Kádár gratulált, majd Moszkvába repült elárulni őket

Képzeljünk el egy 16 éves fiúgyereket, aki a háború végét úgy éri meg egy németországi koncentrációs táborban, hogy a csodával felérő módon életben marad. Ám a családból csak egy szál maga. Édesapját még a deportálás előtt Magyarországon vitte sírba egy szívroham. Arra a hírre, hogy a falubeliekkel együtt neki is mennie kell. Édesanyját a koncentrációs táborban ölték meg. Nővérét a szökés után elfogták, majd a birkenaui haláltábor kapuja mellett felakasztották.
A 16 esztendős fiút a szovjet hadsereg katonái szabadították ki. Kalandos úton került haza. Hónapokig tartott az út a Duna mentén. Társaival vándorszíntársulatot szervezett. „Menet közben” vidám jelenetekből álló előadásokkal szórakoztatták a háború után elalélt német, osztrák és magyar embereket. A rögtönzött előadások belépődíja élelem volt: tojás, szalonna, kenyér.
Angyal István, mert róla van szó, a múltat végképp el akarta felejteni. Hitt az 1945 után bekövetkező, felhőtlennek látszó jövőben: egy tiszta, szép Magyarországról álmodott, ahol az emberek nem félnek egymástól, megbecsülik egymást, és tehetségük alapján méretnek meg.
Kommunista lett. Egyetemista. Ott a történelem évszázados titkaiba akart bepillantani. Közben színjátszó csoportot alapított. Beleszeretett a legtehetségesebb 16 éves lányba, akit a színiakadémiára is felvettek. Ám a fiatal lány büszkesége nem bírta el a színészjelöltek ármánykodásait. Dunaújvárosba, a későbbi Sztálinvárosba kerültek, ahol egykori arisztokraták, börtönből frissen szabadultak, a nyilvános házak becsukása után oda vezényelt prostituáltak, lázadó szívű diákok, továbbá saját műhelyeikből kikergetett iparosok lettek a társaik.
Viszont kiemelt órabér, kivételes élelmiszerellátás járt a zsigerekig megfeszített munkáért. Angyal István vasbetonszerelőnek állt be. Hamarosan brigádvezetővé lépett elő. Felesége, a tegnapi színinövendék, társaival együtt egy hét alatt, szinte éjjel-nappali munkával felhúzott egy jókora lakóépületet, és jöhetett a hét végén Rákosi megnézni.
A gyors eszű, kiváló pszichológiai érzékkel megáldott brigádvezetőt alig 25 évesen „kiemelik”, és a Ferihegyi repülőtér építésvezetőinek egyike lesz. Felesége azonban nem követi a férjét. Állandó veszekedések után – egyik sem enged a másiknak – elválnak. Az asszony magánál tartja a gyereket.
1956. október 23-án Angyal István is részt vesz a Rádió ostromában. Az október 25-i, vérbe fojtott, Parlament előtti tüntetésen csak jó angyalai mentik meg az életét, ő viszi ugyanis a nemzeti színű lobogót. Ekkor már a forradalom egyik legendás gyújtópontjának, a Tűzoltó utcai felkelő csoportnak a parancsnoka. A Corvin köz és a Kilián laktanya közvetlen közelében alakították ki a sündisznóállásukat. Egyetlen szovjet katona, tank sem törhetett át rajtuk.
A Tűzoltó utca forradalmi csomópont az Üllői út, Haller utca, Mester utca és a Ferenc körút négyszögében, hiszen felfogja a Buda felől, a Szabadság híd irányából újra meg újra támadó szovjet egységeket. Angyal István még építésvezetőként ismerte meg ezt a környéket. Raktárai voltak a IX. kerületben, és október 23-án délelőtt éppen arra vitte hivatalos útja... A véletlen, a sorsszerűség, vagy az eleve elrendelés vezette oda.
A forradalom hírére nemcsak a maga néhány emberéből, hanem a környező iskola ipari tanulóiból, azután az önként jelentkező munkásfiatalokból és diákokból hamarosan százfőnyi szabad csapatot szervezett, két hozzájuk csatlakozó fiatal Katonatiszt – csak a keresztnevük alapján ismerték egymást: Tibi és Sanyi – szakszerű stratégiai ismereteivel.
Főhadiszállásuk a Tűzoltó utcai pártgarázs volt. Megfelelő gépkocsiparkkal, szerelő műhellyel, tágas helyiségekkel. A konyhától a lakóhelyeken át a kötözőhelyig, néhány óra alatt, minden szükséges dolgot ki tudtak alakítani. Még önkéntes orvosnak is beállt valaki, aki a legnagyobb tűzharc idején Rákosi Mátyás páncélozott autóján „házhoz” érkezett.
Kik voltak a Tűzoltó utcaiak, akik a kezdeti százból november 4-e utánra hétszázötven fős csapattá alakultak? Pesti srácok. Sok közülük a környező utcákban lakott. Vacsorázni hazamentek a szüleikhez. Reggelre azonban visszatértek, puskástól, géppisztolyostól. A csapat tagjai becenevükön szólították egymást. Volt Hegesztő, aki a legforróbb percekben is kiválóan manőverező gépkocsivezetőnek bizonyult, Szöszi, a kivételes gyorsaságú gépfegyveres, Bőrmellényes, aki állandóan telefonügyeletes volt, hiszen egy hozzájuk csatlakozó szovjet tiszt segítségével olykor még fegyverszüneti üzeneteket is válthattak a támadókkal. Azután Mozis, aki a Corvin filmszínház október 23-i utolsó előadása után nem hazament, hanem ide tévedt. Az 55 esztendős Papa volt a legidősebb közöttük, aki a garázsőr szerepét vállalta. A vörös hajú Göndör talán a legmerészebb harcosnak számított. Röfi a mérnök, aki a fegyverek javításával foglalatoskodott. A lányok közül Malterkeverő Rózsikát említjük meg, aki nemcsak a legveszélyesebb posztokon állt őrt, hanem közelharcokra is vállalkozott. Az agytröszt szerepét Angyal István mellett Olaf, a filmrendező, meg Szirmai Ottó, a Rádió dramaturgja játszotta. Utóbbi összekötő volt az írószövetség és a Tűzoltó utcaiak között.
És eljött a forradalom győzelmének napja. Közben a Tűzoltó utcai parancsnok fegyveres kísérőivel több ízben is tárgyalt Nagy Imrével és Kádár Jánossal. Kádárnak annyira megtetszett a kommunista forradalmár Angyal István kiállása, hogy megígérte – ez még október 30-án történt –: ellátogat hozzájuk. Személyesen akar meggyőződni a helyszínen – mondta – a bátor, maroknyi forradalmi csapat helytállásáról. A találkozót néhány nappal későbbre ígérte. November 3-án délután, rangos gépkocsijaikkal érte is mentek a Tűzoltó utcaiak, ám a parlamenti őrség tagjai zord hangon közölték: Kádár János nem tartózkodik az épületben...
November 4-e hajnalától újra felvették a harcot, de csak néhány napig tudták tartani magukat a túlerővel támadó, a csoportos harckocsioszlopok eget-földet ostromló tűzerejével. November 9-én hajnalban, virradat előtt, az életben maradottak szétszéledtek.
Egy kisebb csoport – Angyal Istvánnal az élen – a Péterfy Sándor Utcai Kórház felé vette az útját. A forradalmi parancsnoknak ekkor már súlyos tüdőgyulladása volt. Az orvosok gondos ápolással, gyógyszerezéssel azonban hamarosan talpra állították, így aztán ismét részt vehetett – most már a föld alatt szervezett – ellenállásban.
November 16-án vagy százötven fegyveres, kádárista pufajkás szállta meg a kórházat, és Angyal István is elfogták. A 28 éves férfi leszámolt a sorsával. Kihívta maga ellen a forradalmat eltipró erők gyűlöletes haragját.
Darvas Iván, a tegnap még Liliomfit játszó, angyalarcú színész a „pokol előszobájában”, az ügyészség zárkájában találkozott a Tűzoltó utcaiak akkor már legendás hírű parancsnokával. Angyal István keserű hangon, filozofikus nyugalommal beszélt a csalódásról, amely áthatotta egész énjét. Nem akart tovább élni. Tibivel, a katonatiszttel, hosszú hónapok után, véletlenül került össze a Kisfogházban egy sétán. A tegnapi honvédtiszt suttogva kérdezte meg Angyal Istvántól: miért nyírták fel olyan magasan hátul a haját? A forradalmár hangosan válaszolt: azért, hogy ne legyen sok gondja a hóhérnak...
A több száz Tűzoltó utcai felkelőből tizenhetet ültettek a vádlottak padjára. Ketten kapták a legsúlyosabb ítéletet: Szormai Ottót, a rádióst és Angyal István, a parancsnokot halálra ítélték. Unottan, hivatalból tette fel a vérbíró Tutsek a kérdést: kér-e kegyelmet? Angyal sikoltva kiáltotta: akasszák fel, nem tud sem madárfütty, sem virágok nélkül élni. A jegyzőkönyvet vezető, törékeny fiatal asszony elsírta magát.
Szülőfalujának, a Békés megyei Magyarbánhegyesnek népe, ahonnan a családot 1944-ben elhurcolták, csak évtizedek múlva, a rendszerváltozás után tudta meg Angyal István tragikus sorsát. Az egykori iskolatárs, Kecskés Illésné Forgó Etelka így emlékezett rá: „Csinos fiú volt, kedves pajtás, mindnyájan szerettük... Amikor elhurcolták őket, a többi faluból is, se vége, se hossza nem volt a menetnek... Márk napja volt, búzaszentelés napja. Mi kinn kapáltunk a kövesút mellett. Onnan láttuk, hogy viszik őket...”
Angyal Istvánnak 1958. december elsején, 11 óra 24 perckor állt meg a szíve.

Kiket temetnek szombaton?

--------------------------------------------------------------------------------

Szombaton, március 23-án temetik az 1956-os forradalmat követõ megtorlás négy áldozatát, az ún. "mosonmagyaróvári perben" halálra ítélt hét mártír közül négyet. Név szerint:
Czifrik Lajos (Mosonmagyaróvár, 1914 - kivégezték Gyõrött, 1958. január 15-én),
Kiss Antal (Diószeg, 1933 - kivégezték Gyõrött, 1957. december 31-én),
Weintráger László (Mosonmagyaróvár, 1928 - kivégezték Gyõrött, 1958. január 15-én),
Zsigmond Imre (Doborgazsziget, 1924 - kivégezték Gyõrött, 1957. december 31-én).
Ugyanebben a nagy vidéki terrorperben halálraítélt és kivégzett másodfokú vádlott Tihanyi Árpád gyõri tanár földi maradványait - a kõhidai rabtemetõbõl történõ exhumálását követõen - méltó módon eltemették a közelmúltban, Gyõrött.
S a "mosonmagyaróváriak" temetését követõen kerül sor 24-én vasárnap Szigethy Attila, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke méltó eltemetésére szülõvárosában, Kapuvárott.
Kik is voltak õk, és miért végezték a bitón 1957 végén és 1958 elején és miként kerültek közös, jeltelen sírba egy határszéli, elhagyott, elvadult rabtemetõbe - Sopronkõhidára?
Hosszú, és igen szomorúságos történet ez, sok - máig élõ - szereplõvel, közöttük dr. Gyepes István gyõri bíróval, aki halálra ítélte õket, dr. Grátz ügyésszel, aki halált kért a szegény "nekivadult, fasiszta briganti" fejükre... Ezért röviden csak a legfontosabbakat.
1957 tavaszára már kialakult és megszilárdult a koncepció, hogy 1956. október 23. és november 4. között "ellenforradalmi lázadás" volt Magyarországon, amely ellenforradalmi lázadás okait és elõzményeit az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. december 5-i határozata négy pontban foglalja össze vezetõ okként a nyugati imperialisták magyarországi beavatkozását jelölve meg.
"1956. október-novemberi magyarországi ellenforradalom külsõ és belsõ szervezõi és elõkészítõi rendkívül fontos szerepet szántak Gyõr-Sopron megyének... ketté akarták szakítani hazánkat a Duna vonalán s a nyugati rész központja Gyõr lett volna... Gyõr az ellenforradalom második fõvárosává vált" - idézem a gyõri "kis fehér könyv" bevezetõjébõl. (Az ellenforradalom támadása Gyõr megyében címû pamflet, Kossuth Könyvkiadó, 1958.)
Nos, ha ellenforradalom volt, akkor vannak ellenforradalmárok is! Ha volt "bûn", akkor "bûnözõk" is vannak. Majd lesznek! És "produkáltak" is 14 vádlottat, hogy egy monstre kirakatperben elítéljék õket, közülük hetet halálra! Ártatlanul! Hisz valamennyien abban a tudatban maradtak idehaza (elmenekülhettek volna, nyitva volt a határ!), hogy "nem csináltunk semmit, miért meneküljünk."
Szegény Gulyás Lajos a kivégzett levéli református lelkész még perrel fenyegette a Kisalföld címû megyei lapot, amikor elsõ kirohanását intézte ellene!
Megjegyzem: ezen a májusi országgyûlésen megfosztották képviselõi mandátumától Szigethy Attilát is, akit már korábban letartóztattak Kistölgyfán, az igazgatói irodában.
"Az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatban olyan politikai és erkölcsi magatartást tanúsítottak, hogy maguk is érezték, méltatlanokká váltak a nép bizalmára, ezért lemondtak mandátumukról" - hazudja azután Rónai Sándor házelnök.
Elsõfokon, Gyõrött a Megyei Bíróság különtanácsa elõtt, (tanácsvezetõ bíró Gyepes István, ügyész Grátz Endre) lefolytatott pernek 14 vádlottja volt.
Sorrendben: Földes Gábor, a gyõri Kisfaludy Színház fõrendezõje, Tihanyi Árpád, gyõri tanár, Gulyás Lajos, levéli református lelkész. A három fõvádlottat a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bûntettével vádolták. Dr. Varga Ernõt, a mosonmagyaróvári mezõgazdasági akadémia igazgatóját a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel bûntettével, míg Kiss Antalt, Weintráger Lászlót, Szalai Ferencet, Czifrik Lajost, Zsigmond Imrét, Molnár Ferencet, Kóródi Károlyt, Jurik Antalt, Fekete Istvánt, és Sipos Dezsõt egy-két-, illetve három rendbeli gyilkossággal vádolták. (A három zöldávós tiszt meglincselésével: miután a mosonmagyaróvári laktanya elõtt - egészében mindmáig nem tisztázott körülmények között - vérengzést vittek végbe a zöldávósok; a fegyvertelen tömeg közé lõttek. (...)
Jellemzõ, hogy a bûnper kezdetén "egy magyar anya" levelet ír a Kisalföldnek (szerkeszti a Szerkesztõbizottság, Gyõr, Sztálin u. 3.), melyben õ is elítéli a "mosonmagyaróvári ellenforradalmi" gyilkosságokat, ám kéri, hogy a bíróság legyen a vádlottakkal szemben szigorú, de könyörületes, mivel õk is magyarok, és elég magyar vér folyt eleddig is. Az újságíró válaszol: ... "Próbált volna csak Ön odaállni a nekivadult fasiszták elé októberben. Ezek megvadult fasiszták, megkapják méltó büntetésüket!" (Polgár Miklós: "Levél egy dolgozó magyar anyához")
Mit is írjak? Megkapták! Mind a hetüket (másodfokon a pesti katonai bíróság Kiss Antalt is halálra adta, aki Gyõrött "csak" életfogytiglant kapott). Gyõrött, a bíróság udvarán húzták bitóra négyüket, 1957. december 31-én hajnalban, majd hármójukat két hétre rá, január 15-e dermesztõ hajnalán.
Hogy azután elnyelje tetemüket (gyilkosaik szándékai szerint mindörökre) Sopronkõhida elhagyott rabtemetõje. Ide rejtették õket deszkakoporsóban, alig egy méterre a föld alá, két sírban fejtõl-lábtól: sorban egymás mellé.
Úgy, ahogy tavaly nyáron - hosszas ásatás-kutatás után - az exhumálásukkal megbízott gyõri régészek végül is reájuk találtak.
Most - több mint 30 évvel államilag törvényesített meggyilkolásuk után - családtagjaik, a magyarság, Nyugat-Magyarország népe végre méltó módon örök nyugalomra helyezi az õ "nekivadult fasisztáit", a mi '56-os forradalmunk szerencsétlen, szomorúságos áldozatait, mártírjainkat. Õszintén remélve, hogy most már örökre fölhasad itt a felejtés fátyla, emlékük élõ lesz, életük és tragikus végük pedig mindannyiunk közös tanulsága.

„A baloldal baloldala”. Dokumentumok a születő Kádár-rendszer tiszavirágéletű kommunista
ellenzékének [Táncsics Mihály Kör] történetéhez [Bev. és közread.] Pór Edit, Cseh Gergő Bendegúz.
Társadalmi Szemle. 1994. 10. sz. 84–94. p.

BARÁTH MAGDOLNA: A Belügyminisztérium „megtisztítása” a volt ÁVH- soktól, 1956-1962. In:
Évkönyv 7. 1999. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Standeisky Éva, Rainer M. János. Budapest,
1956-os Intézet, 1999. 95-108. p.

BARCZA JÓZSEF: Az 1956-os forradalom megtorlása a Magyarországi Református Egyházban. A diktatórikus egyházpolitika. Confessio. 1994. 1. sz. 90–103. p.

„A belső reakció elleni harc néhány kérdéséről”. Dokumentumok. Beszélő. 1997. 2. sz. 77-83. p.
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1960. június 21-án megtárgyalta a Belügyminisztérium jelentését; a dokumentum a jegyzőkönyvet tezzi közzé.

Belügyi feljegyzés és MSZMP-döntés Mérei Ferencről, 1958. [Bev. és közzéteszi] Litván György. Élet és Irodalom. 1998. aug. 28. 7. p.
Két dokumentum Mérei Ferencről a Történeti Hivatal irataiból. Az állambiztonság feljegyzése
(1958. június 12.) és javaslata, hogy Mérei Ferencet távolítsák el a pedagógia területéről; Kállai Gyula
egyetértő válasza.

BERKI MIHÁLY: A tizenkét napos szabadság ára. Budapest, Szerző, 1997. 202 p.

BERTALAN PÉTER: A Kádár-rendszer egyházpolitikája Somogy megyében a levéltári források tükrében, 1957-1959. In: Somogy megye múltjából. Szerk. Bősze Sándor. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1998. 229-248. p. (Levéltári évkönyv 29.)

BETLEN OSZKÁR: Betlen Oszkár rendőrségi tanúvallomása a Szabad Nép szerkesztőségében létrejött „jobboldali csoportosulásról” és 1956-ról. [Bev. és közread.] Litván György. In: Évkönyv 6. 1998. Szerk. Litván György. Budapest, 1956-os Intézet, 1998. 243-251. p.

BÉKÉS CSABA: A kádári külpolitika, 1956-1968. Rubicon. 1998. 1. sz. 19-22. p.

BÍRÓ EUGÉNIA: Száműzetésben. Budapest, Littoria, 1994. 251 p.
Rákosi Mátyás.

A budapesti Rendőrfőkapitányság újjászervezése, az MSZMP helyi szervezeteinek létrehozása és harca a párt politikájának következetes megvalósításáért, 1956. nov. 4.–1957. június 30. Rebellitás. 1994. 10. sz. 65–68. p.

Bűnhődés bűntelenül. Szerk. Fejér Dénes, Micheller Magdolna. Előszó Somlyai Magda. Budapest,
POFOSZ, 1996. 601 p.

Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. Nyíregyháza, Jósa András Múzeum. Összeáll. Dikán Nóra.
1/1. A nagykállói járás. 1993. 204 p.
1/2/1. A mátészalkai járás. 1993. 204 p.
1/2/1. A mátszalkai járás. 1993. 453 p.
1/3. A fehérgyarmati járás. 1993. 496 p.
1/4. A kisvárdai járás. 1993. 400 p.
1/5. Nyíregyháza. 1993. 532 p.
1/6. A vásárosnaményi járás. 1994. 273 p.
1/7. A csengeri járás. 1994. 227 p.
1/8. A nyírbátori járás. 1994. 465 p.
1/9. A nyíregyházi járás. 1996. 393 p.
1/10.A tiszalöki járás. 1996. 293 p.
1/11. A baktalórántházi járás. 1997. 254 p.

Az 1956-os magyar forradalmat követő politikai megtorlás áldozatainak névsora. Beszélő. 1994. 24. sz. 27–29. p.

Az ’56-os politikai perek. Rubicon. 1995. 6–7. sz. 42–46. p.

ABOD LÁSZLÓ: „Vidéken nagyon komoly verések, kínzások fordultak elő”. Az interjút kész. Molnár
Adrienne. In: Beszélő évek. A Kádár-korszak története. 1. rész. 1957-1968. Szerk. Révész Sándor. Budapest,
Stencil Kulturális Alapítvány, 2000. 21-24. p.

ADRIÁNYI GÁBOR: Miért és hogyan hagyta el Mindszenty József a budapesti amerikai nagykövetséget? In:
Mindszenty József emlékezete. Szerk. Török József . Budapest, Márton Áron Kiadó, 1995. 73-89. p. (Studia
Theologica Budapestinensia. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozata 13.)

ANGYAL ISTVÁN: Angyal István saját kezű vallomásai, 1956. december. Közli Eörsi László. In: Múltunk.
1995. 4 . sz. 133-182. p.

Én nem utállak - én köszönnék.
Kis tökfilkó vagy, mint a többi,
akiknek, hogy a fém kiváljék,
a salakért kell létrejönni.

S mert téged is kohóba vetnek,
s a tűz, mert mar és összeéget,
a csak eszköze vagy egy zord istennek -
emberbajtársnak tartalak téged.

Az én sorsom is fájó, dőre;
ha fölizzom, pöröllyel vernek.
Így leszek csikorgó küllője
vérpadra vivő szekereknek.

S hogy véres pénzért hited adod?
Mihaszna vagy csak; nem bánt senki.
Csak homlokod túl szűkreszabott
a mások sorsát elviselni.

És köszönnék… s tán elűzné a
sok meleg száj a metsző fagyot,
csak ismernéd el néha - néha
a puszta tényt - hogy ember vagyok.

Gyűjtő, Kisfogház, 54.

--------------------------------------------------------------------------------

A Pálos rendnek (Zenéjét szerezte: Ottó Ferenc)

Egybeomlott könny és a vér,
nyílt seb lett az ország,
nyugatra pernyét hord a szél;
tanyák, falvak sorsát.
Csillag sincs, sötét az erdő,
mégis mécsek égnek!
Boldog Özséb szól az első
pálos remetének.

Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

Kicsiny láng a hit, de tiszta
fehér, mint gúnyájuk,
sötét erdő zúgja vissza
csöndes imádságuk.
"Nézz le ránk, kik romok felett
fohászkodunk Hozzád,
áldd meg mind, kik fegyver helyett
kereszted hordozzák!"

Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

S barlang ölén, cellák sötét
mélyén fények gyúlnak.
Népedért szólj, Boldog Özséb,
mondj imát az Úrnak.
Hívd egybe, ki hív és magyar!
Hívd, ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar,
s áldozatra képes!

Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

Vác, 55.

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
- Hallod, Názáreti?
Peregnek az évek...

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
- Hallod, Názáreti?
,,Apámat ne engedd!''

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek:
- Hallod, Názáreti?
Hozzád száll az ének.

Stefka István
Az emigráció létét, szerepét Magyarországon különféleképpen értékelik. Negyven év diktatúra alatt sikerült elhitetni, hogy akik elhagyták a hazájukat, azok egyszerűen disszidens hazaárulók, nem érdemlik meg az óhaza megbecsülését. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a helyzet.

A döntő többség nem szerencsevadászként, kalandvágyból távozott az országból, hanem üldözöttként, fájó szívvel hagyta itt otthonát. Akik el tudtak menekülni a Rákosi-féle totális diktatúrától, majd a kádári megtorlás elől, azoknak szerencséjük volt, mert egyúttal megmenekültek a bitófától, vagy az agyonveretéstől, vagy a hosszú börtön évektől. Természetesen, akiknek volt mitől tartaniuk és itthon maradtak, a nemzet köszönetét érdemlik. Három olyan embert mutatunk be a Németországban élő magyar ötvenhatos emigránsok közül, akiknek menekülniük kellett. Mannheim, Heidelberg környékén élnek. Mindhárman elmúltak már hetvenévesek, és megbecsült tagjai a német társadalomnak. Már nyugdíjasok, Csaszkóczy Emil egy gyógyszergyár munkatársa volt, Csizmadia Zoltán Ludwigshafen vegyipari konszernének volt vezető közgazdásza, Velten Armand Mannheimi volt kutató és fejlesztő gépészmérnök.

Csaszkóczy Emil a Heidelberg melletti hirschbergi dombokon, a híres borvidéken lakik. A szép családi ház szobái ezer kilométerre Magyarországtól a hazára emlékeztetnek. Az előszobában magyar huszár szablya, a nappaliban és a hálószobában magyar könyvek sokasága, a falon a magyar címer, az asztalon unicumos üveg. Az úgynevezett fehér könyv, amelyet az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtása után adott ki a kádári hatalom Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel, egyebek közt felsorolja, hogy kiket szabadítottak ki az „ellenforradalmi erők” a börtönökből. A sok név között olvasható Csaszkóczy Emil, Horthy Miklós ezredesének fia, akit 1955-ben államellenes szervezkedés miatt ítéltek el.
– Miért ítélték el?
– Ez volt a hírhedt vérbíró, Jónás egyik utolsó ítélete, tíz évet kaptam államellenes összeesküvés szervezésének vezetéséért. Akkor huszonhét éves voltam.
– Az ítéletnek volt valami alapja?
– Az akkori törvények szerint igen. Apám a Magyar Katonai Szemlénél dolgozott, mint ezredes, ám a kommunisták hatalomra kerülésével állásától megfosztották, nyugdíját elvették. A származásom minden hátrányát éreztették velem. A második világháború idején hadapródiskolásként tanultam, de a háború után sem szakítottam meg a kapcsolatomat volt kadéttársaimmal. Néhányan úgy gondoltuk, hogy valamit kellene tenni a rákosista őrjöngéssel szemben. Viszont volt közöttünk egy besúgó, egy beépített ember, aki lebuktatta mind a tizennyolcunkat. A hadapródiskolások perében ítéltek el bennünket. A Gyűjtőből kerültem a csolnoki bányába, ahonnan 1956. október 31-én szabadítottak ki bennünket, politikai foglyokat a bányászok közbenjárására.
– Nem sokáig tarthatott a szabadság, hiszen november 4-én a szovjetek és az ávéhások ismét visszajöttek. Részt vett a forradalomban?
– Az első napokban nem lehettem ott, de az élet-halál harcban részt vettem. Barátaim kerestek, volt kadétok, többek között Gérecz Attila is, és november 4-étől a Dohány utcába, a Continental szállóba kerültem, a belváros egyik forradalmi központjába.
– Miért fogott fegyvert? Az már november 4-e hajnalán világos volt mindenki számára, hogy az óriási túlerővel szemben reménytelen az ellenállás.
– Mert láttam, hogy a nálam fiatalabbak is harcolnak. Úgy éreztem, mint tapasztaltabb, katonai ismeretekkel rendelkező embernek közöttük a helyem. Meleg helyzet volt. A Keleti pályaudvar felől, a Rákóczi úton jöttek a tankok. Egy darabig védtük a Szabad Nép-székházat, de aztán kénytelenek voltunk áttenni helyünket a Dohány utcába. Közel voltunk a Rókus-kórházhoz, a Rókus kápolnához. Óriási harcok voltak ott. Szegény Gérecz Attilát is eltalálta egy páncélos.
– Miért említi Gérecz Attilát ilyen gyakran?
– Mert a hadapródiskolában osztálytársam volt, jó barátom. Híres sportoló volt, öttusázó. Ő is börtönbe került, Vácra, ahol írta a verseit, és a Füves kertnek, a börtönverseknek volt a szerkesztője Tollas Tiborral. Verseiket, fordításaikat vécépapírra írták. Kevesek közül ő volt az, aki meg tudott szökni Vácról. A Szabad Nép székháznál és a Continental szállóban ismét együtt voltunk. Azzal számoltunk, hogy a szovjet tankok a Rókus-kórháztól, a Rákóczi útról ki akarnak bennünket füstölni. A harc hevében Gérecz Attila géppisztollyal át akart szaladni a Dohány utcából egy mellékutcába, akkor érte a géppuska sorozat. Kiáltottam utána: – Attila ne menj, várd meg a sötétséget! Nem hallgatott rám. Egy kapuban, a környékbeliek keze között halt meg. Még egy napig tartottuk magunkat, de aztán harcostársaimmal menekülnünk kellett.
– Ezzel véget ért az ön számára a forradalom?
– A harcok igen. Néhány hét múlva keresni kezdtek a lakásomon a börtönből. Tudtam, ha maradok, újra lecsuknak és még rosszabb is történhet, így nem volt más választási lehetőségem, mint elindulni Nyugat felé. December 1-jén Ausztriába kerültem, majd Nyugat-Németországba. Ekkor kezdődött a mozgalmi életem, mert én lettem a németországi ezerkétszáz menekült magyar diák első elnöke. A németek nagyvonalúak voltak, ugyanazt az ösztöndíjat kaptuk, mint a német diákok.
– Hová került?
– Heidelbergbe, ebbe a nagy múltú egyetemi városba. Az orvosi egyetemre jártam, de amikor végeztem, nem praktizáló orvos lettem, hanem gyógyszerész, egy nagy mannheimi vállalatnál.
– Milyen volt ez a mozgalmi élet?
– A Magyar Diákszövetségnek helyi csoportjai voltak a különböző városok egyetemein, ahol vezetőséget választottak. Évente kétszer összejöttünk tanácskozásra. Egyrészt képviseltük az érdekeiket, másrészt minden évben megemlékeztünk október 23-ára, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára. A heidelbergi megemlékezésekre többször eljött a baden-württembergi kultuszminiszter is, aki beszédet tartott. November 4-én mindig elhelyeztük a koszorúnkat a hősök sírjánál. Amikor Nagy Imrét kivégezték, 1958. június végén a német diákokkal együtt Bonnban a szovjet nagykövetség elé vonultunk, tüntettünk, és tintásüvegekkel bevertük az ablakaikat. Az összejöveteleinkre rendszeresen vendégeket hívtunk, így például Szörényi Éva színésznőt, Tollas Tibort, a Nemzetőr főszerkesztőjét, és kint élő híres sportolókat.
– Most hány '56-os magyar él Mannheim és Heidelberg környékén?
– Akik 1956-ban jöttek ki, azok közül tízen vagyunk. Persze, akik később jöttek, azokat is magunk közé fogadtuk. A diákszövetség után megalakítottuk a Mannheim-Heidelberg környéki baráti kört, körülbelül hatvanan-hetvenen jövünk össze. Szabály volt, hogy egymás között csak magyarul beszélhetünk.

Csizmadia Zoltán nyugdíjas közgazdásszal weinheimi otthonában beszélgettem. A szőlőhegyről lehet látni Mannheim-Ludwigshafen hatalmas gyárkéményeit és Speyer templomtornyait. Itt is minden Magyarországra emlékeztet. A sok magyar nyelvű könyv, a székely hímzések, az előszobában a nemzeti színű zászló. Az 1956-ban Nyugaton megjelenő magyar nyelvű újság, a Nemzetőr egyik alapítója emlékezik vissza. Fiatal éveit Csizmadia Zoltán is a váci börtönben töltötte.
– Huszonkét évesen, 1952-ben kerültem a váci börtönbe. Kreált perben, a Nyugatra való szökés szándékáért ítéltek el nyolc évre. A valóság azonban az volt, hogy még meg sem kíséreltem a disszidálást, csak tudtam arról, mint sorkatona, hogy társaim közül néhányan el akarják hagyni az országot.
– Tehát azért ítélték el, mert nem jelentett?
– Azért. A nyolc évből aztán öt év lett, mert jött 1956, a forradalom. Vác tanulságos volt számomra. Szörnyű volt a folyamatos éhség, félelem a haláltól, mert sorban végezték ki az embereket. A börtön – Ady szavaival – tényleg a „halál szárítója” volt. Amikor a dízelmotorokat bekapcsolták, tudtuk, hogy ismét egy embert küldenek a másvilágra. A börtönparancsnok, Lehota ezredes már a Rajk-perben is nevezetes verőlegény volt. Nekünk azt mondogatta: a legnagyobb problémája az, kap-e elég meszet, hogy bennünket elfedjen kivégzésünk után. Gonosz ember volt. Hóman Bálintot, a haldokló volt kultuszminisztert ágyhoz láncoltatta. Vörös János vezérkari főnökkel és több tábornokkal voltam egy folyosón. Lajtos Árpáddal, a Szent László-hadosztály vezérkari főnökével kerültem jó barátságba, egy cellában ültünk. Végül is a váci lakosság szabadított ki bennünket.
– Miután kiszabadult, hová ment?
– Győrbe, ahol csatlakoztam a szabadságharcosokhoz és tolmácsként segítettem az Ausztriából érkező vöröskereszteseknek, újságíróknak. November végén még meglátogattam Pápán a szüleimet, elbúcsúztam tőlük, mert tudtam, hogy menekülnöm kell, különben visszavisznek a börtönbe. Ausztriába szöktem. Bécsben Tollas Tiborral 1956. december 1-jén megalapítottuk a Nemzetőr újságot, amelybe vezércikkeket írtam. 1957. január 15-én jelent meg a Szégyen újabb éve című írásom, amiben utaltam a szovjet leigázásra, és arra, hogy visszatértek a kommunisták a hatalomba. 1960. március 15-én megjelent a Brutus éve vezércikkem, amely már arról szólt, hogy Nyugaton is elárulták a magyar szabadságharcot. Úgy láttam, hogy a hivatásos újságírásnak számomra nincs értelme, ezért már 1957-ben elmentem Olaszországba és beiratkoztam Rómában a politika– és a közgazdaság tudományok egyetemére. 1962-ben a doktori disszertációmat a Rákosi-diktatúráról és a forradalom kitörésének okairól ott írtam.
– Miért nem maradt Olaszországban?
– Nem volt akkoriban ott munkalehetőség. Végül is Németországba, a világ egyik legnagyobb vegyipari központjába, Ludwigshafenbe mentem, ahol azonnal kaptam munkát. Mint közgazdász a vezérigazgató mellé kerültem, a legszűkebb környezetéhez, az agytröszthöz tartoztam csaknem harminc évig. Mivel olaszul, németül és angolul perfektül beszéltem, így húsz országgal tartottam az üzleti kapcsolatot, Brazíliától, Chilén át egészen Szingapúrig. A németek nagyon megbecsültek.
– És a magyarok?
– 1975-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának XIII./1975-ös határozatában, Losonczy Géza aláírásával megfosztottak a magyar állampolgárságomtól több társammal együtt a következő szöveggel: „… ezek a személyek, így Csizmadia Zoltán (… a külföldön tartózkodó bűnöző életmódjukkal, illetve az állampolgári hűség súlyos megsértésével a magyar állampolgárságra érdemtelenné vált”. Vagyis állampolgárságomtól mint bűnözőt akkor fosztottak meg, amikor vezető beosztást töltöttem be világ legnagyobb vegyipari cégénél.
– Csak az állampolgárságától foszthatták meg.
– A magyarságomtól nem lehetett. Egy József Attila-sort idéznék: ”Szeretlek, Te édes mostoha!” A hazámmal emiatt nem szakíthattam meg a kapcsolatomat. Rendszeresen járok haza, ismét magyar állampolgárként. Büszke vagyok arra, hogy mint a 465D951-es számú hajdani rab 2000. október 27-én én mondtam a beszédet a váci börtön falán elhelyezett emléktáblánál az 1956-ban kiszabadult politikai elítéltek emlékére.

Az 1956-os győztes forradalom utáni szabadságharc november negyedikétől a szovjet hadsereg, páncélosok és elsősorban a korábbi terrorisztikus gyilkos hatalom ellen küzdött. Attól a negyvenhét évvel ezelőtti vasárnapi hajnaltól kezdve. És az elkövetkezendő napokban több száz harcoló halt meg, mint akikről tanúbizonyságot tett később a Kerepesi temető 22-es parcellája, amikor még két évtizeddel ezelőtt ott rogyadoztak a megmaradt sírok, és a kopott fejfákról le tudtuk olvasni, hogy a hazáért, a szabadságért, örök fájdalomként november 5-én, 6-án, 7-én halt meg a tizenhárom éves kislány és a tizenöt éves kisfiú, az öreg munkás és a forradalom oldalára átállt honvéd.

Ma már, a rendszerfordulás utáni egyenlő-lapok csak a dátumokat jelzik. De így is örök mementó lett az a negyvenhét évvel ezelőtti hétfő, kedd, szerda. Mint egy szabadságát kivívni, függetlenségét visszaszerezni akaró nemzet ellen indított gyilkos támadás. Amelyik semmivel sem volt különb a németek által elpusztított francia Oradur, vagy a cseh Lidice ellen indított vérengzéseknél, a II. világháború alatt. A vérengző terror egyforma. Embereket gyilkol, épületeket pusztít. Kiváltképpen, ha ehhez még belső segítséget is kap. Mert azon a november 7-i szerdai napon, talán a történelmileg hamisan feltupírozott szovjet nagy októberi szocialista forradalom emlékére, Moszkvából visszatért Kádár Csermanek János, az immár megalakított Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány vezetője, aki negyvenhét évvel ezelőtt megkezdte a mai MSZP elődpártjának, az MSZP-nek az irányítását.

A forradalom elbukott, az MSZMP alig százezres létszámmal működött a csukaszürkébe öltözött pufajkás karhatalmisták diadalittasan és sokszor valóban ittasan, a szovjet tankok fedezetében, és segédletével iszonyú megtorlással mászkáltak az utcákon, részt vettek a későbbi, országszerte zajló sortüzekben. Mert a szabadságharc folytatódott. Bár akkor, a forradalom előtti rendszer emblematikus figurái, Gerő Zinger Ernő, Rákosi Rosenberg Mátyás, vagy az ÁVH-s vezető Péter Gábor alias Eisenberg Benő, szabósegédből lett tábornok, és Lukács Lövinger György filozófus, a 19-es vörös terror gyilkosa elkergetett csikaszként menekültek oda, ahonnan 1945-ben jöttek, Moszkvába.

A negyvenhét évvel ezelőtt megkezdett szabadságharc a rendszerfordulással nem ért véget. Tombol a privatizációnak csúfolt szabadrablás, az államkassza kiüresítése, a földtulajdon külföldi kézre való átjátszása, a brókerbotrányoktól hangos bankvilágunk korrupciós élete, a szétzüllesztett egészségügy vezetőinek ügyködése, a hihetetlenül gyorsan romló életminőségből következő népességcsökkenés. Annak a negyvenhét évvel ezelőtti megtorlás tevőleges vagy csak szellemi utódainak bűnsegédi bűnrészességével. Bekövetkezett, amire negyvenhét évvel ezelőtt senki nem gondolhatott, azokban a novemberi-decemberi hónapokban. Az emlékezethasadás. A tisztességes, jogosan bűnbocsánatot kérő emlékezés szabadságát felváltotta az emlékezés szabadossága. Látszatdemokráciában élünk, és a már 1956-ban bennünket cserbenhagyó nyugat jelenlegi teljes közömbössége mellett menetelünk az Európai Unióba.

És az egészben ez az utolsó állítás a leggyomorfelforgatóbb. A kommunista rendszer az első, amely szemforgató, álságos módon úgy tesz, mintha a társadalmi igazság, az általános erkölcs és jog szerint járna el, ugyanakkor szinte minden esetben bebizonyosodott, hogy vádjaiknak semmi alapja nem volt. Sokszor nem a vád, hanem az el nem követés lett volna bizonyítható, de a bizonyítást is megtiltották.

Színjátékot játszottak, de kinek a szórakoztatására? Akik a szerepeket alakították, vajon maguk is elhitték, hogy a jog nevében cselekszenek, vagy a magasabb célért voltak hajlandók csalni és hazudni, vagy egyéni haszonért? Pszichológusok feladata jellemük vizsgálata.