Szent István szobrot avattak Biharon
2005-08-29

Püspöki szentmisével és királyszobrot avatva ünnepelték a hívők a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye fennállásának ezer esztendejét. A váradi püspökséget az első tíz egyházmegye között még Szent István alapította.

A partiumi Bihar községben lehetett a Szent István alapítású Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye első székhelye 1092-ig, amikor Szent László király a váradi vár területére helyeztett. Ezért a felújított bihari katolikus istenházában emlékeztek meg az eltelt ezer esztendőröl.

- Nem csak a nagyváradi egyházmegye és Biharországnak ünnepe ez, úgy érzem egész Erdély magyarságának ünnepe és az egész romániai magyarságé. Óriási dolog, hogy ezt már meg lehet tenni, senki nem szól bele, nem akadályoz, nem büntet érte - mondta Tempfli József püspök.

Az egyházmegye múltját taglaló Tempfli József megyéspüspök szerint, hazafiságában király, vallásosságában szent volt Szent István, aki tudta, hogy Isten és az igazság útján maradhat hosszú életű a nemzet. A társadalmat manapság megrengető szabadosság közepette is szükség volna hozzá hasonló szentekre - fogalmazott a nagyváradi egyházfő.

Bosák Nándor, debreceni katolikus püspök pedig a közösségi életet formáló szentistváni bölcsességet osztotta meg a gyülekezettel. Ezután Szent István emlékérmeket adományoztak mindazoknak, akik támogatták az első magyar király teljes alakos bronz szobrának felállítását a templomkertben.

A szobor leleplezését követően a Magyar Kormányt képviselő Cseh Áron főkonzul kifejtette: Szent István a keresztény Európában jelölte meg a magyarság útját, ebbe az irányba tekint a Biharon fölavatott szobor is.

Mi a balliberálisok baja Wass Alberttel?

A patkányokat valóban ki kell takarítani ebből az országból!

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9128275&go=47051672

Marosvásárhely - Elutasították a Kossuth-utca nevének visszaállítását
2005-08-30

Tegnap a prefektúra mellett működő, úgynevezett névadó bizottság elutasította a volt Kossuth Lajos (jelenleg Calarasilor) utca eredeti nevének visszaállítását. Ugyanezen az ülésen, amelyen a bizottság magyar nemzetiségű tagjai nem voltak jelen, utasították vissza a székelyvéckei tanács azon javaslatát, hogy a kultúrházat Visky Árpád színészről, a falu szülöttjéről nevezzék el.

A bizottság tagjai: Grigore Ploesteanu történész, Iulian Boldea irodalomtörténész és Viorel Vasies főiskolai tanár, Soós Zoltán régész és Spielmann Mihály történész. A testület két magyar tagja akadályoztatás miatt nem tudott részt venni. Spielmann délután két órakor szerzett tudomást a döntésről. Ő tájékoztatta a Népújságot a részletekről.

- A marosvásárhelyi tanács több mint két éve döntött arról, hogy Marosvásárhelyen a Kossuth Lajos utca visszakapja eredeti nevét. A tanács döntését megfellebbezte egyrészt a polgármester, másrészt a prefektusi hivatal, formai hibákra hivatkozva. A későbbiek során, 2004-től kezdődően többször is összehívták azt a bizottságot, amely a prefektúra mellett működik és amelynek feladata ajánlani a helyi közigazgatási intézményeknek, illetve tanácsoknak az intézmények, utcák, terek nevének megváltoztatására történő javaslatokat. Tehát az ajánlásokban azok az elvárások fogalmazódnak meg, amelyeket a bizottság szerint teljesítenie kell a nevezett személynek.

Érdekes módon, a román nevek esetében semmiféle bizonyítást, semmiféle levéltári dokumentációt, tudományos munkatársi véleményt nem kérnek, azokra minden további nélkül rábólintanak. A Kossuth utca, vagy Visky Árpád esetében azonban a bizottság fenntartásokkal élt.

- Melyek voltak a bizottság fenntartásai, kifogásai?

- Azt vetette fel, hogy a pártállami időkben latartóztatott és meggyilkolt vagy politikai öngyilkosságba menekült Visky Árpád körül a vádak tisztázatlanok, nem lehet biztosan eldönteni, ha a párt ellen vagy a szocialista államrend ellen lázadt. A bizottság három román tagja csak abban az esetben hajlandó Visky Árpád nevére rábólintani, hogyha őt csak a pártellenes tevékenyséért ítélték el. Ha államellenes tevékenységért, akkor nem.

Ezek az urak azt vallják, hogy a szocialista állam jogfolytonosságában a mostani rendszer tökéletes folytatója az 1989 előtti rendszernek. Tehát el sem tudják képzelni, hogy egy pártállami diktatúrában sohasem a pártellenes mozgalmakat ítélték el, hanem mindig az államelleneseket, Lett légyen szó bármiről. Ugyanis ezzel, mintha előre tudták volna, örökre be lehet mocskolni valakinek a hírnevét. Nos, most is ez történt.

- És milyen ajánlást fogalmaztak meg?

- Újra visszaküldték az egészet, hogy a belügyminisztérium levéltára vizsgálja meg.

- Mi a helyzet a Kossuth utcával?

-A prefektus nyomására a bizottság három román tagja eldöntötte, hogy a Ion Antonescu sétány nevét, Vár sétányra változtatja, bár korábban erre nem volt kellő politikai akarat. Ugyanakkor azonban Kossuth Lajossal szemben a román nép érzékenységéről fecsegnek - ezt kell mondanom -, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy valaki is a közemberek közül tudná pontosan, hogy kicsoda Kossuth Lajos és milyen tetteket hajtott végre. A propaganda hatására ezek a történészek, illetve a bizottság tagjai meghajolnak egy olyan vélemény előtt, amely semmi mással nem törődik, csak az ő saját személyes jóhírükkel.

- Mit lehet ezek után tenni?

- Mi úgy látjuk, hogy ebben a felállításban, ahol etnikumok szavaznak egy-egy utca vagy közintézmény nevéről, a kisebbségi nevek, tehát a magyar nevek sohasem fognak sikert aratni, mindig lesz valamiféle jól megalapozott kifogás, amely ezt el fogja hárítani. Nekem az a véleményem, hogy a prefektus oszlassa fel ezt a bizottságot, állítsanak fel egy másikat, amelybe a román, a magyar és a német etnikum három-három tagját jelöljék, és ez a bizottság működjön addig, amíg a közigazgatási törvényben végre életbe lép a teljes önrendelkezés, illetve az, hogy egy közösség akaratát ne lehessen egy öt vagy hat emberből álló bizottságnak egyszerűen áthúzni. Az a véleményem, hogy egy ilyen testületnek, amely a kisebbségek ügyét nem támogatja, nincs értelme hogy működjön. Személy szerint, a továbbiakban addig nem is veszek részt a bizottságban, amíg ebben a kérdésben nem történik változás, illetve egyeztetés.

Népújság
http://www.hhrf.org/nepujsag/

Mata Harinescu, szeress beléjük!
A végén majd még tényleg mi kérünk bocsánatot…
2005. augusztus 26.

Én egészen máson lennék meglepve, mint a Magyar Hírlap rovatvezető-publicistája. Én azon lennék nagyon meglepve, ha Szatmári Ildikó és Szatmári Tibor ügyét nem a magyar titkosszolgálatok szellőztették volna meg, feltéve, ha valóban kémek.

Feltételezésem szerint ugyanis a magyar titkosszolgálatok... felháborodhattak azon, hogy ők lelepleztek és kiutasítottak az országból két román titkos ügynököt, akik – micsoda meglepetés! – a román nemzeti érdekeket szolgálják, szolgálták, szemben a magyar nemzeti érdekekkel, majd ezt követően a két kiutasított letelepedési engedélyt és állampolgárságot kapott a magyar kormánytól.

Ilyen a világ egyetlen másik országában sem fordulhatna elő!

Eugéne Ionesco megint tanulhatna valamit az abszurdról. Csak kezdem unni, hogy Ionesco mester mindig nálunk tanulhatna.

Az ügynek legfőbb és legfájdalmasabb tanulsága ugyanis enynyi: a magyar szocialista internacionalizmus örök és halhatatlan. Miképpen a magyar baloldal határtalan szervilizmusa is.

A helyzet röviden úgy áll, hogy a Szatmári házaspár kém voltát nem cáfolja senki, de nem is erősítik meg. Kivéve persze a román hivatalos szerveket, valamint a Szatmári házaspárt. S e kettő talán nem szorul különösebb magyarázatra. A románok, ha lebuktak, hát hivatásszerűen cáfolnak. Ha az érintettek is lebuktak, naná, hogy cáfolnak.

Ami egyedül magyarázatra szorul, az a hazai média túlnyomó többségének viselkedése. Például miképpen fordulhat elő az, hogy kamerát, mikrofont, diktafont dugnak Szatmáriék orra alá, s azt kérdezik tőlük: tessék mondani, kémeknek tetszenek lenni? Vajon mire számít ez a kretén média? Hogy Szatmári Ildikó kezeit tördelve mindent bevall? Hogy Szatmári Tibor szintúgy, de ő azon is kesereg majd, hogy neje ilyen kikapós természetű? Mire számítanak önök, tisztelt kollégák?

Miért csinálnak médiasztárt két nemzetárulóból?

Ugyanaz a cél vezérli ilyenkor önöket, mint amikor az ügyészségi vádemelés előtt egy héttel – micsoda véletlen! – nyilvánosságra kerül egy felvétel Kulcsár kihallgatásáról, s mivel azon nem Bauer papa módszereivel vallatják a gyanúsítottat, mindjárt az ügyészség ül a vádlottak padjára… Önök tényleg nem szégyellik magukat?

Soha?

Miképpen fordulhat elő ebben az országban, hogy az egyik vádlott, Kerék Csaba, mint valami joviális szakértő, az ügyészséget mocskolja – természetesen a maguk hathatós segedelmével? Miképpen fordulhat elő ebben az országban, hogy a Magyar Hírlap rovatvezető-publicistája leírja ezeket a mondatokat: „De hosszabb távon nem is az az érdekes, hogy ebben a konkrét esetben mi a valóság, végül is csak a hülye hiheti például azt, hogy a román (meg a szerb, meg a szlovák, az ukrán stb.) titkosszolgálat nem próbál meg Magyarországon kémkedni, pláne, hogy nem igyekszik beépíteni valakit abba a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahol az országukat is érintő ügyeket kezelnek.”

Hát ez nem igaz.
Ilyen nincs.

Ehhez képest A kopasz énekesnő hiperrealista, hovatovább naturalista mű. Nem is Ionesco írta, hanem Zola…
Mert vizsgáljuk meg tüzetesebben a fenti mondatokat. Fenti mondatok legfontosabb üzenete, mondhatni végső értelme, hogy a Magyar Hírlap is tudni véli: Szatmári Tibor és finom szájú neje, Ildikó bizony a románok kémje volt.
(A HVG azt is megírta már, hogy a román titkosszolgálat adta össze őket, konspirációs céllal.)

Ám a Magyar Hírlap e tudástól nem felháborodik, hanem összecsinálja magát. Mert mi lesz most? Hát hogyan fognak ebből kimászni a román elvtársak? Hogyan fog ebből kimászni Markó Béla, akinek Szatmári Tibor szintúgy régi jó elvtársa, korábban sajtófőnöke, külügyi tanácsadója, majd pedig budapesti megbízottja volt.

És hogyan fog ebből kimászni a kormány, amelyik letelepedési engedélyt és állampolgárságot ad két román kémnek?

Ezek a kérdések szántogatják a Magyar Hírlap (és a magyar sajtó nagy részének) háborgó lelkét, míg végül rálelnek a megoldásra. Az örök, a régi, a mindig kéznél lévő megoldásra: kenjük el az egész ügyet. Ne a lényegről beszéljünk. Beszéljünk inkább felháborító baromságokat.

Igaz, tisztelt Magyar Hírlap?

Vagy önök tényleg komolyan gondolják, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy NATO-ország kémkedik egy másik NATO-ország után?

Önök tényleg komolyan gondolják, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy EU-tagállam kémkedik egy másik EU-tagállamban?

Tényleg? Tényleg ennyire ostobák, vagy csak ennyire cinikusak és szervilisek?

Önök semmi mást nem akarnak ezzel a cikkel, mint bagatellizálni.

Kémkednek, kémkedünk? Spongyát reá. És az szégyellje magát, aki nyilvánosságra hozza a dolgot.
Hát nem! Ezerszer is nem! Itt még majd súlyos dolgokat kell megmagyarázni. A kémkedést magát – és azt, hogy miképpen kap két román kém állampolgárságot a magyar kormánytól.

Miképpen kap Szatmári Tibor és a román titkosszolgálat által kinézett arája állampolgárságot? Hogyan fordulhat ez elő, amikor a Duna TV szerkesztője évekig tartó megalázó procedúra után is alig kapja meg az állampolgárságot, s amikor amúgy szinte mindenkinek évekig kell erre várnia?

Hogyan fordulhat elő, hogy Szatmári Ildikó ma éppen munkát keres fizikusként Magyarországon? Talán már a helye is megvan? Esetleg a Központi Fizikai Kutató Intézetben, netán valamelyik szupertitkos magyar katonai bázison? Hiszen megígérte, hogy többé nem fog információkat átadni a románoknak… Ezek a kérdések nem izgatják önöket, tisztelt kollégák?

És megsúgok önöknek még egy titkot, tisztelt kollégák: a románoknak kár lett volna egy kémet beépíteni a Határon Túli Magyarok Hivatalába (HTMH) azzal a céllal, hogy megtudják, vajon milyen, az országukat is érintő ügyeket kezelnek ott, s vajon miképpen kezelik ott azokat az ügyeket. Tudják önök, tisztelt kollégák, miért lett volna ez felesleges?

Mert a HTMH éppen azt teszi a 2002-es kormányváltás óta, ami Bukarestnek jó. Bukarest diktál ott kémek nélkül is.

2002 óta az egész magyar kormánypolitikának egyetlen vezérelve van, s ezt még Szabó Vilmos fogalmazta meg mindjárt a kormányváltás után:

„az volt a baj az Orbán-kormánnyal, hogy túlszerette a határon túli magyarságot”!

Bizony ehhez képest fordult 180 fokot a magyar nemzetpolitika – s kezdte el túlszeretni Pozsony és Bukarest igényeit, elvárásait, diktátumait.

Ehhez nem kellett kém, drága kollégák, Szatmáriék másra kellettek.
De elárulom önöknek azt is: huszadrangú probléma ebben az ügyben, hogy Szatmári Ildikó amúgy mely magyar minisztereknek szerzett örömöt azzal a szép szájával. Ez ugyanolyan huszadrangú kérdés, mint hogy az ügyészség miképpen szedte ki Kulcsárból a vallomást.

Azt csak maguk meg a maguk által kiszolgált politikai oldal hiszi, hogy mindig mindent meg lehet úszni, ha elég sokat, elég hangosan és elég arcátlanul hazudoznak.

Bayer Zsolt
MNO

Másfél nappal a tragikus augusztus 23.-i, keddi katasztrófa után, amikor a Korond-Székelyudvarhely-Székelykeresztúr háromszögben történt „égszakadás" kárvallottjait hívtuk telefonon. Volt, aki sírva válaszolt kérdéseinkre, volt, aki lemerülő mobiltelefonjáról csak a kárlistát hadarta el távirati stílusban...

Amint a szemtanúk mondják: ilyen felhőszakadást még a régiek sem jegyeztek fel Udvarhelyszéken: „láttunk mi felhőszakadást eddig is, de ez más - égszakadás volt, percek alatt több méteres dühödt árral hömpölyögtek, áradó folyóvá duzzadtak a kiszáradt árkok is, menekülésre sem volt idő, nemhogy a javak mentésére!"

És íme, amit csütörtökön délelőtt meg lehetett tudni ismerősöktől, lapterjesztő kollégáinktól, vagy - ha sikerült kapcsolatba lépni velük - a helyi polgármesteri hivataloktól (csak a jelentősebb károk és áldozatok!):

- egy malomfalvi és két székelyszentléleki személy holttestét azonosították

Székelyudvarhely

- egy embert elsodort az ár

- víz alá került 800-1000 lakóház

- kilenc utca burkolata megrongálódott

- megsemmisült a Szejke-patak hídja

Farkaslaka

- 9 elhunyt (közülük két nő szentléleki, egy férfi pedig malomfalvi volt)

- 350 lakóházat öntött el a víz, ebből kilenc lakhatatlanná vált

- rengeteg állattetem

Siménfalva

- egy férfi elhunyt

- eltűnt egy, siménfalvi nagyszüleinél nyaraló székelykeresztúri négyéves kislány

- 100 ház került víz alá, öt megsemmisült

Hodgya

- egy férfi vesztette életét

- 32 háztartás víz alatt, állatok pusztultak

- gázvezeték elszakadt

Kobátfalva

- halott: két nő

Felsőboldogfalva

- egy házaspár elhunyt

Korond

- 83 lakóházat öntött el az ár, egyet lerombolt, öt omlásveszélyes

- 9 híd megrongálódott, 2 leszakadt

- 14 embert ki kellett lakoltatni

Bikafalva

- 3 házat elvitt az ár

- 48-50 ház víz alá került

- egy utcát letarolt az ár

- megsemmisült az autóhíd

- 6 csűrt elvitt az ár

- 80 családot érintett a csapás

Nagygalambfalva

- leomlott mind a közúti, mind a vasúti híd

Kisgalambfalva

- 6 családot kellett kiköltöztetni

Székelyszentlélek

- 2 halott

- a környéken 6 eltűnt

Bögöz

- 78 lakóházat öntött el az ár

Medesér

- 5 híd megsemmisült, utak megrongálódtak

Farcád

- 2 híd megsemmisült

Székelydobó

- egy lakás és két gazdasági épület megsemmisült

- elszakadt a földgázvezeték

Kecsedkisfalud

- út megrongálódott, egy csűr leégett (villám)

Udvarhelyszéken az ár :

- kb. 1400-1500 házat öntött el

- 11 híd és gyaloghíd vált használhatatlanná

- 30 hektár termőföld áll víz alatt

- 31 helységben szünetel a villanyáram

- a Székelyudvarhelyt Segesvárral összekötő vasútvonal töltését közel 100 méteres szakaszon mosta el a víz.

Nyílt levél Biró Rozáliához

"(egyre kevésbé) Tisztelt Alpolgármester Asszony!

Hétfő van, éjfél is elmúlt vagy harminc perccel. Az önök által szervezett Ablak Európára cirkusz most ért véget. Önöknek sikerült megmutatni nekünk azt, hogy mi nincs Európában.

Hatvanöt éve élek Váradon. Az itt sosem volt, ami mostanában gyakran előfordul. Éspedig, hogy a városi és a megyei önkormányzat már-már kéthetente szervezi az éjfélig vagy annál is tovább tartó 120-160 decibeles hangerővel terrorizáló sörfesztiválokat, szépségfesztivált meg efféle Európa Ablakot.

Teszi ezt hol a központban, hol a stadionban.
Kitől kapták Önök a felhatalmazást, a jogot erre a hivatalos csendháborításra? Erre a hangterrorra? A jogot a zajszennyezésre?

Miből gondolják, hogy sokunk csendhez és pihenéshez való joga alábbvaló mások szórakozási jogánál?

Ön mint választott városvezető miért nem tudja azt, hogy az egyik ember szabadsága csak addig tart, ameddig az nem korlátozza a másik ember szabadságát?

Éjfélkor a feleségem felhívta a rendőrséget, és megkérdezte, meddig kell még elviselnünk ezt a szennyes hangorgiát.

- Nekünk se tetszik, asszonyom, de a városi és a megyei tanács szervezte. Nincs mit tennünk - mondta a rendőr.
Önök - Európára nyitottak ablakot -, és azon éjfélkor beáramlott a kultúrszenny, a morális-szociális érzéketlenség.

Vagy az volt a szándékuk, hogy majmolják a budapesti orgiákat?

Akkor majmolták volna pontosabban, és fejezték volna be, mint ott, 22 óra 30-kor és nem éjfél után, felverve ezzel a város apraját-nagyját.

Tavaly Bajorországban az októberi ünnepi héten egy este 11 óra után végigsétáltunk Nürnberg belvárosának utcáin. Sehol egy hangos szó, innen-onnan halk zene szűrődött ki. Az önök Európára nyitott ablaka, úgy látszik, keletre néz, Eforiára.
Közlöm Önnel és a teamjével, hogy Európa nyugatra van."

Sólyom László ünnepi beszéde
2005. augusztus 20.

Tisztelt megjelentek! Esküt tett tisztek! Magyarország állampolgárai! A magyar nemzet tagjai!

Ez a megszólítás illik és jár azoknak, akik a mai ünnepen a magyar államfőt hallgatják.

Ez az a közösség, amelynek ünnep Szent István napja, amely képes meghallani ezer év távolságából is e nagy király üzenetét, ez az a közösség, amelynek lelkéből felszakad a kérdés, hol vagy István király?

Tizenöt éve, mióta immár szabadon, augusztus 20-án Szent Istvánt ünnepeljük, évről évre hallhatjuk István intelmeit fiához arról, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen, arról, hogy a királynak türelemmel is irgalommal kell ítélkeznie, és arról, hogy mielőtt a király dönt hallgassa meg a tanácsot. Mindez igaz, és megszívlelendő és évről évre felidézzük István nagy tettét, a magyar királyság megalapítását, amellyel a magyaroknak biztos helyet készített Európában, és felidézzük, hogy ennek köszönhetjük megmaradásunkat.

De lefordítja-e valaki ezeket az üzeneteket a ma nyelvére, felmutatja-e, hogy melyek azok az alapvető vonások Szent István egyéniségében és művében, amelyeket ma meg kell értenünk, amelyekre szüksége van jövőnknek is. Szent István legnagyobb tette nem az volt, hogy megalapította a magyar királyságot, és, hogy ezzel Európához csatolt minket. Ezt az ő korában sokan megtették. Európa keleti szélén sorra fölmagzottak a keresztény királyságok és fejedelemségek.

Az ő igazi nagysága abban rejlik, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban. Halljuk meg, vegyük észre, tekintsük példának azt az öntudatot, azt az önbecsülést, ahogy István fellépett Európában. Nem tett hűségesküt a német-római császárnak, egész életében kerülte a találkozást Ottó császárral, nehogy ez szóba jöhessen. De nem lett vazallusa Szent Péternek sem, a pápa hatalmát csakis a lelki dolgokban volt hajlandó elismerni. A császár és a pápa között olyan függetlenséget biztosított Magyarországnak, amelyre abban a korban csak Franciaország volt képes.

És ezt a függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy közben bekapcsolta Magyarországot Európa teljes gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Ennek fontos része volt, hogy megnyitotta a Szentföldre Magyarországon keresztül vezető zarándokutat. Mai szóval ez egy alapvető információs csatorna volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy országunk számottevő európai tényezővé válhatott.
Gondoljuk csak meg: Galliából, a távoli nyugatról ezen a biztos úton vonulhattak a zarándokok kelet felé. Négynapi járóföldenként királyi várak őrizték az út biztonságát és mellette mindenhol monostorok, vendégházak, ahol az utasok szállást kaptak, ellátást, a betegeket gyógyították. Számos kiváló művelt ember ment ezen az úton, és István magához hívta őket elbeszélgetett velük. Az újságot pótolta a zarándokút, nyugatról jőve hírt hoztak a távoli nyugati országokból, visszatérve keletről beszámoltak az ottani viszonyokról és a tapasztalatokról. Volt olyan kitűnő egyéniség, akit István így zarándokként ismert meg, aztán magánál tartott, nem is engedte tovább menni. Őt Szent Gellért néven mindnyájan ismerjük.

Szent István korában a világ Európa volt, és mint hallottuk, legfeljebb Jeruzsálemig terjedt. Ma azonban a földkerekségen kell elhelyeznünk Magyarországot. Nem a szentföldi zarándokúton áramlik a kultúra, a hír, nem azon jönnek a kereskedők. Az egész világot behálózza egy sűrű kommunikációs háló, zúg-zizeg, felfoghatatlan sebességgel áramlik rajta a hír, a pénz, a tudás. Szinte félelmetes, mesterséges világ ez. És mindenütt légifolyosók, szárazföldi folyosók, emberekkel és árukkal tele. És most nekünk ebben a globális világban, ebben a globális perspektívában kell elhelyeznünk Magyarországot, és innen nézve jó döntés volt, szükséges döntés volt, hogy az Európai Unió tagjává lettünk.

De ebben az új helyzetben is érvényes István tanítása: a szuverén helymeghatározás, az öntudat és az önbecsülés. Ne úgy tekintsük tehát az Európai Unióra, mint egy távoli hatalomra, ahol jól-rosszul megértik a problémáinkat, aztán, ha szerencsénk van, javunkra döntenek és támogatást adnak. Legyünk tudatában annak, hogy európai mércével mérve középhatalom vagyunk. Van beleszólásunk abba, mi történik az unióban, hogy mi történhet az unióban.

Igaz, hogy az Európai Unió döntéshozatala nem eléggé demokratikus, de használjuk ki az itthoni demokráciát annak meghatározásában, hogy mit kell képviselnünk Brüsszelben. Vajon elegendő-e, hogy a magyar parlament csupán tájékoztatást kap a kormánytól, de ami a legfontosabb, vajon nem baj-e, hogy a magyar érdekképviseletek, a civil szervezetek oly kevéssé hallatják hangjukat az európai ügyekben?

Miért kellene nekünk nemzetközi kérdésekben mindig csak alkalmazkodni, mintát követni? Tanuljuk meg István királytól, hogy képesek vagyunk önálló hozzájárulásra, önálló teljesítményre Európa és a világ dolgaiban. Igenis előállhatunk olyan megoldásokkal, amelyek talán szokatlanok, de amelyek a mi problémáinkra vannak szabva és aztán türelmes munkával elismertethetjük őket. Valóban mi részesei vagyunk a nemzetközi jog jogrendjének, és kötelezettjei vagyunk az európai jognak. De mégis új egyensúlyra van szükség, egyrészt a megszokott mintákhoz való alkalmazkodás, másrészt pedig a jól megalapozott saját kezdeményezések között.

És igen, ezzel a határon túli magyarok ügyéről is szólok. Az ő magyar állampolgárságuk fájdalmasan félresiklott. És ez nem maradhat így! Megoldást kell találnunk, annak tudatában, hogy ez nem puszta jogi kérdés, hanem politikai is. Én egész életemben a jog fejlődését kutattam, azt miként születnek új jogi megoldások, aztán miként terjednek, miként ismerik el őket. Higgyék el nekem a jogban is vannak találmányok, vannak nagy felfedezések, és máris léteznek olyan jogi újdonságok, amelyek arra figyelemmel is születtek, hogy a magyarság határokkal van szétszabdalva.

Például ilyenek az anyaország jogai, határon túli nemzetrészei azonosságának fenntartásában, amely máris a nemzetközi elismerés útján van. De ismétlem: ez nemcsak jogi kérdés. Azok a magyarok, akik több mint nyolcvan éve más államban élnek, ismerik az ottani viszonyokat.

De mit tudunk mi, az anyaország népe szomszédainkról? És fájdalmas megkérdezni: mit tudunk az ott élő magyarságról? Pedig puszta érzelmi alapon könnyen tévútra jutunk. Meg kell ismerni szomszédainkat, az ottani magyarokat ahhoz, hogy békességes megoldást találjunk. Így tudjuk csak belátni, mi az, ami sértheti, ami jogosan sértheti az ottani népek érzékenységét, és mi az, ahol nem engedhetünk a magunk igazából. És aztán kellő tudással és empátiával nyugodtan nézhetünk Európa szemébe, amikor új megoldásokat javasolunk.

Az intelmek mellett István törvényeit szokták a leggyakrabban emlegetni. Ezekről tudjuk, hogy a korabeli Európa legemberségesebb törvényei voltak, és az is tudnivaló, és talán a legfontosabb, hogy István király képes volt betartatni e szigorú, de igazságos törvényeket királyságában. Emiatt, a mai szóval úgy mondanánk jogbiztonság miatt, mint feljegyezték, tömegek vándoroltak be Magyarországra, és találták is meg a boldogulásukat nálunk. Ma a jogbiztonságot, az emberek jogait az alkotmány garantálja. Az emberi jogok érvényesülése Magyarországon olyan kincs, amelyet őriznünk kell. Egy pillanatig nem szabad engednünk ezekből a jogokból. Az emberi jogokat csak akkor szabad korlátozni, ha az állam bebizonyítja, hogy ez a korlátozás elkerülhetetlen.

Kitágult világunk megteremtette a maga globális veszélyeit. Ilyen a terrorizmus. Ez ellen védekezni minden ország létérdeke. Ellene fellépni minden ország kötelessége és joga. Ez azonban nem vezethet arra, hogy a szabadságjogokat a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozzák. Új egyensúlyt kell teremteni az önvédelem, másrészt pedig a jogok megőrzése között, olyan egyensúlyt, amely nem megy túl a valódi szükségen, és amely valóban alkalmas arra, hogy ellássa a védelemnek a feladatát. Könnyű az emberek biztonság igényére, a bennünk rejlő félelemre alapozva elfogadtatni a szabadságjogok korlátozását. Szomorú tapasztalataink is vannak erről. Én azonban azt mondom, az önbecsüléshez az is hozzá tartozik, hogy kiállunk jogainkért és megvédjük azokat.

912 évvel ezelőtt, pontosan ezekben a napokban László király, akit ma Szent László néven ismerünk, országos gyűlést hívott össze Fehérvárra, és meghirdette, hogy a gyógyulásban reménykedő nyomorultak is jelenjenek meg. Ekkorra István tisztelete már országos méretűvé vált és gyakran a boldog jelzővel említették nevét. De az egyházi előírások szerint a szentté avatáshoz csodára van szükség. A sokaság három napig megtöltötte Fehérváron a templomot, ahol István teste nyugodott. És az augusztus 19-ről 20-ra virradó éjszaka a lelki feszültség, a nagy várakozás csodálatos gyógyulásokat eredményezett. A tömeg ujjongott, László király az örömtől sírva vitte az oltár elé a bénaságból meggyógyult kisfiút. Így hagyták ezt ránk a régi történetírók.

És nemcsak István életének, ennek a történetnek is van üzenete számunkra. A király halála után majdnem 40 évig zavaros, belháborús kor köszöntött az országra, és amikor László király alatt végre ismét rend lett, nyugalom lett, az emberek hirtelen ráébredtek arra, mit is köszönhetnek István királynak; azt, hogy jövőjüket, biztonságukat, boldogulásukat csakis az ő művére alapozhatják.

A magyar nép azt akarta, hogy István a lehető legmagasabb tisztességre jutva kilépjen az időből és szentként maradhasson meg népe emlékezetében. Ez a várakozás és akarat, amikor kellett csodákat termett. Én úgy értelmezem ezt a történetet, hogy István nagyságának felidézése felszabadította az emberekben rejlő jót.

Erre különösen időszerű emlékezni ma, amikor a médiában megjelenő politika a negatívumoktól harsog, amikor - és ezt ne feledjük - sokan szenvednek a rendszerváltás elkerülhetetlen gazdasági következményeitől. Az 1990. után ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma, az egyre taszítóbb stílusúvá váló politizálás azonban azt hiszem csak elfedte, csak eltakarta a bennünk lévő jót.

Hiszen az ország él, és bár nem ez áll az újságok címlapjain, az emberek megállták a helyüket a nehéz időkben. Dolgoznak, boldogulnak - és amit én különösen remélek - egyre inkább megtalálják a saját életükben azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni.

István király művét folytatnunk kell: Önöknek, ifjú tisztek, mindannyiunknak, és minden jövendő nemzedéknek, amíg ez az ország áll. Ünnepeljünk tehát felszabadulva, bizakodva, jóérzéssel tekintve önmagunkra!

Kallós Zoltán visszautasította az NKÖM Csángó-díját
2005-08-17

Visszautasította a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által adományozott Csángó-díjat Kallós Zoltán, azzal indokolva döntését, hogy Magyarországon nincs meg a megfelelő akarat a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerének támogatására.

Erről maga a neves néprajztudós számolt be kedden az MTI-nek. Felolvasta azt a nyílt levelet, amelyet ez ügyben írt Bozóki András kulturális miniszternek. „Köszönöm megtisztelő szándékukat, miszerint az idei Csángó-díjra engem találtak méltónak. A csángók, a szórvány- és általában az anyaországtól elszakított magyar közösségek érdekében kifejtett több mint fél évszázados munkásságomat eddig is önzetlenül végeztem, és ezután is így teszem" - áll a levélben.

Kallós - mint írja - több magyar kitüntetés tulajdonosaként úgy döntött, hogy ezt a díjat most nem fogadja el. „Csalódottan tapasztalom, hogy az utóbbi időben az általam legfontosabbnak gondolt szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerének támogatására nincs megfelelő akarat, ezért a szülőföldön magyarként boldogulás esélye nagyon leszűkült. Úgy értékelem, hogy az amúgy is rohamosan fogyatkozó Kárpát-medencei magyarságnak jelen pillanatban nem a kitüntetések fontosak, hanem inkább egy jól átgondolt támogatási stratégiára lenne szükség" - olvasható a néprajztudós elutasító indoklásában.

Az MTI érdeklődésére Kallós elmondta: nem ért egyet a magyarországi támogatások jelenlegi gyakorlatával. Emlékeztetett: a Kallós Alapítvány tizennégy éven keresztül minden évben táboroztatott csángó gyerekeket, kivéve az idén (pénzforrások hiánya miatt), pedig nagy szükség lett volna rá, éppen az árvizek miatt. A csángó gyermekek táboroztatásának ügyét a néprajztudós szerint „tolják-vonják". Most július végén történt csak meg a kiírás az idei táborokra. „Hát ki fog most táboroztatni?" - tette fel a kérdést Kallós, úgy vélekedve, hogy akik ilyen ügyekben döntenek, azokat nem érdekli az egész probléma. A táborozásra az alapítvány nem tudja megelőlegezni a pénzt - fűzte hozzá, megemlítve, hogy csak a bukarestiektől, azaz a Communitas Alapítványtól kaptak pénzt.

A tudós hangsúlyozta: nem szeretné, ha politikai ügyet csinálnának az egészből. „Engem nem érdekel, hogy éppen milyen kormány van Magyarországon, nekem az a fontos, hogy a magyar érdekeket és a magyar ügyet szolgáljam" - fűzte hozzá. A Kallós Alapítvány 1992-ben alakult, amikor Kallós Zoltán visszakapta a korábban államosított családi házat Válaszúton. Ez a kúria ad helyt néprajzi gyűjteményének és az 1999-ben beindult magyar anyanyelvű szórványoktatásnak. Kallós az MTI-nek megjegyezte: egész vagyonát átíratta az alapítványra. Leszögezte: alapítványa eddig minden fillérrel pontosan elszámolt. „Az, hogy mások miként számoltak el, nem érdekel minket. Alaposabban utána kellene nézni, hová folynak el a pénzek" - mondta Kallós Zoltán.

MTI, DunaTv

Gönczy térképek
Gönczy maps
http://lazarus.elte.hu/hun/maps/1910/vmlista.htm[/b]

Magyarország kézi atlasza
75 térkép

tervezte:
GÖNCZY PÁL
szövegét írta:
Dr. Thirring Gusztáv

Budapest
Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság

Kalandozás a Kvarner-öböl mentén http://www.hetedhethatar.hu/master.html?http://www.hetedhethatar.hu/irasok/tillai20041022.htm

Magyarország "bemutatkozik"!
http://www.cograf.hu/erma/erma54/magyarorszag%20bemutatkozik.htm

Szeretetszegfű - nyolcmillióért...

A kormány az Illés koncertre - Újhelyi István- MSZP alelnök közreműködésével - 38 milliót forintot fizet, ugyanis a fellépést az MSZP támogatja.
Az Illés együttes - hírek szerint - fejenként 8-10 millióért lép fel Csíkszereda főterén.
Ennyiért könnyű szeretni nemzettestvéreinket.
Csángók, székelyek: magyarok - vigyázzatok!
Csíkszereda Illés- daltól hangos...

Friss hírem:

A kormány az Illés koncertre - Újhelyi István- MSZP alelnök közreműködésével - 38 milliót forintot fizet, ugyanis az utat és a fellépést az MSZP támogatja.
Az Illés együttes - hírek szerint - fejenként 8-10 millióért lép fel Csíkszereda főterén.
Ennyiért könnyű szeretni nemzettestvéreinket.
Érzelmileg, államköltségen készítik elő Hiller István pártelnök s Gyurcsány Ferenc kampányfőnök erdélyi fogadtatását.
Ma Hiller történészként szegény, erdélyi gyereket kalauzolt , meghitt hangulatban, kinyomott hassal a Budai Várban.
Tehát odaát koncert, itt apró, de túlmediatizált MSZP gesztusok.
Behízelgi-e magát az MSZP drága magyar nemzettestvéreinknél?
Megtéveszti-e a sokat szenvedett, sorstól, securitatetól meghurcolt, megkínzott véreinket?!
Csángók, székelyek: magyarok - vigyázzatok.
Azok készülődnek hozzátok, akik eltaszítottak benneteket a nemzettől.
Akik le- oláhoztak Benneteket!
Akik le-huszonhárommillió-románoztak Benneteket.
Bennenteket, akik megőriztétek igazi, tiszta magyarságotokat, nyelveteket, kulturátokat.
Nektek, értetek szól hát a a Léna...
A Sárga Rózsa!
Meg milliókért s a lelketekért - a vörös szegfű!
Tiszta lelketekért, amely nem eladó!

ERDÉYI SZÁSZOK 1224, 1944, 2004
kiváltságok-deportálás-kitelepűlés
http://www.cograf.hu/erma/erma54/1224-1944-2004.htm

TÜNDÖKLŐ CSILLAGUNK
Wass Albert életpályája
Fráter Olivér 1998

Wass Albert sorsa – születésének helye és ideje – egyben végzete is volt.
A Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született 1908. január 8-án, arisztokrata családban. A Wass család nemesi címét még Szent László királytól nyerte, annak érdeméül, hogy a család egyik őse, Buzátfia Lób 1081-ben a kun betörés ellen harcoló királyt az általa egy, az orrán nyíllal megsebzett, felbőszült bölénybikától megmentette azáltal, hogy a bikát szarvainál fogva bedobta a czegei tóba. Tettéért orrán nyíllal átlőtt bölényfejes címerrel – amely azóta is a Wass család címerállataként szerepel – és a hatalmas testi erejére utaló Vas névvel jutalmazta Lóbot a király, s a kor szokásai szerint hivatalosan is neki adományozta a tavat, a körüllevő dombokkal együtt. Ezeknek a domboknak az egyikén állt a vasas-szentgotthárdi udvarház, melybe maga az író is beleszületett, s ugyancsak ott terül el az ötszáz hold mezőségi föld is, melyet művelni, szeretni tanult, míg az a bizonyos vihar ki nem tépte onnan.

Itt született meg tehát Wass Albert, a Mezőség gyermeke, a kálvinista vallás jegyében, gróf Wass Endre és a Bánffy család bárói ágából származó Bánffy Ilona gyermekeként. Erdélyi arisztokrata családból származott tehát, amelynek nagy szerep korábban jutott Erdély történetének alakításában. Wass Albert azon erdélyi arisztokrácia képviselője volt, mely társadalmi állását sohasem a privilégiumok, hanem a kötelezettségek forrásának tekintette. Hasonlóan a Helikon-alapító báró Kemény Jánoshoz és a közéletnek állandóan áldozó gróf Bánffy Miklóshoz, ő is az erdélyi magyarság önvédelmében és felemelkedésében igyekezett meghatározó szerepet vállalni. Ennek a társadalmi rétegnek volt tehát szülötte úgy, hogy műveiben is megjelenített módon, igen élese kritikával látta elődei történelmi felelősséget.
Életének szűkebb színtere – amely meghatározó benyomással bírt egész életpályája során – a Mezőség, a magyarság nemzeti tragédiájának egyik történelmi színtere volt. Nem mintha véres csaták fűződnének hozzá, inkább lassú sorvadás és pusztulás fémjelzi sorsát.

„Egyik ősöm – írja Wass Albert – az 1600-as évek derekán Moldovából hozatott munkaerőt a földek művelésére, miután a sok háborúság során a Mezőség magyar jobbágyai kipusztultak. Papot is hozatott velük, templomot is építtetett nekik, s még a Szentírást is lefordíttatta számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esztendővel később ezeknek a moldovaiaknak a leszármazottai fölgyújtották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent helyre az idő múltával a világ: a magyar templomot már nem építette föl senki.”

A Mezőség először a mind egyre nagyobb számban betelepülő és egyébként is szapora oláhok révén először vegyes lakosságúvá, majd román többségűvé vált. Magyarok már csak szórványban maradtak. Ezt a szomorú folyamatot jeleníti meg többek között Makkai Sándor: Holttenger című regénye is, de Sütő András: Anyám könnyű álmot ígért című művének is ez adja a fő ideológiai mondanivalóját, és erről a tájról, s a táj fájdalmas pusztulásáról adnak képet Wass Albert regényei is.

A család régi kastélya ma már nem áll, lerombolták az oláhok, helyén konzervgyár éktelenkedik. Nyomtalanul tűnt el tehát egy régi rend és egy régi szellem egyik utolsó jelzőköve, mint ahogyan Wass Albertnek még az emlékezetét is igyekeztek kiirtani. Második otthona, a czegei kastély is áldozatul esett az oláhok rombolási dühének: nyoma sem maradt. Napjainkban Olténiából betelepített oláhok ólszerű házikói hirdetik a „többezeréves dákó-román dicsőséget” a magyar földesúr egykori hajléka helyén.

Tanulmányait a nagy múltú kolozsvári Farkas utcai Református Kollégiumban kezdte. Kiváló, tiszta magyar kálvinista nevelésben részesült itt és egy egész életre szóló értékrenddel vértezte fel magát. 1926-ban tett sikeres érettségi vizsgát, azután, hogy az előző évben a román hatalom által kirendelt felügyelőbiztos hathatós közreműködése révén az érettségizni kívánó tanulók 86%-a elbukott. Különösen emlékezetes élmény maradt ez Wass Albert számára, melyet több művében is megemlített. Ezt követően gazdasági tanulmányokat folytatott a Magyaróvári, majd a Debreceni Gazdasági Akadémián, hogy felvértezze magát a föld tudományos igényű művelésének tudásával, melynek révén lehetősége lett otthoni birtokán mintagazdaság kiépítésére. Román hadkötelesként „nem váltja meg magát”, hogy magyar vidékre kerüljön, hanem Bukarestben tölti le katonai szolgálatát, hogy eleven környezetben szerezzen tapasztalatot az oláh világ sajátosságairól, melyeket a későbbiekben nagy hatékonysággal volt képes alkalmazni. Majd Németországban és a Sorbonne-on tanul, majd megszerzett, elismert tudása révén, 1944-ben az újra magyarrá vált kolozsvári egyetem díszdoktorává avatják.

Tanulmányai végeztével viszszatért családi birtokára, s gazdálkodni kezdett megalapozott tervek nyomán, minthogy a nyugati egyetemeken erdészeti és kertészeti tanulmányokat is folytatott.
A gazdálkodásról azonban minduntalan az irodalmi pálya ragadta el. Első irodalmi élménye Selma Lagerlöf: Gösta Berlings saga című romantikus regénye volt. Wass Albert pályáját versek írásával kezdte, melyeket gyakorta publikált a Pásztortűz, az Ellenzék, majd az Erdélyi Fiatalok című folyóiratokban. Ez utóbbi kettőnek később munkatársa lett. Első verseskötete 1928-ban Világtemetés címmel jelent meg Kolozsvárott. Azonban sem ez, sem a következő – 1930-ban ugyancsak Kolozsvárott kiadott – Fenyő a hegytetőn című verseskötete nem keltett különösebb irodalmi szenzációt, de sejtetni engedte, hogy létrejöttük sokkal több, mint egy unatkozó fiatal arisztokrata unaloműző irodalmi próbálkozása. E verseskötetei és az 1932-ben megjelent A temető megindul című szavalókórusra írt színműve magára irányította az erdélyi helikonisták figyelmét, melynek révén meghívást kapott a gróf Kemény János marosvécsi birtokán megrendezett, vadászattal egybekötött, irodalmi és művészeti találkozóra. Wass Albert tagja lett ezáltal a helikoni írók társaságának, akik közül csak a legjelentősebbek említve: Áprily Lajos, báró Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, gróf Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabó Dezső, Tamási Áron.

Gróf Kemény János minden év nyarán meghívta az erdélyi minőségi írókat politikai, világnézeti felfogásuktól függetlenül a helikoni találkozókra. Az ott résztvevő alkotók által írt Erdélyi Helikon című folyóirat Erdély irodalmi életének egyik fő színtere volt. Három gyönyörű napot töltött el itt ezen találkozók alkalmával Wass Albert a hegyek varázslatos környezetében, leginkább Tamási Áron és Molter Károly társaságában. Emlékezetes beszélgetések és írói esetek voltak ezek, a Kós Károly által faragott nagy kőasztal mellett. Meghatározó, életre szóló élménye fakadt ezekből, melyek közül egy igen emlékezetes alkalom idős korára is tisztán megmaradt benne, amelyet egy vele készített interjú alkalmával a következőképpen mesélt el:

„Amit el akarok mondani, az különlegesen szép eset. Minden este valamelyikünknek fel kellett olvasnia valamit saját munkái közül. Ezen a bizonyos estén – azt hiszem 1933-ban vagy 34-ben lehetett –, Dsida Jenőn volt a sor, és akkor felolvasta a Magyar Zsoltárt, a Psalmus Hungaricust. Tudod, abban az évben bejárta Franciaország legszebb vidékeit, és valahányszor szép vidéket látott, mindig Magyarország és Erdély fájt neki. Ez kijön a versben is. Mikor befejezte, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly – barázdás arcán hullottak a könnycseppek –, odament Dside Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki:

‘Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!’

Mindig elérzékenykedek, ha erre gondolok, és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk...”

Meghatározó világnézeti felfogása, a transzszilvanizmus életeszménye is ekkor forrott ki benne a maga teljes rendszerében. Elengedhetetlenül fontos tehát, hogy a transzszilvanizmusról és annak Wass Albert általi felfogásáról néhány gondolat erejéig külön értekezzek. A transzszilvanisták az erdélyi magyarság önálló külön lelkiségét és jellegét tételezték fel, és ennek a külön karakternek a vizsgálata révén igyekeztek meghatározni az „erdélyi lélek fogalmát”, amelynek főbb központi elemei: a történelmi szükségszerűség révén megvalósult, részint önálló erdélyi történelem, az erdélyi táj mindenre, de legfőképpen a gondolkodásra kiható, és azt formáló igen nagy szerepe, valamint a magatartásformában megnyilvánuló különleges tolerancia elve. A transzszilván ideológiai felfogás az erdélyi kultúrák és népek sorsközösségének gondozását vállalta fel célkitűzésként, melyből következőleg nemcsak a magyar, hanem az erdélyi román és szász nemzetek körében is kívánatos lett volna annak a folyamatnak a megindulása, melynek révén létrejöhetett volna a transzszilvanizmus eszméjének befogadására alkalmas szellemi közeg.

A transzszilvanizmus eszméjét hirdető erdélyi írók hitvallása Wass Albertben egy életen keresztül megmaradt, s műveinek állandó eszmei vázát alkotta. Életének utolsó szakaszában is szilárdan kiállt a transzszilvanizmus létjogosultsága mellett.

„(A transzszilvanizmus) ma (1996-ban) talán még jobban időszerű, mert rengeteg hely van ezen a földön, különösen Európában, ahol két-három nemzetiség él együtt. Többnyire kényszerűségből kerültek ebbe a helyzetbe, de mindegyik nemzetiség a maga életét szeretné élni. Svájcban meg lehetett ezt csinálni, tehát bizonyíték van arra, hogy nem képtelenség. Az akadályt csak abban látom, hogy a történelem ballépései kitermelték azt a fajta túlzó nemzetiségi érzést. (Ha a függetlenség) megvalósul, akkor lesz szép, gazdag Erdély. Mert Erdély legnagyobb baja az, hogy gazdag, mindenkinek kell. Kellenek a bányák, a természeti kincsek, szépségek, még az erdő is kell. Csak mi, erdélyiek nem kellünk senkinek, különösen erdélyi magyarok nem.”

Igen magas, misztikus szintre emeli gondolatvilágában Wass Albert Erdélyt, és az erdélyi szellemiséget. Mert Erdély számára nem csak földrajzi egység. Ebben a szóban nála benne van mindaz, ami igaz, jó és tisztességes. Nem véletlen – tartja –, hogy a vallásszabadság is elsőként Erdély lelkéből fakadt. Nem lehetett véletlen, hogy a válságos időkben a magyar szellemiség utolsó mentsvára volt Erdély, a magyar kultúra menedéke, „ahol viharban is virágzott a lélek”. Meglátása szerint erdélyi ember, legyen az magyar, szász vagy román, nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a látszattal, a hazafiságot az elfoglaltsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Úgy érzi, Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen transzcendentális erő, mely mintha a földből sugározna elő, belenő a fába, a hegyekbe, de legfőképpen az emberi lélekbe és gondolkodásba. Ez az erő az erdélyi lélek, az erdélyi szellem, melynek révén – ha idegen tényezők nem avatkoznak közbe – Erdély az „emberi lélek virágos kertjévé” válhat.

„Vannak a világon szebb vidékek, magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok – írja. – De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol sincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött. (...) S ez a vénember bízik abban és szívből reméli, hogy Erdély románjai eléggé erdélyiek ahhoz, hogy végre valahára megalkothassanak egy olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti meg Isten országát.”

Közismert és általánosan elfogadott gondolatok voltak ezek abban a korban. Bajcsy- Zsilinszky Endre is hasonló önálló keretek között képzelte és tervezte el Erdély jövőjét, melyet azonban a nagyhatalmak politikai játszadozásai másként alakítottak.

1934-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában – melynek 1935-től ő maga is tagja lett – Farkasverem című regénye, melynek révén országosan ismertté vált az irodalmi körök és a nagyközönség számára is. E regényét a szakma akkora elismeréssel fogadta, hogy írójának a kor legnagyobb hazai irodalmi kitüntetését, a Baumgarten-díjat ítélték oda. A díj odaítélésének indoklása szerint e mű „olyan társadalmi kor- és kórrajz, amely Erdély tragédiájának gyökereit tárja fel”. Ebben a művében a Mezőségben élő magyar földbirtokosok életével vetett számot. Hősei általában „felesleges” emberek, akik nem találják helyüket az impériumváltás következtében megváltozott világban. Hétköznapjaikat mindösszesen a vadászatok teszik változatossá. A regény igen erős kritikai éle azon arisztokrácia életmódját veszi célba, amely éli megszokott életformáját és vallja a múltból átörökített eszményeket. Utolsó mentsvárát a természet jelenti, amelyet az élet minden területére behatoló emberi beavatkozás még nem tudott megváltoztatni. Az erdő csendje, a vadak és növények világa igen szuggesztív ábrázolással jelenik meg a műben, ezáltal is példázva azt, hogy Wass Albertnek igen kiváló érzéke van a tájleírásokhoz és természeti ábrázolásokhoz.

A Baumgarten-díj csak egyike volt azon szakmai és társadalmi elismeréseknek, amelyekben részesült. 1942- ben Klebelsberg-díjat, 1944-ben pedig Zrínyi irodalmi díjat nyert. 1938-ban tagja lett az Erdélyi Helikonnak, 1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a Kisfaludy Társaságnak, végül pedig 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta.
A Baumgarten-díj következményei kézzelfoghatóak voltak. Míg korábbi művei szűkebb hazájában, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen láttak napvilágot, ezek után már a budapesti Révai Kiadó is szinte évenként adta ki egyaránt irodalmi sikereket hozó regényeit.

A történelmi sorsforduló, mely Erdély egy részét visszahozta az anyaországhoz, a legváltozatosabb élmények részesévé tette az erdélyi magyarság szinte minden egyes tagját. A Jönnek! című, 1940-ben megjelent könyve az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérésének tizennégy napjáról szóló írói beszámoló. Nem riport, és nem is regény, hanem inkább irodalmi eszközökkel, a pontos tárgyilagosság betartása mellett, bölcs önmérséklettel megírt tanúságtétel, kortörténeti dokumentum Erdély nagy napjairól.

A Jönnek! című alkotással témájában párhuzamba állítható a Jóskáék ünnepelnek című, alig hat oldalas műve. Észak-Erdély visszatérésének örömteli pillanataiban az író azoknak a magyaroknak a sorsára irányítja figyelmünket, akik a történelem tragédiája folytán nem kerültek vissza az anyaországhoz. A minden körülmények közötti kitartó állhatatosság és tisztességes helytállás példáját állítja szemünk elé.

Wass Albert mint ifjú író, az Erdélyi Fiatalok mozgalmában keresett társakat, s e mozgalom erős közéleti érdeklődése, nemzeti felelősségtudata őt is magával ragadta. Meggyőződésévé vált, hogy az erdélyi arisztokráciának, az erdélyi magyarság oldalán kell elkötelezett szerepet vállalnia. Ezt a meggyőződését fejezte ki Csaba (1940) című művében, amelyben a trianoni változások után felnövő nemzedék tennivalóját jelölte ki. Jól tudta, hogy a kisebbségi sors fokozott készültséget és elszántságot követel, s ezáltal regényhőse is ezzel a megnövelt bátorságtudattal próbálja a magára maradt erdélyi magyarokat kitartásra és önvédelemre buzdítani. Fileki Ferkó gyermekkori Csaba-álmai bár megkoptak, de értelmük változatlan maradt. A Csaba-jelkép nem a harcban megsegítő királyfit, nem a fegyvert, hanem a szilárd helytállás fegyelmét hordozza.

A titokzatos őzbak (1941) című novelláskötet tíz rövidebb terjedelmű alkotást tartalmaz. apró emlékképeknek, életének néhány emlékezetes, boldog pillanatának állít emléket az író. Olyan felvillanások szemtanúi lehetünk, melyek igen mély benyomást gyakoroltak az íróra. Személyek, események, érzések, hangulatok tárulkoznak fel, nyílnak meg előttünk, melyeknek hatásai hosszú időn keresztül megmaradtak az író képzeletében, s egyben egyéb más műveinek is fontos központi elemei lettek. Ezen művében természetleírása már teljes művészi szépségben bontakozik ki. Tökéletes atmoszféra-teremtését olyan emberek megelevenítésével éri el, akik valódi életükben még mindig a múltban élnek. Ezúttal hitelesen tárulkoznak fel előttünk egy letűnt kor emlékképei.

Wass Albert a Mezőség fia, szerelmese úgy eddigi, mint ezutáni regényeiben is egyaránt a Mezőség arculatát jeleníti meg, a mezőségi ember életét, sorsát kutatva. Korábbi művei cselekményének idejeként választotta már az 1919-es megszállást és az azután következő nehéz évek korszakát, valamint a felszabadulás örömteli perceit. Mire a fák megnőnek (1942) című művében, az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni időkben és a kiegyezés idejébe viszik vissza az olvasót. E kor kiválasztása nem egyedüli kezdeményezése Wass Albertnek. Báró Bánffy Miklós: Erdély története, Makkai Sándor: Ernyei trilógiája és Berde Mária: A hajnal emberei című művének cselekménye is ebben a korban játszódik. E történelmi regénye nagy történeti példákat, távlatokat keresett a megváltozott erdélyi magyar sors megoldásához. E műve mintha számvetés akarna lenni, melynek célja megvizsgálni azokat az utakat, melyek Erdély romlásához vezettek, hogy a baj még egyszer ne következhessen be. A műben a Varjassy család története adja a lehetőséget az általuk megformált társadalmi réteg, az arisztokrácia és a szélesebb értelemben vett magyarság történetének megismertetéséhez. Az író valódi okaira és összefüggéseire, a történelmi felelősség kérdését nem hagyva érintetlenül.

Az 1943-ban megjelenő, A kastély árnyékában című regénye az előbbi tulajdonképpeni folytatása, amely cselekményében már Wass Albert saját korában játszódik. Az előző rész által előkészített tragédia ebben a részben éri el csúcspontját. A vezető társadalmi réteg vaksága, a hivatalok elzárkózottsága és az idegenek tervszerű aknamunkája meghozta a kiszámítható eredményt: a falu magyar lakossága a teljes kisemmizettség szélére jutott. Visszafordíthatatlan folyamat zajlott le, melynek végső momentumaként megjelentek az oláh katonaszekerek oszlopai a falu országútján.

E két műve megírását követő elismertsége új lehetőséget bontakoztatott ki számára. A budapesti Nemzeti Színház darabot kért tőle. Ez meg is született, ám az 1944 karácsonyára kitűzött Tavaszi szél című színművének bemutatóját az ostrom elsodorta.

Wass Albert 1943-ban került ki a keleti frontra zászlósi rangban, ahonnan 1944 hideg februárjában I. és II. osztályú német Vaskereszttel érkezett haza. Utóbbi kitüntetését akkor kapta, mikor a németek egyik belvízi uszályhajóját egy partizánmerénylettől megmentette, és egy lefülelt orosz révén az egész partizánbandát felgöngyölítette. Hazakerülése után szülőföldjén vette fel harcot a román és az orosz katonák ellen. A szovjet előrenyomulás következtében a hazától, a szülőföldtől való kényszerű elválás utolsó pillanataira a következőképpen emlékezett vissza az író:

„Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdult a halál Kolozsvárra. (...) Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffy palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában levő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán imára tett kezekkel, s néztek fel a templom tetején csillogó aranykeresztre némán, mozdulatlanul. Két apró kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette. ...

Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedűlt, elpusztult, befejeződött.”

Kolozsvárról távozva egységeivel a Szilágyságon át Szatmárig harcolt, majd a Tisza-vonalnál Fónagy vezérkari ezredes mellett, mint annak segédtisztje igyekezett az orosz előrenyomulás megállításában szerepet vállalni. Harca egészen addig tartott, amíg 1945 húsvétján fiaival együtt Sopronnál el nem hagyta Magyarországot.
Ettől kezdve, ami életében meghatározó és kitörölhetetlen érték volt – a szülőföld, a táj, a nyelv, az emberek, a hazai levegő, az otthoni gondok és gondolatok – műveiben éltek tovább ugyanolyan vagy még határozottabb formában. Minden életviszonya és körülménye egy csapásra megváltozott. Egy dolog azonban mégis állandó maradt. Egyszerűen nem tudott és nem is akart másról írni, mint Erdélyről. Minden regénye, novellája, azoknak minden egyes mondata Erdélyről szól, Erdélyről mesél, Erdéllyel kapcsolatos.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta Magyarország földjét – amelyet sohasem látott viszont többé –, emigráns íróvá vált.

Írói munkássága annak a nyugati magyar irodalomnak vált szerves részévé, amely a kommunista diktatúra előtti magyar irodalom sokszínűségét reprezentálta. A nyugati magyar irodalom tehát folytonosság. Azonban virtuális folytonosság ez, mivel csak bizonyos körök számára létezett, s addig nem válhatott „valós irodalommá”, ameddig a nemzet legszélesebb tömege nem férhetett hozzá. Wass Albert emigrációban született könyveit úgy írta meg, mintha ki sem tette volna a lábát Erdélyből. Leírásai részletesek, pontosak, szuggesztívek, nyelvén semmi idegen hatás nem érződik. Ugyanazt az ízes mezőségi beszédformát használja, melyet Erdélyben született alkotásaiban már megszokhattunk tőle.

Első állomása Németország. A bajorországi Blaibach nevű falu fölötti erdőben kapott állást, és mint okleveles erdőmérnök azt a megbízást kapta, hogy Turn Taxis herceg számára mérjen ki negyvenezer hold erdőt. A bajor erdőben kezdte el írni a Funtinelli boszorkány című (1947) című trilógiáját. Rövid anekdotája is van ehhez:
„Kimentem az erdőbe, egy tönkre letettem az írógépemet, egy másikat odagurítottam, és azon ülve kopogtattam a regényt. Itt találkoztam az első amerikai katonákkal. Öt amerikai legényből álló csoport jött arra, és megláttak engem, ott a fatönkön írni. Odajöttek – én angolul nem tudtam –, kérdezték, hogy ki vagyok, mi vagyok? Nem volt nálam semmiféle papír... erre a legjobb angol tudásom szerint azt mondtam nekik: I’m the Hungarian Shakespeare. Ezen nagyot nevettek, megveregették a vállamat: találkoztak egy bolonddal. Csokoládét, cigarettát adtak és elmentek.”

A Funtineli boszorkány cselekménye az Osztrák-Magyar Monarchia hetvenes-nyolcvanas éveiben, a vad iparosítás és vasútépítés korában játszódik Erdélyben. Egy bűvös álom az elveszett honról. Úgy érzékeljük, mintha itt lenne és szemünk előtt zajlana a történet. Virtuális folytonosság ez, mivel a műben megjelenő Erdély már az író korában sem létezett. Ez az utolsó, békés évtizedeit élő – vasútvonalainak terjeszkedéseiben és gőzmalmainak építéseiben Erdélyt is elérő – Monarchia kora. Nem saját élettapasztalata által megélt világot ábrázol tehát. A mű főszereplője Nuca, a tündér-boszorkány, a démonikus nő, mágikus tündéri realizmus megjelenítője, akiben egyidejűleg van meg a varázslatos jövő és a végzetszerű halál. Nuca sorsában hordozza végzetét, önkéntelenül is megbosszulva azokat a cselekedeteket, amelyeket a férfiak a nők ellen valaha is elkövettek. A Funtinelli boszorkány a szülőföld végtelen szeretetének és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Tájleírásnál megragadóbbat magyar író szinte még nem alkotott. Meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan, s mindez együttesen a magyar irodalom nagy klasszikusává avatja az írót. A regény – mely az író bevallottan legkedvesebb műve – az emigrációban több kiadást is megért, s német fordításban is megjelent.

A bajor erdő után, 1947-ben Hamburgba költözött, ahol első feleségének családja élt. Egy építkezésen kapott állást, mint éjjeliőr. Adjátok vissza a hegyeimet! című igen jelentős alkotása ekkor született, és ott is került kiadásra 1949-ben a Hungária gondozásában. Ez a legtöbb nyelvre lefordított regénye: 1949-ben németül, 1953- ban spanyolul, 1972-ben pedig angolul látott napvilágot. Később olasz, sőt holland nyelven is megjelent.
„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!” E sikolya megrázza az öt világrészre szétszórt magyarságot és a világ olvasóközönségét. Neve, e műve és még néhány hasonló lelkiséggel megírt írása miatt, valamint katonai tevékenysége okán felkerült a román hatóságok feketelistájára.

Szülőföldjén 1945- ben halálos ítéletet hirdettek ki fölötte, s érvényben is tartották halála szomorú pillanatáig.

Talán meglepő, de aki igazán ismeri Wass Albert lelkiségét, az nem csodálkozik azon, hogy sokoldalúsága révén a mese műfajában is múlhatatlant alkotott. Hányatott németországi évei alatt írta a Tavak könyve (1946) és az Erdők könyve (1947) című mesésköteteit.
„A népmese a népi lelkület megnyilvánulása – írja. – A népmesén keresztül a népi képzelet alkotóereje nyilatkozott meg évszázadokon, évezredeken át, jóval mielőtt följegyzett irodalom létezett volna. A népmesén keresztül a nép álmai, vágyai, öröme és bánata szólalt meg, s képzelet színes szárnyán fölemelkedett a rideg valóság földjéről egy szebb és igazabb világba.”
Nem véletlenül nyúlt Wass Albert a mese műfajához. Tette ezt azért, mivel tudta, hogy a világ valamennyi meséjének van egy közös tulajdonsága, mégpedig az, hogy a jó győzelmét hirdeti a gonosz felett. Ezt az elveszett vagy talán teljes valóságában soha nem létezett világot kereste a magyar népmese világában, amely a magyar néplélek mélységének és tisztaságának végtelen forrása.

Wass Albert életművének meghatározó része, az Egyesült Államok-beli emigrációjában született.
Elbeszélés- és verseskötetek, regények és dokumentumértékű életrajzi vallomások. És nem is csupán a magyar irodalom legnagyobbjai közé sorolható műveivel mentette a magyar szót és magyar lelkiséget, hanem hatalmas irodalomszervező igyekezetével és vagyonával is. Ő alapította meg az egykori Erdélyi szépmíves Céh mintájára, 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (American Hungarian Literary Guid), mely szervezet taglétszáma hat-nyolcszáz fő között váltakozott, tagdíja pedig kezdetben tíz, majd húsz dollár volt, melynek ellenében minden előfizető évi három könyvet kapott. Így kerültek kiadásra többek között az alábbi művek is:
Haraszti E.: Origin of the Rumanis. (1977)
Haraszti E.: Transilvania and the Hungarian-Rumanian Problem. (1979)
Szemák J.: Living History of Hungary. (1969)
Wass A.: Dokumented Facts and Figures on Transylvania. (1977)
Zathureczky Gy.: Transylvania, Citadel of the West.
E könyvek témájukat tekintve leginkább a románok erdélyi betelepülésével foglalkoztak.

Wass Albert saját kiadóvállalatot is alapított. Danubian Press néven, amely nem csak könyveket, hanem az Amerikai Magyar Szépmíves Céh által kiadott angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett. Az Erdély és kérdéskörével foglalkozó Transílvanian Quarterly, majd a magyarság általános problémáit felvállaló Hungarian Quarterly című negyedéves folyóiratok hosszú távú kiadását az előfizetők alacsony száma lehetetlenítette el. Utolsó kísérlete 1988-ban kezdődött, a Central European Forum című periodika megalapításával. A folyóirat féltucatnyi közép-európai nemzetiség (lengyelek, ruszinok, szlovákok stb.) regionális problémáira igyekezett a figyelmet ráirányítani, azonban ez a kezdeményezése is az érdektelenség és támogatás hiánya miatt szintén meghiúsult.

„Ha minden szabad földön élő és szabad cselekvési képességgel rendelkező magyar havonta csak egy dollárt áldozott volna a magyar jövendőre, ezt a jövendőt meg lehetett volna menteni.”
Így fogalmazta meg e témával kapcsolatos elkeseredett véleményét. Tevékenységük azonban mégsem volt hiábavaló. Összesen tizenkilenc magyar és negyvenhárom angol nyelvű, leginkább ismeretterjesztő témájú könyvet – és a fentebb említett három – folyóiratot adtak ki, melyek tiszteletpéldányait díjtalanul küldték el a jelentősebb amerikai középiskolai és egyetemi könyvtárak számára.

Ezen tevékenységéért a románok 1979 őszén hírlapi hajszát indítottak ellene, lejáratására törekedve, majd mint háborús bűnöst Románia hivatalosan kérte kiadatását, melyet az Amerikai Egyesült Államok természetesen elutasított. Saját elmondása és közvetlen környezetének vallomása szerint még a hetvenes években is több merényletet kíséreltek meg ellene a Securitate ügynökei, akiknek a fegyvereiből származó golyónyomokat Wass Albert még a vele készült, 1996-ban forgatott riportfilm során is meg tudta mutatni. E merénylet két elkövetőjét az amerikai rendőrség el is fogta, de mivel román diplomata-útlevéllel rendelkeztek, elengedte őket.

Wass Albert könyv- és folyóirat kiadásának célja az volt, hogy felkeltse az amerikai olvasóközönség és a politikai körök figyelmét Erdély problémája iránt.
„Már pedig ahhoz, hogy sikerünk legyen, meg kell ismertetnünk magunkat – vallotta. – A mi nagy bajunk az, hogy nem csak az amerikaiak, de a nyugati világ sem ismer minket, csak a torzított igazságokat. Tehát feladatunk és célkitűzésünk kell legyen, hogy magyar könyveket adjunk ki angol nyelven.”

Utolsó társadalmi kísérlete a nevét viselő Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány megalapítása volt, amely alapító okiratában a következőket tartalmazza:
„A Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány pénzalapja segítséget szándékozik nyújtani minden olyan személynek, szervezetnek, amely tevékenységével az összmagyarság kultúráját szolgálja. Az alapítvány célja az, hogy az óhazában, kisebbségben és a világban szétszórattatásban élő magyarságot a szellem erejével összetartsa.”
Ezen alapítványa a mai napig igyekszik gondoskodni – az alapító okirat szellemében – a vállalt célkitűzések megvalósításáról.

Wass Albert 1951-ben érkezett Amerikába, ahol először egy ohiói farmon lett tiszttartó és béres egy személyben: szántott, vetett, állatot gondozott hajnaltól késő estig. Ezt követően a Floridai-félszigeten található Orlandótól mintegy nyolcvan kilométerre fekvő, zajtól és nyüzsgéstől mentes amerikai kisvárosba, Astorba költözött. Első állását Taft szenátor közbenjárására a floridai De Lantban kapta, ahol az ott működő katonai akadémián algebrát kezdett oktatni. Később a Floridai Állami Egyetemen (University of Florida) tanított német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet.

Lakóhelyéül – mivel végtelen szeretete és vágyódása az erdő után változatlan maradt – a négyszázhuszonötezer holdnyi lakatlan erdőségben, az Okala Nacional Forest területén található Astor villát választotta, melyben egészen haláláig élt.

Erdélyi író maradt az emigrációban is. Megváltozott környezete nem befolyásolta ebben, sőt inkább fokozta érzéseit. Az az ember, aki egész életét a fenyvesek világában szerette volna eltölteni, egy másik, idegen kontinensre került, ahol délszaki növények környezetében álmodta újra az erdélyi tájat, egy elmerült világot, amely már csak a képzelet világában, az álmokban térhetett vissza számára, amelyeket azonban nagyszerű írói megjelenítési készsége eszközeivel, a maga teljes valószerűségében volt képes ábrázolni.

Legnagyobb könyvsikerei ekkor születtek. Ember az országút szélén (1951) című műve az érzelmi-, értelmi- , akarati megmaradás és önazonosság megtartásának és megvallásának regénye. A történet kezdőképei azoknak a sorsát vetíti elénk, akik a második világháború utolsó pillanataihoz közeledve menekülőként kényszerülnek elhagyni Erdély földjét, mentve maguk és családjuk életét a szovjet és a vérengző, rabló, gyilkoló, fékevesztett Maniu-gárdisták elől. A regény a pusztulás okait keresi, annak reményében, hogy magyarázatot talál a bekövetkezett tragédiák sorozatára.

Wass Albert általam legnagyobbra tartott műve a két kötetes Kard és kasza. (1974) E műve dokumentumértékű helytörténet, családregény és önéletírás egyben, melyet a jövendő nemzedék okulásának szolgálatára írt. A két kötet a helytállás és a hűség példatára: a felelősség és a szeretet próbatételén keresztül, a múlt és jelen sodrában. Különleges értéktöbbletet ad a műnek az, hogy a huszadik század forgataga közepette megsemmisült, eltűnt(etett), az ősi Wass család okmánytárának jelentős anyagát történeti hitelességgel dolgozta be. Mindezen alapokra és saját élettapasztalatára épülve, a szubjektív cselekménybonyolítással kiegészülve, ezen erdélyi családregény kategóriájában igen jelentős alkotásnak minősül, ha még annyira híres világirodalmi családregényekkel vetjük össze is, mint a Buddenbrook-ház, a Thibault-család, vagy a Forsyte-Saga.

Wass Albert Hagyaték (1985) című írása először önállóan, majd Örökségünk című válogatott kötetében jelent meg először Ungváron, majd Budapesten. Az Örökségünk néhány darabját már korábban tartalmazta a Titokzatos őzbak című kötet. E könyv kisebb írásai leginkább gyermekkori életének egy-egy nem mindig nagyszerű, de emlékezetes és maradandó pillanatát ábrázolják. A Hagyaték című mű egy különös alkotás, amelyben úgy tűnik, hogy megváltozik az író belső, tudati lényege, amely immár csak Istenhez és az abszolút isteni igazság mércéjéhez igazodik.

Végül utolsó kiemelt darabként hadd szóljak néhány szót a Halálos köd – Holtember partján (1978) című regényéről, amely egy, az amerikai olvasó számára íródott bűnügyi regény, krimi. E műfajt megint szokatlannak találhatjuk Wass Albert mély írói lényéhez viszonyítva, azonban a regény felszíne alatt megbúvó lényegi mondanivaló feloldja ezt a látszat ellentmondást. a történet Amerikában játszódik, egy Astor melletti mocsaras területen. Egy rejtélyes hármas gyilkosság szálait kezdi el kinyomozni az ifjú Frank Seller vadőr, aki nyomozásai során egy Palatkay nevű magyar származású embertől fontos információkat tud meg a bűntények hátterére vonatkozólag, amelynek szálai Erdélybe vezetnek. Wass Albert e bűnügyi regény burkolt eszköze révén ragadja meg az alkalmat, hogy feltárja az amerikai olvasó előtt a magyarság ezer éves történelmének sorsfordító epizódjait, és egyben érzékeltesse Erdély történetének azt a szakaszát, melyben az oláh betelepülés lezajlott. Wass Albert célja az oláhok sokszoros árulásának érzékletes bemutatásával az, hogy érzelmi közösséget alakítson ki az amerikai és magyar nép között azon az alapon, hogy mindkét nemzetet hazafias érzelme, mély erkölcsi tartása és igazságérzete egyazon csoportba sorolja.

Művei közül végül verseiről néhány szót. Életében három kötetben jelentek meg: Világtemetés (1927), Fenyő a hegytetőn (1928) és A láthatatlan lobogó (1969) címmel. Valószínűsíthető azonban, hogy számtalan, eddig nyomtatásban meg nem jelent verse létezik kéziratban. Wass Albertet leginkább prózája tette ismertté és avatott alkotóvá, ám kiforrott – már az emigrációban született – versei méltán vetélkedhetnek Dsida Jenő, Reményik Sándor és Áprily Lajos híres verseivel. Költeményei figyelmeztetnek, emlékeztetnek az emberi és nemzeti küldetés tudatára. Erőt és biztatást sugároznak, hogy felül kell emelkedni minden emberi gazság ellenére a megpróbáltatásokon, hogy az igazi élet birtokába juthassunk.

Wass Albert halálhírét többen több időpontban is terjesztették, amelyekre méltóságteljesen, a legfőbb emberi feladatra való figyelemfelhívással válaszolt:
„Azokat pedig, kik jó szívvel és szeretettel emlékeztek meg rólam, jó szívvel és szeretettel köszöntöm magam is. És hadd örvendezzünk együtt annak, hogy kis ideig még együtt lehetünk ezen a búba-facsarodott földön, s munkálkodhatunk népünk jövendőjén, mindegyikünk a maga őrhelyén.”

Aztán egyszerre csak elment. 1998 február 17-én öngyilkos lett. A legnagyobb kortárs magyar író öngyilkosságához – többek véleménye szerint – hozzájárult az a körülmény is, ahogyan Budapest állampolgárságának kérelmére reagált.
Wass Albert 1996 június 24-én az alábbi kéréssel fordult a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának Állampolgársági főosztályához:

„Uraim!
Nyolcvannégy éves vagyok, magyarnak születtem. Alapítványom célja irodalmi munkásságomat hazámnak bemutatni. Mint magyar állampolgár kívánok hazalátogatni, nem pedig mint román vagy amerikai. (...)
Őszinte magyar üdvözlettel:
Wass Albert
1996 június 24-én.”

A minisztériumi válasz azonban: „(...) Sajnálattal értesítem arról, hogy magyar állampolgárságát, az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény rendelkezései alapján elveszítette, így a magyar állampolgárság fennállását tanúsító bizonyítványt kiállítani nem tudok. (...)
Kérem, a fentieket megértően fogadni szíveskedjék.
dr. Ugróczky Mária
főosztályvezető
Budapest, 1997 január 11.”

Széchenyi után a másik legnagyobb magyar állampolgársági kérelmét a magyar állam elutasította.

Ekkor már többen megmozdultak Wass Albert érdekében. Tar Sándor tiszteletbeli washingtoni konzul és Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének elnöke is levélben fordult Kuncze Gábor belügyminiszterhez.
Részlet Csoóri Sándor leveléből:
„Kérjük a Tisztelt Belügyminiszter Urat, hogy Wass Albert magyar állampolgárságának odaítélésénél, méltányossági szempontok figyelembevételével, kedvező döntést hozzon, és tekintve Wass Albert rossz egészségi állapotát, minél hamarabb értesülhessen a jó hírről nagyrabecsült honfitársunk.”

E közbenjárások eredményeképpen 1997 június 26-án Baraczka Róbertné helyettes belügyminiszteri államtitkár aláírásával a Belügyminisztérium végre kiállította a Wass Albert magyar állampolgárságát kinyilvánító bizonyítványt, melynek lábjegyzetében azonban „A bizonyítvány a kiállítástól számított egy évig érvényes” megjegyzés volt található! A minisztérium később ezt is magyarázkodással próbálta tisztázni, nevezetesen, hogy az egy év csupán a dokumentum és nem az állampolgárság érvényességére vonatkozik.”
A lelki hadviselés döbbenetes példái ezek: halálhírét kelteni, apróbb szurkapiszkálódásokkal folyton idegesíteni, nevetségessé tenni, álhírekkel újra és újra rossz hírét kelteni, nevét szinte rendszeresen elírni (Vas Albert) stb. Meggyőződésem szerint mindezek hozzájárultak tragikus döntéséhez, amelyekhez hozzáadódott még a szívrohamtól való irtózatos félelme is.

Halálának valódi okát azonban én mégis másban látom. Politikai rendszerek követték egymást, diktátorok, féldiktátorok tűntek el a történelem süllyesztőjében Romániában és Magyarországon egyaránt, az államhatalmak hozzá és életművéhez való viszonyulása azonban változatlan maradt. Az állandó mellőzöttség, sikertelen szervezései és a magány késztette tragikus cselekedetére.

Hamvainak kálváriája azonban még nem ért véget. Kívánsága szerint abban a szellemi környezetben kívánt nyugodni, amelynek szellemisége egész életén keresztül áthatotta. Marosvécsen temették tehát el a kastély kertjében. Az előzetes egyeztetések ellenére azonban gróf Kemény János leszármazottai kihantolták koporsóját és a kastély kápolnájába helyezték át.
Méltatlan a Kemény utódok cselekedete, (azon túl, hogy kegyeletsértő) -annak az embernek zavarták végső nyugalmát, aki egész hosszú élete során nem akart mást, csak hazajutni.

Mellesleg: beszéltem egy kézdiszentléleki székellyel, aki azt mondta: akkora összegből, amekkorát az út helyreállításának fedezhetetlen költségeként jelölt meg valaki helyi illetékes, nagyon sok és jó utat lehetne építeni és kijavítani.

Hároszék címere
2005.08. 03.

A megyei tanács tegnapi rendkívüli ülésén elfogadták Kovászna megye címertervét, mely a korábbi Háromszék megye, az azelőtti Háromszék vármegye és a még régebbi szék címerének elemeit tartalmazza. A román tanácstagok a határozattervezet ellen szavaztak.

Varga Zoltán megyei főjegyző bemutatta a közgyűlésnek azt a két címertervet, mely tavaly augusztusban a beérkezett címertervek közül a zsűri által megfelelőnek ítélt két tervet a lakosság véleményezése céljából kifüggesztették a polgármesteri hivatalokban.

Sabin Calinic tanácstag kifejtette, jelképek tekintetében a két címerterv között nincs különbség, mindkettő a régi Háromszék-címer elemeit tartalmazza. Hozzátette, kilenc éve folyik a huzavona, végig ezt akarták elfogadtatni.

Tavaly a közvélemény-kutatás kapcsán a román civil szervezetek és a román polgármesterek is tiltakoztak, mert a címer nem tartalmaz a román nemzetiségre, kultúrára utaló jelképet. A román közösség nem érzi magáénak a címert. Semmi sem utal a jelenre vagy az európai jövőre — mondotta. Kérte, hogy vegyék figyelembe a román lakosság véleményét is. Valeriu Şerban is hangoztatta, hogy nemzetiségtől függetlenül a jelen realitásait is bele kellene foglalni a címerbe.

Demeter János, a megyei tanács elnöke válaszában kifejtette, alapvetően hibás a felszólalók hozzáállása, s ez tíz éve változatlan. Nagy hiba politikai vagy nemzetiségi hovatartozás szemszögéből közelíteni a címerhez, mert az nem etnikai csoportokat képvisel, hanem hagyományokon alapuló jelkép.

Bármerre megyünk Európában, mindenütt tisztelik a hagyományokon, ősi kultúrán alapuló címereket. A bemutatott címertevek nem a magyarságot, hanem nemes emberi tulajdonságokat jelképeznek. Ezt 1928-ban elfogadták a román közösség képviselői is.

Nagyrománia idején az akkori Háromszék megyének az 1928. október 6-án kiadott, 222-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent, királyi rendelettel elfogadott címere volt.

Calinic ismét szót kért, és elmondta, nagyszerű lenne, ha belefoglalnának egy, a románokra utaló jelképet is. Példaként a dák farkast említette. Akkor a címer tökéletes lenne, s mindenki számára elfogadható.

Bagoly Miklós visszavágott: a térségre nem jellemző a dák elem. Ilyen alapon akár a Hunyadiak hollóját is beszerkeszthetnék a címerbe — tette hozzá. Henning László, az RMDSZ-frakció vezetője hangsúlyozta, a címeralkotás szakemberek feladata, a mostani közgyűlés dolga elfogadni vagy visszautasítani a határozattervezetet, nem hogy a címerképeken változtasson.

Végül a tavalyi közvélemény-kutatáson 21:6 arányban elfogadott változatot megszavazták.

Amennyiben a tanácshatározatot nem támadja meg a prefektus, a címerterv a megyei, majd az övezeti és országos heraldikai bizottság elé kerül elbírálásra, kormányhatározattal kell elfogadni, s a Hivatalos Közlönyben való megjelenés után használható.

Szekeres Attila, Háromszék

Ez az önkinevezett miniszterelnök már mindent jobban tud, mint a nemzet egésze, tudja például, hogy nekünk hátrányos lenne — nyilván, a nagy júrópai szempontból —, ha követelnénk azt, ami megillet, saját magyar állampolgárságunkat.

A sajátunkat, mondom, mert például én annak születtem, és soha nem mondtam le róla, tekintve, hogy egy kétesztendős gyermek nem is tud sem vállalni, sem lemondani állampolgárságáról. Lemondatták megkényszergetett és az igazi érdekeket föl nem ismerő, félelembe hajszolt szüleivel…

Gyurcsány mindent jobban tud, ő a nemzet „tanító bácsija”, ki a Himnusz fölhangzásakor mindig szíve fölé-felé helyezi kezét: csak éppen a szív hiányzik a tenyere alól! Így könnyű…!!!

Miután Orbán Viktor egy cseppet hátrább rekkentette őket a tusnádfürdői és a különböző nemzeti konzultációs beszédeivel, Gyurcsány, Hiller és Lendvai Ildikó iszonyúan megijedtek. Erről van szó. Nem többről, nem kevesebbről.

Tehát gyorsan tenni kell az úgynevezett magyar jobboldaliak ellenében, s erre ez a „politikus” elkezdett egy olyan kormánykampányt, mely az adófizetők pénzéből próbálja bizonyítani, hogy soha ily okos miniszterelnöke nem vala e szerencsétlen sorsú országnak. Mármint: ő. Ő, aki megváltja — balliberális cimboráival együtt — a magyarságot minden bújától-bajától, s míg újabb és újabb milliárdokat csakliz el a köztulajdonból, sikerre viszi a nemzetet. Akkor is, ha például a vietnamiaknak ajándékoz a már valójában nem is létező közpénzekből több mint félmilliárdot. Csak úgy, a szocialista nemzetközi szolidaritás nevében.

De váltsuk komolyra a szót! Ami ma folyik az „anyaországban”, az vegytiszta nemzetárulás, némi szélhámosok, felelőtlen magajelöltek nemzetrontása, önös céljaik minősíthetetlen érvényesítése.

Erre figyelmeztetett Orbán Viktor, s lehet rá fűt és fát, kígyót és békacskát kiabálni, a szamárbőgés nem hallszik az égig. Mindössze a jövő tavaszi választásokig, miután majd bebizonyosodik, hogy a „kókák” mit és hogyan tulajdonítottak el a magyar nép közös tulajdonaiból. Én nem szólhatok bele (nem lévén magyar állampolgár, csak „különleges jogállásúnak” kiszemelt), de ma és mindig mondom, hogy magyar nemzet csak egyetlen van.

De nyitva az út a visszatérésre… Nekünk sem a gyurcsányi „közjogi státus”, sem a „nemzeti vízum”, sem a különleges „tartózkodási engedély” nem kell.