wass Albert a már említett portréfilmből készített cikkben így reagál ezekre: "Különböző újságok azt írták, hogy nyomorogtam. Ez nem igaz. A Bajor erdőkben helyezkedtem el, és mivel okleveles erdőmérnök az egyik foglalkozásom, - hogy úgy mondjam - rögtön kaptam állást az amerikaiknál..., Turm Taxis herceg számára kellett kimérjek negyvenezer hold erdőt, melyet akkor vettek meg."(14) Helyszín a bajorországi Blaibach.
S hogy az újságok mégsem jártak olyan igen messze az igazságtól, azt kissé enyhítve mégis elmondhatjuk, hogy a következő állomás, Hamburg mégsem egy többdiplomás, arisztokrata kvalitásához mért munkalehetőséggel rukkolt elő. Éjjeliőrként egy építkezésen kapott munkát, de a mezőségi ember életrevalóságával tette hasznossá ezt az időszakot is, hiszen kihasználva az éjjeleket, megírta megindítóan őszinte regényét, az Adjátok vissza a hegyeimet!
Wass Albertné, Siemers Éva úgy emlékezik e műről:
"Nagy sikere volt. Németre én fordítottam, Gibt mir meine Berge wieder!" (15)
Az író a portréfilmben az angol fordításra is utal, amely később született meg. A mű kiadásában és a többi műve megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt fantasztikus felesége. Nemcsak ő fordította az író munkáit, hanem a kiadók felkutatásában is jelentős szerepe volt, személyes ismeretségét talpraesetten felhasználva munkálkodott azon, hogy férjét az új világ is megismerje.
Ő fordította pl. az Erdők könyvét Märchen vom Walde címmel, amely egy újabb mesekönyv volt, "mert nem akart semmi olyat írni, aminek köze van a politikához".(16)
Ez utóbbi mondat nem teljes mértékben helytálló, mert az Adjátok vissza a hegyeimet nem más, mint a nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást.
Ezt a művét 1945-ös kiadással megelőzte az ugyancsak Münchenben megjelent Ember az országút szélén című regénye.
Ennek az időszaknak gyönyörű terméke az a mű, amely írói színvonalát, tehát témáját, kidolgozottságát tekintve számomra a legtökéletesebb, amelyet alig merek újból elolvasni, hiszen olyan meghatározó élményt jelentett első olvasata, s ez a Funtinelli boszorkány.
Ezt a háromkötetes regényt még a Bajor erdőben kezdte el írni, írógépét egy farönkre téve álmodta oda Erdély hegyeiből ezt a furcsa kislányt, Anucát, akinek szomorú sorsa által elmerülünk abba a babonás, különös hiedelmekkel pókhálósított világba, amely néha nagyszerű, néha meg hátborzongatóan naturalista valóságával lebilincseli az olvasót. A regényt aztán a hamburgi őrbódéban fejezte be.
Felesége is úgy nyilatkozik, hogy: "Akkor Albi megírta szerintem a legszebb könyvét, A funtinelli boszorkányt. A kiadás körül nehézségek merültek fel, s a fordítása sem lett tökéletes Pochmaniczky fordította a regényt Münchenben. Ő ugyan jól fordított, de mégsem tudott úgy németül, hogy ne csúszott volna bele egy-két súlyos hiba. Jobb lett volna még egyszer lefordítani az egészet”.(17)
A könyv azidőtájt nem aratott akkora sikert, mint amilyen értéket képviselt. De ez az éjjeliőrként dolgozó arisztokrata gróf nem azt a konklúziót vonja le a körülötte immár feje tetejére állt világról, arról, amely szinte apokalüptikus szenvedések sorát jelentette népe és önmaga számára, hogy ez az emberi világ rossz, hanem megható hittel szól sortársaihoz:
"Testvér, valamit szeretnék mondani neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, és az emberek rosszak. A világ szép, - s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis, vagy a nátha. Olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot, a te világodat." (18)
Így indul a Te és a világ című műve, amely az 1947-es Rézkígyó (München) után Vilsbiburgban jelenik meg. S Istenem, milyen nehéz továbbolvasni a sorokat, különösen az olyanoknak, akiből felsír az érzelemazonosság, - de nehéz elfogadni azt a tanácsot, amely szerint:
"Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj.
Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek, a völgyek, az erdők és a mezők ...
Minden más, minden megváltozott. Minden idegen...
Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés."
"Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép" (19)
Németországban két verseskötete jelent meg, mindkettő 1948-ban: A láthatatlan lobogó és a Százéves dal az ismeretlen bujdosóról.
1951 ismét mérföldkő Wass életében, augusztusban kivándorol Amerikába.
A család kettészakad, és az élet úgy hozza, hogy sohasem válnak egy tűzhely körül ülőkké, mégis úgy tűnik, hogy fiai - a négy Amerikában, meg az egy Németországban élő - összetartóan küzdenek egyetlen célért, éspedig, hogy édesapjuknak méltó emléket állítsanak.
Az ok, amiért Siemers Éva és Wass Albert útjai elválnak, az, hogy feleségét tüdőbetegsége miatt nem engedik fel az új világba induló hajóra, s ennek a nőnek van annyi ereje, hogy elengedje férjét, megértve, hogy a sors számára feladatot rótt ki, azt teljesítenie kell, hiszen minden adottsága megvan hozzá, csupán a körülményeket kell megteremteni. Amerika akkor ilyennek tűnt.
Regényszerű az elválás (hátha akad egy tehetséges ember, aki regénybe szövi az élettörténetüket), - hiszen Éva szíve alatt hordja az ötödik gyermeküket.
A beutazási engedélyt sem egykönnyen kapja meg az író, "mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép - Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt." (20)
"Amerikába úgy érkeztem, mint földmunkás, mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott valahogy, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást Taff szenátor segítségével a floridai De Landben, a Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát... Mivel erdőben akartam élni és az Okala National Forest négyszázhuszonötezer hold lakatlan erdő, megvettem az Astor villát, mely abban az időben nagyon leromlott állapotban volt. Én aztán rendbe raktam és valóban házat csináltam belőle..." (21)
Ez így, az emlékezés távlatából problémamentesnek tűnik, az indulás azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis előbb egy farmon dolgozott, utána rövid időre - amint az idézetből is olvashattuk - a katonai akadémiára került algebrát tanítani.
1957-től pedig az University of Floridán egyetemi tanár, történelmet, európai irodalmat és nyelveket tanított. Pár évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt.
Az amerikai magyar emigránsok egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz, erre bizonyíték mindaz, amire tanulmányom első részében utaltam, az a fantasztikus szervező tevékenység, melynek alapját az erdélyi kulturális életben kipróbált és bevált módszerek jelentették. Csak itt más a hangulat és a körülmények is. Bár számottevő az emigráns magyarság, nem igazán képesek olyan szellemi és anyagi hátteret adni, mint amilyet a két világháború közötti erdélyi magyarság.
Wass erről így nyilatkozik:
"Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutattak a statisztikák." (22)
"Több különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában a következő, szóról szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származnak: Magyarország, mint olyan a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a Szent Korona országai összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját." (23)
Ezt és az ehhez hasonló, sőt ettől sokkal rosszindulatbúb félreinformálást szerette volna Wass Albert kiigazítani, s tudta, hogy ez az odaérkezett magyarság feladata, hiszen másoknak (pl. az itthon maradottaknak) erre még annyi lehetőségük sincs, mint az emigránsoknak.
Terveit precízen kidolgozta, átgondolta, mozgósította saját anyagi eszközeit, és megszállottan próbálta meggyőzni a kinti magyarokat. Szívós, kitartó társra talált nagyszerű tervéhez új skót-amerikai feleségében, aki vállalta vele a több ezer kilométeres utazásokat Amerika szerte, hogy céljukhoz anyagi segítséget szervezzenek.
Amikor az érdektelenség vagy a célt megérteni nem akarás elkeserítette, felesége tartotta benne a lelket, „szó se lehet megfutamodásról, amit elkezdtünk érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, az Úristen eligazítja majd a többit.” (24)
A két rangos kiadói vállalkozása 19 magyar és 43 angol nyelvű művet ad ki. Széles témakört felölelve, történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, stb. műveket, ill. szépirodalmi munkákat jelentet meg, mindegyiket azzal a nemes céllal, hogy a nagyvilág jobb tájékoztatását szolgálja a magyarságról.
A teljességre törekedve megemlítem a még 1948-ban írt Elvész a nyom című művét (Clevlandben adta ki), s megállnék az 1952-es kiadású Tizenhárom almafa című regényénél: A mű Buenos Aires-ben jelent meg, - az olvasót Tánczos Csuda Mózsi csuda világába vezeti, no nem a mesék világába, hanem Erdély meseszép tájaira, ahol az élet néha tényleg furcsa dolgokat művel az ottlakókkal.
Tamási Ábeljének és Nyírő Úz Bencéjének méltó társa ez a Mózsi, akinek ugyancsak szüksége van mindazon leleményességre, mint irodalmi társainak, arra, hogy ebben a megbokrosodott világban megéljen, pontosabban túléljen. Az almafák itt is a megmaradás toposzaként jelennek meg, s a fák sorsa szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsát idézik.
Amikor 1945-re mind a 13-nak csak a csonkja marad, azt hinnénk, hogy itt már valóban elveszett minden, s úgy tűnne, hogy Mózsi minden ügyeskedése, furfangja hiábavaló lett, - szorongó lelkünknek megadja Wass a feloldozást és a hitet, hiszen:
"akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek." (25)
1965-ben lát napvilágot a regény folytatása, a két mű között viszont meg kell említeni Az antikrisztus és a pásztorok (1958); az Átoksori kísértetek (1964) címűeket.
Tánczos Csuda Mózsi élete az Elvásik a veres csillag című műben tovább pereg a szemünk előtt, -míg az előző a két világháború közti emberek életének követője, a háborús évek erdei-erdélyi krónikája, addig ez a regény a kommunizmus zűrzavarát veszi nagyító alá, elsősorban az erdélyi magyarság ez időbeli sorsára utal.
Ez a mű is megpróbálja feloldani a Mózsi és vele a magyarok sorsán való elkeseredést, azáltal, hogy fát ültetnek a magyarok, a jövő fáját, a túlélés szimbólumát, - bennem a feszültség nem oldódott fel.
A fát a barakok mellé ültetik, igaz otthonról hozott föld közé, de gyökereit a Duna-Delta mocsaras földjébe ereszti, a kerítéssel körülvett táborban kell életre kelnie, ott, ahol a nád, a mocsár, a köd szinte ellehetetleníti a továbbélést. Felmerül bennem a kérdés elég-e Mózsi hite a kitelepítetteknek, ott, ahol még a pap is kételkedővé vált?
A mustármag szimbólum jut eszembe, a hit ereje csodákra képes.
"Mink se kedveljük, s mégis itt vagyunk. A fa se válogasson, ha székely akar lenni!", (26) Ez már parancsolat!
A Wass bibliográfiát szemlélve a felsorolásból még két művet szeretnék mindenképpen kiemelni. Az egyik a Kard és kasza című, amelynek első része, a Krónikás írás 1974-ben jelent meg (Astor Park), a második, a Szemtanúság meg 1976-ban ugyanott.
Ha pilléreket keresünk Wass munkásságában, akkor A funtinelli boszorkány mellett az én megítélésem szerint ez a másik tartóoszlop. A Kard és kasza az Erőss nemzetség történetének tűnhet, a műben ők a Wass család regényes megjelenítői, de ez nem csupán az, hanem az egész erdélyi magyarság történelmét idézi olvasója elé - Buzáttól egészen Erős Miklósig, -úgy, hogy a történelmi hitelességű adatokat átszövi a mondák, legendák világa, és így tárul fel előttünk egy küzdő, küszködő nép krónikája.
A második rész már nem egy évezredet ölel át, hanem egyetlen generáció megpróbáltatásait vetíti elénk, a főhős életútját állítva a középpontba. A huszadik század olyan nehézségek elé állította az erdélyi magyarságot, amelybe az egyes ember beleroppanhat. A néhol már naturalisztikusan bemutatott kegyetlenség, amelyet Miklós és sortársai élnek át, még az olvasás során is roppant lelkierőt igényelnek. Amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, megkapjuk a lelki feloldást, ami nem más, mint a remény. A főhős legyőzhetetlen.
Amikor pálinkáért eladják a megvakított, agyonkínzott Miklóst egy durva pokrócba csomagolva, nem tudjuk elképzelni, hogy létezhet feloldás. De az ősei nevén koldusként újból megjelenő volt arisztokrata valóban nem lehet más, mint Isten igaz szavának hirdetője, Szent ember, olyan szent, aki a szeretet szavát hirdeti ellenségei közt is, testvéreinek hű segítője. Szenvedései árán megtisztult, benne már nincs sem harag, sem gyűlölet, mindenét elvették: nevét, címét, családját, anyagi javait, szeme világát, tehát a semmi által lett az övé a minden.
Fantasztikus ez az írói útrabocsátás. Wass Albert most sem engedi, hogy úgy tegyük le a művet a kezünkből, hogy indulatok feszítsék szét mellünket, hanem megpróbál isteni békét teremteni ott, ahol emberi érzelmek dúlnak, a szeretet és valami emberfölötti megbocsátás szavával.
A következő címek felsorolásával csupán arra törekszem, hogy akik soraim elolvassák, lássák, hatalmas életművet hagyott Wass Albert ránk.
Itt az ideje, hogy értékeljük azt: Átoksori kísértetek (regény, 1964), Magunkrahagyottak (regény,1967), Valaki tévedett (elbeszélések, 1977), Válogatott magyar mondák (1971), Válogatott magyar mesék (1972), Magyar örökségünk (1975), Halálos köd - Holtember partján (1978), A költő és a macska (elbeszélések, 1989).
Mozgalmas, feladatokkal kikövezett, néha igen nehéz amerikai életútján hű társa volt második felesége. Élete vége felé betegséggel kellett megküzdenie, s menekült a magány elől, az elől a magány elől, amely gyerekkorában oly sokat társa volt, és amelyről Hagyaték című művében is annyiszor említést tesz.
Egy súlyos baleset után nehezen küzd már meg az élet apróbb, nagyobb megpróbáltatásaival, és 1998. február 17-én leteszi a fegyvert.
Véget vet annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak, amelynek jelszava: "ismertessétek az igazságot, s az igazság szabaddá tészen".