Új év – új remény

Furcsa év áll mögöttünk. Voltak időszakai, amikor felemelt, reménnyel töltött el, s voltak olyanok is, amikor csalódást okozott. Mégis, minden felemássága ellenére, egészében jó alapot kínál 2005 folyamataihoz.

Beléptünk az Európai Unióba – kétségkívül ez 2004 legfontosabb eseménye. Újból és újból el kell mondanunk: nem öncél ez, eszköz csupán. Hosszú évtizedek után kiszámítható perspektívát kínál. 2004 gazdasági eredményei, amelyek jórészt az EU-tagságnak köszönhetőek, pozitív folyamatokat sejtetnek 2005-re is.

Beindult a Selye János Egyetem, iskoláink túlélték az illetékességváltás okozta megrázkódtatásokat. A déli járások 2004-ben is megkapták az őket megillető támogatásokat, színházaink, intézményeink gyarapodtak. Visszakerült az őt megillető helyre Rozsnyón Kossuth Lajos, Rimaszombatban Petőfi Sándor szobra. Márai, a kassai polgár is hazatért.

Komáromban Mária Terézia és Luxemburgi Zsigmond szobraival, Alsósztregován Rigele Alajos felújított Ádámjával, számos községben történelmünk nagyjainak szobraival szögeztük magunkat szülőföldünkhöz. Osgyánban elhelyeztük a déli gyorsforgalmi út egyik kritikus szakaszának alapkövét, a tornaljai bekötő rész után áprilisban megindulnak a munkálatok Fügénél is. Tervezik a Losonc–Nagykürtös–Léva–Érsekújvár szakaszt, a javuló dél-szlovákiai infrastruktúra remélhetőleg a beruházókat is vonzza majd maga után. Az európai uniós alapokból milliárdos nagyságrendű pénzcsomagok várnak felhasználásra.

Mindez együtt reális kontúrokkal látja el a reményt, hogy 2005 gazdasági gyarapodása a szociális helyzet érezhető javulását is magával hozza, a leszakadó félben lévő régiók lakosainak is új esélyt kínál.

Tanulságos is volt ez a mögöttünk maradt év. Tanulsága, hogy a szlovák társadalom egy része milyen könnyen hajlandó visszacsúszni torz beidegződéseibe. Mindegy, mennyit köszönhetnek a Szlovákiában élő magyaroknak, mindegy, hogy ez a néptöredék az elmúlt 15 évben is mennyiszer adta tanújelét lojalitásának és érettségének. Ha egy zsolnai alkoholista kiáll az erkélyre és belebődül a szélbe, címlapsztori lesz belőle. A jelenségnek ezt a részét akár mellőzhetnénk is, nem szabad hagynunk kiprovokálni magunkat. Még akkor sem, ha tudjuk, a problémának mélyebb gyökerei vannak, s több régióban olyan nemzeti szövetségek készülődnek ellenünk, amelyek a mi visszaszorításunk céljából jönnek létre.

Nem szerencsés dolog az ilyen, de megijednünk ettől sem kell. S főleg nem szabad visszavonulót fújnunk a csata előtt. 2004 arra is megtanított (újból és újból), hogy csakis önmagunkra, saját szervezettségünkre, bölcsességünkre, ügyességünkre számíthatunk. S ezen a ponton 2004-ben mintha sűrűsödtek volna az aggasztó jelek.

A politikáról, a közéletről szólva gyakran hajlamosak vagyunk a témát elsősorban a központi szintre sűríteni. Ám a Szlovákiában zajló folyamatok egyik legfontosabbja épp a hatalom és a közpénzek decentralizációja. Örömteli tapasztalat, hogy sok helyi önkormányzatunk jól működik, tud és akar is élni az új lehetőségekkel. Sajnos, olyan is akad, ahol ez nem így van, sőt, olyan településekről is tudunk, ahol derekasan esszük egymást. Nem a Deákné vásznával akarok elsősorban példálózni, inkább arra akarok figyelmeztetni, hogy ez nagyon megbosszulhatja magát. Itt vannak körülöttünk-mögöttünk is a sötét árnyak – az egyéni és csoportérdekek, az intrikák, az öncélú hatalomvágy, az érzéketlenség.

Mielőtt a Nyitra megyében ellenünk formálódó tábor veszélyességén siránkoznánk, kérdezzük meg azért magunktól is, jól éltünk-e azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a választóink itt 2001-ben a kezünkbe adtak? Véletlen-e, hogy a 2002-es országos képviselő-választások alkalmával – bár összességében rekordmennyiségű szavazatot kaptunk – a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásban, valamint Királyhelmec környékén is sok szavazatot veszítettünk. Aki belelát ezekbe a folyamatokba, érzi, hogy útkereszteződések felé közeledünk, s vagy tudunk új, hatékonyabb módszereket alkalmazni, vagy komoly gondjaink lehetnek. Mindannyiunk felelőssége, hogy előre nézzünk, s jól felkészüljünk 2005 és 2006 kihívásaira. Tudom, sokan elégedetlenek a jelenlegi állapotokkal, az esetek többségében bizonyára joggal. A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy nincsenek egyszer s mindenkorra bebetonozott helyzetek. A jövő kontúrjai közt nemcsak a javulás, de sajnos, a romlás lehetőségei is felsejlhetnek.

Az év végi magyarországi népszavazás is szolgál sok tanulsággal. Mindenekelőtt arra kötelez bennünket, hogy jobban odafigyeljünk egymásra és önmagunkra.

Ne másban, magunkban bízzunk, az álomvilágokba keveredő idealistákat mindig megbünteti a történelem. Bár fájó nézni a magyar közélet szánalmas mélyrepülését, kétségbe sem szabad esnünk tőle.

Meggyőződésem, emberi tartás, kiállás, korrekt erkölcsi értékrend szempontjából a határon túl élő magyarok toronymagasan állnak a magyarországiak felett. Nem csoda: naponta edzett bennünket a kisebbségi lét tudatos és büszke vállalása.

Új év, új lehetőségek, új esélyek, új veszélyek jönnek. Bölcsességet, kitartást, optimizmust, tenniakarást kívánok mindannyiunknak. Az önfeladás nemcsak szégyenletes, hanem járhatatlan út is. A bátraké, az aktívaké a jövő.
Az akarat a megpróbáltatást is eséllyé képes átformálni.

Csáky Pál
http://www.hhrf.org/szabadujsag/

Ahogyan az várható volt, Háromszéken politikai doktrínára való tekintet nélkül összefogtak a román pártok vezetői, s egy emberként tiltakoznak egy esetleges magyar prefektus kinevezése ellen. Fenyegetőzésük — beleértve a nemzetközi emberjogi szervezetekhez való fellebbezést — úgy nevetséges, ahogyan van, pártjaikból való kilépés, a politizálásról való lemondás pedig közönséges zsarolás. Ha Petre Străchinariu újdonsült demokrata parlamenti képviselőt hallgatjuk a bukaresti román televíziókban nyilatkozni, mintha Adrian Căşunean-Vlad szelleme kísértene, ugyanaz a dikció, ugyanaz a szóhasználat, ugyanazok az érvek, ugyanazok a sirámok.

Kétségtelen, Bukarestben egyelőre más szelek fújnak, de félő, hogy a megyékből, köztük Háromszékről is felérkező panaszok, tiltakozások előbb-utóbb célba érnek, megmozgatják a fentiek érzékeny román szívét, mi meg maradunk a nagy semmivel.

Nem kell most a százszor leírt statisztikákkal érvelni, a megyében élő románság túlreprezentáltságával előjönni, újra és újra elmondani, hogy vannak olyan intézmények, gyárak, vállalatok, ahol a román igazgató beiktatása után még takarítónő vagy kapus sem maradt magyar, hogy a bankok zömében, a Petrom benzinkútjainál, a turisztikai egységekben nemegyszer reccsennek rá a magyarul megszólaló ügyfélre, hogy beszéljen románul.

Azok, akiknek érteniök kellene mindezt, úgyis azt hallják meg, amit a román pártok vezetői harsognak az elnyomatottságukról, hátrányos helyzetükről, az elmagyarosítás, az etnikai alapon létrehozandó területi autonómia veszélyeiről.

Ilyen körülmények között — ismerjük el — nem könnyű sem a fővárosban tárgyaló RMDSZ-vezetők, sem a helyiek dolga, csak épp attól tartunk, hogy az őrségváltás — ha egyáltalán bekövetkezik majd — belterjes, csakis politikai klientúrájuk javára valósul meg. Pedig a szövetségnek nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy nem párt, hanem érdekképviselet, hogy a parlamentbe minden korábbi fenntartásait félretéve a romániai magyar közösség juttatta be. Most tehát nagyobb hálóval és mélyebb merítéssel kellene egy-egy felelős pozícióba embert juttatnia. Mert a lassan csurdogáló, néha igen ellentmondásos hírek a leendő állami és közigazgatási tisztségviselőkről igen aggasztóak. Egy szót nem hallani arról, hogy nem saját szűk köreikből ajánlanának embert bizonyos tisztségekbe, hanem néhány szakmai vagy civil szervezettel, vagy uram bocsásd, a belső vagy külső ellenzékükkel konzultálnának arról, ki legyen — ha lesz egyáltalán — a magyar prefektus vagy egy-egy megyei igazgatóság vezetője. Mert tehetséges, vezetésre termett emberek még mindig vannak, lehet, hogy az RMDSZ korifeusai nem ismerik vagy nem szeretik őket, de most nem ezt kellene nézni, hanem a szakmai hozzáértést, a gerincességet, tenni akarást, a megvásárolhatatlanságot. Sajnos, korrupció, üzleti összefonódás a jelenlegi magyar vezetők vagy vezetésre ajánlott emberek körében is van, s a jelek arra mutatnak, ezek számát kívánják szaporítani. A prefektusjelöltként bedobott György Ervin vezetői erényeiről elég annyit elmondani, hogy fél év alatt sem sikerült a kábeltelevízió helyi igazgatójaként elérnie, hogy a budapesti Hír Tévé itt is fogható legyen, de a helyi pletykák szerint egy pénz- és adóügyi intézmény élére ajánlott Kiss Tibor sem indul tiszta lappal, s nem válik látványosan nyomuló pártfogóinak tisztességére, hogy a megyei tanácselnök-helyettesi tisztség elvesztéséért imigyen kívánják kárpótolni.

Ne folytassuk a sort, ízelítőnek és közérzetrontónak ennyi is elég, de azt azért megkérdezhetjük a szövetség helyi vezetőitől, a megye parlamenti képviseletétől, kozultáltak-e egyáltalán saját szűk körükön kívül eső emberekkel arról, kit és miért szánnak egy-egy tisztségbe.

Tudják-e egyáltalán, mit vár tőlük Háromszék magyar közössége? S hajlandók-e, ha igen, mikor és hogyan, esetleges ilyen természetű gondjaikat megosztani választóikkal?

Márton Áron szobor Kolozsvár Főterén?

A Márton Áron szobor engedélyezését tárgyalják a kolozsvári városrendészeti bizottság mai ülésén — tájékoztatott a polgármesteri hivatal. A megrendelő a Szent Mihály plébánia, a közel három méter magas egész alakos szobor Bocskay Vince szovátai művész alkotása.

A plébánia szoborállítási szándékáról, valamint a pályamunkák elbírálási folyamatáról lapunk már pár évvel ezelőtt beszámolt. Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista kolozsvári expolgármester miatt viszont a katolikus egyház elállt a szoborállítás szándékától. A múlt évi helyhatósági választásokat követően Czirják Árpád kanonok, érseki helynök hozzálátott az egész alakos szobor engedélyeztetéséhez.

Bocskay Vince szobrászművész lapuknak elmondta, a szobrot a Főtér északi oldalán, a Szent Mihály-templom mellett tervezik elhelyezni. „Elképzelésünk szerint Márton Áron egész alakos bronzszobrát az öntött vaskerítés mögött, a fenyőfák előtt, 5–6 méter mélyre állítva helyezzük el. A 80 centiméteres talapzaton álló 2 méter 90 centiméter magas figura a Szent Mihály plébánia fele néz majd" — jegyezte meg a művész.

Bocskay nem tudta megmondani, az alkotás pontosan mennyibe kerül majd, de emlékeztetett, hogy a hasonló nagyságú bronzalkotások általában több milliárd lejbe kerülnek.

Boros János alpolgármester szerint a szakértők úgy vélekedtek, hogy a szobor jobban nézne ki a Szent Mihály-templom bejárata mellett, a bal oldalon.
„Szerintük nem lenne ildomos úgymond elrejteni a szobrot a fenyőfák alá" — mondta Boros.

Kasza József: Saját magunkért mi vagyunk a felelősek

Szabadkán ült össze az úgynevezett kis MÁÉRT, a határon túli magyar szervezetek vezetőinek fóruma. A Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére a kettős állampolgársággal kapcsolatos közös álláspontot kívánnak kialakítani. A Magyar Állandó Értekezlet tagjai eddig egyszer sem tanácskoztak a határon kívül és arra sem volt példa, hogy a magyarországi politikai szervezetek kimaradjanak a MÁÉRT megbeszéléseiről.

A találkozót Kasza József hívta össze, aki a tanácskozás megnyitóján elmondta: az anyaország döntött december 5-én a népszavazáskor, így most a határon túliakon a sor, mert „saját magunkért mi vagyunk a felelősek” - mondta a VMSZ elnöke, aki szerint sokkal nagyobb lesz a megértés és az együttérzés ezen a találkozón, mint a MÁÉRT tanácskozásain.

Ez nem jelenti azt, hogy a határon túliaknak ellentétes érdekeik vannak az anyaországgal, csupán azt, hogy Magyarország nem értette meg vagy nem akarta megérteni, hogy a magyar nemzet csak akkor maradhat meg, ha kidolgoznak egy nemzetstratégiát - mondta Kasza József.

A határon túli magyar vezetők, a nyugati régió és az amerikai magyarok képviselői egy nemzetstratégiát dolgoznak ki a mini MÁÉRT-on. A téma nemcsak a kettős állampolgárság, napirenden lesznek az anyaországi támogatások, a Szülőföld alap és az autonómiák kérdése.

Az előzetes hírek szerint a résztvevők megalakítják a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát is, amely évente kétszer összeül, hogy megvitassa a határon túli magyar közösségek és a nemzet egészének ügyét.

Hevér Lóránt, Magyar Rádió http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8174

A szovjetek atomfegyvereket tároltak Magyarországon

Tizenöt évvel a rendszerváltozás után egyértelműen bebizonyosodott, hogy Magyarország területén is tároltak a szovjetek harcászati atomrakétákat – értesült a HavariaPress. Ez abból a levéltárban őrzött, korábban államtitokként kezelt dokumentumból derül ki, amelynek titkosságát a közelmúltban oldották fel.

A korábbi állampárt Politikai Bizottságának 1989. május 16-i jegyzőkönyvéből az derül ki, hogy Magyarországon is tároltak ismeretlen mennyiségű harcászati atomrakétát.

A hírügynökségnek nyilatkozó Szűrös Mátyás, aki az Országgyűlés elnökeként vett részt a PB-ülésen, felidézte az akkori vitát, és elmondta, hogy ehhez az államtitokként kezelt információhoz annak idején - külügyi vezetőként - következtetések útján jutott el, külföldi követségekről, hírszerzők útján beszerzett adatok és katonai szakértői vélemények segítségével. Nyugat-Európa ugyanis fokozta hírszerzői tevékenységét a Bakonyban folyó szovjet katonai építkezések közelében, mivel azt állapították meg, hogy ott atomrakéták tárolására szolgáló létesítmények épülnek.

A szó szerinti jegyzőkönyv szerint az ülésen Szűrös aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy kiderülhet: a Szovjetunió ki kívánja vonni a szocialista országok területéről azokat a harcászati nukleáris eszközeit, melyeknek addig évtizedeken át a létét is tagadta.

Szűrös Mátyás hozzátette, hogy az akkori külügyi információk alapján, katonai hírszerzők adatai segítségével tudott egyértelműen arra következtetni, hogy hazánkban is tároltak a szovjetek atomrakétákat, és a célba juttatásukhoz szükséges eszközöket. Mint mondta, egy alkalommal, egyenes kérdésére az akkori vezérkari főnök, Oláh István - aki később honvédelmi miniszter is lett - egyértelművé is tette számára, hogy feltételezései helyesek.

Szűrös ugyanakkor elmondta azt is, hogy az utolsó szovjet csapatok távozásakor, 1991 nyarán a kivonulást levezénylő tábornok azt közölte Antall József miniszterelnökkel, hogy az atomfegyvereket már korábban kivonták Magyarország területéről. Az azonban ma sem ismert, hogy ezek a fegyverek a Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe tartoztak-e, vagy pedig a közvetlenül Moszkvából irányított stratégiai rakétacsapatokhoz. Mint Szűrös elmondta, még a néhány beavatott magyar pártvezető is csak reménykedni tudott abban, hogy a Magyar Néphadseregnek nem lett volna szerepe a rakéták célba juttatásában.

Kun Miklós történész a hírügynökség érdeklődésére kijelentette: a Magyarországra telepített atomfegyverekről, a magyar vezetők közül Kádár János pártfőtitkár mellett mindössze öt ember tudott.

Az 1990-ben kezdődött, és 1991. június 19-én befejezett szovjet csapatkivonások során 196 darab harcászati rakétát szállítottak haza a szovjetek Magyarországról. Azt a mai napig sem lehet pontosan tudni, hogy ezek közül hány volt atomtöltetű.

„Nekem nincs hazám, csak szülõföldem és nemzetiségem.” Duray Miklós

Beléptünk a 21. századba, és te, Románia semmit sem változtál! Nem fog rajtad az idõ. Igazi skanzennek, falumúzeumnak számítasz a nyugatiak elõtt, akik - ha elég bátrak – végigautóznak hepehupás útjaidon, mint valami egzotikus szafariparkban, és óvakodnak kiszállni, mert a következményekért senki sem vállal felelõsséget.

A szomszédos magyarországiak – ha már el- és beteltek Görögországgal - a székelyföldi skanzenre kíváncsiak, ahol kõhalmok és fenyvesek ezer évrõl regélnek.

Alacsonygerendás, vályogfalú, zsindelyes tetejû házikókban székelyharisnyás, pödrött bajszú bácsikák pöfékelnek. A tiszta szobában Horthy Miklós lépteti fehér lovát a faliképen, a kopott zsoltároskönyvben piros-fehér-zöld szalag vár jobb idõkre. Jó szóval, terített asztallal, kupica fenyõvízzel kínálják a betérõ vendéget. Ahol az aszfaltcsíkot sártenger helyettesíti, és a helyiek tátott szájjal csodálják a H betûs buszokat és autókat, és az elegáns utasokat.

Románia, te az új évezredben is kiszámítható vagy. Ugyanaz a kiszámítható számítás, mint régente. Tegnap az orosznak, ma a NATO-nak és Amerikának, s ha a haza érdekei úgy követelik, holnap akár a milliárdos Oszama bin Ladennek.

Ósdi vagy, maradi, földhözragadt a tízemeletes panellakásban is, és menthetetlenül balkáni. Sokan unjuk már ezt az egyhangú változatlanságot, a fáradt, lusta tespedtséget, amellyel, mint kövér kan, jólesõen dagonyázod a mély sarat. Körülötted már felgyorsult a világ, míg te mindent másként, eredeti, sajátos módon értelmezel, látsz, értesz, csinálsz.

Románia, tudom, hogy szerelmes vagy önmagadba – s, ha már egy kérõd sem akad -, ámulva, belefeledkezve bámulod magad a tükörben, nagyra nõtt térképen kiteregetett piros-sárga-kék szimbólumokkal legyezgeted hiúságodat. Olyankor büszke vagy, török-, tatár-, és magyarverõnek képzeled magadat, és be akarod mázolni az egész kék bolygót nacionálszínnel.

Bennünket már sikerült, néhol a fejünk búbjáig masztosak vagyunk tõle.

Meguntam a kiszámíthatatlan természetedet, amellyel hozzám viszonyulsz, hogy egyik nap vállon veregetett frátye vagyok, és te a magyar lányok fenekét paskolod leereszkedõ kedvességgel, egyenlõséggel.

Másnap már bozgor vagyok, aki eladja kilóra Erdélyt, székely földet visz Magyarországra, titokban Csurkának szurkol, otthon Nagy-Magyarország térképet dugdos, és imádkozik Erdély megmeneküléséért.

Harmadnap már Köcsög utcai csicskás vagyok, akinek te vagy a stricije, akit te tartasz el magyar lisztbõl sütött román kenyéren, akinek naponta hûségnyilatkozatot kell tennem, hogy soha mással, csak veled. Akit ha kedved tartja, megerõszakolsz a Csereháton, Mátyás lábainál a római gödörben,a megfélemlített csángómagyarok elõtt, és akár Székelyföldön is, mert ott jövevénykatonák biztosítják a terepet.

A terepet, amely jogilag a tied, a te neved szerepel rajta, a te nyelved és a te színeid – a te lobogódat nyomod a kezembe, hogy lelkesen lobogtassam - , és amelyen megtûrsz engem, míg fel nem falsz, mint a nagymama ágyába bújt farkas Piroskát.

Nem untam meg viszont Erdélyt, ahol minden földdarab, régi épület, történelmi belváros, sírkereszt és szobor ismerõs, megszólít, még ha egyre kevesebb is.

Még, ha ledöntik, elveszik, megveszik, nem adják vissza is õket. Mégis számon tartom mindeniket. Ez a rög, elsorvadt anyaország, szülõföld, bölcsõ és sír az, ami hozzád köt, Románia, akarva-akaratlanul. Másképp már rég a hátam közepét látnád. Csak úgy, minden érzelgõs búcsúzkodás nélkül.

Erdélyi körúton Koltay Gábor és a Trianon-film
[ 2005-01-05 - 15:52:34 ]

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) erdélyi körútra viszi a Trianon-filmet. A filmvetítés különlegessége, hogy utána kötetlen beszélgetésre kerül sor Koltay Gáborral (a film rendezője) és Raffay Ernővel (Trianon-kutató történész, a film egyik „főszereplője” , melynek során kiderül, milyen volt az eredeti, tizenkét részes film, melyet a Magyar Televízió az utolsó pillanatban letiltott, miért nem volt Magyarországon egyetlen mozi kivételével sehol sem látható a film... és még sokminden más.

Helyszínek:
Január 7., péntek, 18 óra: KOLOZSVÁR – Református Teológiai Intézet díszterme (Bocskai / Avram Iancu tér 13. sz.)

Január 8., szombat, 17 óra: SEPSISZENTGYÖRGY – Megyei Könyvtár, Gábor Áron terem

Január 9., vasárnap, 17 óra: KÉZDIVÁSÁRHELY – Vigadó
Társszervező: Uránia Filmklub
Támogató: Kézdivásárhelyi Önkormányzat és Polgármesteri Hivatal

Január 10., hétfő, 18 óra: CSÍKSZEREDA – Szakszervezetek Művelődési Háza

Január 11., kedd, 18 óra: SZÉKELYUDVARHELY - Siculus Ifjúsági Ház
Társszervező: Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF)

Január 12., szerda, 18 óra: MAROSVÁSÁRHELY – Diakóniai Központ
Bocskai terem (Eminescu út)

Az EMI szeretettel vár minden érdeklődőt.
A belépés díjtalan.
Részletek a www.erdely.tk honlapon és a helyi sajtóorgánumokban.

Apró Piroska miniszterhelyettes volt az utolsó pártállami kormányban, amelyben Medgyessy a miniszterelnök-helyettesi posztot töltötte be. Apró Piroskáról azt is illik tudni, hogy ő nem más, mint Apró Antal, az egykori MSZMP PB-s kádárista pártfunkcionárius lánya. Az Apró család a múlt század közepétől - a kőkemény kommunizmustól kezdve a puha diktatúrán át a polgári demokráciáig - mindig ott tudott lenni a hatalom közelében.

Apró Antal volt az, aki a Kádár-rezsim országgyűlésének lelkes tapsa közepette bejelentette, hogy Nagy Imre és három társa vesztőhelyen végezték. Apró Antal régi elvtársa, Horn Gyula vélhetőleg azért úszta meg az ’56-osok sírjának az 1994. október 23-i megkoszorúzásakor, hogy ugyanúgy kifütyüljék, mint Medgyessyt tavaly, mert sikerült elérnie, hogy a "megbocsátás jegyében" Nagy Erzsébettel, a néhai miniszterelnök lányával együtt tisztelegjen a kivégzettek sírjánál. Az ’56-os áldozatok hozzátartozóin olyan döbbenet lett úrrá, hogy a volt karhatalmista botrány nélkül emlékezhetett a hősökre. Miközben Horn Nagy Erzsébettel koszorúzott, Apró Antal lánya, Apró Piroska a miniszterelnök kabinetirodáján intézkedett. Talán éppen az ő szervezőmunkáját "dicsérte", hogy Nagy Erzsébet hajlandó volt Horn Gyula társaságában mutatkozni.

nézzük, miként vall anyósához fűződő viszonyáról Gyurcsány/i:: "Apró Piroska a feleségem édesanyja, a rokonom és nem több. Ha egyszer úgy adódik, számomra és az Altus számára lenne megtisztelő, ha üzlettársunk is lehetne. De a szerepeket jobb nem összekeverni, az ember egyszerre csak egy istent szolgáljon." Apró Piroska - úgy tűnik - nem kérette magát sokáig. A nyilatkozat megjelenése után néhány hónappal, 1997. január 27-én beült az Altus-birodalom zászlóshajója, az Altus Rt. elnöki székébe. Az Altus Rt. igazgatóságában Gyurcsányon és Apró Piroskán kívül Szilvásy Györgyöt, a - zsurki vodkaügyben kissé megtántorodott Baja Ferenc által vezetett - környezetvédelmi tárca volt államtitkárát és Virág Attilát találjuk. Virág Attilát is okkal tarthatják régi ismerősként számon a közélet iránt érdeklődők. Emlékeztetőül: Virág Attila - az SZDSZ által delegált - tagja volt az ÁPV Rt. igazgatóságának, amikor az állami vagyonkezelő szervezet külső tanácsadót alkalmazott az önkormányzatoknak járó törvényes jussról való törvénytelen alkudozáshoz. Virág Attila érdekelt abban az Altus-csoporthoz tartozó Perfekt Rt. könyvvizsgáló cégben is, amelynek 1995-ös privatizációját többen kifogásolták.

Apró Piroska a kádergyerekekhez méltó karriert futott be a rendszerváltás előtt. A közgazdasági egyetem elvégzése után rögtön a Külkereskedelmi Minisztériumba került, sőt igen hamar külszolgálatra küldték. Ezután hat évet töltött a patinás székesfehérvári Videoton gyár különböző vezető posztjain, majd újra a Külkereskedelmi Minisztériumba került, ahol az 1990-es évet már miniszterhelyettesként élhette át.

Gyurcsány felesége, Dobrev Klára Medgyessy legszűkebb csapatához tartozik. Ő a kabinetfőnöke a miniszterelnök-jelöltnek. Úgy látszik, ez a bizalmi poszt a szocialistáknál anyáról leányra szálló juss, hiszen Apró Piroska is kabinetfőnök volt Horn Gyula mellett, a szocialista-szabad demokrata kormányzás első időszakában. Apró Piroska e nemes feladatot lázas igyekezettel láthatta el, ugyanis Horn olyannyira elégedett volt a munkájával, hogy a Magyar Hitel Bank elnöki székébe ültette.

De amikor a bankot privatizálták, Apró Piroskának szinte azonnal új posztot találtak. A Hungexpo elnöki székéből állították fel a kedvéért - igen méltatlan eljárással - a kiváló szakemberként számon tartott Schagrin Andrást. Apró Piroska bizonyára jól érezte magát a Hungexpónál, hiszen amíg az ő irányításával igazgatták a céget, addig a társaság működését ellenőrizni jogosult felügyelőbizottság élén szintén egy régi elvtárs, Marjai József egykori miniszterelnök-helyettes ült.

A Perfekt Rt. érintetté vált az SZDSZ legutóbbi botrányában, a székházügyben is. A társaság a könyvvizsgálója a zuglói önkormányzatnak, amely gyanús körülmények között adott el egy Gizella úti nagy értékű ingatlant. A Virág-érdekeltségébe tartozó Perfektnek lett volna joga - és talán kötelessége is -, hogy kifogást emeljen a pályázat mellőzésével történő áron aluli értékesítés miatt. A Perfekt értékelte a Mérleg utcai volt SZDSZ-székházat, mielőtt apportálták a párt cégébe, amelynek jogutódja azután Zugló önkormányzatától potom áron szerezte meg a Perfekt "szemhunyása" mellett a már említett zuglói ingatlant az SZDSZ új pártszékháza céljára. Gyurcsány Ferenc és Virág Attila közös vállalkozásainak sora jelzi, hogy nemcsak a politika színterén, hanem a hátterében meghúzódó cégbirodalmak sűrű szövésű hálójában is összenőtt az, ami egyébként a politikai közéletben is összetartozik.

Az 1913-ban született Apró Antal 1930-tól a kommunista befolyás alatt álló Magyar Építômunkások Országos Szövetsége tagja mint szobafestô. Tehát régi mozgalmi ember. Egyik szervezôje volt 1935-ben az építômunkások sztrájkjának. Rajkkal és Brutyóval, majd Kállai Gyulával állt összeköttetésben. 1945-ig hétszer internálták. Az illegális kommunista párt központi bizottságának tagja lett 1944-ben, jelentkezett a szovjet front mögött szervezkedô Rákosinál.

Egyenes, emelkedô pályája volt, hűséggel mindig a felsô vezetôkhöz. Tagja lett a Központi Bizottságnak, a Politikai Bizottságnak, a Szakszervezetek Országos Tanácsa fôtitkára pozícióból 1952-ben építôanyagipari miniszter lett, majd 1953-ban a minisztertanács elnökhelyettese, ?56 nyarán építési miniszter. ?56 október 28-án az ekkor felállított elnökség tagja lett, 30-án kimaradt az felújított pártból.

Egyike volt a négynek (Apró, Kádár, Kossa, Münich) akik kezdeményezték és proklamálták a Magyar Forradalmi Munkás Paraszt Kormány létrehozását. November 4-én tagja lett Kádár kormányának, az Ideiglenes Intézô Bizottságnak, majd a Politikai Bizottságnak. Ezt követôen gazdasági ügyek vezetését bízták rá. Némelyek szerint a KGB hazai fôrezidense volt 1945-tôl kezdve. Ô ígérte meg Rajk sírjánál, hogy soha többé, aztán ô követelte Kádártól, hogy lövessen!

Itt tart az ország, ilyen emberekkel, ilyen morállal.
Megy is lefele, méghozzá lendületesen!

MNO
Megtiltotta a román ifjúsági jégkorong-válogatott magyar játékosainak a vezetőedző, hogy anyanyelvükön beszéljenek egymás között. A 21 tagú csapatban 16 magyar játékos szerepel. Az emiatt kialakult tiltakozás nyomására az edző lemondott állásáról.

A román ifjúsági jégkorong-válogatott 21 tagú csapatában 16 magyar játékos szerepel, a vezetőedző mégis megtiltotta, hogy magyarul beszéljenek egymás között – jelentette a Kossuth Krónika tudósítója.

A fiatalok elhatározták, hogy hazajönnek, jóllehet a csapat világbajnokságra készül. A szülők és Kurkó János György, a Román Jégkorong Szövetség alelnöke, a csíkszeredai Jégkorong Klub elnöke petíciót fogalmaztak meg a szövetség vezetőségének, amelyben követelték az edzők lemondását.

A hazafelé tartó csapat útközben értesült arról, hogy a tiltakozás nyomására a vezetőedző és a másodedző lemondott. A vezetést Győrpál Tamás csíkszeredai edző vette át. A román válogatott így részt vehet a III. értékcsoportú világbajnokságon.

Havasalföld és Moldva román vajdaságok a XIV. század elején a magyar állam segítségével jöttek létre, évszázadokon át a magyar királyság vazallusai voltak. Mint ilyeneket, eskü kötelezte őket a szenior iránti hűségre.

A magyar állammal kötött szerződéseiket állandóan megszegve, a román vajdaságok már a XIV. század végétől a Magyarországra (és ezen belül főképpen Erdélyre) gyakorolt külső nyomásban (török, lengyel, majd osztrák, stb.) az eszköz szerepét töltötték be. Néhány példa a magyar vazallus román vajdák bizonytalan hűségéről:
• 1330-ban Károly Róbert majdnem életét vesztette, amikor Basarab román vajda tőrbecsalta.
• 1389-ben Zsigmond király hadat vezetett Havasalföldre a török ellen, de visszatérőben a törökpárti ellenvajda megtámadta.
• 1421 - a török és román csapatok együtt foglalták el Brassót.
• 1434 - fogarasi románok segítik a törökök erdélyi betörését.
• 1438 - török, román, szerb csapatok betörtek Erdélybe, elpusztítják Szászsebest, Gyulafehérvárt és tízezreket hurcoltak rabságba.
A törököket Vlad Dracul havaselvei vajda, a Sárkány-rend birtokosa (keresztény kitüntetés), Zsigmond király volt hűbérese (vazallusa) vezette.
• 1444. november 10. - a keresztes had (amelyben Vlad Dracul vajda csapata is részt vett) vereséget szenved a várnai csatában. A döntő pillanatban a románok a törökökhöz pártolnak. A Havasalföldön át hazatérő Hunyadi Jánost a szövetségese, Vlad Dracul vajda elfogja ( később szabadon engedi).
• A mohácsi csatavesztés után a moldvai vajdák és az ortodox egyház tűzzel-vassal írtják a moldvai magyarságot.
• 1658 - a szilisztrai basa, a román vajdák, a krími tatárok a Bodza szoroson át Erdélyre törnek, százezer magyart és szászt gyilkolnak le, tízezreket visznek fogságba. Ekkor pecsételődött meg az erdélyi Mezőség magyarságának sorsa. Ez a betörés azután történt, hogy mindkét vajda több szerződést kötött a török ellen az erdélyi fejedelemmel.
• 1784 - az osztrákok által felbiztatott Horea mócai feldúltak 389 magyar falut, kiirtották egész vidékek magyarságát.

• Az osztrák politika félt egy, a Keleti-Kárpátoktól a Lajtáig terjedő, erős Magyarországtól, ezért két évszázadon át sikeresen használta fel a románságot a magyar szabadságtörekvések ellen.

• 1791-ben Estei Ferdinánd osztrák helytartó így fogalmaz: „ha netán mégis nemesi felkelés törne ki, a román parasztság borzalmas lázadásával a kormány iránti hűségre kényszerítené a magyar nemességet."
• 1838-ban a havaselvei román fejedelemség vezetői, Czartoryski lengyel herceg követének sugallatára megfogalmazzák az összes románok egyetlen államba való egyesítésének gondolatát. E pillanattól kezdve nyíltan megkezdik a harcot Erdély megszerzéséért, és e törekvésüket nemzetközi szerződésekben is érvényesítik.

• 1848-ban a románokat újból ellenségként, az osztrák és az orosz abszolutizmus oldalán találjuk. Gyilkoltak a Mócföldön, az Érchegységben, Nagyenyeden, stb.

• „Hűségükért" a románok kapják az 1848-as földreform után kiosztott földterület (több mint 100 000 hold) 85%-át, román tisztviselőket neveznek ki Erdély közigazgatásának különböző színhelyeire és az 1849 nyarán Erdélyt meglátogató Ferenc József 30 000 aranyat adott a román egyház támogatására. Mindezek azt bizonyítják, hogy nagy fenntartással fogadhatjuk egyes történészek azon állítását, hogy 1848 után a románok ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül!

• Az 1859-ben létrejött Egyesült Fejedelemségek (a román előállam) kezdettől nyíltan hangoztatta Erdéllyel kapcsolatos követelését.

A román állam és az erdélyi román irredenta vezetők együttesen megkezdték a magyar nemzetiségi politika nemzetközi lejáratását.
Magyarországnak, mint Ausztria társállamának nem volt külföldi képviselete és az osztrákok még támogatták is a magyarellenes nemzetiségi mozgalmakat és ez a lejáratási kampány Trianon egyik fontos ideológiai-politikai előkészítő tényezőjévé vált.

• Az 1860-as években a román politika, -úgy értékelve, hogy elsősorban Oroszországgal szemben kell védekeznie, közeledett az Osztrák-Magyar Monarchiához, de ugyanakkor többször is hangoztatta, hogy Erdély román föld.
• Az 1870-es években, a román állam, mivel az orosz-török ellentétek kiéleződtek és elkerülhetetlennek látta e két állam közötti háborút, közeledett az esélyesebb Oroszországhoz, szerződést kötött vele, belépett az orosz-török háborúba (1877-78), és 1877. május 9-én kikiáltja Románia függetlenségét.

A függetlenség megszerzése után - amelyet a berlini kongresszus 1878-ban, csak azután ismert el, miután Románia ígéretet tett arra, hogy a területén élő zsidókat és törököket is teljes jogú állampolgároknak ismeri el, (de ezt az ígéretét sem tartotta be!) –Románia újból közeledett a Monarchiához, mivel Oroszország újból bekebelezte előle Dél-Besszarábiát.

Ennek ellenére egy percig sem szünetel a magyar-ellenes propagandájuk. Így pl. az 1881-ben megszervezett alsó-romániai gazdasági kiállításon, - amely egyben az első faji alapon rendezett kiállítás volt Európában - nem engedték meg a bukaresti magyar és szász iparosok részvételét. Mindezt olyan körülmények között, amikor az említett két kategória adta Bukarestben a román hadsereg számára az 1877-78-as háborúban gyűjtött adományok 70 %-át! És ugyancsak ezen a kiállításon a Magyarországhoz tartozó Erdély a térképen, mint idegen elnyomás alatt élő terület szerepelt.

• 1883-ban Románia csatlakozott a Hármas szövetséghez és kijelentette, hogy semmiféle területi igénye nincs a Monarchiával szemben. Ugyanabban az évben, a déli Kárpátokban, a román kormány utasítására román katonák lerombolják a magyar területen lévő vámházat a Vulkáni szoros mellett. Petrozsény vidékén egyáltalában nincs magyar katonaság!

• az 1880-as években a szövetséges Románia területéről román irredenta térképeket és tankönyveket küldenek az erdélyi román iskoláknak.
A román kormány ösztönzésére és anyagi támogatásával megalakul a Románia Irredenta, amely követeli Erdély és a Tiszáig terjedő területek Romániához való csatolását.

• 1892-ben Ausztria-Magyarország újból felújítja Romániával a szövetségi kapcsolatokat. Románia újból kijelenti, hogy nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.
• Az 1890-es években mind Erdélyben, mind a szövetséges román királyságban erőteljesen fokozódik a román irredentizmus. Ebben az Erdélyben az „Astra" és a közigazgatás román vezetői, a román papok és tanítók játsszák a főszerepet.
• A román királyságban a már említett Románia Irredenta és a Kulturális Liga fokozzák tevékenységüket. Utóbbinak külföldi fiókjai is vannak, pl. Franciaországban és tagjai között van már ekkor Clemenceau is.
• A román, a szlovák és szerb nemzetiségi mozgalmakat összehangolják, a nemzetiségi kongresszus előmunkálatait Bukarestben tartják 1895-ben.
• 1895: A Monarchiával szövetséges román kormány költségvetése külön fejezetben pénzösszegeket irányoz elő az irredentizmus támogatásra. Amikor a Bánffy Dezső vezette kormány ezt leleplezi, akkor a költségvetés említett fejezetét megszüntették, de egy másik tételbe sorolva tízszeresére emelték.
• A XIX. század végén először Olaszország, majd fokozatosan Románia is eltávolodik Németországtól és a Monarchiától.
• 1908-ban a magyar miniszterelnöknek jelezték, hogy a Keleti-Kárpátok övezte határterületen, pl. a Békási-, és az Ojtozi-, stb. szorosoknál nincsenek magyar katonai, védelmi egységek. (ilyenek csak a határtól távol, Besztercén, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen voltak.)

Így a románok Magyarország területére minden ellenállás nélkül bevonulhattak. Semmi nem történt a határok megerősítésére. Sőt, amikor Kézdivásárhely ajánlatot tett a magyar kormánynak, hogy saját költségén kaszárnyát épít egy ezrednek, ezt azzal utasítják vissza, hogy ott nincsenek biztosítva a tisztek társadalmi igényelnek megfelelő feltételek!

Románia, mivel Erdélyre támasztott igényeit az Antant oldalán látta megvalósíthatónak 1914-ben nem lépett be a kirobbanó világháborúba magyar „szövetségesei” oldalán, hanem megvárta a kedvező alkalmat Erdély megtámadására - addig viszont semleges maradt.

1916-ban a sikeres Bruszilov-offenzíva után, Románia aug. 17-én aláírta a bukaresti titkos szerződést és aug. 27-én orvul megtámadta a védelmi szempontból teljesen elhanyagolt Erdélyt.

Megbocsáthatatlan könnyelműség volt, hogy a magyar miniszterelnök, bár 1914-től mindenki tudta, hogy Románia támadni fog, az információk ellenére semmit sem tett.
Sőt 1915 okt. 17-én Tisza István így nyilatkozott: "nemcsak felesleges, de káros volna minden olyan intézkedés, amelyből romániai barátaink megtámadást vagy tőlünk való félelmet olvashatnának ki."
1916. augusztus 24-én Tisza a parlamentben kijelentette: „Románia nem fog ellenünk hadba lépni."
1916 aug. 27-én Románia alattomosan megtámadta Erdélyt, a román csapatok elől 800000 ember menekült el. A románok kirabolták Erdélyt, a férfiak ezreit hurcolták Romániába, akiknek a sorsa máig tisztázatlan.

1916. december 6-án a Központi Hatalmak csapatai elfoglalták Bukarestet, a román kormány Iasiba menekült. Az orosz forradalom és zűrzavar után a román hadsereg egymagában képtelen volt az ellenállásra, így 1918 májusában az antanttal kötött bukaresti szerződést (amelyben kötelezte magát, hogy semmilyen körülmények között nem köt különbékét) megszegte, Románia ismét békét kötött a Monarchiával és Németországgal.
Románia újból kötelezettséget vállalt, hogy a jövőben semmilyen körülmények között nem fordul a Központi Hatalmak ellen.
Azonban 1918 novemberében, értesülve arról, hogy a német csapatok a nyugati fronton leteszik a fegyvert, egy nappal a fegyverletétel előtt Románia hadat üzent Németországnak. Ezzel megszegte a Központi Hatalmakkal kötött békét is!

Az első világháború alatt a románok által elkövetett szerződésszegések és köpönyegfordítások száma páratlan a történelemben.

1918 december 1-én, a románok Gyulafehérváron, a magyarok, németek és mások megkérdezése nélkül döntöttek Magyarország 26 megyéjének sorsáról és kimondják 103.000 km2 Romániához való csatolását.

• 1919-ben, annak érdekében, hogy helyzetét tovább erősítse, Románia megtámadja Magyarországot, és a románok végigrabolják a fél országot.
• 1919 dec. 9-én, erős amerikai nyomásra, Románia is aláírja a párizsi kisebbségi szerződést.

Itt is érvényesül a román politika kétarcúsága, a vállalt kötelezettségek, és az azok benemtartása közötti szakadék.

Íme a szerződés néhány cikkelye:
2.c.: „A román kormány kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és a szabadság teljes védelmét biztosítja.
8.c.: Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában.
11.c.: Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen."
És íme a szerződés sajátos román értelmezése: Bratianu miniszterelnök kijelenti, hogy Románia a kisebbségi kérdést a kisebbségek teljes beolvasztásával fogja megoldani. Az alkotmánytervezet vitáján 1923-ban pedig a következőt mondja: „... azt az elavult felfogást, hogy a kisebbségek olyan szervezeti szabályokat kapjanak, amelyek őket állammá teszik az államban... ma már mindenütt feladták. A kisebbségi szerveződés előírásait tehát nem kell tiszteletben tartani. "
Az „egyenlőség nevében" kisajátítják a magyar egyházak földterületeinek 85%-át, bevezetik a közalkalmazottak kötelező román nyelvvizsgáját, a Vasgárda pedig kiadja a jelszót:
zsidó és magyarmentes Romániát!

És íme, mit mondott 1923 nov. 10-én a szenátusban a földművelési miniszter:
„Erdélyben a Temes-Torontáltól Aradon át Szatmárig húzódó zónába eső kisajátított területet arra a célra tartottuk meg, hogy oda határainkon túl és havasainkon élő románokat telepítsünk, mert úgy gondolom, hogy ez a kisajátított terület csak azokat illeti meg, akik a román nacionalizmus bölcsőjét képviselik."

A trianoni békeszerződés után az utódállamok „a zsákmány biztonságba helyezése érdekében" (amint ezt a legnagyobb hatású román történész, Nicolae Iorga mondotta) létrehozták a kis-antantot és összehangolták elnemzetlenítő politikájukat.

Az 1930-as években Románia mindjobban eltávolodott az Erdélyt neki ajándékozó Franciaországtól és Angliától és közeledett Németországhoz.
A román nemzetiségi politika és más tények következtében mindinkább kiéleződött a román-magyar ellentét. Amint a Spionai-contraspionai hetilap 1939 novemberi számában Virgil Mulat történész, képviselő írta, 1939 októberében irredenta tevékenység miatt Nagyváradon, Kolozsvárt és Szatmáron 140, majd 1940-ben Temesvárt 60 magyart tartóztatnak le. A szerző szerint Románia, a feszültség tompítása érdekében javaslatot tesz Magyarországnak, hogy csökkentsék az egymás elleni tevékenységeket és jóindulatát bizonyítandó csak 15 letartóztatottat ítélt el, a többit áttette a román-magyar határon.

Ugyanakkor viszont a Duna deltába és Besszarábiába internált sok tízezer magyar férfit.
A 74. román gyalogezredben 53 kisebbségi (magyar, német, orosz) katona pusztult el, mert nem részesültek gyógykezelésben. A letartóztatottakkal való bánásmód humánus voltáról szóló kijelentés sem állja ki a tények próbáját.

Magyarok tucatjai „tűntek el" nyomtalanul, amiről a hatóságok „semmit sem tudtak”. De íme a tények:
• A Szilágycsehen letartóztatott magyarokat láncokkal körültekerték, és azokat addig csavarták, amíg bordájuk összetörött.
• Máramarosszigeten a 10. hegyivadász zászlóalj laktanyájába 18 letartóztatottat zártak be. Az embereket kalodába zárták, hátukra vizes lepedőt tettek és vasalták. Müller Antal beleőrült a kínzásokba.
• Hosszú L. római katolikus pap körmeit leszedték.
• Temesváron egyik hajnalban három magyart találtak a vásártéren, lelőve.
• A Beából két „ismeretlen" holttestet húztak ki - az egyiknek körmei voltak leszakítva, a másiknak egyik szeme kiszúrva. Ez is a román elhárítás tiszta, humánus módszerei közé tartozott. Perek és a nyilvánosság kizárva.

Bár Románia 1938-tól közeledett Németországhoz, több szerződést is aláír vele, ugyanakkor a Dunán román uszályok „gabonaszállítás" felirattal lőszert szállítanak Csehszlovákiának.

• 1940-ben pedig, miután Románia szövetségi szerződést köt Németországgal, a román kormány tudtával az angol és a francia ügynökök dunai német gabona és olajszállítás szabotálását készítik elő a Duna magyar szakaszán. Ily módon Románia eleget tett volna szerződéses kötelezettségeinek is, és egyúttal elmérgesedett volna a magyar-német viszony.
• 1940-ben Románia döntőbíráskodást kér Erdély kérdésében. 1940 augusztusában a II. bécsi döntést szerződésben rögzítették.
1940 október 21-én viszont Antonescu Tordára látogat és az utcai tüntetés végén kijelenti, hogy visszavezeti a román népet Észak-Erdélybe. A jelszó: Kolozsvárra!
Íme hogyan értelmezte Románia felelős vezetője a bécsi döntésben vállalt nemzetközi kötelezettségeit.

Következzék a -tipikus magyar reagálás: „Mind a hivatalos magyar tényezők, mind a magyarországi magyar lapok a legnagyobb önmérsékletre és európai higgadtsággal tértek napirendre a határon túlról áthangzó izgatások felett."

A háború során Antonescu több látogatást tesz Hitlernél, akit Románia hagyományos (?!) szövetségéről biztosít, Magyarországot hűtlenséggel vádolja, miközben már a német szövetséges elárulásán munkálkodik.
És mellékesen felajánlja a Führernek (akárcsak a román kommunisták 1956-ban Hruscsovnak) a román részvételt Magyarország megszállásában.

• Az 1944 augusztusi kiugrással Románia elárulta és hátbatámadta német szövetségesét. A háborút a másik oldalon folytatta és újból a győztesek oldalán fejezte be.
• 1944-45-ben a románok a magyarok és németek tízezreit vitették el a földvári és focsani megsemmisítő táborokba és a Szovjetunióba.
• 1945 márciusban - hatalomra került a „magyarbarát" Groza kormány. De a magyar nemzetiségű kommunisták még hónapokig a caracali táborban szenvednek és tovább "üzemel" a földvári tábor is.
• Groza 1945 májusában Kolozsvárt majd Budapesten a román-magyar vámunió mellett foglal állást és a határok „légiesítéséről" beszél. Néhány nappal később kormányának belügyminisztere betiltja a személyi forgalmat a két ország között és bevezeti az útlevélkényszert.
(Íme egy újabb példa a román politika kétarcúságára - amit a magyar „politikusok" nem akarnak tudomásul venni.)

Budapesti beszédében Groza kijelentette, hogy fenn kell tartani a trianoni határokat, mert azoknak Magyarország javára való módosítása (akárcsak egy méterrel is,) lehetetlenné tenné a román-magyar jó viszonyt.
Érdekes az, hogy Erdélynek Magyarországtól való elszakítása ezt a viszonyt egyáltalán nem zavarja!

• 1945 november 15: Petra Groza és Vasile Luca Marosvásárhelyen tárgyal a Magyar Népi Szövetség vezetésével. Megállapodnak abban, hogy amennyiben az M. N. Sz. Erdélynek Romániához való csatlakozását kéri, úgy a kormány nem engedélyezi más magyar politikai alakulat létrehozását, a parlamentben pedig 25-30 mandátumot biztosít számukra.

Így küzdött a román kormány Erdélyért, míg a magyar államvezetés kiadta Romániának azt a magyart, (Demeter Bélát), - akit természetesen ott kivégeztek - aki Észak-Erdélyt a párizsi béketárgyalásokon Magyarországnak akarta kérni.

Tragikusan igaznak bizonyul, sajnos még ma is a megállapítás, hogy a románok érdekeit két helyen: Bukarestben és Budapesten is védik, míg a magyarokét sehol sem.

A szocializmus éveiben az „Együtt az életben, Együtt a munkában!" jelszó alatt páratlan méretet öltött a betelepítési politika, és a testvériség jelszavával halálos csapást mértek a magyarnyelvű oktatásra.

Az 1956-os forradalom után az erdélyi magyarság igazi mártíromsága következett.

Miközben a román kommunista vezetés vaskézzel folytatta nacionalista politikáját, a magyar vezérek az internacionalizmus jelszavát hirdették.
Semmit nem tettek a szélsőséges román sovinizmus totális terrorjának kiszolgáltatott magyar kisebbségért, azt hangoztatták, hogy a nemzeti kérdés belügy.

Irigylésre méltóan „összecsengett" az internacionalista magyar és a soviniszta román politika.

Kádár János erdélyi körútja és ama kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben és, hogy a román elvtársak elvi, marxi-lenini szellemben oldották meg a nemzeti kérdést oly módon „nyugtatta meg" a román vezetést, hogy addig nem látott magyarellenes terrort honosított meg.

Az elrománosítás, a terror azonban mindenkor nagyfokú demagógiával és bizonyos látszat-engedményekkel párosult. Így pl. megszűntették a kolozsvári magyar egyetemet, de külön Központi Bizottsági határozat foglalkozott a nemzeti kérdés jobb megoldásával, „elítélt" bizonyos hibákat és megengedte, hogy különböző egyetemeken a nemzetiségi fiatalok anyanyelvükön felvételizzenek.

Az egyetemekről, az iskolából mind jobban kiszorult, pl. a magyar nyelv, a tantárgy oktatási nyelvét nem a tanulók, hanem a tanárok anyanyelve határozta meg; „kárpótlásként" létrehozták a kezdetben látványos eredményeket felmutató „Kriterion„ könyvkiadót, majd később elsorvasztották.

1956-ban, a magyar forradalmi kormány többször kijelentette, hogy nincsenek területi igényei Romániával szemben, a román vezetés, hazug módon azt terjesztette, hogy Magyarország területi követeléseket támasztott Romániával szemben és felajánlkozott a szovjet vezetésnek, hogy csapatokat küldjön Magyarország, a forradalmi magyar nép ellen.
Íme, a szerződéses kötelezettségek tiszteletben tartásának újabb, tipikus román értelmezése.

Sőt, bár a román kormány úgymond „menedékjogot" adott Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak és az ENSZ közgyűlésen (1956. dec. 3.) ígéretet tett arra, hogy tiszteletben fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait, 1958¬ban hóhérkézre juttatta őket. Ennyit ér a román politikusok ígérete, ez a román politika szavahihetősége.

1956 után a koncepciós perek sokasága következett, elsősorban az erdélyi magyarság, különösen az ifjúság és az értelmiség ellen. Ezreket ítéltek el hosszú évekre és még inkább kihangsúlyozódott a román politikai magyarellenessége, a terror, a gátlástalan törvénytiprás.

Az 1970-es évek második felétől a román politika a kisebbségekkel szemben még intoleránsabbá vált, fokozódott a románok betelepítése, és Románia mind nyíltabban szegte meg a kisebbségi jogokra vonatkozó, általa is aláírt szerződéseket.

A magyar vezetésnek a 80-as évektől jelentkező enyhe próbálkozásait a lehető legdurvábban visszautasították (lásd pl. Grósz Károly aradi leszereplését).

A közel 350 év után függetlenné váló Ukrajna 1991 decemberében, szabadságának első napjaiban értesülhetett arról, hogy Romániának területi követelései vannak vele szemben. (Észak-Bukovina, Herta vidéke, stb.) Az Ukrajnának küldött üzenettel Románia először vetette fel a II. világháború után kialakult európai határok megváltoztatását.

A szélsőséges román sajtó és több parlamenti képviselő, követelte az ország nyugati határainak a Tiszáig való kiterjesztését, mivel a Tisza Románia természeti és etnikai határa. Ez a terv „Románia Dnyesztertől a Tiszáig" mozgalomban intézményesedik.

A mai helyzetben is töretlenül érvényesül a román politikai kettőssége: egyrészt nyilatkozatok hangzanak el a Magyarországgal való jó viszony szükségességéről, másrészt a román sajtó jelentős része és a legfelső hatalmi szerv - a parlament több tagja - szidja, gúnyolja a magyar kormányt, a magyar népet és Magyarországot, másrészt a kormány egyes tagjai részéről elhangzanak az alapszerződéssel kapcsolatban bizonyos bíztatónak tűnő nyilatkozatok, de a románok úgy akarnak ilyen szerződést kötni, hogy érdekeik kizárólagos érvényesítése mellett ők diktálják a tárgyalások feltételeit és ütemét.

Ugyanakkor a helyi önkormányzatok szintjén a román politikai hatalom (nemcsak Kolozsvárt) felméri a magyarság tűrőképességét, visszaszorítja a magyar nyelvű oktatást, nyomást gyakorol a nem románok gazdasági pozícióira és növeli - egyelőre elsősorban a rendőrség és csendőrség erdélyi jelenlétét.

Mindezeket a veszélyes tényeket és szándékokat a magyar külpolitika és katonapolitika nem tekintheti nemlétezőnek.
Ilyen légkörben és ilyen szerződésszegő hagyományok után milyen garanciákat adhat egy román kormány Magyarországnak? És a többszörösen becsapott, kijátszott Magyarország hitelt adhat-e a román garanciának?

Bármilyen magyar kijelentés, hogy Magyarország semmilyen formában nem akarja a határok módosítását negatívan hat ki a romániai magyarság jövőképére, helytállására, és úgysem nyugtatja meg a románokat, mert nem hiszik el, hogy egyáltalán létezhet ilyen hazafiatlan politika.

A magyar politika ugyanakkor nem szolgáltathatja ki a román sovinizmusnak a magyarok millióit, akik jelenleg kisebbségi létük legnagyobb fizikai, etnikai veszélyeztetettségben és az állandó jellegű etnikai tisztogatás körülményei között élnek.

,,Tenni kell valamit. Ha nem vigyázunk, egyenként ütnek bennünket agyon.'' (Tamási Áron)

A kettős állampolgárság körüli viták és az ezzel kapcsolatos népszavazás felemás eredménye egyértelműen bebizonyították, hogy a trianoni tragédia óta eltelt nyolc és fél évtized, a szerteszabdalás utáni időszakban kialakult más és más élethelyzet, az egymástól elszakított nemzetrészek történelmének eltérő alakulása végzetesen megosztotta a nemzetet.

Ezt a megosztottságot a Magyarországon bekövetkezett rendszerváltozás óta az egymást követő kormányok és országgyűlések ilyen vagy olyan intenzitással, felelősséggel, erőfeszítéssel, a magyar–magyar párbeszéd elindításával, a magyar–magyar csúcs, majd a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásával, a kedvezménytörvény megalkotásával igyekeztek orvosolni -- megszüntetni, kigyógyítani azonban nem tudták.

A határmódosítás nélküli békés nemzetegyesítés mindmáig be nem teljesült álom maradt. Sőt ez a megosztottság Magyarország, Szlovákia és Szlovénia európai uniós csatlakozásával, Románia és Horvátország kimaradásával, s Szerbia és Montenegró meg Ukrajna hosszú távúnak ígérkező elszigetelődésével még csak fokozódott.

A legutóbbi történések ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy a határon túli magyarság még soha nem volt ennyire elszánt és egységes, mint most a magyar állampolgárság visszaperlése ügyében, valamint arra is, hogy korábban egyetlen magyar kormány sem feszült szembe ennyire határozottan, már-már ellenségesen az elcsatolt nemzetrészek megmaradást szolgáló egységes akaratával, mint ez a mostani. Ehhez tehetjük még hozzá, hogy a magyar társadalom és a magyarországi parlamenti pártok között ebben a kérdésben szinte kibékíthetetlen megosztottság tapasztalható.

A határon túli magyar szervezetek felelősen gondolkodó vezetői ebben a helyzetben egyetlen dolgot tehettek: megmaradásunk és a nemzet együtt tartása érdekében minden halogatás nélkül asztalhoz ültek, mégpedig Szabadkán, az egyik legszorongatottabb helyzetben levő nemzetrész szellemi központjában, hogy közösen olyan platformot dolgozzanak ki, amely szavatolja mindegyik (más-más élethelyzetben levő) nemzettest magyarként való megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, valamint a tizenötmilliós magyarság egységes nemzetként való létezését.

A TÁVLATOS NEMZETPOLITIKA HIÁNYA ÉS ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI

Elöljáróban megállapíthatjuk: a magyarországi politikai eliteket súlyos felelősség terheli, amiért az elmúlt tizennégy esztendőben nem tettek maradéktalanul eleget alkotmányos kötelezettségüknek, adósak maradtak egy minden területre kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek más-más léthelyzetét messzemenően figyelembe vevő TÁVLATOS NEMZETPOLITIKA kidolgozásával és érvényesítésével

Egyebek között elmulasztották a határon túli magyar közösségek megmaradását szavatoló autonómiatörekvések erőteljesebb és hatékonyabb támogatását, a szülőföldön való boldogulás jelentősebb eszközökkel, minden régióra kiterjedő gazdasági beruházásokkal történő elősegítését, s elmulasztották annak a törvénynek a megalkotását is, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük elhagyása nélkül is rendelkezhessenek biztonságukat és szabadságukat szavatoló magyar állampolgársággal.

Mindezen mulasztások következtében az elcsatolt nemzetrészek életében olyan – nemzeti közösségként való megmaradásukat veszélyeztető, már-már visszafordíthatatlan – negatív jelenségek következtek be, mint a határon túli magyar közösségek létszámának drasztikus fogyása, településeik elnéptelenedése, intézményeik feladása, tagjainak az élet szinte minden területén peremre szorulása.

Fokozott aggodalomra ad okot, hogy a reményvesztés jeleinek ilyen formában történő erősödése elsősorban a fiatal korosztályok körében tapasztalható. Mindezen mulasztások rovására írandó az is, hogy – különösen most, az eredménytelenül végződött népszavazás után és a kormányoldalnak a választási kampányban tanúsított elutasító és szinte ellenséges magatartása miatt – soha nem tapasztalt megosztottság keletkezett az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek között, ami magát a békés nemzeti integrációt, a nemzet egységes működését veszélyezteti.

CSELEKEDNI KELL!

Minden halogatás nélkül cselekedni kell tehát, s a határon túli magyar szervezetek Szabadkán összegyűlt vezetői most ezt teszik. Helyzetükből adódóan törvényt nem alkothatnak vagy módosíthatnak, költségvetési átcsoportosításokat nem végezhetnek, gazdasági beruházásokat nem eszközölhetnek, országgyűlési döntéseket nem hozhatnak, ám felelős együttgondolkodásuk eredményét odatehetik a Magyar Országgyűlés, a magyar kormány – az egységes magyar nemzet asztalára.

A határon túli magyar szervezetek Szabadkán összegyűlt képviselői maradéktalanul egyetértenek abban, hogy a megváltozott helyzetben, Magyarországnak, Szlovákiának és Szlovéniának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően a magyar kormánynak, a magyarországi parlamenti pártoknak a Kárpát-medencei legitim politikai szervezetekkel szorosan együttműködve haladéktalanul ki kell dolgozniuk egy minden területre kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek merőben más-más élethelyzetét messzemenően tekintetbe vevő TÁVLATOS NEMZETPOLITIKÁT, s ezt meg kell tölteni valós tartalmakkal. Ebben a határon túli magyar közösségek megmaradását, a nemzet együtt mozdulását segítő munkában a jelen levő szervezetek vezetői, szakértői (a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma) minden rendelkezésükre álló eszközzel, politikai tapasztalatukkal és szellemi potenciáljukkal készek részt venni.

Egyetértünk abban is, hogy a magyar kormány által létrehozott és az Országgyűlés elé terjesztett SZÜLŐFÖLD-PROGRAM nem lehet ennek a távlatos nemzetpolitikának az egyetlen pillére, nem helyettesítheti az általunk létfontosságúnak tartott, megmaradásunkat szavatoló egyéb pilléreket.

A SZÜLŐFÖLDÖN VALÓ BOLDOGULÁS HÁROM PILLÉRE

Megítélésünk szerint ennek a távlatos nemzetpolitikának három pilléren kell nyugodnia.

Megmaradásunk és szülőföldön való boldogulásunk legfőbb pillére a MAGYAR AUTONÓMIA, amelyet a legtöbb nemzeti közösségünk a helyi sajátságokat és lehetőségeket figyelembe véve idejekorán kidolgozott, kisebb vagy nagyobb részben mostanra meg is valósított, s amelyért megvívta harcát a saját utódállamában.

Most a Magyar Köztársaság kormányán, országgyűlésén és európai parlamenti képviselőin a sor, hogy ezeket az autonómiatörekvéseket a nemzetközi, uniós és multilaterális diplomáciában, valamint a kétoldalú kapcsolatokban az eddigieknél erőteljesebben és hatékonyabban támogassa és képviselje.

Autonómiánk építését, életképessé tételét, otthonteremtési törekvéseinket jelentős mértékben segítheti a másik pillér, a SZÜLŐFÖLD-PROGRAM. Ám csak abban az esetben, ha a program nem az eddigi támogatások átcsoportosítását, más néven nevezését jelenti, hanem jelentősen növeli annak mértékét és hatékonyságát. A határon túli támogatások kérdésében nagyságrendi módosítást kell elérni. A szülőföldön való boldogulás, a kivándorlás mérséklése elsősorban egzisztenciális kérdés, tehát ehhez jelentős gazdasági beruházásokra, munkahelyteremtésre van szükség, aminek költségigénye többszöröse a mostani támogatásnak. Olyan programokat kell közösen kidolgozni, amelyek találkoznak a magyar állam és a magyarországi vállalkozók érdekeivel. Fontos továbbá, hogy a nemzeti önazonosság ápolását célzó kulturális, oktatási-nevelési és tömegtájékoztatási támogatások a megfelelő szinten maradjanak, ne szenvedjenek mind jobban tapasztalható kormányzati megnyirbálást. Üdvözöljük az MDF által javasolt ,,harmadik 1%'' bevezetését, a törvény megfelelő módosítását a határon túli magyarság támogatása érdekében. Egységesen támogatjuk továbbá az RMDSZ-nek a legutóbbi Máérten benyújtott előterjesztését, hogy a Magyar Köztársaság költségvetéséből származó, a határon túli magyarok számára elkülönített támogatás mértéke az eddigi 01–0275 százalék helyett a 2005. évben a költségvetés főösszegének 0,3 százaléka legyen, 2006-ban 0,4 százalék, majd 2007-től kezdődően a mindenkori költségvetés főösszegének 0,5 százaléka.

A magyar nemzet csak a határon túl született kiemelkedő szellemi értékek és gazdasági teljesítmények beépülése által lehet teljes, ezek kirekesztésével a nemzet egésze lesz szegényebb. Ezért a Magyar Köztársaság az elcsatolt nemzetrészek mostaninál erőteljesebb támogatásával a saját gyarapodásához járul hozzá.

Egy határon túli támogatást célzó programcsomag összeállításánál rendkívül fontos, hogy az egzisztenciateremtő, valamint a nemzeti önazonosság ápolását segítő kulturális és oktatási-nevelési meg tömegtájékoztatási támogatások összhangban legyenek, fontos e támogatások arányos elosztása az egyes régiók között, valamit hogy a kidolgozott konstrukció lehetővé tegye a programok európai uniós támogatását.

A Szabadkai Kezdeményezés részvevői azzal a legutóbbi Máérten előterjesztett délvidéki előterjesztéssel is maradéktalanul egyetértenek, hogy a korábbi időszakban és jelenleg is hátrányos megkülönböztetést elszenvedő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő délvidéki, valamint kárpátaljai magyarság a határon túli támogatást célzó programcsomag összeállításánál pozitív diszkriminációban részesüljön.

A távlatos nemzetpolitika harmadik – az előző kettőnél semmivel sem kevésbé fontos – pillére a MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELNYERÉSE A SZÜLŐFÖLD ELHAGYÁSA NÉLKÜL.

Az ezzel kapcsolatos népszavazás eredménye, illetve eredménytelensége megdöbbentette és mélységesen elkeserítette a határon túli magyarságot, ám az IGEN szavazatok győzelme, meg a határon túli magyar szervezetek egységes álláspontja erkölcsileg arra kötelezi a Magyar Köztársaság Országgyűlését és kormányát, hogy minden halogatás nélkül érdemben is foglalkozzon ezzel a számunkra életbevágó kérdéssel.

Szilárd meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése nem serkenti az elvándorlást, sőt az autonómiatörekvés erőteljesebb és hatékonyabb támogatásával meg a Szülőföld-program következetes megvalósulásával együtt éppen segíti a szülőföldön maradást. Mert amellett, hogy erkölcsi jóvátételt jelent a nyolcvanöt esztendeje kisebbségi sorsban élő nemzeti közösségek számára, biztonságot is nyújt, s lehetővé teszi az anyaországi és határon túli magyarok egymás közötti zavartalan kapcsolattartását.

Ebből kiindulva a Szabadkai Kezdeményezés részvevői ismételten felkérik a magyar kormányt és parlamenti pártokat, hogy a nemzetközi joggal összhangban alkossák meg azt a törvénymódosítást, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.

A határon túli magyar szervezetek készek arra, hogy a törvénymódosítás előkészítő munkálataiban tevőlegesen részt vegyenek. Elvárják a magyar kormánytól, hogy mielőtt megtárgyalná ez irányú javaslatát, annak tartalmát a korábbi gyakorlattól eltérően egyeztesse a Magyar Állandó Értekezlet tagszervezeteivel, illetve hívja össze a Máért ülését. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a nemzet jövője ne legyen pártpolitikai csatározások tárgya, hanem mielőbb közös álláspontot alakítsunk ki e számunkra létfontosságú nemzetstratégiai kérdésben.

A Szabadkai Kezdeményezés részvevői -- a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumának tagjai -- eltökéltségüket fejezik ki, hogy a jövőben minden olyan alkalommal összejövetelt tartanak, amikor ezt a határon túli magyar közösségek és a nemzet egészének közös ügye megkívánja, - évente legalább két alkalommal.

A szakértői bizottság álláspontja változatlan

A kettős állampolgársággal foglalkozó vajdasági szakértői bizottság is részt vesz a csütörtökön kezdődő kétnapos szabadkai mini Máért-en. A dr. Szalma József egyetemi tanár vezette bizottság szerint a magyar parlamentnek módosítania kellene az 1993. évi Magyar állampolgárságról szóló LV. törvényt, mely egyéves magyarországi tartózkodási, megélhetési és lakásfeltételhez köti az állampolgárság megszerzését a határon túli magyarok számára.

Mgr. Miavecz Bélát, a vajdasági magyar pártok által felkért szakértői bizottság alelnökét arról kérdeztük, milyen álláspontot fognak képviselni a határon túli magyar szervezetek szabadkai találkozóján.

– A mi álláspontunk ismert, ezt képviseltük mindhárom tárgyalásunkon a budapesti Külügyminisztériumban, és ezt fogjuk képviselni a szabadkai mini Máérten is. Meghatároztuk, hogy pontosan hogyan kellene módosítani a magyar állampolgársági törvényt ahhoz, hogy a határon túli magyarok is állampolgársághoz juthassanak. Ettől az álláspontunktól nem fogunk eltérni, és úgy gondolom, hogy a mini Máért sem.

– Önök 2003 őszén úgy fogalmaztak, nem hívei annak, hogy Magyarország, valamint Szerbia és Montenegró kétoldalú egyezmény révén szabályozza a kettős állampolgárság kérdését a vajdasági magyarok és a magyarországi szerbek ügyében. Változott-e ez az álláspontjuk a népszavazás eredményének tükrében?

– Nem. Ez nem államközi kérdés, ez belügy. Minden állam maga dönti el, hogy miként adja. Ezt a kérdést a környező országok is maguk rendezték, elvárjuk, hogy az anyaország is ekként cselekedjen.

Minden határon túli magyar szervezet osztja azt az álláspontot, hogy a magyar állampolgárság jár nekünk.

A szabadkai találkozón tehát nem számítok nagyobb nézeteltérésre, vitákra. Egységes álláspontot fogalmaz majd meg a határon túli és a nyugati magyarság. A magyar parlament pedig eldöntheti, hogy így megadja, vagy így nem adja meg nekünk az állampolgárságot. Nekem személy szerint nincs mit alkudoznom, sem a vajdasági magyarságnak nincs oka alkudozásra.

Teljes jogú magyar állampolgárságot akarunk.

***

Ágoston levele a határon túli magyar politikusokhoz

Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke tegnap levelet intézett a határon túli magyar politikai vezetőkhöz a holnap kezdődő szabadkai Mini Máért kapcsán.

A címzettek: Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártja, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és Thomka György, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke.

A levelet az alábbiakban teljes egészében közöljük.

Tisztelt Elnök Urak!

Örömmel látom, hogy a szabadkai Mini Máért összejövetelen újraéledni látszik a kilencvenes évek elején indult, s valahogy elhalt tanácskozási forma, a KENF. Néhányan emlékezünk rá, hogy a határon túli magyar vezetőknek ezen a fórumán nagyon gyorsan felismertük a kisebbségi közösségek közös fellépésének lehetőségét, s együtt szorgalmaztuk az autonómia eszméjének támogatását a magyar kormánnyal és a parlamenti pártokkal tartott konzultációink során.

Most a kettős állampolgárság az időszerű téma. Annál inkább ránk vár a konkrét megoldási javaslatok kidolgozása, mert a magyarországi politikai színtéren a sikertelen népszavazás után a nemzeti ügyek hangoztatásával nemigen lehet választásokat nyerni. Ebből kifolyólag a határon túli magyarság ügye az elkövetkező másfél évben bizonyára nem kaphat olyan helyet a politikai diskurzusban, mint a népszavazás előtt.

De számunkra mind a kettős állampolgárság, mind az autonómia elsődleges kérés, követelés marad.
Tekintettel arra, hogy a hírek szerint 2005-ben megkezdődik az új magyarországi alkotmány tervezetének kidolgozása, javaslatom az, hogy a szabadkai találkozónkon ejtsünk erről is szót.

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt nevében javasolom, hogy a Mini Máért-on kezdeményezzük közösen, hogy a magyar alkotmányba – megfelelő formában – kerüljön be a kisebbségi választók névjegyzékére épülő, többpárti, demokratikus választások útján létrehozható tényleges autonómia, a kisebbségek számára fenntartott parlamenti helyek intézménye és a nemzet egységét formálisan is megerősítő kettős állampolgárság.

Az EU-tag, végre szabad Magyarország legyen új típusú, demokratikus nemzetállam! Alkotmánya legyen olyan eredménye az EU-n belüli demokratikus folyamatoknak, amely egyben hivatkozási alapot ad a határon túli magyar közösségek politikai küzdelmeihez. S amelyet nem hagyhatna figyelmen kívül sem az utódállamok politikai elitje, de a nemzetközi közösség sem.

Tisztelt Elnök Urak!

A VMDP szerint a Mini Máért tétje az, előre tudunk-e lépni a nemzet felemelkedésének útján, vagy sem. A magyarországi sikertelen népszavazás után, reméljünk, csak átmenetileg, ránk hárul a nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációs folyamatainak fenntartása és továbbvitele.
Tegyük méltósággal a dolgunkat.
Abban a reményben, hogy ez nem lehetetlen, tisztelettel:

Ágoston András, a VMDP elnöke

Autonómiát és kettős állampolgárságot

Ezt a két fő nemzetstratégiai célt kínálja fel a VMSZ a holnap kezdődő Szabadkai Kezdeményezés részvevőinek.

A határain túli jelentősebb magyar politikai szervezetek vezetői holnap és holnapután találkoznak Szabadkán, hogy december 5-e után első ízben mondjanak és alakítsanak ki közös véleményt és álláspontot a tavalyi népszavazásról, és még inkább az azt követő közös politizálás irányvonaláról.

A két legszámottevőbb határon túli magyar közösség, az erdélyi és a felvidéki magyarság politikai vezetői már előre jelezték részvételüket, a találkozó házigazdája pedig a vajdasági magyarság legerősebb politikai szervezete, a VMSZ, így annyira előre is megjósolható, bármilyen is legyen a Szabadkán elfogadott közös álláspont, határon túli magyar vonatkozásban azt mértékadónak lehet és kell tekinteni.

A házigazda szervezet elképzelése és javaslata szerint a Szabadkai Kezdeményezés részvevői első aktusként már holnap létrehoznák (állandó jelleggel) a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát. Ennek alapító tagjai, illetve megfigyelői maguk a holnap kezdődő találkozó részvevői lennének, a további új tagok pedig azok a parlamenti képviselettel rendelkező magyar politikai szervezetek lehetnek, amelyeket az alapító tagok konszenzussal elfogadnak. A javaslat szerint a szervezet szintén konszenzussal hozza majd meg határozatait, és évente legalább két alkalommal tart összejövetelt.

Szabadkán a két legnagyobb határon túli magyar közösség politikai vezetői: Bugár Béla és Markó Béla

Amennyiben tehát a részvevők elfogadják ezt a javaslatot, úgy ez az új szervezet fogja képezni azt az intézményes keretet, amely foglalkozni hivatott magával a tartalommal. A tartalomra vonatkozóan, a kezdeményező, azaz a VMSZ kiindulópontként szintén felkínál (illetve már előre eljuttatott a részvevőknek, valamint a sajtónak is) egy dokumentumot. Ez a Szabadkai Kezdeményezés Platformja, amely rövid helyzetértékelés után három fő pontban fogalmazza meg a szülőföldön való boldogulás feltételeit, ezek pedig a magyar autonómia, a Szülőföld-program és a magyar állampolgárság elnyerése a szülőföld elhagyása nélkül.

A tanácskozás holnap 15 órakor kezdődik a szabadkai Középiskolai Diákotthonban, és a tervek szerint pénteken 13 órakor ér véget, sajtótájékoztatóval. A program szerint egyébként a tanácskozás érdemi része zárt lesz, a sajtó képviselői csupán a csütörtöki megnyitón, illetve a pénteki zárónyilatkozat elfogadásán és az azt követő sajtótájékoztatón lehetnek jelen, illetve a szünetekben nyilatkozatokat kérhetnek a részvevőktől.

A tanácskozáson jelen lesz az a vajdasági magyar szakértői bizottság is, amely Magyarországon több ízben is egyeztető tárgyalásokat folytatott a kettős állampolgárság ügyében.

A határon túliak felszólítják Budapestet
Az MKP konkrét javaslattal érkezik Szabadkára
Bugár Béla nyilatkozata a Magyar Szónak

Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke szerint december 5-e után a magyar kormány nem tud vagy nem akar reagálni a december 5-e után kialakult helyzetre. Ezért a határon túli magyar szervezetek fel fogják szólítani arra, hogy tegyen valamit.

Az MKP konkrét nyilatkozattervezettel érkezik Szabadkára, de ezt elsőként a tanácskozás résztvevőivel szeretnék megtárgyalni, így nyilatkozni majd csak utána fognak róla.

RMDSZ: lehetséges a kettős állampolgárság ügyének megoldása
[ 2005-01-04 - 14:33:25 ]

Markó Béla RMDSZ elnök is részt vesz a szabadkai magyar-magyar értekezleten, amelyre Kasza József, a Magyarországon túl élő közösségek számos szervezetét meghívta.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és vezetője, Tőkés László nem kapott meghívót Szabadkára. Az RMDSZ három tagú küldöttséggel utazik Délvidékre.

Van lehetőség a kettős állampolgárság ügyének megoldására a népszavazás eredménytelenségétől függetlenül - nyilatkozta a Magyar Rádiónak Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki csütörtökön Varga Attila parlamenti képviselő jogásszal, a magyar szervezet állampolgársági kérdésekben jártas szakértőjével ott lesz Szabadkán. Az értekezlet második napján, pénteken Markó Béla elnök is jelen lesz.

A csütörtöki bukaresti kormányülés után utazik oda. A zsúfolt belpolitikai program ellenére a legmagasabb szinten képviselteti magát az RMDSZ, mert a téma nagyon időszerű, fontos - mondta Takács Csaba, aki arra emlékeztetett, hogy az állandó értekezletnek van egy szabálya. Az, hogy Magyarországnak a határon túli magyarokat érintő kérdésekben konzultálnia kell az érintett szervezetekkel.

A magyarországi parlamenti pártok feladata: törvényt alkotni a kettős állampolgárság ügyében is, mint ahogy ilyen kezdeményezése már volt az MDF-nek. Viszont a határon túli magyar szervezetek elvárják, hogy bevonják őket az előkészítés folyamatába - jelentette ki az RMDSZ-ügyezető elnöke, Takács Csaba. Markó Béla elnök szerint a szabadkai értekezlet várhatóan egy állásfoglalással zárul.

Ebben benne lesznek azok az elvek, amelyeket a határon túliak érvényesíteni szeretnének, de szükség lesz arra, hogy a magyarországi parlamenti pártok is egyeztessenek a kettős állampolgárságot illetően. Hiszen ha ez nem történik meg, a végeredmény épp olyan siralmas lesz a határon túli magyar közösségek számára, mint amilyen az eredménytelen népszavazás volt - nyilatkozta az RMDSZ elnöke.

Moszkovits János, Magyar Rádió Online

Gróf Széchenyi István nevét viselheti a kőszegremetei iskola

Miközben szatmárnémeti egyik legnagyobb általános iskolájának, a 10-es számmal jelölt tanintézet névadási ügye három évi próbálkozás után sem jutott előre és a tanárok többségének szavazata és akarata alapján sem vehette fel még Szilágyi Domokos nevét, a kis avasi magyar falu, Kőszegremete iskolájának homokzatára felkerülhet gróf Széchenyi István neve.

Miután a községi tanács még a múlt év elején jóváhagyta a helybeliek kérését, az óév utolsó napjaiban a tanfelügyelőség is aláírta. A közben eltelt hónapokban a híres hazai bürokrácia és a mások értékei iránt való gyanakvás is kiélhette magát. Ám fontos, hogy immár nem csak emlékoszlopa és utcája, de iskolája is van Széchenyinek Remetén.

Nem akármi, hogy miután Magyarországon legalább 30 iskola viseli a nagy reformer nevét, nálunk egy olyan település harcolta ezt ki elsőnek, ahol gróf Széchenyi nem is járt (mint több székelyföldi városban!), de az iránta való tisztelet talán nagyobb, mint máshol.

Általános döbbenetet keltett Erdélyben a népszavazás eredménye, de permanens döbbenetben nem lehet élni - mondta lapunknak Sütő András a sikertelen magyarországi népszavazás után.

- A magyarországi népszavazás előtt csatlakozott azokhoz, akik az igenre szólították fel a szavazókat. Miért tartotta fontosnak, hogy a nevét adja?

- Két okból. Egyrészt, mert úgy vélem, hogy íróembernek a hivatása mellett közösségi kötelessége is van.

Ez utóbbi most az volt, hogy magam is üzenetet közvetítsek anyaországi olvasóimnak; az erdélyi magyarságnak azt az óhaját, hogy - többek közt a közelgő határátkelési szigorítás okából - nyerhesse el jogát a magyar állampolgársághoz. Üzenet s óhaj volt ez! Nem követelés!

Határozott véleményem ugyanis: az anyaországnak nemzeti kötelessége fölkarolni a határon túli magyarok ügyét, de minekünk nem áll jogunkban azt megkövetelni. S kiváltképp nem áll jogunkban anyagi természetű követelményeinkkel föllépni.

Ezt a jogot "saját" román, szerb, horvát, szlovák, ukrán, osztrák, szlovén államunkkal szemben kell minden eddiginél erőteljesebben gyakorolnunk. Félreértés ne essék, így szólván nem hajlok arra, hogy a szavazókat riasztó roppant költségek számadatai hitelesek lettek volna. Nem! Viszont az is csak retorikai huncutság, hogy a Magyarországra özönlő erdélyi vendégmunkások jelensége valósággal áldásos az anyaországra nézve, bár kétségtelenül enyhíti az erdélyi nyomorúságot.

- A népszavazás után sokan fekete adventről beszélnek. Tényleg mostohaanya-ország lettünk?

- A népszavazás végeredménye Erdélyben is általános döbbenetet keltett, főleg a Székelyföldön, ahol a várakozást már régen indult sajtókampány is növelte. Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni. Következett hát a szomorúság, majd a történtek józan megítélése is. A kérdésben említett végletes megnyilatkozások az abszurd műfajába sorolhatók. Hasonlókat említhetnék magam is: ellenőrizhetetlen, folklorisztikus rémtörténeteket, olyasmit is persze, aminek borgőz, pálinka volt az okozója. Mikor én Zetelaka polgármesterétől megkérdeztem, milyen a néphangulat a községben, így szólt: "Persze, hogy szomorú, de lám, advent kezdődött, ez most hosszabb lesz, kivárjuk hát a végét, és nem sírva, hanem cselekedve a nemzeti ügy érdekében." Sarki héroszok, politikai becsvágyban sikerkárosult anarchisták ilyen fordulatok alkalmával próbálják leginkább Erdély ürügyén sütögetni a pecsenyéjüket.

- Pedig sok olyan hangot hallottunk, hogy a kormánypártok legyőzték népüket. Igazságtalan ez a megfogalmazás?

- Nem vagyok az igazság birtokosa, nem áll módomban erdélyi közvélemény- kutatást végezni, a magam véleményét mondom hát. Bizonyára azt is mondhatják némelyek, hogy "a kormánypártok legyőzték saját népüket". A népet magát? A nemzetet? Pontosabban: a nemzeti anyaország zömét, mondjuk felét, harmadát? A javát? S ha egyáltalán van ilyen: a pudvásabbik felét? De mi jogon minősíthető valamely közösség? Titkos szavazás esetén kiváltképp kötelező a végeredmény civilizált tudomásulvétele. Abban ugyanis, hogy szuverén véleményében a "népet legyőzték", óhatatlanul benne foglaltatik annak lebecsülése is; a sugallat, miszerint valamely döntéshez nincs elég esze, képessége, bölcs megfontoltsága. Ki kell oktatni hát, mi legyen a pró és kontra, aztán ha a vélemény nem kedvünkre való, az egyébként fennen hangoztatott vox populi vox dei ősi érvényét veszti, a nép szava már nem isten szava, hanem az elhülyítettségé. Ezért nem hiszem, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki retorikával bármely közösségi vélemény egyneműsíthető lenne.

- Kós Károly írta 1921-ben, az erdélyi magyarokhoz intézett kiáltványában, hogy az anyaország lemondott az erőszakkal leszakított nemzetrészről. Most is azt mondják az ítélkezők, lemondunk a kívülrekedtekről.

- Kós Károly drámai kiáltványában a fájdalom és a cselekvésre szólító hevület a megáradt hegyi patakok sodró erejével görgeti a szerző mondandóit. Némely mondata már-már kisiklik, s eredeti értelmét is veszítené, ha nem figyelnénk éberen a "saskiáltás" egészére, s minden részlet szövegkörnyezetére. De figyelünk, s ily módon megállapítható:

Kós Károly nem tévedett, mikor ezeket írta Trianon kapcsán: "Erdély, Bánság, Körösvidék és Mármaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, -lemondok."

A kiáltvány elején pedig ez olvasható: "Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit... Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért." Világos ugye, hogy nem magyarok alkudtak, osztottak feldarabolásra ítélt országot. Nem magyarok taszítottak el minket ezeréves otthonunk sziklamagasából.

Nemzetgyilkossággal fölérő borzalmas szentenciát pedig győztes hatalmak és mohó területrablók mondtak ki felettünk. És midőn a békediktátumot kényszerűleg aláíró Magyarország lemondott rólunk, mert erőszakkal leszakítottak, akkor nem elvetett minket, nem vette le rólunk a gondját, hanem legyőzött, megtiport, kivérzett, kifosztott országként tudomásul vette a főhatalom-változást.

Mi mást tehetett volna? Kissé bővebben azért szólok erről, mert Trianont és december ötödikét, a hirtelen-kelletlen összecsapott, elsietett, végig nem gondolt, civil szervezeti irányból kierőszakolt népszavazást súlyban, jellegben így összemosni: abszurditás. Hisz arról van szó, hogy az ország lakosságának egy töredéke, létkörülményeinek valós vagy vélt követelmény alapján, nem szavazott a határon túli magyarok óhaja szerint. Most így döntött. Holnap másként dönthet. Ezzel szemben szolidárisan, nagylelkűleg döntött a jobbára ellenzéki szellemiségű lakosság másik része. Része! Nem egésze! Akkor hát miként állítható, hogy Magyarország önként mondott le a kívülrekedtekről? Avagy éppily módon vádolható az ország, amely közel másfél évtizede folyamatosan és jelentős anyagi segítséggel bizonyítja nemzeti szolidaritását a határon túli magyarokkal?

Vajon eléggé közismert- é, hogy a támogatás nélkül Erdélyben máról holnapra megszűnne a könyvkiadás, a színházak működése, a művelődés számos intézete? Vajon tudják-e itthoni és bohó fanyalgóink, hogy az anyaország - tehát az adófizető magyarok - támogatása nélkül az erdélyi sajtókiadványok jelentős része csődbe zuhanna? Arról nem szólva most, hogy hány tízezer romániai magyar gondol hálával a Segítő Jobb alapítványi, egészségügyi, életmentő tevékenységére. Nem sorolom, hisz jól tudom: fentiekből nem következik a szavazási kudarc mentegetése. Mindezeket említeni kell most mégis azoknak, akik elvetvén a sulykot, valósággal trianoni csapásként átkozzák a történteket.

- Akik csapásként élik meg a történteket, megvetik a nemmel szavazókat. Markó Béla RMDSZ-elnök viszont azt mondta, a politikai elitre lehet haragudni, de a magyar nemzetre nem.

- Markó Béla véleményén vagyok magam is. Nagyon sokan, akik fanatikus politikai nézetek szerint, sommásan ítélkezve feledkeznek a valóságról, konkrét társadalmi viszonyainkról, a vágyak és lehetőségek közti távolságról, egész közösségeket képesek megbélyegezni, morális vétségben elmarasztalni. Köztük találhatók azok a népszakértők is, akik a mindennapi küzdelmekből félrevonulva mintegy szimulátorban gyakorolják személyes-utópisztikus politikai holdra szállásaikat. Ily módon gyakorta ütközik minálunk való és képzelet, reálpolitika és ködevés. Igen, Markó Bélának adok igazat, miközben azt is tudomásul veszem, hogy a már említett indulati kitörések okafokát az elmúlt évtizedek szenvedéseiben is megtalálhatjuk.

- Hogyan lehet feldolgozni a történteket?

- Elsősorban úgy, hogy azt, ami történt, nem rekviemhangon hirdetjük, nem borzalmas lelki traumaként emlegetjük. Nem tekintjük irreverzibilis nemzeti sérülésnek, s két pártirányzat konfliktusát nem fokozzuk már-már vokális polgárháborúvá. Meg az is segít rajtunk, ha meggondoljuk, hogy amit nyolcvan éven át nélkülöztünk, azt nem lehet a már említett hebehurgya módon egyből megoldani.

- A szocialista rendszer kioltotta az anyaországi magyarokban a nemzeti érzést - hallottuk nemegyszer kritikaként a határon túliaktól.

- Aki ilyet mond: magyarázza meg az 56-os forradalmat, a magyar irodalom utóbbi évtizedeinek ellenzéki vonulatát, aztán a rendszerváltást, Antall József szellemi örökségét, és magyarázza meg a mai magyar ifjúság rendkívüli teljesítményeit a nemzeti kultúrában.

- Amikor 1986-ban a Nemzeti Színházban bemutatott Advent a Hargitán című darabját estéről estére vastapssal köszönte a közönség, el tudta volna képzelni, hogy másfél évtized múlva a határon belüli és kívüli nemzetrészek nem közelednek, hanem távolabb kerülnek egymástól?

- Az Advent a Hargitán című darabomat Bukarestben betiltották, azaz: nem engedélyezték a bemutatását. Ezért voltam kénytelen a munkát titkon átcsempészni Magyarországra, ahol a Nemzeti Színház vállalta a bemutatását. A magyar kultúrpolitikában ez akkor már nem jelentett hatalmas fordulatot, hiszen korábbi, az Adventtel rokon szellemiségű színdarabjaimat a hetvenes évek második felében is bemutatták a fővárosban és vidéken is. Hogy azóta nemzetrészek eltávolodtak volna egymástól? Személy szerint másként fogalmaznék. Például azt mondanám, hogy újabban pártviszályok kicsapódásai tapasztalhatók Erdélyben is. Ezek részint az anyaországi politikai viszonyok itteni lenyomatai. Van, ami közönséges travesztia, de most nem ide tartozó kérdés. A színházi közönség pedig politikai nézetbeli különbség nélkül fordul nagy érdeklődéssel az erdélyi irodalom felé. Erről beszél az említett Advent 290 telt háza is.

- Anyám könnyű álmot ígér című művében megrendítően ír a nemzetiségi létről. Mit gondol azokról a félelmekről, hogy a határon túliak közül sokan áttelepednének, ha magyar állampolgárok lennének?

- Drámai kérdés, hiszen az erdélyi magyar élet roppant veszteségeit érinti. Azt például, hogy az utóbbi másfél évtizedben közel 200 000 magyar hagyta el ősi szülőföldjét. A jelző nem szóvirág. A múlt század utolsó nagy veszteségét - magyar lakosságban - a II. világháború okozta. Fél évszázad idejére csökkent az emigrálás, ám a romániai rendszerváltás gazdasági következményei újabb kivándorlással sújtottak minket. "Csónakunk alól elmegy a tenger" - keseregtem tíz évvel ezelőtt, s akkor nagy tekintélyű liberális személyiség szólított föl nyilvánosan, hogy ha pesszimista vagyok, kössek lakatot a számra, ne ijesztgessem olvasóimat, akik oly gyanútlanul boldogok az új viszonyok között. Pedig akkor - titkos belső vérzésként - még nem volt látványos a fiatal erdélyi magyarok menekülése. Nos, a mi fogyatkozásunk folyamatos. Oka főleg gazdasági, a romániai létkörülmények nyomorúsága. Minden más tényező, indok, magyarázat mellékes ahhoz képest, hogy külföldön az itthoni jövedelemnek sokszorosát lehet megkeresni. Ezért úgy vélem: a magyar állampolgárság kérdését csak erőszakoltan lehet a menni vagy maradni drámai dilemmájához kötni.

- Sok nehézség közepette, a kivándorlási hullám ellenére sokakkal együtt Erdélyben maradt.

- Megannyi roppant vérveszteség, népességbeli fogyatkozás után, a hetvenes évek végén újabb kivándorlási hullám kezdődött Erdélyben. Anyanyelvükben bujdosó magyarok - főleg értelmiségiek - egyre többen menekültek ki a román diktatúra ólomketrecéből. Ez a folyamat drámai módon erősödött fel a nyolcvanas években. Akkor már jórészt fölszámolták anyanyelvi iskolai hálózatunkat: betiltották a magyar helységnevek használatát; pártállami döntés alapján magyar eredetű románokká kereszteltek el bennünket. Ilyen körülmények között már-már értelme sem volt a kérdésnek, hogy ki miért, mi okból kényszerül elhagyni az ezeréves szülőföldet.

- Végül gyermekei is menni kényszerültek.

- A tömeges vész népes családomat is elérte. Eleinte csak távoli, majd közelebbi rokonaim vették nyakukba a nagyvilágot. Egyik unokahúgom éppenséggel Amerikába menekült a szeku zaklatásai elől. Később már pszichológus lányom, orvos fiam is kénytelen volt belefogni az utolsó megoldás - ultima ratio - kísérletébe. Végzettségüknek megfelelő munkát Erdélyben sehol nem végezhettek, diplomás vejemet csak tejkihordóként tűrték meg Kolozsvárott (szülővárosában); fiamat egy alkalommal - abszurd vádak alapján - a belügyérek le is tartóztatták... mentek hát mindahányan megtiport létüket menteni Magyarországon. Szomorú példájuk, a végzetes kényszer nem csupán fájdalmas, de tanulságos is volt a társadalmi tünet megítélésében.

- Mi volt a tanulság?

- Személyes veszteségeink figyelmeztettek engem is újfent a türelmetlenség veszedelmére. Ne ítélj, hogy ne ítéltess? Empátiát mondok inkább! Annak bizonyosságát, hogy kinek-kinek megadatott a maga keresztje. Ezért vallom, hogy nem gyáva, aki elment innen, és nem hős, aki maradt. S mikor úgy elborult már felettünk a történelmi idő, hogy Sinkovits Imréhez írott nyílt levélben panaszoltam világgá a magyartalanítás drámai mozzanatait: a kivándorlók ezreinek a szemére semmit sem vethettem, annál inkább fájlaltam viszont, hogy be hosszan, keservesen sír majd utánuk az elhagyott szülőföld.

Mások kényszercselekvéseit, akár a kínban kimondott szavakat, roppant felelősség megítélni. Határozottan írhattam viszont Sinkovits Imrének levelem zárógondolataként: "...feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nem csak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok. Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett - ahogy lehet, amíg lehetséges. Kelt Marosvásárhelyt 1988 szeptemberében." Tizenöt éve múlt, hogy azóta néhaivá lett drága barátom haranghangján levelem elhangzott a Kossuth rádióban. Akkor sokan hallhatták Marosvásárhelyt is válaszomat a kérdésre, hogy mit szándékozom cselekedni. Így hangzott az: Én maradok, másként nem tehetek.

- Meg is fizetett érte: a magyarellenes pogrom idején súlyosan megsérült.

- A diktatúra vezérkosai örültek volna, ha mégis elmegyek. Végleg, az örökös némaságba. Szándékuk, hogy elhallgattassanak: 90 márciusában vált világossá, a magyarellenes pogrom idején.

Történetét Szemet szóért című könyvemben írtam meg. Itt most csak azt említem föl újra, ami beszélgetésünk tárgyához tartozik. "Határon túli magyarként" soha el nem múló hálával gondolok mindazokra, akik súlyosan sebesült állapotomban életmentő és gyógyító igyekezettel bizonyították Budapesten is áldozatos szolidaritásukat. Velük - anyaországi testvéreinkkel - találkozhattam 89 véres karácsonya után Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, de még Pusztakamaráson is; segélyszállítmányok rendezői-kísérői voltak, az élükön többek közt Csoóri Sándorral és Antall Józseffel. Az a véradó szolidaritás az anyaország egész népének üzenete volt akkor. Érvényét ma sem veszítette. Annak ellenére sem, hogy ma még vita zajlik arról: ki miként szavazott a "kettős állampolgárság" ügyében.

- "Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba - lelkünkön bilincs. De tudom, talpra kell állanunk mégis." Kós Károly nyolc évtizede megfogalmazott szavait ma is érvényesnek tartja?

- Engedtessék meg nekem, hogy Kós Károly szavaira ugyancsak a Kiáltó szó igéivel válaszoljak: "Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni." Mondta ezeket mesterünk az erdélyi magyaroknak. És szól ez minden magyarhoz, a még fennálló határok fölött is egységesként küzdő magyar nemzethez.
http://www.hetivalasz.hu/showcontent.php?chid=10411

Máról holnapra: Új év, új remények

Visszatekintve az elmúlt év sűrű politikai eseményeire — elnökválasztás volt a világ csendőrét betöltő, egyre inkább birodalommá váló Egyesült Államokban, de a világ második legnépesebb országában, Indiában is! —, egy természeti katasztrófával kell kezdenünk. A délkelet-ázsiai térségben pusztító — a történelem második legnagyobb földrengéseként számon tartott — természeti katasztrófa és a nyomában fellépő, az Indiai-óceánon szakértők szerint még nem tapasztalt szökőár iszonyú pusztításokat végzett, s ez a katasztrófa — mikor e sorokat írom, január 3-án már százötvenezerre (!) becsülik az áldozatok számát, de még mindig rengeteg az eltűnt személy — és a nyomában fellépő járványveszélyek néhány napra a médiában vezető hírré váltak, de az ENSZ és az Egyesült Államok között fellépő viták a segélyakciók mibenlétéről mutatják, hogy az a szakadék, ami a világszervezet s a legnagyobb — egyetlen — nagyhatalom között jelenleg fennáll, folyamatosan tovább mélyül. Jellegzetes volt az unió magatartása is, s mindez jelzi: a politikai ellentétek nagyon sokszor fatális hatással lehetnek az eseményekre, hiszen lassítják a döntéshozatalnak az unióban amúgy is körülményes és bürokratikus mechanizmusát. Noha — tehetjük hozzá cinikusan — a katasztrófa sújtotta térség újjáépítése hatalmas üzlet is, s ezt az újjáépítést — a turistaparadicsomok újjávarázsolását példának okáért — egy optimista thai miniszter egy esztendőre saccolja (?).

De visszatérve az elmúlt esztendő eseményeire: nem szüneteltek tavaly sem a terroristaakciók, sem a Közel-Keleten, sem a demokratikus választásokra készülő Irakban, sem Afganisztánban. A két országot az amerikai hadsereg rekordidő alatt foglalta el, de azóta sem sikerült rendet teremteni…

Visszatérve szűkebb pátriánkba: a román választások elhozták a régen óhajtott változásokat is. Most a Tăriceanu-kormányon múlik, hogy hogyan sáfárkodik a belehelyezett bizalommal, és képes lesz-e megvalósítani populista ígéretekben nem szűkölködő programjának legalább egyik — fontosabb — részét?! Képes lesz-e gátat vetni az elharapózó korrupciónak? Képes lesz-e visszaszorítani a politikai hatalomból ugyan most kiszoruló, de nagy gazdasági hatalommal rendelkező ,,vörös bárókat”? A folyamatban — ha elkezdik, és eredményeket is felmutatnak, nemcsak beszélnek róla, mint a Năstase-kormány idején — nagy segítségükre lehet a média, amelynek függetlenségét garantálták, és a törvényhozás, ha képes lesz a kormány végre ténylegesen is elválasztani egymástól a hatalmi ágazatokat, és biztosítani a rendőrség, az ügyészség és a bíróság függetlenségét. Ahhoz, hogy végre rend legyen Romániában, ez döntő feltétel, mint ahogy az alkotmánybíróság és az állami számvevőszék tényleges függetlenségének, a mindenkori hatalmi befolyás alól való kivonásának a biztosítása is, hogy minél nehézkesebben fejezzük ki azt, ami érthető. Mindez az ország működőképességéhez is szükséges, ráadásul ezt várja el az az Európai Unió is, amely felé Románia rendületlenül törekszik. Véget kell vetni a befolyással való üzérkedésnek, a hatalmi klánok véd- és érdekszövetségeinek…

Nagy feladatok ezek, de nem megoldhatatlanok. Más országoknak is sikerült már.

Visszatérve az elmúlt esztendőre:

közérzetünket alaposan beárnyékolta a kettős állampolgárságról tartott népszavazás ,,eredménye” s a kérdés körül kialakuló kampány, amelyet most hadd ne minősítsünk. A Trianon óta elszakított magyarság megint és újult erővel jöhetett rá arra, hogy csakis önmagára számíthat…

Bogdán László http://www.3szek.ro/index.php?lap=0&dir=050104

Mini Máért Szabadkán

A kettős állampolgárságról tárgyalnak a határon túli szervezetek képviselői -- A kétnapos megbeszélést követően pénteken zárónyilatkozatban foglalják össze követeléseiket
A romániai RMDSZ képviseletében is többen érkeznek a mini Máértre. Markó Béla elnököt több alkalommal is hívtuk telefonon, de nem sikerült tőle nyilatkozatot kérni.
Kárpátaljáról Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke érkezik a megbeszélésre, Gajdos Istvánt, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnökét is várták, de mint nem hivatalosan megtudtuk, Gajdos úr nem kapott beutazási vízumot Szerbiába.
Horvátországból Jakab Sándor, a HMDSZ ügyvezető elnöke utazik Szabadkára.

Bugár Béla

Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda Európa közepén!
Mivé lett most?

Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?

Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

Wass Albert(1995) http://hungaria.org/hal/hungary/index.php?halid=14&menuid=246&dbcategoryid=27&dbid=74

Borszéki Elektronikus Könyvtár http://konyvtar.fonyod.hu/borszek.htm

Hegeda ajánlatai http://www.bbi.hu/nemzetismeret/index.php?id=1.10 http://www.czakogabor.hu/te.html http://hungaria.org/hal/hungary/index.php?halid=14&pagenum=5&newsid=604

Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.

Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?

Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem.
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.

Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
Ki segít, ha nem Te a sok elesetten?
Akik felnéztek rád mint édesanyára,
Megvert magyar népünk ölelésed várja!

Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!

Törökkanizsa, 2004. dec. 6-án

Bogdán József

Büszke magyarok év végi számvetése
Esztendőforduló Székelyföldön

Büszke és tiszta lélekkel várjuk az esztendőfordulót itt Erdélyben, Székelyföldön. Tamásitól örökölt székely egyszerűséggel, és karácsony utáni belső békességgel. Hiszen egész évben zaklatott lelkünk egyszer csak megpihen így decemberben, amikor a szeretet ünnepe kicsit megváltoztatja szürke életünket, kicsit jobbá tesz bennünket.

Esztendőfordulón számvetést készítünk az éppen elmúló évről. Kinek mit hozott, kinek milyen vágya teljesült, kit milyen bánat avagy öröm ért. Szerelem, siker, bukás, gyermekáldás, elmúlás, megbocsátás, újrakezdés. Az óév végi számadás szól a nyelvünkről is, amit nem hagytunk elveszni ebben az esztendőben sem, szól az iskolánkról, amelyet idén is benépesítettünk, szól a templomunkról, amelyet feldíszítettünk ünnepeinken, szól az imádságunkról, amely vasárnaponként elhagyta ajkunkat.

Ám a számvetés szól a számkivetettségünkről is, szól az ebben az esztendőben szerzett sebeinkről. Tudjuk, vannak hegek, vannak be nem gyógyuló sebek ezen a tájon. De nehogy valaki azt higgye, hogy siratjuk erdélyi magyarságunkat. Nem, annál erősebb és büszkébb nép a székely, mintsem fejét az ár százegyedikszer is elborítsa. Élete árán is, mint a sas a fiókáit védelmezi azt, amit őseitől örökölt: nyelvét, szülőföldjét, imádságát. És addig nem lehet baj, amíg felemelt fejjel, Kosztolányival együtt ki tudja mondani: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok.

Élünk sokan magyarok szétszórtan a nagyvilágban, mindahányunknak meg kell legyen az örömünk is ilyenkor. Mert így, esztendőfordulón, mi magyarok, Kölcseynek is köszönhetően, kicsit együtt vagyunk himnuszunkban, fohászunkban, gondolatainkban, nyelvünkben, nemzetünkben, érjen az újesztendő akár Erdélyben, akár Budapesten, vagy akár Torontóban.

Mi, székely-magyarok például tudjuk, hogy a hargitai fenyveserdő, a Maros mente fűzes partja, Háromszék harangjai, a csíksomlyói Szűz Mária mind-mind a miénk, azoké, akik itt születtünk Erdélyben. Őseinktől örökölt jussunk, bárhol éljünk a világon, bárhol forduljon át életünk és az esztendő kereke a 2005-ös számra.

A számvetés órájában minden magyar és nem-magyar tudja meg, hogy azért is, csak azért is, még azért is, Erdélyben éjfél után egy órával van az igazi esztendőforduló, amikor valamennyi magyar ajkú családban, minden falusi székely portán belül, valahány csángó-magyar lélekben büszke egyszerűséggel, és a nemzeti összetartozásba vetett töretlen hittel felcsendül:
Isten, áldd meg a magyart!

Magyar vagyok

Közeleg az új év, a naptárba zárt idő meg költészetünk újjászületésnapja: Petőfit olvasgatok. Vannak ennél szociálliberálisan korrektebb időtöltések is (például konzervbeszélgetéseket bámulni kérészéletű politikusokkal és más nyilvános személyekkel a nemzeti képernyőn), de az ember ússzon néha szemben az árral.

A delikát szellemi izgalmak érdekében gondoljuk el, hogy olvasgatásunk nem holmi haszontalan intellektuális időmúlatás, hanem jól fizetett misszió: képzeljük magunkat egy elvhű kormánypárti kultúrpolitikus bőrébe. Vegyük például a mi pánszláv (szerb és szlovák) Petőfink tudományos igényű önvallomását 1847 februárjából. Büszke baloldali alapállásból már a vers címe is maga az égetnivaló sovinizmus: Magyar vagyok.

„Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.” Mi ez a kultúrgőg, ez a szűklátókörűség? Mit tudhatott ez a kis Petrovics fiú az öt kontinens szépségeiből, ha még a tengert sem igen látta? „Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, / Ahány a szépség gazdag kebelén.” Nacionalizmus, bezárkózás. Extra Hungariam non est vita. Pfuj, pfuj. „Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.” No, hát azóta a róna maradt, a bérc ugrott. Merjünk kicsik lenni! Vagy „adjátok vissza a hegyeimet”? Burkolt irredentizmus, mi?

„Magyar vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.” Már megint ez az önfényezés! Sírva vigadás, búsmagyarkodás. Komolyan: nekünk Mohács kell? „Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” Szóval elbagatellizáljuk a problémákat, mi? Remek kis országimázs: taknyunk-nyálunk egybefolyik…

„Magyar vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.” Arról volt szó, hogy a büszkeség baloldali erény, nem? Ez meg terméketlen múltba révedés, hamis történelmi tudattal. „Európa színpadán mi is játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.” Szép, szép. A nacionalizmus mint a családon belüli erőszak lelki kivetülése. Dicső múlt, középhatalmi álmok, fegyvermánia: szerencsére a sorhonvédséget már eltöröltük.

„Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / Ha vert az óra, odva mélyibe.” Már megint ez a múltba fordulás… „Hogy hallgatunk! A második szomszédig / Alighogy küldjük életünk neszét, / S saját testvérink, kik reánk készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.” Tessék mondani: európai tempó a szektorsemleges lírába csempészni a kettős állampolgárság népszavazási propagandáját?

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!” Nagyon helyes. Hogy mást ne mondjunk: holokauszt. „Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Na jó, a globalizmus áldásaira a periférián még várni kell türelemmel. „De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!”

No, ebből az előző két sor a Szülőföldprogram propagandájában felhasználható; a záró sorok indulatos kifakadását meg felejtsük el, mert árt a nyugodt kormányzati munkának. Egyáltalán: belefér ez az avíttas Petőfi a bolognai folyamatba? Nem kéne elsumákolni a kétszintű érettségire való átálláskor?

Gödörből gödörbe

Gát már csak így múlik el az életünk: kisebb gödörből nagyobb gödörbe, nagyobból kisebbe; aztán minden kezdődik elölről...

1989-90-ben, aztán 2000-ben azt hittük, másképp is lehet. Nem lett másképp, s most már azt is tudjuk: egyhamar nem is lesz másképp... Egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy ha él az ember, hát gödörben is lehet élni, álmodni, szeretni, családot alapítani, gyermeket nemzeni, felnevelni, tervezni, teremteni... Kishazát teremteni magunknak, ha már minekünk igazi nem jutott...

A magyarorországi rendszerváltozás egybeesett a mi önszerveződésünk kezdeteivel, magunkra találásunkkal itt a déli végeken - s nem volt ez máshogyan Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján sem. Antall József áldott emlékű miniszterelnökünk örökbecsű szavaiból a megszámlálhatatlan sebtől vérző, szerteszabdalt tizenötmilliós nemzet egésze merített erőt.

Az együvé tartozás felülmúlhatatlan érzésének megismerése csodát tett velünk. Elkezdtünk kikapaszkodni a gödörből. Odaát, az anyaországban is, meg itt a határokon túl is. Soha nem lehet már elfelejteni 1991. április 21-ét, második kongresszusunkat a szabadkai sportcsarnokban, ahol mintegy ötezer délvidéki magyar énekelte könnyes szemmel a Himnuszt, s hallgatta lélegzetvisszafojtva a rendszerváltók, Tőkés László, Pozsgay Imre, Kálmán Attila (aki a magáé mellett Antall József köszöntését is hozta), Duray Miklós meg az itthoniak szavait. A mi számunkra ez volt a felszabadulás...

Mindebből erőt merítve számtalan nagy dolgot elterveztünk, amiből mostanra nem keveset sikerült is megvalósítanunk. (Nem a szájalóknak: a cselekvőknek.) Hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen feszülve, egymást visszahúzva, egymásra vicsorogva. A legmélyebb gödörből való kikecmergésünk egészében véve reménykeltő volt...

Hasonlókat mondhatunk a 2000. október 5-én bekövetkezett szerbiai változásokról is, amelyek pillanatnyi lélegzethez juttattak bennünket. Amelyek lendítettek egyet a gödörből való kikapaszkodásunkon. Amelyeket akkor még igazi és tartós fordulatnak hittünk...

Volt egy pillanat, amikor koronával ékesített magyarigazolvánnyal a szívünk felett, itthon is szabadabban lélegezve már-már azt hittük, hogy már nem is vagyunk a gödörben. Keservesen kellett csalódnunk. Odaát is, itthon is megtörtént a visszarendeződés, s minket visszalöktek a nagygödörbe. (No nem a csantavéribe, amelyben gyerekfejjel olyan jókat lehetett játszani!)

Odaát az unióba való készülődés nagy elfoglaltságában, a ,,saját'' gondok és bajok, önzések és kicsinyességek terhe alatt szinte teljesen megfeledkeztek rólunk, ,,idehaza'' pedig, miután az élet szinte minden területén a peremre szorítottak minket, meggyalázták templomainkat, temetőinket, fenyegető kockabetűikkel telefirkálták az életünket, még verni is kezdtek bennünket. Jöttmentek a saját ősi szülőföldünkön. Még jó, hogy nem taszítottak a szó szoros értelmében is a gödörbe, mint ahogy hatvan esztendővel ezelőtt apáinkkal, nagyapáinkkal tették...

Mindezek betetőzéseként jött a december ötödikei népszavazás a kettős állampolgárságról, amelyen gonosz mostohává vedlett anyaországunk nemkívánatosnak nyilvánított bennünket: megtagadott és eltaszított. Vagyis hát visszalökött a nagygödör fenekére...

Itt vagyunk most 2004 szent karácsonyán, itt íródik e kusza, keserű levél. Nem tudni, eljut-e egyszer a fentiekhez. Ha igen, akkor szelíd megbocsátással a hangomban jelentem nekik, hogy még élünk. S megint elkezdtünk fölkapaszkodni. Ha tudnak, ha akarnak, segítsenek. (Csak ne hálót dobjanak, hogy halásszunk, mert itt már sem víz, sem hal, sem levegő.) Ha nem, hát úgy is jó. Felelnek majd érte a pártok felett álló, nemzetek felett álló Nagy Ítélőszék előtt.

Mi pedig eltaszítottak és kirekesztettek 2005 első napjaiban találkozunk itt Szabadkán, Kosztolányi Dezső városában. Vagyis hát annak helyén, a gödörben.
Hogy Magyarországon rekedt nemzettársainknak innen a gödör mélyéről példát mutassunk együvé tartozásból, szolidaritásból, élni akarásból - s nem utolsósorban magyarságból.

Boldog új évet határon innen és túl.