Magyarország új világrendje: JÖVŐKÉP

MÁV: Ismét magyarul mondják be az elszakított területek városneveit - VIDEÓVAL!
2009. április 10.

Április elsejétől ismét magyarul mondják be a magyarországi pályaudvarokon azoknak a városoknak a neveit, amelyeket a külföldre tartó vonatok érintenek.

A változást közfelháborodás kényszerítette ki, mert eddig az egykor Magyarországhoz tartozó városok neveit csak azon ország hivatalos nyelvén közölte a hangosbemondó, amelyben ma az adott város van.

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára... Már a gyerekek által ismert ének szerint is egyértelmű, hogy hova tart a dalban említett vonat a pályaudvarról. Hát Kanizsára, azaz Nagykanizsára. Azonban március végéig nem volt ilyen egyértelmű, hogy jó vonatra szállt-e fel az a magyar vagy külföldi utas, aki mondjuk Brassóba kívánt utazni a Keleti pályaudvarról. Hogy miért? Mert ugyan a vonatablakban román nyelven olvashatta az útvonalat, azonban a hangosbemondó is román nyelven mondta ki a vonat által útba ejtett városokat.

A MÁV április elejével módosítani kényszerült a régi tájékoztatási módon, mivel közfelháborodást keltett, hogy a magyarországi pályaudvarokon az adott ország hivatalon nyelvén mondták be a határon túli magyar városok neveit.

Mára változott a helyzet.

Erdély ma, Duna TV

http://erdely.ma/magyarorszag.php?id=50539

Száznyolcvan éve, 1829. február 3-án született az Udvarhely megyei Lengyelfalván Orbán Balázs néprajzi gyűjtő, történetíró, politikus, akit az utókor a legnagyobb székelyként tart számon.

Bárói család sarja volt, főúri címét azonban sohasem használta, puritán, egyszerű életet élt. A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, de az utolsó két osztályt már nem végezte el, mert szüleivel 1846-ban Konstantinápolyba indult, hogy görög nagyanyja nekik építtetett palotájába költözzenek. Mire Törökországba értek, az idős hölgy meghalt, a nagy örökségből – pereskedés után – nekik alig jutott, így nehezen boldogultak az idegen világban.

Orbán Balázs még húszéves sem volt, amikor nagy utazást tett a Közel-Keleten: bejárta Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot, Arábiát és részben a Balkánt is. Lejegyezte a régészeti, történelmi, néprajzi emlékeket, tapasztalatait 1861-ben Utazás Keleten című hatkötetes könyvében írta meg.

Amikor Athénban értesült a magyar szabadságharc kirobbanásáról, Konstantinápolyban saját pénzén 150 fős szabadcsapatot szervezett, de mire elérték az Al-Dunát, Világosnál megtörtént a fegyverletétel. Orbán ezután a török birodalomba özönlő emigránsok egyik fő segítője lett, egy ideig Kossuth környezetében élt, s meghiúsított egy merényletkísérletet. Az osztrákok kikérési kérelme elől 1852-ben Londonba menekült, itt minden idejét a British Múzeumban és könyvtárakban töltötte. Gyűjtötte, rendszerezte a közel-keleti utazásával kapcsolatos anyagokat. Két év után átköltözött Jersey, majd Guernsey szigetére, ahol mély barátságot kötött Victor Hugóval, fiaitól tanulta meg a fényképezést, s így vált később a fotografálás egyik hazai úttörőjévé. Innen 1855-ben utazott vissza szüleihez Konstantinápolyba, s 1859 végén - kihasználva a politikai enyhülés adta lehetőséget – hazatért. Hivatalt vállalt: 1861-től Udvarhelyszék ideiglenes főjegyzője, 1867-től Kolozsvár főjegyzője volt, majd visszavonult, s 1868-tól Pesten élt.

Hazatérése után döbbent rá arra, hogy szülőföldjét, népét az ország lakosainak nagy része nem ismeri. Hatalmas munkába kezdett: darócruhát öltött, s 1862 és 1868 között gyalog, szekéren, lóháton bejárta a Székelyföldet, több mint ötszáz faluban fordult meg. Leírta amit látott, hallott, tapasztalt, amit régi írásokban fellelhetett. Így készült el hat év alatt Orbán Balázs főműve, A Székelyföld leírása, történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból, amely hat nagyformátumú kötetben hat év alatt jelent meg. Hatalmas és pontos anyaggyűjtése, a régi épületek, szobrok, írásos emlékek, ötvös- és textilmunkák, szokások, földrajzi és személynevek, visszaemlékezések leírása nélkülözhetetlen és gyakran egyedüli forrása a néprajznak és a történettudománynak. Ide sorolható a további tízéves munka alapján megírt, 1889-ben kiadott Torda város és környéke is. Történelemfelfogásában a hun-székely leszármazási elmélet tükröződik, a nemzetiségekről a tisztelet, testvériség hangján szól.

1871-ben függetlenség párti programmal országgyűlési képviselő lett, a Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben pedig levelező tagjává választotta; a következő évben megjelent A székelyek származásáról és intézményeiről című könyve. Évekig gyűjtött vagyonát a súlyos gondokkal küzdő székelykeresztúri unitárius gimnáziumnak adományozta, úgy állítva be, mintha a pénzt találta volna.

Budapesten halt meg 1890. április 19-én. Családi birtokán, Szejkefürdőn temették el, hét gyönyörűen faragott székelykapun át megközelíthető sírját két kopjafa díszíti.

Székelyföld akkor is lesz, amikor Băsescu már nem
[ 2009. február 03., 12:16 ]

Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke kijelentette, pártja nem mond le a területi autonómia célkitűzéséről, hozzátéve, Székelyföld akkor is létezni fog, amikor azok, akik ma az autonómia ellen vannak, nem lesznek már politikusok. Az elnök Băsescu államelnök azon kijelentésére reagált így, amely szerint Romániában soha nem lesz területi autonómia.

A háromszéki szervezet elnöke hangsúlyozta, az általa képviselt párt nem mond le a célkitűzésről, hogy a Székelyföldnek területi autonómiája legyen, megemlítve, hogy sok székelyföldi helyi önkormányzat elfogadta már a határozatot az autonómiareferendum megszervezésére.

Paranoid Android: Pécs, a kulturális főváros

http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=342&Itemid=65

Megemlékezés a délvidéki vérengzésekről Szegeden
2009. január 23.

Jobbik Szegedi Szervezete
Székház és Nemzeti Klub
6721 Szeged, Petőfi Sándor sgt. 20.
2009.01.23. (péntek)

17.00. megnyitó: Rácz Tibor, a Szegedi Jobbik alelnöke
17.15. előadás: Forró Lajos, történész (SZTE) beszél a délvidéki terrorról
18.30. előadás: Matuska Márton, történész-író (Délvidék) beszél a délvidéki szerb brutalitásokról
20.00. Klub beszélgetés

A témához:
http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=101&Itemid=56

Több mint 110 ezren nézték meg eddig H.Kovács 2003. októberi New York-i letiltott interjúját.

http://www.youtube.com/watch?v=n3eVA77vYsM&NR=1

Nincs kormányon az RMDSZ: nagyot koppan, azután elhallgat
Sipos Géza

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség önnön ideológiája szerint nem párt, hanem érdekvédelmi szövetség - annak ellenére, hogy pártszerű céljai vannak, középpártként szervezett formáció, és pártpolitikusok vezetik. Vagyis az RMDSZ olyan kacsa, amely úgy jár, azt eszi és úgy hápog, mint egy kacsa, sőt, kacsának is néz ki, azonban következetesen sasnak nevezi magát.

Ügyesen kampányol, de nem tud elegánsan veszíteni - ez derült ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetségről a decemberi 1-jei választások és az új bukaresti kormány megalakulása óta eltelt pár hét alatt. "Az RMDSZ-t aggasztja az, hogy ellenzékbe kerülvén, az etnikumközi feszültségek növekedhetnek Romániában" - így koppant Markó Béla legutóbbi, január 10-én kelt nyilatkozata, oly visszavonhatatlanul, mint egy borongós-komor szonett zárósorai. De hogyan is néz ki az új kormány, melyből a romániai magyarok pártja kimaradt?

Az új parlament szokatlanul alacsony, már-már a legitimitás kérdését felvető választási részvétellel (39,2 százalék!) lezajlott választások után alakult meg - ráadásul egy választási reform bevezetése után. Az egyéni választókerületes rendszertől - legalábbis a nyilatkozatok szintjén - azt várta Traian Basescu államfő, illetve volt pártja, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L), hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki a parlament tagjai és a választók között. A többi párt viszont helyesen érzékelte, hogy a reformlendület mögött az áll, hogy az államfő olyan rendszert szeretne kialakíttatni, melyben a PD-L akkor is kormányzati többséghez jut, ha nem sikerül a szavazatok 40 százalékánál többet besöpörnie.

A választási reform kalandja

Ám a tisztán többségi elvű választási rendszer kialakítását az ellenérdekelt többi párt megfúrta, s bonyolult arányossági elemeket épített be a rendszerbe. Ennek következtében aztán olyasmik történtek, mint hogy az RMDSZ az egyik külföldi - afrikai és közel-keleti - választók számára kialakított választókerületben mindössze 34 szavazattal parlamenti mandátumot szerzett (aztán ezt érvénytelenítették), s az ügyvezető kormányfő, Calin Popescu-Tariceanu parlamenti bársonyszéke is a választási bizottság többségi állásfoglalásán múlt. A mandátumkiosztási rendszer olyan szofisztikált volt, hogy a politikusok sem értették, hát még a választók.

A választás estéjén aztán az összes párt vezető politikusa uniszónóban bírálta azt a választási reformot, amit az utóbbi négy évben közös erőfeszítéssel hoztak össze.

Ez is elég szokatlan volt, arra viszont még kevésbé lehetett számítani, hogy két olyan párt fog egymás nyakába borulni, melyek az utóbbi négy évben éppen egymás radikális kritikájára építették imázsukat.[b]

Szörnyűséges koalíció

A "kommunistaellenes" PD-L önmagát úgy határozta meg, mint az 1989 előtti arcokkal telezsúfolt, korrupt Szociáldemokrata Párt (PSD) alternatíváját. A PSD pedig arra épített, hogy a Basescu államfő "diktatórikus törekvéseit" kiszolgáló, "pancser" PD-L helyett ők a "szakértők pártja".

Nos, jelenleg a PD-L elnöke, Emil Boc a miniszterelnök, a szenátus elnöke pedig Mircea Geoana, a PSD első embere - ez nagyjából olyan, mintha Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor, Donald Tusk és Jaroslaw Kaczynski vagy Gordon Brown és David Cameron kéz a kézben vezetné az országot.

Nos, ennek a kormánynak nem lett tagja az RMDSZ. Pedig a romániai választók már igencsak hozzászoktak ahhoz, hogy a szervezet vagy a kormánykoalíció tagja (1996-2000, 2004-2008), vagy évente megújított paktumok révén kívülről támogatja a kabinetet (2000-2004). Az RMDSZ politikusai nem tudták a kellő eleganciával kezelni azt a helyzetet, hogy a súlyát féltő PSD nem kíván harmadik szereplőt a koalícióba.

Kijáróemberek világa
De miért is ragaszkodik az RMDSZ a hatalomhoz?

Logikus, hogy azért, mert minden párt működtetésének a végrehajtó hatalomban való részvétel az ultima ratiója. Viszont a Romániai Magyar Demokrata Szövetség önnön ideológiája szerint nem párt, hanem érdekvédelmi szövetség, annak ellenére, hogy pártszerű céljai vannak, középpártként szervezett formáció és pártpolitikusok vezetik. Vagyis az RMDSZ olyan kacsa, amely úgy jár, azt eszi és úgy hápog, mint egy kacsa, sőt, kacsának is néz ki - azonban következetesen sasnak nevezi magát.

Az RMDSZ ideológiája - szándékosan leegyszerűsítve - ez: nekünk, magyaroknak, ott kell lennünk a hatalomban, közel kell lennünk a húsosfazekakhoz, különben éhkoppon maradunk. Azért fontos, hogy magyar miniszterek, államtitkárok, minisztériumi osztályvezetők, igazgatók, állami hatóságok vezetői, prefektusok stb. legyenek, mert akkor náluk lehet lobbizni a "magyar érdekek" érvényesítésére hivatkozva.

Vagyis az RMDSZ-nek végső soron kijáróemberekre van szüksége, akik elintéznek ezt-azt, megfelelő kapcsolathálóval és kellően gazdag kontaktlistával rendelkeznek (vagy menet közben kiépítik ezeket).

Az etnikumközi feszültség elsősorban azért csökkent Romániában, mert a választók belátták: az 1990 és 1996 között elvesztegetett évek után csak akkor lesz felzárkózás, ha az ország nyitottabbá válik.

Ez a nyitottság egyszerre jelentett gazdaságpolitikai nyitást, nagyobb toleranciát, de azt is, hogy nem szabad beletörődni az elmaradottságba: reformálni kell.

A "legyünk kormányon, hogy kerüljünk közel a tűzhöz" politika pedig minden, csak nem reform - és most azt sajnálja az RMDSZ vezérkara, hogy ennek, legalábbis egy időre, vége.

Az RMDSZ jobban járt volna, ha a játékszabályok megváltoztatásán dolgozott volna - akkor nem kellene így pofára esnie, mikor kiszorul a hatalomból. Például az utóbbi négy évet rá lehetett volna szánni, hogy az ország régiósításáról, decentralizációjának fontosságáról meggyőzzék a bukaresti parlamentet és a választóközönséget, hiszen egyre több régió elégedetlen a fővárosi kézivezérléssel.

Dolgozni kellett volna azon, hogy a közönség meggyőződjön róla: a régiósítás olyan közpolitika, amellyel mindenki jól járna. Többek között a romániai magyarok is.

* * *

Ondreák József 2009. 01. 12. 19:00
Markó Béla az elmúlt években beleolvadt a nagy semmilyen romániai közéletbe. Egy cél vezérelte, közel maradni a húsosfazékhoz, a húst ki enni belőle, a csont lerágását pedig meghagyni a magyar pórnépnek. Eléggé jól ellavírozott ebben a zavaros vízben, közben pedig azt hitte, milyen jót cselekedett a magyarság érdekében. A következő menü a fekete leves, nem tudni, hogy csúszik majd le a torkán, mindenesetre jó étvágyat hozzá!

*

Vasárhelyi Dávid 2009. 01. 13. 07:51
Az RMDSZ eddig is csak azért volt a kormányban mert a román politikának,főleg külpolitikának, így felelt meg. Ami az érdekképviseletet illeti, elég csak megfigyelni a kampánybeli ígéreteket, és a 4 éves beszámolókat. Ígérnek Bolyai egyetemet,mindennemű autonómiát, decentralizációt, majd azzal dicsekednek, hogy építettek uszodákat, sportpályákat, tömbházakat.

Egyedüli ok, amiért rájuk szavaznak a választóik az, hogy nincs alternatíva. A kényelmetlen személyeket eltávolítják, az ellenzéket megfojtják, ugyanis 18 év alatt nagyon megerősödtek. A médiát maguk mellé állították, így a másképp gondolkodók nem juthatnak szóhoz.

*

gondolkodó 2009. 01. 13. 09:14
Sajnálom a mi Bélánkat. Ideje lenne leszállni az uborkafáról. S körülnézni, s meglátni, hogy nem leli honját e hazában...
Hiszen a vak is látja, hogy az emberek már nem mennek el rájuk szavazni. Csak faluhelyről az öregek. Akik hamarosan nem lesznek már. S Béla, a mi Bélánk folyamatosan félrebeszél. Maszlagot evett volna? Nincs mezőgazdasági stratégiája.
A fennhéjázó hólyagok nem állnak szóba az emberekkel. S most miért beszél feléledő nacionalizmusról, amikor az nincs is. Jól lehet együtt élni és dolgozni a románokkal. Sajnálom, sajnálom...

Szegény Béla!!!
Én, ha el is megyek szavazni, egy becsületesebb románra ütöm a pecsétet. Béla!!!

*

Vasgereben 2009. 01. 13. 13:53
Sajnos a romániai magyarság elmulasztotta az alkalmat, hogy az RMDSZ mostani vezetőségétől egyszer és mindenkorra megszabaduljon.

Ezt csak úgy tehették volna meg, hogy kiejtik őket a parlamentből is. Nagy kára a magyarságnak nem lett volna belőle, legfeljebb a szövetség holdudvarbeli haszonélvezőinek.

Lám az EK is elnöki tanácsadóként vigasztalódik, s bármi ami pozitív történik a magyarok irányéban az az ő érdeme lesz, s minden ami rossz, az ellen az utolsó csepp véréig harcolt. Szerintük.

Mivel az RMDSZ vezérkara és fiatalabb klónjaik igencsak életerősek, csak radikális eszközökkel lehet tőlük megszabadulni. Sajna, legközelebb csak 4 év múlva....

A hazaárulóink brüsszeli magyarellenes förmedvényét elemző írás linkje módosult:

http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=115&Itemid=56

Herzl Tivadar magyar volt, mint oly sok nagyság: akár kétes nagyság is. Vagyis nem: nem magyar volt, hanem magyarországi, aki ráadásul keresztény egyházi gimnáziumban érettségizett Budapesten. Emlékével, kultuszával teli van a fél Európa, egész Magyarország: emléktábla, miegymás, még emlékbélyeg is; szülőháza zsidó múzeum Budapesten. De rá nem lehetünk büszkék. Van valaki, akire viszont büszkék vagyunk: az édesegy unokatestvére ennek a Herzlnek. Hogy mi a különbség kettejük között? Herzl Tivadar felkérte őt, aki akkor már ismert, igen jótollú író volt, hogy álljon a cionizmus mellé. Erről így számol be az unokatestvér:

„Jól figyelj rám. Unokaöcsém vagy, közös törzsről származunk. Elmondom neked: nagy dologba vágtam a fejszémet.

Meglepetten hallgattam Tivadart. Azt hittem, hogy valami nagy irodalmi, vagy talán színházi vállalkozásról akar beszélni, hiszen akkor már több színdarabját játszották a Burgtheaterben. Nem erről beszélt. Így folytatta:

Meg akarom csinálni a zsidó államot!

Teljes őszinteséggel meg kell mondanom, ma csaknem hetven esztendő után, hogy alig tudtam felfogni a mondat súlyát. (…

Neked kell elvállalnod, hogy Magyarországon elterjeszd a gondolatot. Meg kell szerezned az egész magyar zsidóságot ennek a mozgalomnak. Te leszel az én emberem, az én megbízottam. Minden eszközt a rendelkezésedre bocsájtok, az anyagiakat is. Vállald el!

Nem vállalom! Válaszoltam, (…

Miért nem vállalod?

Azért (...), mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és szívemben, az értelmemben, amely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot elvállaljam. Megmondom neked egészen őszintén: én nem vagyok zsidó. Én magyar vagyok. (...)”4

Az unokaöcs Heltai Jenő, született Herzl. Róla szokás mondani, hogy zsidóként született, s keresztényként halt meg. A zsidóüldözés őt is érintette, csakazértsem váltott vallást, múltával viszont látványosan katolizált, s 1945-ben visszatért a megalázott, tönkretett Magyarországra: a hazájába. Ahol csak a Rákosi-korszak bukása után, halálának évében, 1957-ben ismerték el, melynek még haldokolva is örülni tudott. A gyakran idézett mondat azonban nem fedi a teljes valót. A mondat ugyanis helyesen így hangoznék: zsidó magyarként született, s keresztény magyarként halt meg. Mert nem a vér, a származás, s nem a vallás – csak a szív dönti el, hová tartozunk. Herzl Tivadar szelleme megcsinálta Izraelt – Heltai Jenő megtagadta azt. Egy nem magyar érzelmű zsidó vetette oda a viszály almáját – nem pedig a magyar. Herzl Tivadarnak nem volt köze a magyarsághoz. A magyarságnak nincs köze Herzl Tivadarhoz – a magyarságnak nincs köze Izraelhez.

Palesztinok, zsidók, magyarok

http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=338&Itemid=65

Sylvester Lajos a Háromszék főmunkatársa

http://www.3szek.ro/modules.php?name=Impresszum

Brüsszeli magyarellenes förmedvény
Sylvester Lajos
2009. január 9.

Az Európai Parlament Információs Hivatala 2004-ben kiadott egy „Európa ma és holnap” című nagyalakú, igényes kivitelű brosúrát.

A hétoldalas szöveget, amely a „Magyarország bemutatkozik” címszó alatt ebben a kiadványban megjelent, az elemzői nyíltan magyarellenes, rasszista förmedvénynek minősítik, fogalmazóit, szerkesztőit és jóváhagyóit pedig a magyarok esküdt ellenségének tartják, és tettüket a legaljasabb hazaárulás minősített eseteként aposztrofálják.

Az idézett jelzők és a magyarbemutatás jellemzése első olvasatra túlzónak tűnhet, ezért „lássuk a medvét!”, szemelgessünk a "BEMUTATKOZÁSUNK"-ból:

A Brüsszelben kiadott füzet több nyelven 28 mai és jövendő EU-tag ország önbemutatását tartalmazza. Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az előszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelősséget.

Az országok és nemzetek többsége reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál.
Néhányan a nemzeti legendákat is képbe illesztik – ezeket nekünk, magyaroknak nem is kell megneveznünk, hisz a mi orrunkat is ebbe verik bele - , s ugyanezek a szomszédok a számukra kínos történéseket és folyamatokat vagy elhallgatják, vagy eufémizmusokba burkolják.

De az egész összeállításból a magyar minősül a legdöbbenetesebbnek.

Soroljuk fel, illetve vegyük át azt a 14 pontot a brosúrából, amelyet az egyelőre számunkra ismeretlen szerzők a magyar történelemből kiemelendőnek tartanak:

Fontos dátumok Magyarország történelmében:

1000 - a magyar állam megalapítása az ország első királya, István alatt.
1308 - 1437 - A központi hatalom megerősítése.
1541 - a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középső része a törökök közvetlen ellenőrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levő részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711 - 1848 osztrák uralom.
1867 - a körülbelül fél évszázadig tartó Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása.
1914 - Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 - szövetség Nácinémetországgal.
1941 - hadüzenet a Szovjetuniónak.
1944 - az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 - a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elűzi a németeket.
1949 - a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 - népfelkelés, a szovjetek erőszakosan leverik, az akkori államfőt, Nagyot halálra ítélik.
1989 - Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 - az első szabad választások.

Ebből kiderül, hogy 1000 év előtt nem volt magyar történelem, az első Árpádok 895-től István ( nem Szent István) államalapításáig nem csináltak semmit, a magyar honfoglalást meg sem említik, a „kettős honfoglalásról” szó sem lehet, a hun – magyar rokonságról aztán igazán nem.

Mondanunk sem kell, hogy a többi 27 EU-us ország mindegyike időben visszább viszi a maga történelmét, vannak olyanok is, amelyek a történelmi hazugságaikat is szentírássá minősítik.

Gardízi, Ibn Ruszta, Dzsajháni, Bölcs Leo, Biborbanszületett Constantin, akik a magyarokat már a honfoglalás előtti korban azonosították, szóba se kerülnek a "magyar" anyagban.

Nem létezett Árpád-kor, nem volt Arany Bulla, tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet.

De a későbbiekben sem volt nándorfehérvári diadal, nem volt déli harangszó, Mátyás humanista, reneszánsz birodalmát meg se említik. Elhallgatják az 1568-as , a vallásszabadságot világelsőként deklaráló tordai országgyűlést.

Szó se esik a török- és Habsburg ellenes szabadságharcokról, Erdély fénykoráról, a Rákóczi szabadságharcról, a magyar Reformkorról, 1848-49-ről!

Nehogy arra gondoljon valaki, hogy a 14-es téma-keret kötelező lett volna a magyarok számára, a románok 34-et sorolnak fel, s a szlovákok, akiknek hiteles dokumentumok alapján azonosítható országuk sem volt, szintén remekül prezentálták a maguk történelmét.

És nem volt kuruc kor, nem esett el Buda vára, ’48/49-es szabadságharc sem volt, illetve csak kellett lennie, mert a románok, mint sajátjukról, szépen megemlékeznek.

Korban ne is hozzuk közelebb e "históriánkat" a mához, mert a legaljasabb nemzetminősítésekből, a meghamisított, elhallgatott múltszázadi történésekből eljutnánk addig, hogy konkrét személyekhez kötve is azonosítani tudnánk, hogy milyen szellemiség képviselői művelik ezt velünk.

Kik nevezik „Nagyot” államfőnek, kik tudják úgy, hogy Magyarországon szorbok is élnek, és a szintik meg a romák is vannak félmilliónyian, kik tudják úgy, hogy Trianonban az ország területének csupán 1/3-át veszítette el.

Magyarságtudatunk, eme förmedvény szerint hol bűnös, hol szánalomra méltó, - egy semmirekellő nép és ország vagyunk!

Kérjük meg az EU-s parlamenti képviselőinket, hogy járjanak a végére, hogy kik voltak e förmedvény szerzői és közreadói Európában, - hogy elnyerhessék a nemzet megvetését.

A legfontosabb viszont a torzítások, hamisítások és elhallgatások helyreigazítása.

* * *

A nemzetáruló brossúra részletesebb elemzése itt olvasható:

http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=18&Itemid=37

Az 5 százalék körüli fővárosi eredmény az országos viszonylatokat tekintve biztos kiesést jelent a parlamentből az SZDSZ számára – idézi az InfoRádió Lakner Zoltán vélekedését.

A Vision Consulting elemzője szerint nem meglepő a ferencvárosi forduló érvénytelensége sem.

"Több, mint kellemetlen az SZDSZ-nek, hogy a ferencvárosi választásokon csupán a negyedik helyet szerezte meg, hiszen a párt itt eddig mindig 10 százalék körüli eredményt ért el"

– nyilatkozta az Info Rádiónak Lackner Zoltán.

Az elemző szerint a mostani, öt százalék körüli érték a parlamenti választások során biztos kiesést jelent az országgyűlésből.

Lakner szerint nem okozott meglepetést a rendkívül alacsony szavazási részvétel sem. A Fideszes jelölt apátiát sejt a dolog mögött, az MSZP-s képviselő szerint viszont inkább a kopogtatócédulák hamisítása, s az emiatt kirobbant botrány áll a háttérben.

Az egyetlen becsületes természetesen az mszp jelöltje volt.

Erősebb magyar nemzet, erősebb befolyás
Írta: Orbán Viktor volt miniszterelnök, a Fidesz elnöke
2009. január 10.

http://www.valtozast.hu/web/index.php?option=com_content&task=view&id=335&Itemid=65

Itt a SZÁZ KORONÁS bankó magyar oldala.

Ez volt az úgynevezett kékpénz. A bolsik sok embert megkínoztak ezért 1919-ben, mert ők ezt zabrálták mindenkitől, a kisembertől pedig megkövetelték, hogy fogadja el az ő értéktelen "fehér pénzüket", kúrcsány-dénárukat.

Nagyon szívesen fizetnék ma is ezekkel, különösen az érmével, abban a csodálatos, korát nagyon sok téren meghaladó, világélvonalbeli országban.

Sólyom: Bizonytalan és válságos év előtt állunk
http://www.hirtv.hu/?tPath=/view/videoview&videoview_id=7267

Nagyon sajnálom, nem tehetem meg, hogy hagyományos újévi köszöntőt mondjak – így kezdte újévi beszédét Sólyom László köztársasági elnök. Föltette a kérdést: felfogjuk-e a helyzetet, és azt, milyen sok múlik rajtunk.

Tisztelt Honfitársaim! Magyarok a Kárpát-medencében és az egész világon! – így szólította meg televíziós, újévi köszöntőjében a határon innen és túl élő magyarokat Sólyom László. Így folytatta: „Bizonytalan és válságos év előtt állunk. Nemcsak az a kérdés, hogy vészeljük át, hanem az is, hogy mi lesz utána, milyen állapotban fogunk megérkezni a válság utáni napokba.”

Egyáltalán felfogjuk-e a helyzetet, és azt, milyen sok múlik rajtunk? – tette föl a kérdést az államfő, figyelmeztetve: kár lenne, ha csak azzal törődnénk, ami közvetlenül minket érint. „Amíg nem az én munkahelyem szűnik meg, nem az én vállalkozásom omlik össze, nem az én családom nélkülöz, addig a válság a mások dolga? A bankok baja, ha nincs pénzük?” – folytatta.

Bizony mindnyájunkat érintő, fontos kérdés, hogy 75.000 vagy 200.000 ember kerül-e utcára, hogy mi lesz a családjukkal. Senkinek sem mindegy, -1, vagy -3 százalék lesz-e a gazdasági növekedés, vagyis magyarán a zsugorodás – adta meg a választ.

Vajon felrázta-e az egész társadalmat, hogy néhány év alatt mintaországból sereghajtók lettünk? – szólította meg a hallgatókat, azt is megkérdezve: „Csak ha az általános rossz hangulat, a városok, falvak, és a szolgáltatások leromlása, az erőszak terjedése, a mindennapi kapcsolatokat elöntő türelmetlenség és kíméletlenség, majd az elszegényedés átcsap egy határon, csak akkor fogunk majd arra gondolni, hogy ezek bizony nem véletlenek, hanem következményei valaminek? És akkor majd bűnbakot keresünk-e, vagy belátjuk a magunk mulasztásait is?”

A válság ugyanis már súlyosan legyengült állapotban találta az országot. A kiút világos meghatározása és az alapvető változások sürgős bevezetése a kormány felelőssége – figyelmeztetett.

Sólyom mindazonáltal hangsúlyozta: most nem a politikusokhoz, „hanem Önökhöz szólok. Önökön legalább annyi múlik, mint a politikusokon, sőt, szerintem több.”

Rámutatott: a magunk és családunk számára ki kell alakítanunk a felszínen maradás stratégiáját.

Ez pedig nem megy a régi módon; nemcsak a korábbi gazdaságpolitika miatt, hanem azért sincsenek az országnak tartalékai, mert nincsenek lakossági megtakarítások. Elköltöttük a pénzünket, sőt jóval többet. Az embereknek pedig a válságban még súlyosabb teher a hitelek törlesztése – hangoztatta sólyom, aki szerint a legfontosabb a jövőre nézve saját erőforrásaink – pénz, idő, egészség – bölcsebb beosztása.

Mégis a jóakaratú emberekben bízom: a mindennapok küzdelmeiben, a munkahelyen, az üzletben, az utcán és emberi kapcsolataikban megőrzik az emberi tartást, nem hagyják tovább romlani a légkört. Tudom, hogy nehéz, de ha erre ügyelünk, ha van ilyen belső iránytűnk, akkor majd tudunk vigyázni egymásra; keserűségünkben sem fordíthat senki a másik ellen. Felelősségünk van tehát egymásért is – így Sólyom.

Azok, akik bíznak egymásban, kölcsönösen megsegítik egymást. Ezért az önállóság elválaszthatatlan a szolidaritástól. A közvetlen baráti segítségen túl, nem lehetünk közömbösek mások sorsa iránt sem. Aki teheti, nyújtson segítséget azoknak, akik végképp támasz nélkül maradtak! – ajánlotta az államfő, hozzáfűzve: az emberség e szép megnyilatkozásai mellett azonban óriási feladat vár a nagy segélyszervezetekre valamint az egyházakra.

(forrás: keh.hu)

Egy élet Erdély szolgálatában
Kolozsy Sándor interjúja Wass Alberttel, az Erdélyi Világszövetség társelnökével 1981 végén

Az interjú közreadásának előzményei

Nem volt elegendő elviselni az évekkel ezelőtt hozzánk eljutott megrendítő hírt, mely szerint Albert bátyám a nemzetért végzett munkássága ellenére nem kaphatta meg a magyar állampolgárságot: a Horn Gyula vezette baloldali kormány visszaútasította az író kérését.

Ha már Erdélyben nem tehette meg, a Csonkaországban szeretett volna letelepedni élete hátralevő részére.

Miután ez a kívánsága sem teljesülhetett, 1998. február 1-én Floridában, 90 éves korában, fegyverével agyonlőtte magát.

Nem volt elég a gyászt viselnünk, amikor a Magyar Élet augusztus 20-i számából, Győri Béla Végtisztesség Wass Albertnek, majd Bartha József református lelkész Száműzetésből száműzetésbe című cikke nyomán megtudtuk, hogy Németországban és Amerikában élő fiai, Wass Albert hamvait Amerikából hazavitték szülőföldjére, Erdélybe, a Székelyföldre. Sajnos a soviniszta román kormány nem engedte őt a régi, leperzselt Wass-birtokra eltemetni.

De még anyai rokona, a báró Kemény János-utód, Kemény Miklós sem engedte, hogy eltemessék őt az ősi marosvécsi várkastély árnyékában lévő kertben, ahol végre megtalálhatta volna örök nyugalmát.

Albert bátyám hamvait így temetetlenül, egy urnában a kis marosvécsi templomocska oltára előtt egy állványra helyezték. Hogy a fájó sebre só is jusson, és az egész eset jobban fájjon, augusztus 8-án, a megemlékező istentiszteleten kis csoportunk és a székely nép kivételével más nem volt kíváncsi a rendezvényre: sem a magyar kormány, sem az Írószövetség, sem a Magyarok Világszövetsége nem képviseltette magát.

Ez lett a sorsa annak az erdélyi magyar hazafinak, aki életét, családját, mindenét feláldozta nemzete, az erdélyi magyarság érdekében.

Köztudott, hogy Wass Albert hosszú éveken át írásaival, memorandumaival a magyar ügyet képviselte világszerte, a világ politikai és vallási vezetői előtt. Szégyen és gyalázat, hogy a jelenlegi magyar kormány is annyira távol tartotta magát az erdélyi írófejedelemtől, az Erdélyi Magyarok Világszövetségének társelnökétől, mintha halála után is leprát terjesztett volna. Bartha József református lelkésznek igaza volt ünnepi beszédében, amikor azt mondta: „ezt az esetet Erdély szégyenének kell tekintenünk”.

Jómagam, aki kolozsvári születésű szobrászművészként szintén egy ősi magyar család sarja vagyok, és az Erdélyi Világszövetség társelnöke, majd az ausztráliai csoport elnöke voltam, éveken át szoros kapcsolatot ápoltam Albert bátyámmal, együtt dolgoztunk az erdélyi magyarság ügyéért. 1982-ben pár napot együtt tölthettünk floridai házában: ekkor készült a következő beszélgetés, amelynek közzétételével emlékének szeretnék adózni.

Az 1981-ben rögzített beszélgetés

– Kedves Albert bátyám! Pörgessük vissza az időt és az emlékezetet a II. világháború előtti évekre, Erdélybe: meg szeretném kérdezni, tulajdonképpen melyik könyve volt a legelső?

– A legelső könyvem egy verseskönyv volt, amelynek első verseit még a kolozsvári református kollégiumban írtam a 20-as évek elején mint diák, két ember hatására. Az egyik Áprily Lajos nagy erdélyi költő-tanárom volt. A másik Reményik Sándor, aki atyai jó barátunk volt. E két személy hatására írtam első verseimet és első könyvemet, amely 1926-ban jelent meg Világtemetés címen.
– Versek, dalok?
– Igen.
– Milyen volt az erdélyi magyar írók élete a két világháború között, a román elnyomás alatt Erdélyben? Hogyan éltek akkor a magyar írók?

– Ha címet akarnék adni annak a kornak, akkor azt mondanám: Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon érdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikor elkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállásról. Ez egyensúlyban volt és harmonizált azzal a korral, amelyben mi éltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amit akart, hanem azt, amit lehetett: Az erdélyi írók megtanultak úgy írni, hogy a magyar megértse, de a román ne.

Ekkor született a székely meseirodalom, amely valójában a magyar hősiességről beszél, ám olyan mese formájában, amelyben a buta román cenzor nem láthat semmi rosszat: a róka története a medvével és a farkassal…

– Mostanában került a kezembe egy nagyon szép könyvecske: Utazás bölcsőm körül. Emlékszik rá?
– Hogyne emlékeznék: a 30-as évek derekán állítottuk össze, minden jelentősebb erdélyi író írt egy rövid írást a maga otthonáról.

– Ezt azért említem, mert én tavaly Erdélyben voltam, és egy kórus segítségével jártam körbe egész Erdélyt. A könyv leírásai alapján készítettem rengeteg felvételt. Vissza szeretnék kanyarodni azokra az időkre, amelyekben a fiatalságát töltötte: mikor kezdődött, és mikor szűnt meg az Erdélyi Helikon?

– Az Erdélyi Helikon együtt született az Erdélyi Szépmíves Céhvel. Ennek a története az, hogy az egyetlen megmaradt könyvkiadó vállalat, a Minerva nem rendelkezett elég tőkével ahhoz, hogy könyveket tudjon kiadni. Szükség volt egy új könyvkiadó vállalatra, ezért az erdélyi írók nyakukba vették Erdélyt, és előfizetőket kerestek. 500 lej évi tagsági díjért tagja lehetett bárki az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Ezért cserébe minden évben könyvet kapott. Az így összegyűlt tőkéhez ugyanennyit hozzáadott Bánffy Miklós.

Bánffy Miklósnak a megmaradt vagyonából jött össze a tőke fele, és ilyen módon egy kiadóvállalat alakult. Az erdélyi írókat olyan sikerrel vitte a nyilvánosság elé, hogy az indulás után 6 évvel a budapesti Révai Kiadóvállalat szerződést kötött és tőkét adott az Erdélyi Szépműves Céhnek. A szerződés szerint az évente megjelenő hat könyvből a Révai köteles volt négyet kiadni különkiadásban Budapesten 10 000 példányban, de kiadhatta valamennyit is, ha akarta.

– Ez a háború előtt mennyi idővel történt?
– A Révaival 1933-ban vagy 1934-ben jött létre a szerződés, és tíz évig volt érvényben. Ez idő alatt rengeteg jó magyar könyv jelent meg Erdélyben: Tamási Áronnak a könyvei, Nyírő József könyvei, Bánffy Miklósnak a könyvei, és aztán jöttek a fiatalok, azok közé számítottam én is.

Érdekes, különös gondolat számomra, hogy fiatal íróként azt írta rólam a kritika (Asztalos Sándor), hogy jó író, csak egyetlen nagy hibája, hogy fiatal, de ez idővel javulni fog. Voltak még fiatalok többen is, de sajnos közben sokan szerencsétlen módon elpusztultak. Kis Jenő, a költő akkor jelentkezett, Flórián Tibor most idekinn van, Szabédi szegény öngyilkos lett Kolozsvárott, az egyetem román átvétele során, és így tovább…

– Melyik a legkedvesebb, legkülönösebb munkája, mondjuk a II. világháború előtti időkben, és a háború alatt?

– A kastély árnyékában. Ez tulajdonképpen egy előbb írott könyvnek, A fák megnőnek című kötetemnek a folytatása. Tudniillik ebben a két könyvben mutatok rá arra, hogy mi történt valójában Erdélyben: ha valaki hibás azért, ami történt, akkor kik azok és mi a hiba. Nagyon érdekes, ha innen, Amerikából tekintjük a helyzetet: azt kell mondanom, hogy a legnagyobb hiba, amit apáink, nagyapáink és dédapáink elkövettek, az az volt, hogy demokratikusabb gondolkozásúak voltak, mint ma az amerikaiak.

Közben, sajnos megtörtént a II. világháború, és nagyon sokaknak el kellett hagyniuk hazájukat. Így kerültem én is Erdélyből Magyarországra, és innen Németországba.

Engem 1942-ben behívtak katonának, és attól kezdve, mint a kilencedik hadtesthez tartozó zászlós harcoltam harcomat visszafelé. Hogy ez megtörtént, sok jó haszna is van. Megmondom, miért! Nagyon sokan vagyunk, akik azt kérdezzük, hogy mi az oka annak, hogy mi, magyarok nem harcoltunk úgy, mint a finnek? Mi az oka annak, hogy mi állandóan visszavonultunk? Mi lett volna, ha valóban küzdöttünk volna Erdélyért?

Én ott voltam és tudom, hogy mi volt az oka. A harcvonalon egy magyar hadosztály, egy német hadosztály, egy magyar, egy német volt.
A németek akkor már nem harcoltak: sétáltak haza. Gyalog megindultak haza, és nem álltak meg. Mi tartottunk egy harcvonalat a Kárpátokon, de az első dolog, amit megtudtunk, hogy az orosz mögöttünk van. Közben kétoldalt a németek visszavonultak. Mi is visszavonultunk és így harcoltunk, vissza egészen a mai Ausztriáig. Az régi magyar terület volt. Onnan aztán Bajorföldre kerültem, ott vészeltem át a háború végét.

Az igazság az, hogy engem soha senki nem szerelt le, soha nem tettem le a fegyvert. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen magyar honvéd, aki még mindig honvéd, de egyike vagyok azoknak, akik tulajdonképpen még ma is katonák: soha senki, se az orosz, se a magyar, se az amerikai nem szerelt le bennünket.

– Milyen formában írná le az erdélyi magyarok sorsát Trianon után a II. világháborús időkig? Tulajdonképpen mi történt Erdélyben az akkori román uralom alatt? Mennyire voltak a magyarság ellen, milyen károkat okoztak, milyen jogokat sértettek? Milyen volt az élet a II. világháború előtt Erdélyben?

– Ahhoz képest, ami most folyik, gyönyörű szép élet volt. Az embernek megvolt a joga, hogy tiltakozzék, megvolt a lehetősége, hogy elmenjen Bukarestbe és ököllel verje az asztalt, ha akarta, és ennek néha eredménye is volt.

Megvolt a lehetőség, hogy az ember fenntartsa az iskolákat, a templomokat, megőrizze a nyelvet. Nemcsak megőriztük a nyelvet, de kibővítettük, gazdagítottuk. Az erdélyi kultúra óriásit nőtt az alatt a 20 esztendő alatt, azon egyszerű oknál fogva, mert nyomtak minket.

Ha nyomják a magyart, akkor észhez tér. A románok a megszállást, az elnyomást kimondottan ipari és kereskedelmi térre szorították. Meg akartak bennünket fosztani az anyagi jóléttől, ami bizonyos fokig sikerült is, de túlságosan nem mehettek el, mert akkor saját fajtájuknak is ártottak volna.

– Ismerve a mai veszélyt Erdélyben, ezek szerint a háború előtti korszakban a románok emberibbek voltak a magyarsággal, mint most, a kommunizmus alatt?
– Sokkal emberibbek voltak, mert akkor az a román osztály uralkodott, amelyiket velünk együtt elpusztítottak, vagy kikergettek idegen földre.
– Az a román, aki ott élt a magyarokkal Erdélyben, nem volt annyira vad a magyarokkal szemben, mint a mai, frissen betelepített regáti románok?

– Nem, nem volt, de regátiak sem voltak akkoriban Erdélyben. Mondok egy példát: vasúton utaztam Szamosújvárról Kolozsvárra. A zsúfolt kocsin egy szamosújvári román telekkönyvvezetővel találkoztam, akivel még a háború előtti időkben apám vadászni szokott, Moldován Gergelynek hívták. Bejön egy diák – akkor kezdődtek a diákzavargások – és Moldován Gergely magyarul beszélt velem.

A diák bejön, és azt mondja: „Ki mer itt magyarul beszélni?” Erre Moldován Gergely felállt, úgy vágta pofon a diákot, hogy kiesett a fülkéből. Jöttek a többi diákok, s akkor ő jól lehordta őket. Azt mondta nekik, hogy: „Idefigyeljetek taknyosok! Én, az apám és a nagyapám itt éltünk, még a dédapám is, ezen a földön. Románul beszéltünk magunk között, a magyarok megtűrtek, a magyarok iskoláztattak, a magyarok jók voltak hozzánk. Most mi vagyunk velük, most mi akarunk jók lenni hozzájuk, s az ilyen gazok, mint ti, menjenek vissza Bukarestbe!”

– Vajon mi az oka annak, amit a diákok is képviseltek, és ami a mai napig létezik Erdélyben, hogy tűzzel-vassal ki akarják irtani a magyarságot és a kultúráját?

– Hát ez nagyon egyszerű: térjünk vissza Moldován Gergelyhez és a korosztályához. Moldován Gergely a budapesti Ferenc József Intézetben nőtt fel. Ugyanúgy, mint többi tagja a román úri vagy polgári világnak. Demokrata gondolkozású, szabadságtisztelő emberek voltak.

Ezekkel nem volt baj. A baj akkor kezdődött, amikor az ultranacionalizmus beszivárgott Romániába: Bukarestben kezdődött a vasgárdistákkal. Igen, igen, ott volt a baj. Ugyanazok a vasgárdisták később kommunisták lettek. Amit ők akarnak csinálni most, pontosan az, amit mi elmulasztottunk, vagy nem is akartunk megtenni. Ők a székely tömb és az alföldi magyar tömb között el akarják tüntetni a hidat. Azt a hidat, amely lehetővé tette az úgynevezett Bécsi döntést.

Gondoljunk arra, hogy a székely tömb kb. 1 millió székely lelket számlál. A másik 2 millió Erdély különböző részeiből való. Ha ők azokat eltüntetik, akkor többé korridor nincs.

A másik 2 millió személy sajnos már annyira el van szórva, hogy a korridor lassan már átszakad Kolozsvár és Nagyvárad között.

– Térjünk vissza a háború utáni időkre: miután honvédként visszakerült Burgenlandba, hová vitt az élet?
– Onnan a katonavonat még kivitt Bajorországig, ott aztán elakadtunk a bajor erdőkben. A székely szakasz otthagyta a vonatot, és felmentünk a hegyekbe. Nagyon érdekes, tipikusan székely történet: amikor otthagytuk a vonatot, azt mondtam a fiúknak, hogy itt is hegyek vannak, otthon vagyunk, mindenki menjen egyedül. Megegyeztünk, hogy egy hét múlva, éjfélkor egy roskadó vízimalomnál találkozunk. Ott találkoztunk.

Három évet töltöttem el Bajorországban, összekerültem megint a fiaimmal, az első feleségemmel. Onnan aztán én kivándoroltam a fiaimmal ide, a feleségem ott maradt, német volt.

– Melyik évben jött ki Amerikába?
– 1951-ben.
– Közben Németországban továbbra is írással foglalkozott?
– Ott is írtam, igen. Voltam fadöntő, éjjeli őr, napszámos, és ami lehetett. Nem panaszkodtam soha, nem is panaszkodhattam. Nagy előnyöm volt azokkal a magyarokkal szemben, akik ott voltak. Azok városiak voltak. Flórián Tibor szegény, nagy nehézséggel viselte a megpróbáltatásait: még azt sem tudta, hogyan kell felhasítani egy rönköt. Falusi ember lévén, jól megéltem a fiaimmal, és ma már elmondhatom azt is, hogy az asztalra való húst a puskámmal szereztem.

Egy német erdésszel együtt vadoroztunk, az amerikai megszálló csapatok füle hallatára, de sose tudtak elcsípni.

– Amióta Amerikában él, merre vitte a sors, milyen élete volt?
– Először meghívott Délre egy azóta már nem létező Katonaiskola, ott tanítottam egy évig, amikor meghívást, ajánlatot kaptam Genesvillebe egy tanári állásra. Attól kezdve nyugdíjazásomig tanárkodtam.

– Akkor már jól beszélte az angolt?
– Mikor ide jöttem, egy szót se tudtam angolul, de egy esztendő során rám ragadt azon egyszerű oknál fogva, hogy a magyar és a román mellett a német és a francia nyelvben nőttem fel. Nyolc évet tanultam latinul: ezeket a nyelveket az ember bedobja egy kosárba, jól megrázza, és kijön az angol.

– Ahogy az évek teltek, mindig foglalkozott írással is?
– Az írás volt mindig a foglalkozásom. A többire azért volt szükség, hogy legyen mit enni, s legyen a fiaim számára ruha.

– Milyen könyveket írt a háború után?
– A legelső könyvem, amit a háború után írtam még ott, az erdők között, a Kolozsvárról magammal hozott írógépet rátéve egy tönkre, a honvágy regénye volt. Ez szerintem a legjobb könyvem. Igen, A Funtineli boszorkány című. Azt kimondottan a honvágy, a hegyek, az erdélyi havasok utáni honvágy íratta velem.

[/b]Mikor aztán annak vége volt, kis gondolkodás után rájöttem, hogy miután engem a Jóisten nemcsak magyar írónak, hanem erdélyi magyar írónak teremtett, olyan kötelességeim vannak, amelyek más nemzetiségű írónak nincsenek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy azt írjak, amit a szívem kíván. Nekem az a kötelességem, hogy azt írjam, amit nemzetem jövendője kíván.

Utána való könyvem mindjárt az Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami megjelent németül, angolul és spanyolul is. Attól kezdve ez az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.
– Ez tulajdonképpen az egész Erdély elvesztése fölötti fájdalom regénye. Melyik évben született?
– Körülbelül ‘48–49-ben, még Németországban.
– Hogyan kezdődött munkálkodása a nyugati emigrációban?
– Mielőtt ebbe belemennék, térjünk az apró részletekbe, hadd mondjam el, hogyan kerültünk oda.

Mikor én Amerikában az egyetemre mentem, és kitöltöttem a papírokat, azt kérdezte a papír, hogy hova való vagyok? Azt írtam, hogy Erdélybe, erre a regisztrálásomat végző úr azt mondta, hogy ilyen ország nincs.

Mondom, ez a maga gondja, ha ilyen ország nincs, pedig én ott születtem. Kiderült, hogy nem tudtak róla semmit. Végignéztem a könyvtárat: azon kívül, hogy egy angol író szerint Erdélyben élt Drakula, az égvilágon semmit nem lehetett Erdélyre vonatkozóan találni. Ekkor a magyar történelmet kerestem, hogy lássam, mi van benne. Az egyetlen magyar történelemkönyvnek, amit a könyvtárban találtam, Masaryk volt az írója. Az egész Magyarországra és a magyar népre vonatkozó rész a Közép-Európa történelméből három oldal volt. Még azt sem ismerte el, hogy volt független Magyarország.

A független Magyarországot csak az első világháború után ismerte el. A könyv szerint volt cseh gyarmat, osztrák gyarmat és minden egyéb.

Az ezeréves magyar történelmet eltagadta. Magyar történelme arról szólt, hogy a vad magyarok betörtek a Kárpát-medencébe, sanyargatták az aranyos kis szlovákokat, gyötörték a románokat, gyötörtek mindenkit, de aztán a jó Habsburgok kezükbe vették...

Tudjuk, hogy ki volt Masaryk: amellett, hogy egyetemi tanár volt Amerikában, ő volt Csehszlovákia első elnöke.

Ő volt az, aki Wilson barátjaként létrehozta Trianont, létrehozta Csehszlovákiát és Romániát. Az utána felnövő nemzedék, bármilyen jóakaratú is volt – államférfiak, politikusok, egyetemi tanárok –, ránk, magyarokra vonatkozóan csak ártalmas anyagokat talált. Azt mondták, ez egy izgága népség, amelyik minden európai háborúnak az okozója volt.

– Most már értem, hogy miért kellett magyar és erdélyi történetet megjelentetnie, vagyis megpróbálta korrigálni a hamis képet.
– Érdekes történet, hogy amikor elkészültem egy rövid, angol nyelvű magyar történelemkönyvvel, s elmegyek vele az egyetemi kiadóhoz, s kiadom, mint egyetemi tanár, két hét múlva behívnak, s azt mondják: professzor, ez a könyv nagyon érdekes és jól is van írva, de egy nagy baja van. Kérdem, hogy mi? Hogy nem igaz. Itt van huszonnyolc könyv a könyvtárban, ami mind azt mondja, hogy ez nem igaz. Tehát nem adhatják ki. Így jártam a nagy magán-kiadóvállalatokkal is.

A magam regényeivel is így jártam angol nyelven. Az Adjátok vissza hegyeimet! angol fordítására – ami jó fordítás volt – azt mondták, hogy gyönyörű könyv, de nem adhatják ki, mert nem igaz. Ferdíteni akarja a történelmet. Ekkor megmérgelődtem, s azt mondtam: mi is megcsinálhatjuk ugyanazt, amit megcsináltunk annak idején Erdélyben.

Ekkor alapítottam 1963-ban az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, mégpedig úgy, hogy nyakamba vettem Amerikát, és mentem magyarlakta városról magyarlakta városra azzal a gondolattal, hogyha össze tudok szedni ötszáz magyart, aki hajlandó befizetni minden évben tíz pohár sör árát, hogy meg tudjuk mondani az igazat könyv formában, akkor sikerül megalapítani a könyvkiadó vállalatot. Az első évben négyszázötven tagot értem el, ennyien jelentkeztek, és elkezdtük a munkát. Egyszer voltunk ötszáz főnél. Bár az amerikai kontinensen másfél millió magyar él, sohasem volt a Szépműves Céhnek ötszáznál több tagja. Ma négyszázhúszan vagyunk.

– Mióta ez megtörtént, az amerikai népnek, a professzoroknak, az iskoláknak, az egyetemeknek került-e új magyar történelem a kezükbe?
– Attól kezdve, hogy elkezdtük kiadni a Nagy Magyar Történelmet angolul, kiadtuk Erdély Történelmét, kiadtuk a Magyarság szerepét a világban, és így tovább. Nem tudtuk nagy példányban kiadni, mert nem volt rá pénz, de az ezer példányt, amit kiadtunk, el tudtuk helyezni a nagy könyvtárakban.

– Attól kezdve, hogy könyveik ott voltak a könyvtárakban, milyen fogadtatásban részesültek?
– Doktorátusokon dolgozó amerikai diákok ezeket a könyveket választották forrásmunkaként. Könyveink ma elismert forrásmunkák az egyetemeken, egyre többen fordulnak hozzánk. Hangulatot kell teremtsünk a magyarság mellett, mert hangulatot teremtettek a magyarság ellen, és ez okozta a bajt. A bajt elhárítani csak úgy lehet, ha a közvéleményt felvilágosítjuk, és megismertetjük a világgal, hogy tulajdonképpen mi is a magyar.

– Véleménye szerint a kortárs nyugati világban, Amerikában megváltozhat-e a magyarokról alkotott kép? Masaryknak az elmélete mennyire hat manapság?

– Ez megváltozott. A probléma csak az, hogy a magyarok között van a baj! Ezt ki is fejtem. Florida szenátora jó barátom, vadászni szoktam vele, ismeri könyveimet: azt kértem tőle, hogy szavazzon a románok ellen. Addig ne adjanak a románoknak segélyt, amíg nem tesznek eleget a magyarokkal szembeni kötelezettségeiknek, amik benne vannak a román alkotmányban, a helsinki egyezményben és a békeszerződésekben. Azt mondta, nem a szenátorokkal van a gond, hanem a magyarokkal. Ha itt van egy kis erdélyi csoport, túl van egy másik, máshol egy harmadik, külön-külön egyik sem tud sokat elérni. Az volt az elképzelés, hogyha össze tudjuk fogni az összes erdélyit, hogy mindenütt, minden erdélyi elmenjen a maga választott szenátorához és képviselőjéhez, ott helyben, ahol él, akkor lesz annyi szenátor és képviselő, hogy többségbe kerül a magyar ügy.

Megmondom, mi volt a baj. Az Egyesült Államok 23 államában a magyar közösség elég erős, a többi helyen nincsenek magyarok. Sajnos bizonyos erdélyi szervezetek nem voltak hajlandók együttműködni velünk, mert mi az erdélyi magyarságot mint elszakított nemzettestet kezeljük. Nem tudják megérteni azt, hogy erre más megoldás nincs.

Helyzetünket csak úgy tudjuk megértetni az amerikaiakkal, ha azt mondjuk nekik: ha holnap Kuba elfoglalja az Egyesült Államok déli részeit, akkor a floridai angolszász ember kubai kisebbségi lesz vagy nem? Hát persze hogy nem! Kubai megszállás alatt is amerikaiak maradnak! Az itteniek azt mondják majd: ameddig élünk, harcolni fogunk, hogy Floridát visszaszerezzük Kubától, ez a mienk. Ezt ők megértik, úgy mondják, úgy nevezik, hogy hazafiság. Köztudottá kell tenni tehát Amerikában, hogy Erdély a Kárpát-medence szerves része: hazájában, kultúrájában, mindenben 1000 éve. Továbbá az erdélyi magyarság nem egy kisebbség Romániában, hanem a Kárpát-medence magyar nemzettömbjének egy elszakított nemzetsége.

Ők azt mondják, hogy rossz a diplomácia: így nem lehet semmire sem menni, el kell ismerni, hogy Erdély Románia része, és hogy az erdélyi magyarok magyarul beszélő románok. És mivel ők magyarul beszélő románok, joguk van követelni, hogy a nyelvüket megtanulják. Ezt én már régen megmondtam a románoknak, hogy ilyen nincs.

Akármilyen népnek joga van a saját nyelvét, kultúráját megőrizni. A székelyek jóval a honfoglalás előtt uralták már Erdélyt, ugyanakkor a románok a hamis dákó-román elmélet háromezer éves uralmat kürtölik, s világszerte ezzel a joggal akarják Erdélyt megtartani maguknak.

A magyarság csakis az erdélyi székely nép kultúrájával tud magyar maradni! Mi a történelmi jog alapján állunk, a dákó-román elmélet nem érdekes, azt már régen megcáfoltuk, nemcsak mi, a franciák, az angolok és a németek is.

Sajnálatos, hogy ennek ellenére a világ sok részén elhiszik a románok állításait.
Azok, akik azzal jönnek elő, hogy magyarul beszélő románok, minek akarnak megfelelni? Itt Amerikában spanyolul beszélő amerikaiakról, magyarul beszélő amerikaiakról és németül beszélő amerikaiakról hallani. Ausztráliában beszélnek magyarul beszélő ausztrálokról.

Nem értik meg ezek a derék honfitársaim, hogy nem lehet a kettőt párhuzamba hozni. Én saját jószántamból vándoroltam be ebbe az országba, tehát itt magyarul beszélő és magyarul cselekvő amerikai állampolgár vagyok.

Erdélyben nem ez a helyzet: a székely nem vándorolt be Erdélybe, ő ott volt, hanem a román az, aki románul beszélő magyar kellett volna legyen. És ezt nem tudják megérteni, és ezzel felbecsülhetetlenül sokat ártanak.
Az erdélyi magyarok a fontosak, nem mi. Ezért hangoztatjuk állandóan, hogy a megoldás nem értünk van, nem Washingtonért, hanem ott, ahol magyarjaink élnek. Mindenki a maga körében terjessze az igazságot. Ha jól végzi munkáját, mást nem tehet, mint az összetartozást hirdesse.

– Milyen kapcsolat van az Erdélyi Világszövetség és a magyar csoportok között?
– Világszerte van három nagyobb csoport, vagyis három különböző gondolat. Ezek közül a Teleki csoportja azokból áll, akik az erdélyi magyarságot a két világháború között képviselték a román parlament körül. Ők úgy érzik, a feladatuk az, hogy ezt a vonalat folytassák, vagyis a román emigrációhoz tartozva képviseljék az erdélyi magyarságot. Kevesen vannak. Nekünk nagyon sokat ártanak.

– Végre eljutottunk egy közös nevezőhöz: milyen formában és milyen gondolatok mentén képzelhető el egy olyan szervezet, amelyik átfogná a világ magyarságát?
– Amikor minden erdélyi, vagy különben is, minden magyar egy szív és egy lélek, nem számít, hogy melyik csoporthoz tartozik.

Azt is megmondom, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni. Rájöttem, hogy az amerikai magyarság 85 százaléka nem olvas magyar lapot. A magyar lapokban történő hirdetéssel tehát csak 15 százalékát érjük el az itteni magyaroknak. Szükséges, hogy az angol nyelvű lapokkal is ugyanolyan propagandát végezzünk ezen a vonalon. Azt elolvassák.

Mindenütt a világon hirdetnénk magunkat. A televízióban is, és ugyanakkor egy általános rádióadás kezdődhetne Európában, az összes európai magyarnak magyarul és románul. A kihaló magyar kultúrát, népművészetet és történelmet tanítaná, sugározná. Ez nagyszerű lenne. A baj csak az, hogy sok pénz kell hozzá.

– Tehát esélyt lát arra, hogy az erdélyieket újból össze lehessen hozni?
– Valahogy meg kell teremteni az anyagi alapot rá.

Egyikük feljelentett Ottawában, hogy bajkeverő vagyok. Ugyanez történt az Egyesült Államokban, mert ők azt mondják: ha mi most azt kérjük a magyaroktól, hogy fizessenek magyar adót, nem fognak az egyházaknak fizetni, és akkor miből élnek meg a lelkészek?

Ne felejtsük el: egy lelkésznek nemcsak az a kötelessége, hogy Isten felé terelje a nyáját. A magyar lelkésznek a hivatása ma pontosan az, ami a román pópa hivatása volt Erdélyben: a népének vezetője kell hogy legyen szellemi, lelki és politikai síkon egyaránt.

Ha ezt nem végzi, akkor nem végez Istennek tetsző, tökéletes munkát. Emiatt engem már sokan leszidtak. Mindig pozitív terveim voltak, de nem tudtam mindegyiket megvalósítani. Az a fontos, hogy felhívjuk a világ közvéleményét arra, ami Erdélyben történik. Hogy mindenki tudjon róla. Ha ezt elérjük, a kérdés megoldódott, mert a népek nem fogják ezt eltűrni. Rá fogják kényszeríteni Romániát arra, hogy ha élni akar, és tovább akarja élvezni Nyugat segítségét, akkor alkalmazkodnia kell. Az Erdélyi Magyar Világszövetség meg fogja tenni a lépéseket a nemzeti ünnep megvalósításához, a közös jelvény bevezetéséhez, az összhang megteremtéséhez, és a szükséges anyagiak megszerzéséhez.

– Befejezésül megkérdezném, mi lenne az üzenete az ausztráliai magyarsághoz? Van-e kilátás egy esetleges ausztráliai látogatáshoz, egy szép erdélyi esthez, mondjuk a Sydney Operaházban, vagy Melbourne-ben, egy professzionális helyen?

– Nézd, öcsém, a kettőt el kell választani most. Az üzenet, amit az ausztráliai magyarságnak küldhetek, az nagyon rövid:

Legyetek hűséges magyarok, mert ha nem vagytok hűséges magyarok, sohasem lesztek jó állampolgárai Ausztráliának sem. Ez igaz. Ahogy én mondani szoktam: aki magyarnak nem jó, az embernek is hitvány. Ez az üzenet.

Én már vénember vagyok – ha nem is úgy néz ki –, és a csontjaim tudják, hogy az utazás már nehézkes számomra. Ami még az életemből hátra van, azt írással akarom tölteni. Az ünneplés, a felesleges szófecsérlés már nem érint meg. Én nem kívánok ünneplést, tapsot, mindez engem ma már nem érdekel. Ezen én már túl vagyok, ebből már volt elég, nem kell több. Ha haszna lehet Erdélynek abból, hogy elmegyek a Szahara közepére, és ott leülök a homokra, és ott ülök két hónapot, akkor megteszem, ha bele is halok. Ez azt jelenti, hogy ha haszna van Erdélynek abból, akkor szívesebben elmegyek Ausztráliába, mint a Szahara közepére.
[/b]
– Én azt tudom, hogy az ausztráliai magyarságnak a személyére van nagy szüksége: sok erdélyi magyar, vagyis ausztráliai magyar nevében tudom ezt mondani. A kishitű embereknek szükségük van valakire, aki hitet ad nekik.

– Tehát lenne egy esély rá? Kedves Albert bátyám, én nagyon szépen megköszönöm az erdélyi magyarok és az ausztráliai magyarok nevében ezt a közel kilencven perces interjút. Feltétlenül tovább juttatom a többi magyar rádióba Ausztráliában, hogy minél több magyar meghallja ennek a kedves magyar embernek a hangját, és remélhetőleg minél több magyar ember tudja az erdélyiek sorsát istápolni.

– Segítsen meg a jó Isten benneteket. Köszönöm szépen.

Egy élet Erdély szolgálatában
Kolozsy Sándor interjúja Wass Alberttel, az Erdélyi Világszövetség társelnökével 1981 végén

Az interjú közreadásának előzményei

Nem volt elegendő elviselni az évekkel ezelőtt hozzánk eljutott megrendítő hírt, mely szerint Albert bátyám a nemzetért végzett munkássága ellenére nem kaphatta meg a magyar állampolgárságot: a Horn Gyula vezette baloldali kormány visszaútasította az író kérését.

Ha már Erdélyben nem tehette meg, a Csonkaországban szeretett volna letelepedni élete hátralevő részére.

Miután ez a kívánsága sem teljesülhetett, 1998. február 1-én Floridában, 90 éves korában, fegyverével agyonlőtte magát.

Nem volt elég a gyászt viselnünk, amikor a Magyar Élet augusztus 20-i számából, Győri Béla Végtisztesség Wass Albertnek, majd Bartha József református lelkész Száműzetésből száműzetésbe című cikke nyomán megtudtuk, hogy Németországban és Amerikában élő fiai, Wass Albert hamvait Amerikából hazavitték szülőföldjére, Erdélybe, a Székelyföldre. Sajnos a soviniszta román kormány nem engedte őt a régi, leperzselt Wass-birtokra eltemetni.

De még anyai rokona, a báró Kemény János-utód, Kemény Miklós sem engedte, hogy eltemessék őt az ősi marosvécsi várkastély árnyékában lévő kertben, ahol végre megtalálhatta volna örök nyugalmát.

Albert bátyám hamvait így temetetlenül, egy urnában a kis marosvécsi templomocska oltára előtt egy állványra helyezték. Hogy a fájó sebre só is jusson, és az egész eset jobban fájjon, augusztus 8-án, a megemlékező istentiszteleten kis csoportunk és a székely nép kivételével más nem volt kíváncsi a rendezvényre: sem a magyar kormány, sem az Írószövetség, sem a Magyarok Világszövetsége nem képviseltette magát.

Ez lett a sorsa annak az erdélyi magyar hazafinak, aki életét, családját, mindenét feláldozta nemzete, az erdélyi magyarság érdekében.

Köztudott, hogy Wass Albert hosszú éveken át írásaival, memorandumaival a magyar ügyet képviselte világszerte, a világ politikai és vallási vezetői előtt. Szégyen és gyalázat, hogy a jelenlegi magyar kormány is annyira távol tartotta magát az erdélyi írófejedelemtől, az Erdélyi Magyarok Világszövetségének társelnökétől, mintha halála után is leprát terjesztett volna. Bartha József református lelkésznek igaza volt ünnepi beszédében, amikor azt mondta: „ezt az esetet Erdély szégyenének kell tekintenünk”.

Jómagam, aki kolozsvári születésű szobrászművészként szintén egy ősi magyar család sarja vagyok, és az Erdélyi Világszövetség társelnöke, majd az ausztráliai csoport elnöke voltam, éveken át szoros kapcsolatot ápoltam Albert bátyámmal, együtt dolgoztunk az erdélyi magyarság ügyéért. 1982-ben pár napot együtt tölthettünk floridai házában: ekkor készült a következő beszélgetés, amelynek közzétételével emlékének szeretnék adózni.

Az 1981-ben rögzített beszélgetés

– Kedves Albert bátyám! Pörgessük vissza az időt és az emlékezetet a II. világháború előtti évekre, Erdélybe: meg szeretném kérdezni, tulajdonképpen melyik könyve volt a legelső?

– A legelső könyvem egy verseskönyv volt, amelynek első verseit még a kolozsvári református kollégiumban írtam a 20-as évek elején mint diák, két ember hatására. Az egyik Áprily Lajos nagy erdélyi költő-tanárom volt. A másik Reményik Sándor, aki atyai jó barátunk volt. E két személy hatására írtam első verseimet és első könyvemet, amely 1926-ban jelent meg Világtemetés címen.
– Versek, dalok?
– Igen.
– Milyen volt az erdélyi magyar írók élete a két világháború között, a román elnyomás alatt Erdélyben? Hogyan éltek akkor a magyar írók?

– Ha címet akarnék adni annak a kornak, akkor azt mondanám: Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon érdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikor elkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállásról. Ez egyensúlyban volt és harmonizált azzal a korral, amelyben mi éltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amit akart, hanem azt, amit lehetett: Az erdélyi írók megtanultak úgy írni, hogy a magyar megértse, de a román ne.

Ekkor született a székely meseirodalom, amely valójában a magyar hősiességről beszél, ám olyan mese formájában, amelyben a buta román cenzor nem láthat semmi rosszat: a róka története a medvével és a farkassal…

– Mostanában került a kezembe egy nagyon szép könyvecske: Utazás bölcsőm körül. Emlékszik rá?
– Hogyne emlékeznék: a 30-as évek derekán állítottuk össze, minden jelentősebb erdélyi író írt egy rövid írást a maga otthonáról.

– Ezt azért említem, mert én tavaly Erdélyben voltam, és egy kórus segítségével jártam körbe egész Erdélyt. A könyv leírásai alapján készítettem rengeteg felvételt. Vissza szeretnék kanyarodni azokra az időkre, amelyekben a fiatalságát töltötte: mikor kezdődött, és mikor szűnt meg az Erdélyi Helikon?

– Az Erdélyi Helikon együtt született az Erdélyi Szépmíves Céhvel. Ennek a története az, hogy az egyetlen megmaradt könyvkiadó vállalat, a Minerva nem rendelkezett elég tőkével ahhoz, hogy könyveket tudjon kiadni. Szükség volt egy új könyvkiadó vállalatra, ezért az erdélyi írók nyakukba vették Erdélyt, és előfizetőket kerestek. 500 lej évi tagsági díjért tagja lehetett bárki az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Ezért cserébe minden évben könyvet kapott. Az így összegyűlt tőkéhez ugyanennyit hozzáadott Bánffy Miklós.

Bánffy Miklósnak a megmaradt vagyonából jött össze a tőke fele, és ilyen módon egy kiadóvállalat alakult. Az erdélyi írókat olyan sikerrel vitte a nyilvánosság elé, hogy az indulás után 6 évvel a budapesti Révai Kiadóvállalat szerződést kötött és tőkét adott az Erdélyi Szépműves Céhnek. A szerződés szerint az évente megjelenő hat könyvből a Révai köteles volt négyet kiadni különkiadásban Budapesten 10 000 példányban, de kiadhatta valamennyit is, ha akarta.

– Ez a háború előtt mennyi idővel történt?
– A Révaival 1933-ban vagy 1934-ben jött létre a szerződés, és tíz évig volt érvényben. Ez idő alatt rengeteg jó magyar könyv jelent meg Erdélyben: Tamási Áronnak a könyvei, Nyírő József könyvei, Bánffy Miklósnak a könyvei, és aztán jöttek a fiatalok, azok közé számítottam én is.

Érdekes, különös gondolat számomra, hogy fiatal íróként azt írta rólam a kritika (Asztalos Sándor), hogy jó író, csak egyetlen nagy hibája, hogy fiatal, de ez idővel javulni fog. Voltak még fiatalok többen is, de sajnos közben sokan szerencsétlen módon elpusztultak. Kis Jenő, a költő akkor jelentkezett, Flórián Tibor most idekinn van, Szabédi szegény öngyilkos lett Kolozsvárott, az egyetem román átvétele során, és így tovább…

– Melyik a legkedvesebb, legkülönösebb munkája, mondjuk a II. világháború előtti időkben, és a háború alatt?

– A kastély árnyékában. Ez tulajdonképpen egy előbb írott könyvnek, A fák megnőnek című kötetemnek a folytatása. Tudniillik ebben a két könyvben mutatok rá arra, hogy mi történt valójában Erdélyben: ha valaki hibás azért, ami történt, akkor kik azok és mi a hiba. Nagyon érdekes, ha innen, Amerikából tekintjük a helyzetet: azt kell mondanom, hogy a legnagyobb hiba, amit apáink, nagyapáink és dédapáink elkövettek, az az volt, hogy demokratikusabb gondolkozásúak voltak, mint ma az amerikaiak.

Közben, sajnos megtörtént a II. világháború, és nagyon sokaknak el kellett hagyniuk hazájukat. Így kerültem én is Erdélyből Magyarországra, és innen Németországba.

Engem 1942-ben behívtak katonának, és attól kezdve, mint a kilencedik hadtesthez tartozó zászlós harcoltam harcomat visszafelé. Hogy ez megtörtént, sok jó haszna is van. Megmondom, miért! Nagyon sokan vagyunk, akik azt kérdezzük, hogy mi az oka annak, hogy mi, magyarok nem harcoltunk úgy, mint a finnek? Mi az oka annak, hogy mi állandóan visszavonultunk? Mi lett volna, ha valóban küzdöttünk volna Erdélyért?

Én ott voltam és tudom, hogy mi volt az oka. A harcvonalon egy magyar hadosztály, egy német hadosztály, egy magyar, egy német volt.
A németek akkor már nem harcoltak: sétáltak haza. Gyalog megindultak haza, és nem álltak meg. Mi tartottunk egy harcvonalat a Kárpátokon, de az első dolog, amit megtudtunk, hogy az orosz mögöttünk van. Közben kétoldalt a németek visszavonultak. Mi is visszavonultunk és így harcoltunk, vissza egészen a mai Ausztriáig. Az régi magyar terület volt. Onnan aztán Bajorföldre kerültem, ott vészeltem át a háború végét.

Az igazság az, hogy engem soha senki nem szerelt le, soha nem tettem le a fegyvert. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen magyar honvéd, aki még mindig honvéd, de egyike vagyok azoknak, akik tulajdonképpen még ma is katonák: soha senki, se az orosz, se a magyar, se az amerikai nem szerelt le bennünket.

– Milyen formában írná le az erdélyi magyarok sorsát Trianon után a II. világháborús időkig? Tulajdonképpen mi történt Erdélyben az akkori román uralom alatt? Mennyire voltak a magyarság ellen, milyen károkat okoztak, milyen jogokat sértettek? Milyen volt az élet a II. világháború előtt Erdélyben?

– Ahhoz képest, ami most folyik, gyönyörű szép élet volt. Az embernek megvolt a joga, hogy tiltakozzék, megvolt a lehetősége, hogy elmenjen Bukarestbe és ököllel verje az asztalt, ha akarta, és ennek néha eredménye is volt.

Megvolt a lehetőség, hogy az ember fenntartsa az iskolákat, a templomokat, megőrizze a nyelvet. Nemcsak megőriztük a nyelvet, de kibővítettük, gazdagítottuk. Az erdélyi kultúra óriásit nőtt az alatt a 20 esztendő alatt, azon egyszerű oknál fogva, mert nyomtak minket.

Ha nyomják a magyart, akkor észhez tér. A románok a megszállást, az elnyomást kimondottan ipari és kereskedelmi térre szorították. Meg akartak bennünket fosztani az anyagi jóléttől, ami bizonyos fokig sikerült is, de túlságosan nem mehettek el, mert akkor saját fajtájuknak is ártottak volna.

– Ismerve a mai veszélyt Erdélyben, ezek szerint a háború előtti korszakban a románok emberibbek voltak a magyarsággal, mint most, a kommunizmus alatt?
– Sokkal emberibbek voltak, mert akkor az a román osztály uralkodott, amelyiket velünk együtt elpusztítottak, vagy kikergettek idegen földre.
– Az a román, aki ott élt a magyarokkal Erdélyben, nem volt annyira vad a magyarokkal szemben, mint a mai, frissen betelepített regáti románok?

– Nem, nem volt, de regátiak sem voltak akkoriban Erdélyben. Mondok egy példát: vasúton utaztam Szamosújvárról Kolozsvárra. A zsúfolt kocsin egy szamosújvári román telekkönyvvezetővel találkoztam, akivel még a háború előtti időkben apám vadászni szokott, Moldován Gergelynek hívták. Bejön egy diák – akkor kezdődtek a diákzavargások – és Moldován Gergely magyarul beszélt velem.

A diák bejön, és azt mondja: „Ki mer itt magyarul beszélni?” Erre Moldován Gergely felállt, úgy vágta pofon a diákot, hogy kiesett a fülkéből. Jöttek a többi diákok, s akkor ő jól lehordta őket. Azt mondta nekik, hogy: „Idefigyeljetek taknyosok! Én, az apám és a nagyapám itt éltünk, még a dédapám is, ezen a földön. Románul beszéltünk magunk között, a magyarok megtűrtek, a magyarok iskoláztattak, a magyarok jók voltak hozzánk. Most mi vagyunk velük, most mi akarunk jók lenni hozzájuk, s az ilyen gazok, mint ti, menjenek vissza Bukarestbe!”

– Vajon mi az oka annak, amit a diákok is képviseltek, és ami a mai napig létezik Erdélyben, hogy tűzzel-vassal ki akarják irtani a magyarságot és a kultúráját?

– Hát ez nagyon egyszerű: térjünk vissza Moldován Gergelyhez és a korosztályához. Moldován Gergely a budapesti Ferenc József Intézetben nőtt fel. Ugyanúgy, mint többi tagja a román úri vagy polgári világnak. Demokrata gondolkozású, szabadságtisztelő emberek voltak.

Ezekkel nem volt baj. A baj akkor kezdődött, amikor az ultranacionalizmus beszivárgott Romániába: Bukarestben kezdődött a vasgárdistákkal. Igen, igen, ott volt a baj. Ugyanazok a vasgárdisták később kommunisták lettek. Amit ők akarnak csinálni most, pontosan az, amit mi elmulasztottunk, vagy nem is akartunk megtenni. Ők a székely tömb és az alföldi magyar tömb között el akarják tüntetni a hidat. Azt a hidat, amely lehetővé tette az úgynevezett Bécsi döntést.

Gondoljunk arra, hogy a székely tömb kb. 1 millió székely lelket számlál. A másik 2 millió Erdély különböző részeiből való. Ha ők azokat eltüntetik, akkor többé korridor nincs.

A másik 2 millió személy sajnos már annyira el van szórva, hogy a korridor lassan már átszakad Kolozsvár és Nagyvárad között.

– Térjünk vissza a háború utáni időkre: miután honvédként visszakerült Burgenlandba, hová vitt az élet?
– Onnan a katonavonat még kivitt Bajorországig, ott aztán elakadtunk a bajor erdőkben. A székely szakasz otthagyta a vonatot, és felmentünk a hegyekbe. Nagyon érdekes, tipikusan székely történet: amikor otthagytuk a vonatot, azt mondtam a fiúknak, hogy itt is hegyek vannak, otthon vagyunk, mindenki menjen egyedül. Megegyeztünk, hogy egy hét múlva, éjfélkor egy roskadó vízimalomnál találkozunk. Ott találkoztunk.

Három évet töltöttem el Bajorországban, összekerültem megint a fiaimmal, az első feleségemmel. Onnan aztán én kivándoroltam a fiaimmal ide, a feleségem ott maradt, német volt.

– Melyik évben jött ki Amerikába?
– 1951-ben.
– Közben Németországban továbbra is írással foglalkozott?
– Ott is írtam, igen. Voltam fadöntő, éjjeli őr, napszámos, és ami lehetett. Nem panaszkodtam soha, nem is panaszkodhattam. Nagy előnyöm volt azokkal a magyarokkal szemben, akik ott voltak. Azok városiak voltak. Flórián Tibor szegény, nagy nehézséggel viselte a megpróbáltatásait: még azt sem tudta, hogyan kell felhasítani egy rönköt. Falusi ember lévén, jól megéltem a fiaimmal, és ma már elmondhatom azt is, hogy az asztalra való húst a puskámmal szereztem.

Egy német erdésszel együtt vadoroztunk, az amerikai megszálló csapatok füle hallatára, de sose tudtak elcsípni.

– Amióta Amerikában él, merre vitte a sors, milyen élete volt?
– Először meghívott Délre egy azóta már nem létező Katonaiskola, ott tanítottam egy évig, amikor meghívást, ajánlatot kaptam Genesvillebe egy tanári állásra. Attól kezdve nyugdíjazásomig tanárkodtam.

– Akkor már jól beszélte az angolt?
– Mikor ide jöttem, egy szót se tudtam angolul, de egy esztendő során rám ragadt azon egyszerű oknál fogva, hogy a magyar és a román mellett a német és a francia nyelvben nőttem fel. Nyolc évet tanultam latinul: ezeket a nyelveket az ember bedobja egy kosárba, jól megrázza, és kijön az angol.

– Ahogy az évek teltek, mindig foglalkozott írással is?
– Az írás volt mindig a foglalkozásom. A többire azért volt szükség, hogy legyen mit enni, s legyen a fiaim számára ruha.

– Milyen könyveket írt a háború után?
– A legelső könyvem, amit a háború után írtam még ott, az erdők között, a Kolozsvárról magammal hozott írógépet rátéve egy tönkre, a honvágy regénye volt. Ez szerintem a legjobb könyvem. Igen, A Funtineli boszorkány című. Azt kimondottan a honvágy, a hegyek, az erdélyi havasok utáni honvágy íratta velem.

[/b]Mikor aztán annak vége volt, kis gondolkodás után rájöttem, hogy miután engem a Jóisten nemcsak magyar írónak, hanem erdélyi magyar írónak teremtett, olyan kötelességeim vannak, amelyek más nemzetiségű írónak nincsenek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy azt írjak, amit a szívem kíván. Nekem az a kötelességem, hogy azt írjam, amit nemzetem jövendője kíván.

Utána való könyvem mindjárt az Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami megjelent németül, angolul és spanyolul is. Attól kezdve ez az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.
– Ez tulajdonképpen az egész Erdély elvesztése fölötti fájdalom regénye. Melyik évben született?
– Körülbelül ‘48–49-ben, még Németországban.
– Hogyan kezdődött munkálkodása a nyugati emigrációban?
– Mielőtt ebbe belemennék, térjünk az apró részletekbe, hadd mondjam el, hogyan kerültünk oda.

Mikor én Amerikában az egyetemre mentem, és kitöltöttem a papírokat, azt kérdezte a papír, hogy hova való vagyok? Azt írtam, hogy Erdélybe, erre a regisztrálásomat végző úr azt mondta, hogy ilyen ország nincs.

Mondom, ez a maga gondja, ha ilyen ország nincs, pedig én ott születtem. Kiderült, hogy nem tudtak róla semmit. Végignéztem a könyvtárat: azon kívül, hogy egy angol író szerint Erdélyben élt Drakula, az égvilágon semmit nem lehetett Erdélyre vonatkozóan találni. Ekkor a magyar történelmet kerestem, hogy lássam, mi van benne. Az egyetlen magyar történelemkönyvnek, amit a könyvtárban találtam, Masaryk volt az írója. Az egész Magyarországra és a magyar népre vonatkozó rész a Közép-Európa történelméből három oldal volt. Még azt sem ismerte el, hogy volt független Magyarország.

A független Magyarországot csak az első világháború után ismerte el. A könyv szerint volt cseh gyarmat, osztrák gyarmat és minden egyéb.

Az ezeréves magyar történelmet eltagadta. Magyar történelme arról szólt, hogy a vad magyarok betörtek a Kárpát-medencébe, sanyargatták az aranyos kis szlovákokat, gyötörték a románokat, gyötörtek mindenkit, de aztán a jó Habsburgok kezükbe vették...

Tudjuk, hogy ki volt Masaryk: amellett, hogy egyetemi tanár volt Amerikában, ő volt Csehszlovákia első elnöke.

Ő volt az, aki Wilson barátjaként létrehozta Trianont, létrehozta Csehszlovákiát és Romániát. Az utána felnövő nemzedék, bármilyen jóakaratú is volt – államférfiak, politikusok, egyetemi tanárok –, ránk, magyarokra vonatkozóan csak ártalmas anyagokat talált. Azt mondták, ez egy izgága népség, amelyik minden európai háborúnak az okozója volt.

– Most már értem, hogy miért kellett magyar és erdélyi történetet megjelentetnie, vagyis megpróbálta korrigálni a hamis képet.
– Érdekes történet, hogy amikor elkészültem egy rövid, angol nyelvű magyar történelemkönyvvel, s elmegyek vele az egyetemi kiadóhoz, s kiadom, mint egyetemi tanár, két hét múlva behívnak, s azt mondják: professzor, ez a könyv nagyon érdekes és jól is van írva, de egy nagy baja van. Kérdem, hogy mi? Hogy nem igaz. Itt van huszonnyolc könyv a könyvtárban, ami mind azt mondja, hogy ez nem igaz. Tehát nem adhatják ki. Így jártam a nagy magán-kiadóvállalatokkal is.

A magam regényeivel is így jártam angol nyelven. Az Adjátok vissza hegyeimet! angol fordítására – ami jó fordítás volt – azt mondták, hogy gyönyörű könyv, de nem adhatják ki, mert nem igaz. Ferdíteni akarja a történelmet. Ekkor megmérgelődtem, s azt mondtam: mi is megcsinálhatjuk ugyanazt, amit megcsináltunk annak idején Erdélyben.

Ekkor alapítottam 1963-ban az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, mégpedig úgy, hogy nyakamba vettem Amerikát, és mentem magyarlakta városról magyarlakta városra azzal a gondolattal, hogyha össze tudok szedni ötszáz magyart, aki hajlandó befizetni minden évben tíz pohár sör árát, hogy meg tudjuk mondani az igazat könyv formában, akkor sikerül megalapítani a könyvkiadó vállalatot. Az első évben négyszázötven tagot értem el, ennyien jelentkeztek, és elkezdtük a munkát. Egyszer voltunk ötszáz főnél. Bár az amerikai kontinensen másfél millió magyar él, sohasem volt a Szépműves Céhnek ötszáznál több tagja. Ma négyszázhúszan vagyunk.

– Mióta ez megtörtént, az amerikai népnek, a professzoroknak, az iskoláknak, az egyetemeknek került-e új magyar történelem a kezükbe?
– Attól kezdve, hogy elkezdtük kiadni a Nagy Magyar Történelmet angolul, kiadtuk Erdély Történelmét, kiadtuk a Magyarság szerepét a világban, és így tovább. Nem tudtuk nagy példányban kiadni, mert nem volt rá pénz, de az ezer példányt, amit kiadtunk, el tudtuk helyezni a nagy könyvtárakban.

– Attól kezdve, hogy könyveik ott voltak a könyvtárakban, milyen fogadtatásban részesültek?
– Doktorátusokon dolgozó amerikai diákok ezeket a könyveket választották forrásmunkaként. Könyveink ma elismert forrásmunkák az egyetemeken, egyre többen fordulnak hozzánk. Hangulatot kell teremtsünk a magyarság mellett, mert hangulatot teremtettek a magyarság ellen, és ez okozta a bajt. A bajt elhárítani csak úgy lehet, ha a közvéleményt felvilágosítjuk, és megismertetjük a világgal, hogy tulajdonképpen mi is a magyar.

– Véleménye szerint a kortárs nyugati világban, Amerikában megváltozhat-e a magyarokról alkotott kép? Masaryknak az elmélete mennyire hat manapság?

– Ez megváltozott. A probléma csak az, hogy a magyarok között van a baj! Ezt ki is fejtem. Florida szenátora jó barátom, vadászni szoktam vele, ismeri könyveimet: azt kértem tőle, hogy szavazzon a románok ellen. Addig ne adjanak a románoknak segélyt, amíg nem tesznek eleget a magyarokkal szembeni kötelezettségeiknek, amik benne vannak a román alkotmányban, a helsinki egyezményben és a békeszerződésekben. Azt mondta, nem a szenátorokkal van a gond, hanem a magyarokkal. Ha itt van egy kis erdélyi csoport, túl van egy másik, máshol egy harmadik, külön-külön egyik sem tud sokat elérni. Az volt az elképzelés, hogyha össze tudjuk fogni az összes erdélyit, hogy mindenütt, minden erdélyi elmenjen a maga választott szenátorához és képviselőjéhez, ott helyben, ahol él, akkor lesz annyi szenátor és képviselő, hogy többségbe kerül a magyar ügy.

Megmondom, mi volt a baj. Az Egyesült Államok 23 államában a magyar közösség elég erős, a többi helyen nincsenek magyarok. Sajnos bizonyos erdélyi szervezetek nem voltak hajlandók együttműködni velünk, mert mi az erdélyi magyarságot mint elszakított nemzettestet kezeljük. Nem tudják megérteni azt, hogy erre más megoldás nincs.

Helyzetünket csak úgy tudjuk megértetni az amerikaiakkal, ha azt mondjuk nekik: ha holnap Kuba elfoglalja az Egyesült Államok déli részeit, akkor a floridai angolszász ember kubai kisebbségi lesz vagy nem? Hát persze hogy nem! Kubai megszállás alatt is amerikaiak maradnak! Az itteniek azt mondják majd: ameddig élünk, harcolni fogunk, hogy Floridát visszaszerezzük Kubától, ez a mienk. Ezt ők megértik, úgy mondják, úgy nevezik, hogy hazafiság. Köztudottá kell tenni tehát Amerikában, hogy Erdély a Kárpát-medence szerves része: hazájában, kultúrájában, mindenben 1000 éve. Továbbá az erdélyi magyarság nem egy kisebbség Romániában, hanem a Kárpát-medence magyar nemzettömbjének egy elszakított nemzetsége.

Ők azt mondják, hogy rossz a diplomácia: így nem lehet semmire sem menni, el kell ismerni, hogy Erdély Románia része, és hogy az erdélyi magyarok magyarul beszélő románok. És mivel ők magyarul beszélő románok, joguk van követelni, hogy a nyelvüket megtanulják. Ezt én már régen megmondtam a románoknak, hogy ilyen nincs.

Akármilyen népnek joga van a saját nyelvét, kultúráját megőrizni. A székelyek jóval a honfoglalás előtt uralták már Erdélyt, ugyanakkor a románok a hamis dákó-román elmélet háromezer éves uralmat kürtölik, s világszerte ezzel a joggal akarják Erdélyt megtartani maguknak.

A magyarság csakis az erdélyi székely nép kultúrájával tud magyar maradni! Mi a történelmi jog alapján állunk, a dákó-román elmélet nem érdekes, azt már régen megcáfoltuk, nemcsak mi, a franciák, az angolok és a németek is.

Sajnálatos, hogy ennek ellenére a világ sok részén elhiszik a románok állításait.
Azok, akik azzal jönnek elő, hogy magyarul beszélő románok, minek akarnak megfelelni? Itt Amerikában spanyolul beszélő amerikaiakról, magyarul beszélő amerikaiakról és németül beszélő amerikaiakról hallani. Ausztráliában beszélnek magyarul beszélő ausztrálokról.

Nem értik meg ezek a derék honfitársaim, hogy nem lehet a kettőt párhuzamba hozni. Én saját jószántamból vándoroltam be ebbe az országba, tehát itt magyarul beszélő és magyarul cselekvő amerikai állampolgár vagyok.

Erdélyben nem ez a helyzet: a székely nem vándorolt be Erdélybe, ő ott volt, hanem a román az, aki románul beszélő magyar kellett volna legyen. És ezt nem tudják megérteni, és ezzel felbecsülhetetlenül sokat ártanak.
Az erdélyi magyarok a fontosak, nem mi. Ezért hangoztatjuk állandóan, hogy a megoldás nem értünk van, nem Washingtonért, hanem ott, ahol magyarjaink élnek. Mindenki a maga körében terjessze az igazságot. Ha jól végzi munkáját, mást nem tehet, mint az összetartozást hirdesse.

– Milyen kapcsolat van az Erdélyi Világszövetség és a magyar csoportok között?
– Világszerte van három nagyobb csoport, vagyis három különböző gondolat. Ezek közül a Teleki csoportja azokból áll, akik az erdélyi magyarságot a két világháború között képviselték a román parlament körül. Ők úgy érzik, a feladatuk az, hogy ezt a vonalat folytassák, vagyis a román emigrációhoz tartozva képviseljék az erdélyi magyarságot. Kevesen vannak. Nekünk nagyon sokat ártanak.

– Végre eljutottunk egy közös nevezőhöz: milyen formában és milyen gondolatok mentén képzelhető el egy olyan szervezet, amelyik átfogná a világ magyarságát?
– Amikor minden erdélyi, vagy különben is, minden magyar egy szív és egy lélek, nem számít, hogy melyik csoporthoz tartozik.

Azt is megmondom, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni. Rájöttem, hogy az amerikai magyarság 85 százaléka nem olvas magyar lapot. A magyar lapokban történő hirdetéssel tehát csak 15 százalékát érjük el az itteni magyaroknak. Szükséges, hogy az angol nyelvű lapokkal is ugyanolyan propagandát végezzünk ezen a vonalon. Azt elolvassák.

Mindenütt a világon hirdetnénk magunkat. A televízióban is, és ugyanakkor egy általános rádióadás kezdődhetne Európában, az összes európai magyarnak magyarul és románul. A kihaló magyar kultúrát, népművészetet és történelmet tanítaná, sugározná. Ez nagyszerű lenne. A baj csak az, hogy sok pénz kell hozzá.

– Tehát esélyt lát arra, hogy az erdélyieket újból össze lehessen hozni?
– Valahogy meg kell teremteni az anyagi alapot rá.

Egyikük feljelentett Ottawában, hogy bajkeverő vagyok. Ugyanez történt az Egyesült Államokban, mert ők azt mondják: ha mi most azt kérjük a magyaroktól, hogy fizessenek magyar adót, nem fognak az egyházaknak fizetni, és akkor miből élnek meg a lelkészek?

Ne felejtsük el: egy lelkésznek nemcsak az a kötelessége, hogy Isten felé terelje a nyáját. A magyar lelkésznek a hivatása ma pontosan az, ami a román pópa hivatása volt Erdélyben: a népének vezetője kell hogy legyen szellemi, lelki és politikai síkon egyaránt.

Ha ezt nem végzi, akkor nem végez Istennek tetsző, tökéletes munkát. Emiatt engem már sokan leszidtak. Mindig pozitív terveim voltak, de nem tudtam mindegyiket megvalósítani. Az a fontos, hogy felhívjuk a világ közvéleményét arra, ami Erdélyben történik. Hogy mindenki tudjon róla. Ha ezt elérjük, a kérdés megoldódott, mert a népek nem fogják ezt eltűrni. Rá fogják kényszeríteni Romániát arra, hogy ha élni akar, és tovább akarja élvezni Nyugat segítségét, akkor alkalmazkodnia kell. Az Erdélyi Magyar Világszövetség meg fogja tenni a lépéseket a nemzeti ünnep megvalósításához, a közös jelvény bevezetéséhez, az összhang megteremtéséhez, és a szükséges anyagiak megszerzéséhez.

– Befejezésül megkérdezném, mi lenne az üzenete az ausztráliai magyarsághoz? Van-e kilátás egy esetleges ausztráliai látogatáshoz, egy szép erdélyi esthez, mondjuk a Sydney Operaházban, vagy Melbourne-ben, egy professzionális helyen?

– Nézd, öcsém, a kettőt el kell választani most. Az üzenet, amit az ausztráliai magyarságnak küldhetek, az nagyon rövid:

Legyetek hűséges magyarok, mert ha nem vagytok hűséges magyarok, sohasem lesztek jó állampolgárai Ausztráliának sem. Ez igaz. Ahogy én mondani szoktam: aki magyarnak nem jó, az embernek is hitvány. Ez az üzenet.

Én már vénember vagyok – ha nem is úgy néz ki –, és a csontjaim tudják, hogy az utazás már nehézkes számomra. Ami még az életemből hátra van, azt írással akarom tölteni. Az ünneplés, a felesleges szófecsérlés már nem érint meg. Én nem kívánok ünneplést, tapsot, mindez engem ma már nem érdekel. Ezen én már túl vagyok, ebből már volt elég, nem kell több. Ha haszna lehet Erdélynek abból, hogy elmegyek a Szahara közepére, és ott leülök a homokra, és ott ülök két hónapot, akkor megteszem, ha bele is halok. Ez azt jelenti, hogy ha haszna van Erdélynek abból, akkor szívesebben elmegyek Ausztráliába, mint a Szahara közepére.
[/b]
– Én azt tudom, hogy az ausztráliai magyarságnak a személyére van nagy szüksége: sok erdélyi magyar, vagyis ausztráliai magyar nevében tudom ezt mondani. A kishitű embereknek szükségük van valakire, aki hitet ad nekik.

– Tehát lenne egy esély rá? Kedves Albert bátyám, én nagyon szépen megköszönöm az erdélyi magyarok és az ausztráliai magyarok nevében ezt a közel kilencven perces interjút. Feltétlenül tovább juttatom a többi magyar rádióba Ausztráliában, hogy minél több magyar meghallja ennek a kedves magyar embernek a hangját, és remélhetőleg minél több magyar ember tudja az erdélyiek sorsát istápolni.

– Segítsen meg a jó Isten benneteket. Köszönöm szépen.

Már a Római Birodalom agóniája idején is hittek az internacionalizmusban, meg Kohn elvtársad idején is