Szerintem ez igaz, ami le van írva. Az én vélekedésem mindössze laikus lévén életszagúbb számomra. Ez a posztindusztriális innovációs költség téma megfogott azért. Én amúgy nem a fejlődő országokkal vetettem össze Európát. Az a véleményem, hogy a magas adók kivetésével jól teszik a dolgukat a különböző európai államok. A D-209-es kormány adóemelésével sem lenne semmi bajom, ha nem onnan vennének el mindig pénzt ahol a leginkább kéne és nem ott csökkentenék furamód az adókat, ahol nem kéne: tőzsdei nyereségadó, bankok ipa-ja stb. No meg ha nem elszórnák, hanem a jövő érdekében befektetnék - ezekre a posztindusztriális dógokra, deformációs társadalomra meg ilyen piár blődlikre. De ők... Á, hagyjuk...

"A prof. ... megkérdezte, hogy szerintünk akkor ez a kicsavarodott, torzult pártstruktúra valamiféle lemaradás okán alakult ki, vagy ellenkezőleg, valamiféle előőrsöt képezünk, ami a nyugati civilizáció eljövendő politikai vonalát illeti."

Illetve nem megválaszolom, hanem elmesélem hogy történt.

A kérdésre az előadáson részt vevő diákok némi bizonytalankodás után azt válaszolták, hogy ez bizony lemaradás a fejett nyugati pártstruktúrától és némi idő kell ahhoz, hogy behozzuk. Magam is így vélekedtem.
Erre a prof:

A Piac diktálta rendszer magával a normális emberi élettel kezd szembekerülni. A globalizáció kikezdi a határokat, az idő és a tér eltűnik, összemegy (compression of time and space). A világ kisebbedik, az élet felgyorsul. Az életritmus felgyorsulását a legutóbbi időkig mindig az ember eszközeinek fejlettsége szabta meg - ma viszont az eszközök túlnőttek azon, amit emberi teljesítőképességgel kibírhatunk. A mindennapi élet egyre bonyolultabbá válik, egyre többet kell tanulni, egyre több ismeretet kell beszerezni, információkkal bombáznak szűntelenül. Ezért az emberek alapvető szükséglete lesz az élet bonyolultságának csökkentése (reduction of complexity).

Az embernek szüksége van kulturális identitásra, anélkül ugyanis frusztrációba süllyed. Kulturális meghatározódásunk besorolása lehet a törzs, a nemzet, vagy a nem is. A globalizáció, az urbanizáció megsemmisítette az emberi kötelékek nagy részét. A szomszédság beli összetartás eltűnt, a család kohézióját kikezdték, a kereszténység meredek zuhanórepülésbe kezdett, a vallás jelentőségét vesztette (disenchantment of the world). Ezek a kulturális kihívások azt eredményezik, hogy az ember új kötődéseket alakít ki helyettük: kultúrális behatásra kulturális a reakció is.

Namármost, ha valaki ellen akar állni a globalizációnak, akkor a legjobb eszközei hozzá a nacionalizmus és a visszatérés a valláshoz. (Ez utóbbinak köszönhető a New Age, az ezoterika, a keleti vallások beáramlása, a buddhizmus és krisnások majmolása, a Gyurcsókok tündöklése, a sámánok, látnokok, "boszorkányfőpap" Lui Padrék feltámadása, a racionalitástól való eltávolodás, röviden ezt nevezik az isten bosszújának (revenge of god, révange de dieux))
Pollányi Károly, egy korábbi marxista, aki utóbb Nagy-Britanniába emigrált, azt a konklúziót vonta le A Nagy Átváltozás c. művében (The Great Transformation), hogy a piac megsemmisíti a normális emberi életet. Ezért szükség van egy ellenerőre a piaccal szemben. A marxista-leninistáknak ez az ellenerő a munkásosztály volt, meg a Párt. A szociáldemokratáknak a Jóléti Állam. Azonban a Szovjetunió összeomlásával a kommunizmusnak is befellegzett, a jóléti államok meg agyonterhelték a gazdaságukat adókkal. Egyik sem működhetett. A megoldás az Identitás lett, ez képezi a Piaccal szemben az ellensúlyt. Azok a frusztrált munkások, akik azt látták, hogy elvesztik az állásukat és a Jóléti Állam nem tudja többé garantálni nekik a betevőt, elfordultak a szociáldemokratáktól, akik rengeteg szavazatot vesztettek el. A kilencvenes évek közepéig, Tony Blairig úgy tűnt, hogy az egész szociáldemokrácia válságba jutott. Namost ezek a szavazatok pontosan megmondhatók hova vándoroltak: olyan pártokhoz, mint Le Pen Nemzeti Frontja, Haider Szabadságpártja, Pim Fortuyn Élhető Hollandiája! Ezek a populista pártok a radikális jobboldalhoz tartozónak számítanak, de a programjuk valójában szociáldemokrata, mert a választóikat a csalódott deklasszáltak közül tudták verbuválni és ezeknek az érdeke: piacellenes korlátozások, állami beavatkozás! Le Pen pártja például egy kiköpött munkáspárt, nacionalista ideológiával nyakonöntve, Haider szavazóinak vagy a fele az SPÖ-től érkezett. Csurka pártja a 2002-es választáson a "Se nem jobb, se nem bal" szlogenjével kampányolt és ez remekül jellemezte a MIÉP-et: így kombinálódik a jobbos kultúrpolitika és a balos piackorlátozó gazdaságpolitika.

Namost mi a jellemzője a jobboldali kultúrális megnyilvánulásnak? Hát a globalizációt tekintve a bevándorlásellenesség, az idegenek beáramlásának visszaszorítása (Pim Fortuyn kedvenc vesszőparipája).

Magyarországon a helyzet ebből kifolyólag. 89 után a Nyugathoz akartunk csatlakozni, Európához tartozni, NATO-ba, EU-ba belépni. De ahhoz, hogy felmutassuk a nyugati orientációt, megkövetelték tőlünk, hogy piacgazdaságot hozzunk létre. A PIACOT. És mivel ezt csak a tőkés vállalkozóréteg tudja létrehozni, a magyar vállakozóréteg meg a nómenklatúra burzsoáziája volt, ezért aztán az MSZP nyugatosítóvá lett, a Piac hívévé és a folyamatosságon alapuló szerves fejlődésé. Erre a válasz természetesen nacionalizmus, klerikalizmus és antikommunizmus.
Magyarországon a 45 év kommunista diktatúrája után alig-alig találni olyan embert, aki komolyan hinné, hogy a kommunizmusnak létjogosultsága van. Sokkal kevesebben hisznek itt benne, mint nyugaton. Akkor mi ellen megy a masszív kommunistázás voltaképpen? Nos ez a kommunistázás speciális valami, mert azzal van legitimizálva, hogy ez a múlt setét erői elleni küzdelem, ez egy amolyan céltábla nélküli, ideológikus antikommunizmus, miközben látjuk, hogy jobboldali pártok a globalizáció elleni védekezésképpen éppenhogy a kommunizmus, szociáldemokrácia fegyvertárába illő gazdasági programokkal operálnak.
Ez az antikommunista ideológia azért szükséges, mert a jobboldal egy új uralkodóréteget akar, egy új elitet, mely leváltja a régi nyerteseket és ezért a Piaci szisztémát támadja, abban a reményben, hogy ez megnyeri az alsó, szegény rétegek szimpátiáját.

Ez bizony egy új típusú pártalakulat, amely nem illik bele az eddigi sémákba -> nem lemaradásban vagyunk a "fejlett" nyugati pártstruktúrától, hanem éppen ellenkezőleg, megelőztük őket. Megelőztük, mert nekik nem kellett szanálniuk a berendezkedésüket, a kapitalizmus nem bukott meg, az ő pártstruktúrájuk stabil volt eddig. Ez nálunk hiányzik, ránk a globalizáció teljes terhe szakad, nincs az elviseléséhez szilárd alapunk és bizony pártstruktúrailag előőrs vagyunk Európában.

Na itt álljunk meg egy szóra. Tulajdonképpen magad világítottál rá a leglényegesebb különbségre, ami a magyarországi probléma egyik alapja, mégpedig arra, hogy nyugaton a nagytőke alakította ki az establishmentet, Magyarországon a rendszerváltás során viszont a korábbi kádári establishmentből jött létre a hazai nagytőke, amely később újra helyzetbe hozta a korábbi politikai establishmentet.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hazai nagytőke nagy részben nem a piaci szelekció során, természetes módon jött létre és ugyanígy a baloldali politikai elit sem. Mind a kettő mögött nagyjából ugyanaz az érdekkör van már 15 éve, ennél fogva mesterségesen létre tudtak hozni és fent tudnak tartani egy olyan összefonódásokon alapuló gazdasági-politikai hatalmi tömböt, amelynek ellenében eddig nem állt a másik oldalon egy olyan erő, amelynek esélye lett volna arra, hogy ezzel a hatalommal felvegye a versenyt.
Ebből adódik a másik probléma, hogy ennek a tömbnek a tényleges hatalma jóval nagyobb, mint a valós társadalmi bázisa és támogatottsága.

Egy ilyen tömb képes az egészséges politikai-gazdasági fejlődés megakadályozására és ezt meg is tette és most is ezt teszi.

A nyugati struktúrákat csak formai módon másoltuk le, ténylegesen a demokrácia nem működhet ilyen egyenlőtlen erőviszonyok között.

"Nem igaz, hogy létezik egy egységes tábor a palettán, amivel maximálisan szemben állna ez a média - nincs egységes jobboldal - a radikálisok ennek dőlnek be sorra és ezért buknak el, maradnak alul a társadalmi vitában 92 óta."

Azt hiszem a kérdést a másik oldalról kell nézni. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy van-e egységes joboldal vagy sem. A média többsége baloldali érdekeltség, ennél fogva nem a jobboldal ellen, hanem a baloldal érdekeinek védelmében működik függetlenül attól, hogy éppen kik vannak a jobboldalon. Még csak attól sem függ, hogy a másik oldalon milyen az eszmerendszer összetétele (nemzeti, konzervatív, liberális vagy ezek különböző kombinációja), egy szempont érdekes csak, mégpedig az, hogy mely pártok, csoportok azok, akik a baloldali establishment hatalmát és a kialakított erőviszonyokat meg akarják változtatni.

"De mindez nem fog változni amíg az establishment kritikusai ki nem termelnek egy az establishmenten belülről megvalósítható alternatívát, ami eddig nem történt meg."

Mindkét esetben:

Idézet:

---

Hogy beteg-e ez az álapot? Persze. De nem ritkaság ez a demokráciákban. De mindez nem fog változni amíg az establishment kritikusai ki nem termelnek egy az establishmenten belülről megvalósítható alternatívát, ami eddig nem történt meg. A lengyeleknél úgy tűnik ez megtörtént. Nem lehetetlen, hogy ennek a lengyel sajtóban végbement rendszerváltás is oka...

---

Azt hiszem Nyugat-Európában ez Belgiumban és Olaszországban történt meg, meg talán Felipe Gonzales miniszterelnöksége idején Spanyolországban is, legközelebb talán Norvégiában kerülhet sor erre.

- Ha tényleg így történt volna, akkor nem lenne ennyi bajunk és valszeg az MSZP sem jöhetett volna létre az MSZMP egyenes folytatásaként és ma nem a KGB fiókszervezetének a tisztje lenne a miniszterelnök - írod.

Szvsz hasonlóan megcsontosodott struktúrák vannak nyugaton is. A nyugati nagytőke kialakította establishment mindenütt bírja a teljes kontrollt a média, különösen a tömegmédia és a nagy elosztórendszerek, s így a politika felett is. Eközben a civil szféra persze erősebb mint nálunk ugyanakkor az emberek jóléte is garantált, tehát nem zavarja őket a dolog: a nagytőke alapvetően jól csinálja a dolgát. Ez a nagytőke pedig remek szövetségesekre lelt a honi balliberálisokban, illetve posztkommunistákban, akik ennél fogva már "nem is poszt-kommunisták". Az establishmenthez illeszkedő házmester-állam élén pedig lám megfelel egy ilyen D-209-es fickó is: a közvélemény azért nem tartja jó kormányfőnek, mert rosszul kormányoz, múltja indifferens. Itt jegyzem meg, hogy szerintem mivel a magyar fejlődés sajátságos ezért nem elég egy házmester állam, hanem egy fejlesztő-beruházó ország-menedzselő állam kell, a csatlakozás miatt is, de a még mindig nem végleges gazdasági-társadalmi rendszerváltás miatt is.

És itt látom a második problémát: az átmenet szerves, logikus (változás) menedzselése helyett a magyar kormányok egyszerűen a nyugati struktúrák erőltetett lemásolását tűzték ki célul és itt a paletta egységes. amikor 92-ben felébredtek páran és rájöttek, hogy ez nem lesz jó azon nyomban a margóra sodortattak, nos persze saját maguknak is köszönhették ezt.

A média a kialakult establishment inkvizíciójaként működik. Egyértelműen az előző rendszerből veszi eredetét ez a média, és egyértelműen balliberális ihletésű, Amerika-barát, EU-hívő stb. De képes az MSZP számára is kellemetlen lenni. S nem igaz, hogy csak a Fidesz ellen vannak. Nem igaz, hogy létezik egy egységes tábor a palettán, amivel maximálisan szemben állna ez a média - nincs egységes jobboldal - a radikálisok ennek dőlnek be sorra és ezért buknak el, maradnak alul a társadalmi vitában 92 óta. Ami kimutatható, hogy értékrendje természetesen nem konzervatív és nem nemzeti - ahogy azt a jobboldali politikum elvárná, de nem az ország...

Amúgy addig rendben is van, hogy olcsóbb, kisebb állam kell. Az adók mértéke is jó ha kicsi, mert akkor a csalók kevésbé élveznek előnyt, de ha a magas adók visszamennek a lakossághoz és a gazdaságba, akkor az éppolyan jó. De ha az állam sok adót szed és azt feléli, pl. a kormány voksokat vásárol rajta, irreális ígéreteket teljesít, akkor az nagyon rossz adó- és gazdaságpolitika.

Pl. ott ahol az emberek nem költenék el jól a pénzüket magas adókat kell kivetni, hogy a környezetvédelmi, kultúrális költségeket finanszírozzuk. Ahol ezt a polgárok maguk is megteszik, elég rájuk bízni a pénzek elköltését, működnek az alacsony adók. Európa tudja jól, hogy az emberek rövidtávon gondolkodnak, ezért magas adókat vetnek ki a hosszútávú célok finanszírozására, amiket az állam felismer. Nálunk azonban magasak az adók, de az állam csak rövidtávú célokat finanszíroz meg: feléli talán még rosszabbul a közösbe bedobott pénzeket. Ergó jobb állam kellene! Vagyis jobb kormány!

Kezdetnek a törésvonalakról, mert ezt érteni kell az alább következőkhöz. Idézve korábbi hozzászólásomat:
„Mivel nem igazán tudjuk egy párt hitvallását beszuszakolni egyetlen dimenzió (bal-jobb) mentén a képletünkbe, ezért érdemes megvizsgálni, milyen fajta elvi nézeteltérések merülhetnek fel a pártok között és aszerint osztálybasorolni őket. Itt jön a képbe a politikai törésvonalak kérdése. Ezt egy Rokkan nevű norvég és az ő nyomdokain egy Lipsett nevű amcsi találta ki. Ezek ketten azt mondták, hogy egy társadalomban szociológiailag létrejövő problémák négy dimenzió mentén képezhetők le, és ezeket törésvonalaknak nevezték.
Nézetük szerint az első törésvonal a centrum és a periféria között húzódik. Ez azt jelenti, hogy két érdek harcol, az egyik mindig valami olyan nemzetépítő eszme, mely a mondhatni a centrumban helyezkedik el, s súlypontot képez egy új berendezkedés/rendszer/vezetés létrehozása érdekében. Valami, ami behatol egy addigi hagyományos közegbe és gazdaságilag, kulturálisan, és katonai erővel meg akarja változtatni a körülötte elhelyezkedő területek életét, a perifériát. Ez a hatás természetesen azonnal ellenhatást generál és a periféria elkezd minden erejével ellenállni a centrum törekvéseinek.
Így például centrumnak tekinthető István király, míg Koppány perifériának, vagy centrum a sztálinizáló Szovjetunió, míg periféria a háború utáni Magyarország.

A második törésvonal a klerikális-szekuláris, vagyis az egyházat szorosabb kötelékekkel az államhoz kötő és a tőle inkább elválasztók vitája

A harmadik városi-rurális, vagy másnéven urbánus-vidéki/népi törésvonal.

A negyedik törésvonal a vagyonosok-vagyontalanok avagy szegények és gazdagok, tőkések és munkások között húzódik, amely bővebb magyarázatra azt hiszem nem szorul.

A pártok választása, hogy mit fognak képviselni, azon alapul, hogy a társadalomban milyen rétegek között alakul ki összefogás. Ha mondjuk van egy olyan, fő jellemzőit tekintve a tőkének kedvező és ugyanakkor szekuláris elveket valló erő, mely megpróbál egy elmaradott országot modernizálni és ennek megfelelően a centrumból megpróbálja az új életmódot szétsugározni a perifériára, akkor előfordulhat, hogy a munkásság összefog az egyházzal és a hívő rétegekkel és közösen szegül ellen a perifériából, mert mindannyian fenyegetve érzik magukat a tőkés-szekulárisokkal szemben.”

Pártstruktúra kialakulása

A rendszerváltás utáni pártstruktúra kialakulásának ötszáz évre visszamenő okai vannak. 1451 előtt Magyarország európai szinten a fejlett, modern, technikailag legelőrehaladottabb országok közé tartozott. 1451 után ez soha többé nem fordult elő. Másfélszáz évig szakadatlan háború dúlt az ország területén és 1686 után az osztrák erők nem felszabadítottak a török iga alól, csak elfoglaltak minket. Továbbra is félgyarmati, koloniális státuszba kerültünk, csak most már nem egy államdespotikus ázsiai hatalom gyakorolta ezt rajtunk, hanem egy abszolutisztikus, centralizáló európai hatalom. És legalább nem volt háború Magyarországon.

Azonban innentől fogva az aktuális magyar társadalmi vezetőréteg állandóan egy igen kemény problémával került szembe. II. József felvilágosult, de abszolutisztikus, centralizáló programú uralkodó volt. Modernizálni akarta Magyarországot, de egyben beolvasztani szupranacionális birodalmába, melynek fő vonása a német kultúra volt. Az ő idejében különösképpen, de már Mária Terézia alatt is nagyon pregnánsan a magyar nemességnek választani kellett, hogy vagy hű marad a királyhoz és akkor modernizálhatja az országot, mely addigra már két évszázados lemaradásban volt a legfejlettebb atlanti országoktól (Hollandia, Anglia), de akkor ez esetben teljesen feladja nemcsak a magyar önállóság gondolatát, hanem vele együtt a nemzet identitástudatát, kultúráját, életmódját is. Avagy elutasítja a beolvasztást, a kulturális beavatkozást, de akkor egyben az udvar által kínált modernizációt is elutasítja. Harmadik út nem létezett. Az idegen megszállás miatt Magyarország modernizációja, felzárkózása nem mehetett végbe endogén, szerves fejlődés útján, csak exogén módon, idegen uralkodók, külső erők által ránk kényszerítve.
Magyarország megpróbált minden lehetőt és lehetetlent ennek az ellentmondásnak a feloldásáért. Vívtunk szabadságharcot, de elbukott, forradalmat robbantottunk ki, de azt leverték, passzív ellenállásba fogtunk, de elsorvadt az erőnk a semmittevésben és apátiában. 1867-re elfogyott minden erőtartalékunk a szembenálláshoz.

Rákóczi, II. József, és Ferdinánd alatt a nemzet identitásának védelmét választottuk, 1867-ben viszont a modernizációt.
Társadalomfejlődésileg még a feudalizmusnál tartottunk és ebből a helyzetből kellett megvalósítanunk kétszáz év ipari forradalmának erőltetett gyorsaságú levezénylését. Hiányzott hozzá egy csomó feltétel, például a nemzetépítő tőkés, nagypolgári burzsoá réteg. Ez például idehaza fellelhetetlen volt. Nemcsak az anyagiak hiánya, a vészes tőkeszegénység miatt, hanem azért is, mert immáron többszáz éve Magyarország nemessége mentalitásában kizárólag az ellenállásra volt tréningezve, hisz építenie, fejlődnie, modernizálnia csakis Habsburg parancsszóra volt szabad, vagyis tette, amit tehetett: védte a kiváltságait. Ennek következtében a magyar nemesség tökéletesen képtelennek bizonyult a modernizációra: utálta a kapitalizmust, hisz az idegen, utálta a fejlődést, hisz az mindig ránk volt kényszerítve, utált mindent, ami modern volt, mert ő csakis a tradicionális életmód megmaradt morzsáit védte.
Ebből kifolyólag nálunk a modernizációhoz a miénktől eltérő mentalitású rétegre volt szükség, amely elvégzi nemzeti burzsoázia dolgát. Hol lehetett ilyet találni? Hát a kisebbségek közt, amelyeknek semmit sem jelentett a magyar identitástudat védelme, hisz nekik meg volt a saját identitásuk, amely lévén kisszámú, sosem jelentett veszélyt a Habsburg szupremáciára, tehát nem is volt elnyomva. Sőt, a kisebbségeket a Habsburgok mindig is előszeretettel használták ki a magyarság sakkban tartására, tehát kedveztek nekik.
Mármost nálunk főleg két kisebbség volt alkalmas a modernizációra: a zsidó, mely tőkeerejét az iparban és a kereskedelemben szerette befektetni és a német, sváb kisebbség, mely magával hozta technikai szaktudását és megtanította azt a képzetlen magyar munkásságnak. Ez utóbbira jellemző példa, hogy a szakszervezeti vezetők 1900 körül kivétel nélkül, egytől egyig svábok voltak.
A magyar reakció erre az volt, hogy a modernizáció fájdalmas folyamatának előrehaladtával az ipari társadalomba beilleszkedni nem tudó dzsentrirétegek összekapcsolták a modernizációellenességet a kisebbségellenességgel, mondván, hogy itten a mi életmódunk eltörlésére törnek. 67 után mindig az tudott Pesten kormányt alakítani, aki 67 szellemiségében akart modernizálni és az volt ellenzékben, aki 48-hoz alapján akarta a tradicionális életmódot védeni.

Trianon után végre eljött a várva várt függetlenség, csakhogy miképp? Úgy, hogy Magyarországot annyira megcsonkították, hogy a nemzet egyharmada a határokon kívül rekedt. Ez ugyanolyan nemzetellenes támadásként érte a magyarságot, mint mondjuk a török hódoltság. Egy csonka, jóvátétellel agyonterhelt Magyarországocska már fejlődhetett volna önerejéből, de a nemzet egyharmada még rosszabb helyzetbe került, mint azelőtt és ez elfogadhatatlannak bizonyult számunkra. Egészen addig, míg egy második világháború újra tönkre nem tett bennünket, meggyőzve, hogy a történelmi, homogén és nemzeti Magyarországnak befellegzett.

A Horthy éra húszas és harmincas éveiben zajló népi-urbánus viták újra ugyanazon kérdés mentén zajlottak, mint a reformkori viták. A rendszert ugyan mindketten utálták, de egymást is legalább annyira és az értelmiség időnként nagyon durva hangnemben támadta egymást. Ha 67-ben a modernizáció győzött, akkor a Horthy-korszakban viszont a tradicionalizmus, a nemzeti identitás védelme. Erdei Ferenc kettős társadalomelmélete szerint a fejlődés olyannyira megállt, hogy a társadalomban továbbra is ott maradtak a feudalizmus egyes zárványai, úgy, mint a nagybirtokos arisztokrácia és a nincstelen parasztság. A dualizmus alatt modernizáló kisebbségeket háttérbe szorították a numerus clausus által, mely voltaképp a magyar nemzetiség azon – oktatásügyi szabályozás által töténő elérésére való - törekvése, hogy fiainak több állami hivatalt és vele fizetést biztosítson, mint addig és mindezt a nemzetiségek rovására. Néhány részlet megváltozott, de a kérdés maradt: fejlődés, vagy identitás? Avagy reformkori jelszóval: haza, vagy haladás?

A második világháború alatt a Kisgazdák és a Szociáldemokraták szövetséget kötöttek. Felismerték, hogy a háború után a Horthy-rendszer ígyis-úgyis bukni fog, akkor is, ha a szövetségesek foglalnak el minket. Ezért elhatározták, hogy a háború után demokratizálni és modernizálni fognak, ha közösen hatalomra jutnak. 47-ig hagyták is őket az oroszok, mert Sztálin eredeti elképzelése szerint Magyarországon egy hosszabb, tizenöt éves átmenetet terveztek a kommunizmusba való átmenet útján, de aztán 47-ben azt mondták, hogy, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, gyors beolvasztásra van szükség. Úgyhogy nekiálltak és villámgyorsan szétverték a magyar demokráciát.
Mi mással is operáltak volna, mint a modernizációval, ha egyszer a Horthy rendszer tradicionalista volt. Modernizáltak, iparosítottak és mellesleg egy teljesen idegen életformát kényszerítettek ránk, mint a hagyományos, tehát már megint exogén, külsőleg ránk kényszerített modernizációs iga alá kerültünk. A rá adott válasz a népi-urbánus viták későkádári újjáéledése volt. És ez aztán folytatódott és felerősödött a rendszerváltás idején.

A rendszerváltás után megváltozott a Király. Többé nem a Habsburgok, hanem maga az erurópai közösség, a kapitalista, piac- és demokráciahívő Nyugateurópa és Észak-Amerika kényszerítette ki az életmódváltásunkat. Ha fel akarunk zárkózni, el kell fogadnunk a módszereiket, mert évtizedekkel lehagytak minket a fejlődésben. Avagy elutasítjuk az általuk kínáltat és egy teljesen új úttal próbálkozunk meg, amely sokkal nehezebb, felderítetlen és kimerítő, de jobban illik régi életmódunkhoz. A második esetben gazdasági küszködéssel kell számolnunk és fel kell adnunk a reményt a gyorsan növő életszínvonalra.
Ennyit bevezetésképpen. Ezek voltak az okok, lássuk az okozatokat.

A rendszerváltás utáni három nagy törésvonal

Nem változtak a problémák, nem változtak meg a körülmények, akkor hát miért is változtak volna a következmények? A helyzet Rousseau mondására emlékeztet: plus ca change, plus c’est la meme chose: minél jobban megváltoznak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak.

Új arisztokráciánk, a pártok továbbra is választani kényszerülnek a nyugati életforma teljes átvétele és a nemzet eredeti jellemzőinek védelme között. Ez a törésvonal húzódik a nyugatosítók és a tradicionalisták között. 1989 körül a nyugatosítók közösen küzdöttek a későkádári ún. létező szocializmus továbbépítői ellen. Miután a geopolitikai helyzet kikényszerítette a kommunizmus magyarországi bukását, magunknak kellett szembenéznünk országunk problémáival. Az első szabad választás megnyerésére való törekvés közben az úgynevezett demokratikus ellenzék reformpártjai elkezdték keményen megkülönböztetni magukat egymástól. Ez oda vezetett, hogy hamarosan lett egy irányzat, mely a régi idők urbánusaihoz hasonlóan képzelte el a kormányzást, az SZDSZ és a FIDESZ. Meg lett egy másik oldal, amelyik a népiekhez hasonlóan gondolkodott, az MDF, a KDNP és az FKGP. A kádári MSZMP reformszárnya, a szocialista utódpárt politikai karanténba került, csakúgy, mint az ortodox szárnya az MSZMP-nek, a kommunista Munkáspárt.

Az első ciklus kemény kulturális polgárháborúja, a médiaháborúk idején a nyugatosítók békét kötöttek a Szocialista Párttal és így kieresztették a karanténból. Ez magával hozta a kommunizmus-antikommunizmus törésvonal megváltozását. Érzékelve a szocialisták megváltozott magatartását és törekvéseit, a korábban legkeményebb antikommunista SZDSZ összefogott a Szocialista Párttal, míg a másik kis liberális párt, a Fidesz ezt elutasította, s közeledni kezdett a népies oldalhoz, akiknek legerősebb pártja, az MDF lassan széthullott. 94-től 98-ig a Fidesz, az korábbi nyugatosító tradicionalistává vált, míg a korábban kirekesztett Szocialista Párt nyugatosító lett. A többi tradicionalista párt nem változtatott ellenzékben, kivéve az MDF-et, amely továbbra is agonizált. Teljesen elvesztették befolyásukat és több kisebb csatlóssal körülvéve a Fidesz vált a tradicionalista oldal vezérpártjává, mely helyzet azóta sem változott.

A második nagyobb törésvonal a kommunizmushoz való viszonyt jellemzi. A rendszerváltás előtt az MSZMP egymaga állt a többiekkel szemben, de később az SZDSZ csökkentette a távolságot az utódpárttól és mára kettőjüket együtt, mint szociálliberális pólust emlegetjük. Érdekesség, hogy 2004-ig az antikommunista pártok és a szociálliberális pólus közti kommunizmusról folytatott viták csak az elitet foglalkoztatták. A társadalom abszolút érdektelennek mutatkozott eziránt, irreleváns volt a mindennapi életüket illetően. Ezt az érdektelenséget az elit 2004-ig nem értette meg, azonban idén Orbán Viktor a Fidesz elnöke újsütetű elnézést és megértést hirdetett a korábban kommunistákra, balliberálisokra szavazók iránt, mely határozottan újfajta megnyilvánulása a párjának, noha több mint valószínű, hogy ez mindössze a legvadabb vokshajszának köszönhetően született.

A harmadik nagyobb törésvonal a gazdasági témában húzódik, az állami és a piacirányítású gazdaság támogatói között. A néhai demokratikus ellenzék a piaci koordináció híve volt és ehhez képest nem is létezett életképes alternatíva, úgyhogy az MSZMP akaratával szemben a piaci irányítás dominánssá vált. Csakhogy a hagyományosan államközpontú életmód és a rendszerváltás rossz gazdasági előmenetele hosszan tartó frusztrációt és jelentős ellenállást okozott a piac uralta gazdaságirányítási rendszerrel szemben. Manapság ezt leginkább a több állami beavatkozást és hatalomközpontúbb életmódot szorgalmazó Fidesz támogatja.

Rokkan négy törésvonala szerint

Ha megvizsgáljuk a helyzetet Stein Rokkan négy alapvető törésvonala alapján, akkor a következő eredményre jutunk.

SZDSZ, a liberális párt a centrumot támogatja (ami a globalizációt és a nyugatosítást illeti), szekularista, a voksokat leginkább a városokból szerzi és a vagyonosok, tulajdonnal bírók érdekeit képviseli. Ők a legegyszerűbb eset. Ha megnézünk egy amerikai republikánust, vagy angol toryt, esetleg német kereszténydemokratát, akkor általában gazdaságpolitikailag ugyanolyanokat mondanak, mint az SZDSZ, tehát adócsökkentés, piackoordinált gazdaságvezérlés, minimális állam, vállalkozók helyzetbe hozása, olcsó állam, lendületes gazdaság. Namost ezek Európában és Észak-Amerikában a jobboldalhoz kötődő jelszavak, mert itt gazdasági kérdéseken folyik a vita, ez a fő törésvonal. A fő kérdés az, hogy mi a jó az egyénnek.

A Szocialista Párt, az MSZP már második ciklusában kormányoz együtt egy olyan partnerrel, amelyet egy nyugat-európai szociáldemokrata párt sosem választana koalíciós társnak, mert a fő kérdés, a gazdaság terén teljesen eltérő véleményük lenne. De Magyarországon másként van, mert itt a fő kérdés az, hogy el akarod-e fogadni a globalizációt és a nyugatosítást, vagy inkább a hagyományos, erős nemzetállamot részesíted-e előnyben. Emiatt a szociáldemokratának vallott MSZP a liberálisokkal szövetkezik és szövetségese liberális, piacorientált gazdaságpolitikáját folytatja, noha a keményen balos gondolkodású szárnya a pártnak ezt láthatólag nehezen viseli és nem tudni meddig tolerálja.
A törésvonalakat illetőleg az MSZP három ponton megegyezik a liberálisok hitvallásával: Urbánus, szekuláris, centrumpárti. Ami viszont a tőkés-munkás törésvonalat illeti, sajátos skizofrén állapotot figyelhetünk meg. Elméletileg egy szociáldemokrata pártnak a munkásokat és a nincsteleneket kellene támogatnia, de a gyakorlatban ez már a második olyan kormányzati ciklus, melyben az MSZP nagyon gyenge szociális érzékenységről tesz tanúságot. Ellenzékben a párt gyorsan visszanyúl az eredeti szociasista ideológiához, de mihelyt kormányra kerül, azonnal kitalálja, hogy nincs alternatíva a neoliberális gazdaságpolitikához képest és szövetségese, az SZDSZ gazdasági programját valósítja meg. Hosszú időszakokon át alig-alig mutat a párt szocialista pártokra jellemző vonásokat.

Ez a skizofrénia csak akkor szüntethető meg, ha kiszabadulnak a Fidesszel egymás fojtogató szorításából. Mindkettőjük gyakran mutogat vissza a korábbi ciklusok törvényeire, egyezményeire, és ideológiai kijelentéseire, amely megakadályozza őket egy új, autentikus és koherens politikai irány kidolgozásában, mivel állandóan figyelniük kell a korábbi irányvonalakat illető igazolásra, melyet egymás orra alá szoktak dörgölni. Ezek a korábbi döntések az 1995-ös Bokros Lajos féle megszorító gazdaságpolitika idejére datálódnak vissza, mikor a korábbi bankelnök pénzügyminiszter még a liberálisoknál is liberálisabb irányt határozott meg és a jobboldal az intézkedéseket ellenzéki pozíciójából a szociális kíméletlensége miatt kellett bírálja. Ez az ideológiájukkal ellentétes állásfoglalás csak a korábban említett nagyobb törésvonalak segítségével érthető meg: az SZDSZ és az MSZP a piacorientált gazdaságvezérlés hívei, a FIDESZ és szövetségesei pedig az állami beavatkozást növelnék.
A
Fidesz, a konzervatív oldal fő pártja a következőképpen jellemezhető. Támogatja az állam és az egyház szoros együttműködését, vezető kádereit és támogatói többségét a vidékről gyűjti és egyre jobban a munkások, vagyontalanok érdekeit képviselni látszik. Ez szintén meglepő egy konzervatív párttól, de az ok ugyanaz, mint az többi MSZP-meglepetés esetében, csak fordítva. Munkástagozat, a banki szemléletű gazdaságirányítás kárhoztatása, a munka értékét megbecsülő társadalom magasztalása, a privatizáció leállítása, az állami beavatkozás fokozása, a minimálbér növelése, a tőkejövedelmek csökkentése – mindez klasszikusan szociáldemokrata alapvetés Nyugat-Európában, de itt Magyarországon egy olyan párt hangoztatja, amely magát konzervatívnak, néppártnak, kereszténydemokratának és nemzetinek címezi.
Egy másik kemény problémája a Fidesznek az EU csatlakozás. A centrum-periféria törésvonal keresztbeszeli a pártot és a szavazóbázisát egyaránt, ezért elég bonyolult okosnak mutatkozniuk mindkét oldal számára. Ugyanolyan skizofrén mintákat mutatnak, mint a szocialisták a neoliberális gazdaságpolitikát illetőleg. Bonyolult kérdés a csatlakozást ellenzők és támogatók voksait egyaránt begyűjteni.

A negyedik parlamenti pártról, az MDF-ről nem emlékeztem meg írásban, de az előadáson megemlítettem, hogy eléggé sötét ló kinézetük van. Nehéz megítélni, mit gondolnak, mert az utolsó önálló politikai irányvonaluk túlságosan régen volt – illetőleg túlságosan új ismét. Amennyi mégis látszik belőlük az a következő: centristák (a globalizációt, EU-t illetően, Antall után ez egy MDF-esnek kötelező), egyházbarát felfogásúak, és a vidék pártja, ahogy magukat egykor címezték. A vagyonosok-vagyontalanok törésvonalán én meg nem tudom mondani felelősséggel, mit képviselnek jelen pillanatban.