http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=21220 Ifjúság, Március
Ugyan ki tud mondani olyasmit arról a valahai, az 1848-as márciusi napról, ami még nem hangzott el, amit nem koptattak agyon, és amelynek emléke mégis máig megdobogtatja a szíveket? Történelem már, múlt, a ma embere - kár lenne tagadni - máshogy érez, mintha egy másik emberfajta volna, mint a másfél évszázad előtti. De ez nem jelenti azt, hogy mindenben egészen más, hogy végképp közömbös számára az ünnep.
Az én generációm talán nem is 1848-ra emlékszik igazán, hanem a maga márciusi ifjúságára. Arra, amit nekünk jelentett a pártállam idején március 15. Ami csak iskolai szünnap volt, de nem piros betűs ünnep. Jelezte ez az akkori hatalom skizofréniáját: egészen nem törölhette el a modern Magyarország születésének és a nemzet szabadságvágyának emléknapját. Ki sem sajátíthatta, hiszen az év további 364 napján szinte folyamatosan mindannak tagadása volt az uralkodó ideológia, amit március 15. jelentett. A dolgozók tehát dolgoztak, nehogy túl sokan legyenek az utcán. A diákok viszont mehettek Isten hírével, mert az látszott üdvös taktikának, ha nem gyűltek össze az iskolákban, hiszen csoportba verődve kiszámíthatatlan fejleményekkel fenyegetett volna egy esetleges hangulatkitörésük. (A hatalom logikája a csoportban vert diákok fogalmát azért elfogadta.)
Március 15. így valami bizsergető izgalmat jelentett évről évre. Ennek megfelelően kéjes örömmel szemléltük, ahogyan a különféle hatóságok, bizottságok, szervek egyre feszültebb ingerültséggel készültek erre a napra. Az egyetemek előtt sűrűbbé vált a fekete Volgák forgalma, a folyosókon félreérthetetlen külsejű ismeretlenek bukkantak fel, gondterhelt arccal nyitottak be némely vezetői szobákba. Az utca képe is megváltozott, több lett a villogóját használó rendőrautó, néhány civil rendszámú kocsi tilosban parkolt, bennük buzgón beszéltek a szappantartó formájú URH-rádiójukba civilbe rejtett belügyesek. Úgy álcázták magukat, hogy mindenki lássa őket: mintha rejtekezni akartak volna, és mintha megfélemlíteni. Undorító és nevetséges volt ez a hipokrita viselkedés. Mégis: jó volt látni, legalább ezen a napon (és persze október 23-án), hogy félnek azok, akik legfőbb vágya volt, hogy mi féljünk tőlük, és hogy ne vegyük észre, hogy ők félnek. Közben a már napokkal korábban kitűzött kokárdát viselők titkos összemosolygása, hunyorítása, szemevillanása egymást máskor észre nem vevő emberek együvé tartozásának élményét teremtette meg.
Erkölcsi tüntetés volt ez olyankor, amikor el voltunk tiltva - annyi mással együtt - a gyülekezés szabadságától is. Ilyenkor valami furcsa, irracionális remény költözött belénk, noha tudtuk, nincs szabadság, nem is igen közeledik, de megéltük azt, hogy a szabadság mégiscsak van, általában és bennünk is, s hogy egyszer, ki tudja mikor, lesz a világban is. Mert a természet törvényei erősebbek, mint az államéi, és ezért bizonyos, hogy szabadság nélkül egyetlen rendszer sem maradhat fent túlságosan soká.
Azért persze fennmaradt, de kibírtuk. Eljött 1989, 1990, és kimúlt (de el nem múlt) a pártállam, a diktatúra. És mégsem lettünk szabadok, mert a szabadság valami más, mint aminek akkor hittük, amikor bizony rabok voltunk, egy lassanként táguló cellában, de mégis bezárva és folyamatos megfigyelés alatt.
Igen, akkor - korunktól függetlenül - csak vágyakozó gyerekek voltunk, illúziókkal, reményekkel, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi is valójában az, amire vágyunk. Azt hittük, a szabadság megragadható, birtokolható, megvalósítható valami, és nemcsak álom. Pedig eszünkkel akkor is tudtuk, hogy leginkább olyasmi, mint a tiszta levegő, ami után füstben-bűzben sóvárgunk, de ha benne élünk, többnyire észre sem vesszük.
Eljött aztán, amire vártunk, mehettünk nyíltan ünnepelni, de, azt hiszem, nagyon sokan hirtelen mégis valami ürességet éreztünk: az 1848-ra emlékezés szavai egyre tompábban és üresebben szóltak. Hiába, ami szabad, ami kockázat nélkül való, már kevésbé ragadja meg a lelket. Változtak a kormányok, s a kurzusok, furcsa volt látni, hogy a hivatalos ünnepségen ugyanazok az arcok (vagy ugyanolyanok) jelennek meg, mint annak előtte. Ettől ismét lett tétje az ünnepnek, de azt hiszem, senki sem kívánta, hogy térjen vissza az amúgy oly sóváran visszavágyott ifjúságunk. Ezzel az érzéssel nézünk a 2003-as március 15. elé.
És olyasmit látunk megint, amiről szívesen elfelejtkeztünk volna. Valaha azzal próbálta a hatalom elfelejtetni, mire is emlékezünk, milyen értékeket rehabilitálunk az ünnepen magunkban, hogy az árukapcsolás tisztességtelen eszközével élt. "Három tavasz"-ról beszélt, "Forradalmi Ifjúsági Napok" rendezvényeit szervezte: a demokrácia emlékünnepét diktatúrák születésnapjához csatolta. Március mai ünnepére néhány hónapja még népszavazást akart beiktatni a kormány, mostanra beéri azzal, hogy a forradalom és a nemzeti függetlenség gondolatával egybeforrt napot az uniós csatlakozási kampány szolgálatába akarja állítani. Úgy másfél évtizeddel ezelőtt azt hallottuk az állami ünnep szónokától, hogy "Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!" Iszonyú volt és abszurd, az orosz fegyverekkel levert szabadságküzdelem emlékét jelképező napon, orosz megszállás idején, még akkor is, ha ez az utalás önmagában nem volt butaság. Csak hát a hely és az idő, ahol és amikor elhangzott volt képtelen és stílustalan. Távolról a Kossuth-térre vonult tüntetőket leelvtársozó Nagy Imre baklövését idézte, s tanúskodott arról a mérhetetlen rombolásról, amit a diktatúra még a jó szándékú reformerek gondolkodására is gyakorolt.
Mert március 15-én a tekintetünket semmilyen helyzetben és pillanatban nem akarjuk máshova vetni, mint éppenséggel Pest-Budára. Még Brüsszelre sem. Minden árukapcsolás sunyi és kegyeletsértő. Az ilyen sandaság, mert ez az ünnep, ahogy a szabadság, oszthatatlan, csak egy következménnyel járhat: kompromittálja azt, aminek legitimálására szánták. És ezzel leleplezi azokat, akik - ne féljünk kimondani - szent érzésekkel manipulálnak. Ezért érezhetjük mi, ritkuló hajú, deresedő fejű, pártállami veteránok, hogy március 15. az ifjúság ünnepeként ismét a miénk is. De nem tudunk igazán örülni ennek, ha ilyen árat kell fizetnünk vissza-fiatalodásunkért.
Gróh Gáspár
! Pláne, ha szívet melengető tudnivalókat tesznek hírré!
Poén volt, de azért félig komoly.