A szovjet kényszermunkatáborok rendszerének kialakulása

Karácsonykor apósom nyomta a kezembe Rózsás János: Keserű ifjúság című könyvét. Olvastam már több visszaemlékezét a Gulagról, de ez a könyv nem csak érdekes, hanem irodalmilag is kiemelkedő.

Hungary's 'forgotten' war victims
The deportation in 1944 of thousands of Hungary's civilians to the Soviet Union, although on a similar scale to the deportation of its Jewish people to the death camps, receives little official attention in Hungary, as Nick Thorpe reports.
the Hungarian Holocaust: the deportation of some 600,000 Hungarians to Soviet labour camps after the Second World War and the death of at least 200,000 in captivity

Összességében a Szovjetunióba elhurcoltak száma, a rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint, meghaladta a nyolcszázezer magyar állampolgárt.

Amíg a többszázezer nyugati hadifogoly a Genfi Konvenciót jóváhagyó országok gyakorlata alapján egy éven belül hazatérhetett, addig a Szovjetunióból a hadifoglyok és az internáltak átlagban 36 hónap után, míg a politikai okból elítéltek átlagosan 112 hónap után, 1953 és 1955 végén kerültek haza. A különböző jogcímen elhurcoltak közül több mint 380 ezer magyar állampolgár vesztette életét. Közülük 300 ezerről semmilyen adat nem áll rendelkezésre, ugyanakkor hivatalos adatok szerint a szovjet hadbíróság által halálraítéltek és kivégzettek száma nemcsak elérte, hanem meghaladta a magyarországi bíróságok által halálraítélt és kivégzett állampolgárok számát.

Egyidejűleg 1945-től elkezdődött Magyarországon és a 80-as évekig tartott a magyar állampolgárok, többnyire koncepciós perben, politikai okból halálra, illetve szabadságvesztésre történő elítélése. Rendőrhatósági eljárás keretében több tízezer állampolgárt internáltak, kitelepítettek, illetve áttelepítettek (főleg a Hortobágy rideg pusztaságába), lakóhelyükről az ország távoli részébe, azzal a szándékkal, hogy eredeti lakhelyükre sohase térhessenek vissza.

"...Emlékszem Vaninó kikötõjére
A gõzhajók füstjére
Mikor beszálltunk a hajók gyomrába
A halál torkába..." (1)

"Az emléktábla újra állni fog."

Forgotten Massacres Finally an Open Topic in Italy

Aug. 29, 1996

ROME (AP) - The victims were dragged from their homes, bound, tortured, shot and dumped - sometimes alive - into yawning crevasses 50 years ago.

The victims were Italians, who have long remembered their suffering at the hands of their Nazi occupiers. But this time, the killers were Communists: Yugoslav partisans of Josip Broz Tito who killed thousands of people around the northeastern cities of Trieste and Gorizia and on the Istrian peninsula from 1943-46.

A half-century later, Italy is confronting the memory of these long-neglected massacres. The debate was ignited by the Aug. 1 conviction of former Nazi SS Capt. Erich Priebke in the killings of 335 civilians in Rome in 1944. His trial reawakened memories of other World War II atrocities.

"The problem doesn't only concern Trieste," said Stelio Spadaro, a former provincial leader of the Communist party, which is in the forefront of efforts to re-examine the massacres. "There is a debate in the country on its relationship with its past."

As the war wound down, the Yugoslavs had entered Trieste and the Istrian peninsula, an area annexed by Italy after World War I and brutally "Italianized" under fascism.

That memory prompted some revenge killings. But thousands more ordinary citizens were killed and tortured simply for being Italian or being hostile to annexation by Yugoslavia. Hundreds were killed after the fall of fascism in 1943. Another wave of killing came with the war's end. Thousands more died after deportation to Slovenian detention camps.

The most conservative number of victims is 3,500, according to University of Trieste historian Gianpaolo Valdevit.

Many of the victims, killed individually or in groups, were dumped into fissures of the Carso mountain range, the easternmost part of the Italian Alps. The crevasses are called "foibe" in the local dialect, and the word has come to encompass all the killings.

Several minor figures were tried and convicted after the war. But the debate has given new impetus to a long-stalled criminal investigation by Rome prosecutor Giuseppe Pititto.

Pititto said Thursday he will request murder indictments for a number of suspects - possibly including an 80-year-old alleged former head of the Yugoslav secret police - in the next several months. Most are presumed to live in the former Yugoslavia.

Legislators have also called for a special parliamentary investigation.

The foibe have long been a battle cry for the nationalist right, who call the killings a form of "ethnic cleansing."

For decades, Italian Communists tried to bury the matter as an embarrassment. Moreover, pro-Western parties that governed NATO-member Italy during the Cold War had no interest in antagonizing a Yugoslavia that was independent of the Soviet Union. Few textbooks mention the massacres.

But the Cold War ended. Yugoslavia broke up. The former Communists, renamed the Democratic Party of the Left, now govern Italy.

At the same time, debate has intensified over the past year about the Italian Fascist collaboration with the Nazis and attacks by Italian resistance fighters that provoked Nazi retaliation.

"It's good to shed light on this, no?" said Elio Apih, a professor of contemporary history at the University of Trieste.

"We have to overcome these old European rancors, but we can't deny the truth, comfortable or uncomfortable," he said.

approfondimenti
I Ragazzi del '53
La storia, le immagini, i documenti, le manifestazioni per ricordare i caduti nei moti del 5 e 6 novembre 1953

Beni degli esuli
Comitato per la restituzione dei beni agli esuli

La situazione giuridica dei beni italiani in Croazia e in Slovenia
(Commissione di esperti istituita da enti locali)

Risultanze dei lavori della Commissione di esperti giuridici istituita nel dicembre 2001 dal Governo Italiano

Promemoria per la ripresa dei negoziati per la restituzione dei beni abbandonati

A.N.V.G.D. di Verona: Lettera aperta al Sen. Toth

Commissione di esperti: l'interrogazione dell'A.N.V.G.D. di Verona al Ministro degli Affari Esteri, al Ministro per gli Italiani nel Mondo e al Ministro per le politiche comunitarie
Bilinguismo a Gorizia
Come si è giunti alla soglia della slavizzazione di Gorizia con l'introduzione del bilinguismo.

Le conseguenze pratiche

Sintesi della Legge 38/2001

Testo integrale della Legge 38/2001

Altro...

Via Donota 2
34121 Trieste - Italia

Orario: Lunedì - Venerdì
10.00 - 12.00
17.00 - 19.00
telefono - fax
040/36.53.43

"A CSÚROGI MAGYAROK MEGHURCOLTATÁSA

Mit is jelent Csúrogi magyarnak lenni? Ebben a két szóban benne van az
özvegység, az árvaság, a megaláztatás, a meghurcoltatás, a száműzetés.
Sokat hallottunk az 1942-es hideg napokról, annál kevesebbet az 1944-es
véres megtorlásokról. Éppen ezért most röviden a túlélők szemével
szeretnék rámutatni a megtorlások kegyetlen időszakára.
1944 őszén Vajdaság szerte végigsöpört a bosszú, a nemzetgyűlölet.
Csúrogot sem kerülte el, sőt talán itt tetőzött.
1944 októberében bejöttek a partizánok, és október végén összeszedték
az életteljes magyar férfiak többségét a helybéli szerb lakósok
segítségével.
Két hét megaláztatás és kínzás után kivégezték őket.
Tíz hónapos voltam mikor elvitték édesapámat, és soha többé nem jött
vissza. Kivégezték. Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet, a többi
magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozni
kellett a szerb gazdáknál. Persze térítés nélkül. Mikor utoljára vitte
az ebédet, azt mondták neki, hogy apád már nem éhes.
A nővérem látta amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a
kocsikról az emberek keze lába lógott. A kocsik aljából csurgott a vér. A
nővérem akkor volt 13 éves. A szörnyű látvány mái napig az emlékezetében
él.
A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben földelték el. A
halotthordók vallomása szerint, kb. 3000 magyart temettek ott el. Ugyanis oda
hordták a környékről is az ártatlanul kivégzett magyarokat.
Sajnos a bosszú, a nemzetgyűlölet túl nagy volt. Egyre többször
hallatszott, hogy nem akarnak a magyarokkal együtt élni.
1945. január 23-án a Titó beleegyezésével kiűzték otthonukból a csúrogi
magyarokat.
A reggeli órákban bejött hozzánk egy szerb fiú puskával a kezében és
arra kényszerített,
hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat
lelövöldöz.
Édesanyám, amit tudott összepakolt, élelmet és meleg ruhákat, a bátyám
befogta a lovakat, majd pokrócba csavarva édesanyám felrakott bennünket
a kocsira mivel öltöztetni már nem volt idő.
Azonban két sarok után lezavartak a kocsiról, a kocsit elhajtották és
mi ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül.
Az utcákból kis batyukkal a kezükben ballagtak a megrémült magyarok.
Öregek asszonyok és gyerekek, utánuk puskával a partizánok. A piactérre
terelték a népet. Itt mindent elszedtek tőlük. Pénzt, iratokat, arany
ékszereket. Aki nem adta a fülbevalóját, annak kitépték a füléből.
Már esteledett, mikor az átfázott megrémült magyarokat elindították
Járek felé. A kisbabás családok egy részét tehervagonokba rakták a többi
pedig gyalog indult el.
Nagyon hideg volt. Térdig ért a hó, és mínusz húsz fok körüli
hőmérséklet.
Aki nem tudott menni, azt puskával verték. Az asszonyok és gyerekek
sírtak. A könnycsepp ráfagyott az arcukra. Sokuknak megfagyott a lába. Az
első áldozat Járek felé, egy három hónapos kisbaba volt, aki megfagyott
édesanyja karján.
Zsablyán áthaladó megdermedt, elcsigázott menetet a zsablyai szerb
lakosok leköpdösték, megdobálták és halált kiáltottak rájuk.
A magyar lakosok pedig könnyes szemmel nézték őket, volt aki pokrócot
adott a megdermedt embereknek. Nem sejtve azt, hogy egy hét múlva rájuk
is ugyan ez a sors vár.
Másnap hajnalban ért a meggyötört megalázott menet Járekra.
Járek egy német falu volt, ahonnan előzőleg kiűzték a németeket és a
partizánok Járekból egy koncentrációs tábort hoztak létre.
Itt 25-30 embert raktak egy szobába, nem nézve azt, hogy a családtagok
együtt vannak-e.
A szobákban szalma volt leterítve, ami tele volt tetvekkel. Másnap
mindenki megalázva, szégyenkezve vakaródzott a tetvektől, a partizánok
pedig nevették.
Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy
Csúrogon a szerb lakósok kifosztották a magyar házakat.
Tavasszal megérkeztek az otthonukból kiűzött mozsori magyarok is.
Keserű sors várt a tábor lakóira. Kukoricát daráltak csutkástól azt
főzték só nélkül, és azzal etették az embereket, mint az állatokat.
Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak. Közöttük nagyon sok
kisgyermek. Egy partizán nő volt a parancsnok, aki lóháton járt és verte a tábor
lakóit, mondván, hogy minden nap legalább száz embernek meg kellene
halni, akkor az életben maradottaknak jobb bánásmódban lenne részük.
A halottakat kocsira rakták volt, aki még élt mikor elvitték, és a
német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek. Mikor a kripták megteltek a
halottakat lerakták a földre, és mésszel leöntötték. A halottakat
elkísérni és gyászolni nem volt szabad.
A háború után Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának adatai
szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött. ( adat dr. Mészáros
Sándor könyvéből)
Öt kegyetlen hónap után Járekról Gajdobrára vittek bennünket. Itt, aki
meghalt már deszkából ládát készítettek és abban temették el. A
bánásmód valamivel emberibb volt, legalább a halottak részére.
Végül 1945. szeptember derekán papírral a kezükben szabadon engedték a
tábor lakóit. A papíron az állt, hogy bárhova mehetnek, Csúrog, Zsablya
és Mozsor kivételével. Ezt a döntést az akkori Vajdasági Elnökség hozta
meg a Belügyi szervek javaslatára. A papír pecséttel és aláírással
ellátva.
Így váltak földönfutókká a meggyötört, megalázott, megkínzott,
kifosztott magyarok egy szál ruhában papírral a kezükben. Közöttük özvegy
édesanyám is negyed magával. A házainkban azóta is mások laknak a
földjeinket mások szántják. 1946. februárjában a zsablyai járási bíróság döntést
hozott, hogy alkalmazni kell a kimondott kollektív bűnösséget a
csúrogi, zsablyai magyarok felett.
Ezzel a döntéssel osztották vagy adták el a magyarok házait és
földjeit. Az ingóságukat addig már elrabolták, széthúzták. Ez a dokumentum is
pecséttel, aláírással ellátva.
A kegyetlen poklot túlélő hontalanná vált magyarok szétszóródtak a
világban. Oda mentek, ahol a munkájukért befogadták.
Minderre az átélt szörnyűségekre nem emlékezhetek, hisz nagyon kicsi
voltam, azonban édesanyám nagyon sokat beszélt róla. Édesapám hiánya, a
koncentrációs táborban eltöltött idő, ahol nagyon megbetegedtem, és az
utolsó kenetet is rám adták, a szegénység a hontalanság végig kísér
egész életemen.
Ezért már gyerekkoromban megértettem, hogy miért nincs apám és miért
sír és dolgozik annyit édesanyám, és miért kell mindig másik házban
lakni, miért nincs ágyam, mint a másik gyereknek. Éreztem, hogy borzasztó
nagy igazságtalanság történt velünk.
Később még szomorúbbá tett, hogy mást tanítottak az iskolában és mást
az édesanyám
Azóta sok idő elmúlt. Az ártatlanul kivégzett magyaroknak még a mai
napig nincs fejfájuk, a sírhelyüket lassan belepi a szemét, amit a környék
lakói hordanak rájuk.
Vártam, hogy a történészek feldolgozzák, hogy mi is történt 1944-ben,
de sajnos ezt nem tették. Ezért én elkezdtem kutatni a csúrogi túlélők
után és a vallomásaikat leírtam. A lelki szemeim előtt, mint egy film
úgy pereg le édesanyám szavai és a túlélők vallomása. Beigazolódott, hogy
nem mindig az az igazság, amit a győztesek írnak, hanem amit a túlélők
elmondanak. Bárhol él a túlélő, a vallomása egy és ugyan az volt.
1994. be a szomorú esemény ötvenedik évfordulója alkalmából, mint
tartományi képviselő engedélyt kértem, hogy megemlékezhessünk Csúrogon a
sintérgödörnél az ártatlanul kivégzett magyarokról. Engedélyt persze nem
kaptam. Mégis elmentünk.
Először tettük le virágainkat, gyújtottunk gyertyát és ötven év után
először helyeztük el az első fakeresztet, melyen csak ez állt:
ÉDESAPÁINKNAK 1944-1994.
Szomorú szívvel néztük a fűvel benőtt gödröket, dombokat. Azt az érzést
nem lehet leírni. Mindenki sírt és azt hiszem mindenkinek egy volt a
gondolata, soha többé ne ismétlődjön meg. Talán épp azon a helyen, ahol
álltam, vagy ahol végig mentem, ott nyugodott édesapám, vagyis csak
nyugodott volna, hisz a szemtanúk szerint az ötvenes évek elején a
csontokat egy éjszaka leple alatt kiásták, és kamionokkal elvitték a kúlai
bőrgyárba. A szemtanú a sintérgödör melletti téglagyárban dolgozott, és
hallotta a kamionok zúgását és reggel látta az üres gödröket a gödrök
mentén koponyákat, kéz és lábszárcsontokat. Tehát még a halottakon is
genocidot hajtottak végre.
1996-ban az összegyűjtött vallomásokból, dokumentumokból egy könyvet
írtam. A könyv kiadását köszönhetem, Keszég Károlynak a Napló
szerkesztőjének, Utasi Jenő atyának, aki kiadta, Balla Lajos Lacinak, aki vállalta
a szerkesztését valamint Matuska Mártonnak, aki a könyvem recezense
volt. Ugyanis a Fórum nyomda nem volt hajlandó kiadni. A könyv címe:
VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA
Az adatokat nagyon nehéz volt összegyűjteni az emberek féltek beszélni,
ha mégis beszéltek, akkor sokan arra kértek, hogy ne írjam a nevüket.
Amit én tiszteletben is tartottam. Az áldozatok hozzátartozói még a mái
napig is félnek, a gyilkosok pedig büntetlenül élték, vagy élik le
életüket.
1999-ben megjelent a könyvem bővített kiadása, amelyben a csúrogi
áldozatok és vallomások mellett megemlékezek a zsablyai és mozsori
megtorlásokról és az áldozatokról is.
A könyv címe KERESEM AZ APÁM SÍRJÁT
A könyvben megtalálható az áldozatok névsora, amit sikerült
összegyűjteni.
Csúrogon 550 magyar áldozat
Zsablyán 254 magyar áldozat
Mozsoron 61 magyar áldozat
A járeki táborban 45 felnőtt és 44 csúrogi gyermekhalt meg. A
zsablyaiak száma 21 felnőtt és 10 gyermek. A mozsori halottak száma Járekon 4
felnőtt és 11 gyermek.
Ezek az adatok messzemenően nem a valós hiteles adatok, hisz ettől
sokkal többen meghaltak, és sokkal többet kivégeztek. Sajnos azonban az
adatokat ennyi év után már nehezen lehet összeszedni, hisz az áldozatok
hozzátartozói is már lassan meghalnak, és aki él azok is félnek és nem
beszélnek.
A könyv címét- Keresem az apám sírját- szó szerint lehet értelmezni.
Hisz az életem célja, hogy apám emlékére és a többi ártatlanul kivégzett
magyarok emlékére emléktáblát helyezzünk el azon a helyen, ahol el
lettek temetve még akkor is, ha tudjuk, hogy a csontjaik már nincsenek ott.
Apáinknak és szeretteinknek nem csak csontjuk volt, hanem szívük is és
vérük is, ami mégis csak ott porladt el.
A több éves küzdelmemnek nem sok eredménye lett. Azonban annyi
mindenképen, hogy a Vajdasági Képviselőház nyilvánosan kimondta, hogy nem
ismeri el a kollektív bűnösséget. Sajnos mégis úgy érzem, hogy nekünk ez nem
elég. Hisz ezt mi könyörögtük ki és nem az ország illetékesei
kezdeményezték és senki nem kért bocsánatot az ellenünk elkövetett bűnökért a
meghurcoltatásért a szülőfalunkból való kiűzetésért, és senki nem
rehabilitálta az ártatlanul kivégzett magyarokat.
Igaz, Nenád Csanak a Vajdasági Képviselőház elnökének javaslatára
alakult egy ankét bizottság melynek az a feladata, hogy feldolgozza az
1941-től 1945-ig történő eseményeket. A bizottság tagjaként szerettem volna,
ha ketté válaszuk a háború alatt és a háború utáni időszakot. Ugyan is
a háborúban ideológiai alapon történtek a kivégzések, persze sok
ártatlan ember is életét vesztette, a háború, az úgynevezett felszabadulás
után pedig kimondottan nemzeti alapon végezték ki a magyarokat. Minden
nemű bíróság és kihallgatás nélkül.
Ugyanúgy azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar katonaság
bejövetelekkor Csúrogon ki kezdte a lövöldözést.
A bizottság tagjaként alkalmam volt a Vajdasági Múzeum irattárába
betekinteni. Kezembe került a kivégzettek egy listája, ahol a címlapon írja,
hogy a - likvidált háborús bűnösök- és következnek a nevek. Minden
személyt, akit kivégeztek Csúrogon vagy Zsablyán háborús bűnösnek
tartottak. Nem számított, hogy volt-e ellene bírósági eljárás és
bebizonyosodott-e a bűnössége.
Remélem az ankét bizottságnak erről majd más lesz a véleménye.
1944. óta minden év novemberében letettünk egy keresztet és gyertyát
gyújtottunk a kivégzett halottaink emlékére Csúrogon a sintérgödörnél.
Sajnos azonban a kereszt másnap mindig eltűnt.
2002. októberében a saját felelőségemre fel állítottunk egy kőből
készült emléktáblát. Melyen ez állt: AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG 1944-45
Egy hét után a táblát ledöntötték és megalázták. 2002. november
harmadikára újra felállítottuk, ugyanis ekkor tartottuk a megemlékezést.
A megemlékezésen először volt jelen a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú
alelnöke, aki fejet hajtott az ártatlanul kivégzett áldozataink előtt.
Azt gondoltam, azt gondoltuk, hogy új fejezet kezdődik és talán ezután
a tábla örökre állni fog.
Nem így történt. November ötödikére a vandálok újra ledöntötték és
ezúttal kalapáccsal darabokra verték.
Vajon miért? Kérdezem újra és újra. Honnan van még ennyi nemzetgyűlölet
az emberekben? Több mint fél évszázad elmúlt. Miért viszik át
nemzedékről nemzedékre a gyűlöletet. Miért nem ismerik el, hogy nekünk is voltak
ártatlan áldozataink, akikről méltóképen szeretnénk megemlékezni.
A bosszú még mindig nem volt elég? Fogat fogért, papot papért már több
százszorosan megfizettük.
Kivégezték a csúrogi magyar férfiak többségét. Az élőket megalázták,
kifosztották, kiűzték otthonaikból. A katolikus templomunkat ledöntötték,
a temetőnket felszántották, és nyilvános szemétteleppé alakították.
Mindent eltűntettek, ami magyar. Megfosztottak a méltó kegyeletadástól is.
Az emléktábla ledöntése után panaszt tettem a rendőrségen, a Vajdasági
Képviselőházban és az emberjogi szervezeteknél. Panaszom a világhálón
keresztül, eljutott a világ minden tájára. Nagyon sok támogató és
biztató levelet kaptam. Talán ennek az eredménye, hogy a Vajdasági végrehajtó
Tanács elnöke felajánlotta, hogy ezúttal az emléktábla költségét a
kormány fedezi. Erre a hírre a csúrogi lakósok egy része referendumot akar
kiírni, hogy Csúrogon soha ne legyen emléktábla a kivégzett magyarok
emlékére. Egy kerek asztal beszélgetésen, amit kezdeményezésemre a
Végrehajtó Tanács elnöke hívott össze elhangzott egy javaslat, hogy a
sintérgödörből ekszhumálni kellene a halottakat és a katolikus temetőbe
n eltemetni és ott állítani fel az emléktáblát. Egy idős úr, aki volt
partizánnak vallotta magát, azt mondta, hogy kápolnát is kellene
építeni és ott elhelyezni az emléktáblát. -Ez nagyon szép lenne-mondtam az
úrnak, mire Ő azt felelte, hogy nem önök végett Júlia, hanem a mi lelkünk
megnyugvására. Talán a lelki ismeretük mégis felébred? Adja Isten.
Többen viszont azt felelték, köztük a zsablyai polgármester is, hogy
még nem jött el az ideje, hogy erről beszélgessünk.
Vajon mikor jön el az idő?
A halottakat ekszhumálni újra temetni már nem lehet. A tettesek
gondoskodtak róla, hogy a maradványokat eltűntessék. Azonban apáinknak a szíve
mégis ott maradt, ahol el lettek temetve.
Mindenünket elvettek. Elvették az emlékeinket, a boldog gyermekkort,
elvették az életünk egy darabját. Legalább ennyi év után hagyják meg
nekünk azt a helyet, ahol halottainkat eltemették, és engedjék meg, hogy
emberhez méltóan emlékezhessünk meg róluk.
EZ ALAPVETŐ EMBERI JOGUNK ÉS ETTŐL NEM ÁLLOK, NEM ÁLLUNK EL.
Az emléktábla újra állni fog.
Teleki Júlia, tartományi képviselő"

"Az emléktábla újra állni fog."