Majdnem 300 millió forint kár érhette a Bakonyerdő Zrt.-t, illetve a magyar államot az erdőgazdaság vezetői által kötött devizaügyletek miatt – tudta meg a Népszabadság.

A BKV-hoz hasonló „csontvázak” eshetnek ki a Fővárosi Közterület-fenntartó szekrényéből is
Kurucz ÁrpádRendőrségi nyomozás folyik a fővárosi gyógyfürdőcégnél a városházi Fidesz-frakció tavalyi feljelentése nyomán. Két gyanús ügyről van szó. A gyógyfürdők beléptetőrendszerére kiírt tendernél – úgy vélik – már az elején tudni lehetett, ki fogja megnyerni.

Aggályosnak tartják a feljelentők a Rác fürdő beruházását is: szerintük a kilencmilliárdos – felújítást és bővítést magába foglaló, az eredeti átadási határidőt nem tartó – beruházás megvalósításához nem kellett volna külső partnercéget igénybe vennie a fővárosnak. Itt szerintük felmerülhet akár a hűtlen kezelés gyanúja is.

Hárommillió munkavállalót vernek át
Folyamatosan száz- és kétszázmilliárd forint közötti magánnyugdíj-pénztári tagdíjunk hozama kerülhet más zsebébe
2009. augusztus 7. 16:25

Torkos Matild
Az biztos, hogy nem tűnt el semmi. Az egyes állami vállalatok a nyilvántartási értéknél ugyan alacsonyabb áron kelhettek el, ám a vagyonkezelő mindennel el tud számolni – bizonygatta a lapunknak adott interjújában (Magyar Nemzet, 2007. február 28., 5. oldal) Vásárhelyi István, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt. igazgatóságának elnöke. Vásárhelyinek igaza van: az ország vagyonára is érvényes az anyagmegmaradás törvénye, valóban nem veszett el. Csak átalakult – mármint a tulajdonosi köre. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább nem a mienk.
Vásárhelyi István 1992 óta vesz részt valamilyen formában a honi privatizáció folyamatának irányításában vagy felügyeletében, így aztán azt gondolhatnánk, tudja, mit beszél. Amikor lapunk munkatársa azzal szembesítette, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) magyarországi privatizációról szóló jelentése szerint 2005-ig eltűnt az állam 1990-ben regisztrált induló vagyonának – nyilvántartási értéken mintegy 1700 milliárd forintnak – az egyharmada, fő privatizátorunknak a szeme se rebbent, azt válaszolta: „Megmondom őszintén, ezt a megállapítást csak a sajtóból ismerem, az ÁSZ jelentéséből ezt nem olvastam ki.” Majd hozzáfűzte: „Az ÁPV Zrt. könyvvizsgálóval, eszköz- és vagyonnyilvántartással működik. (… Elképzelhető, hogy az ÁSZ úgy ítélte meg: bizonyos vagyonelemeket a nyilvántartási értéknél sokkal alacsonyabb áron adtak el. (… Előfordulhat hasonló eset. Nekünk mint vagyonkezelőnek megvan az elképzelésünk arról, hogy egy adott társaság mennyit ér. Az értéket az adott társaság eszközei, ingatlanjai, árbevétele, piaci részesedése alapján állapítjuk meg. Ez azonban nem biztos, hogy találkozik a vevő megítélésével. Most, a magánosítási folyamat végén számos olyan vagyonelemünk maradt, amit már többször próbáltunk értékesíteni, de sajnos érdektelenség mutatkozott a portéka iránt. Ekkor bizony felül kellett bírálni az értékre vonatkozó korábbi álláspontunkat. De ezt sem mi tesszük meg, mert erre is szigorú szabályok vonatkoznak. Közbeszerzési eljárás útján kell megbíznunk egy vagyonértékelő céget, amelynek az a dolga, hogy az eladandó vagyont elhelyezze az aktuális piaci környezetbe. Eltűnni tehát biztosan nem tűnt el semmi, már csak azért sem, mert minden évben számot kell adnunk arról, hogyan alakult a ránk bízott vagyon sorsa.”
Nos, erre mondja a magyar: nesze semmi, fogd meg jól!

Csődközelbe juttatott gazdaság

Tekintve, hogy az adósságcsapda, amibe belekerült, vagy pontosabban, amibe belekergették az országot, nagyrészt a hazai privatizációs gyakorlatnak az egyenes következménye, nem mehetünk el szó nélkül a nemzeti vagyonvesztés okainak a Vásárhelyi-féle sommás magyarázgatása mellett.
Ma már – néhány elemző közgazdászunknak köszönhetően – pontosan látható, hogy a külföldi multinacionális tőke, az országot a rendszerváltozás előtt – a Világbank szervezésében – hitelekkel finanszírozó befektetői kör a hazai „kollaboráns” politikai hatalmi és politikai kapcsolati tőkét áttranszformálva, a hirtelen újtőkéssé avanzsált vállalkozói elittel összejátszva, miként fosztotta meg a magyar társadalmat közösségi vagyonától, és miként tett sokakat vagyonvesztett földönfutókká a saját hazájukban.
A pártállami diktatúra politikai rendszerének – a most nem részletezett külső és belső okok miatti – összeomlása együtt járt az ország gazdaságának csőd közeli állapotba jutásával. És ráadásul ebben a nehéz helyzetben még a nyakunkon volt 22 milliárd dollár megörökölt államadósság is a maga megfizethetetlen kamatterheivel.
Ennek az adósságnak a fedezetéül szolgálhatott volna a nemzeti vagyon, ha a jó gazda gondosságával kezelte volna a rendszerváltoztató években – a spontán privatizáció korában – a Németh-, illetve az Antall-kormány.

Százmilliárdok bankkonszolidációra

Az állam vállalkozói vagyonát van, aki 3600 milliárd forintra becsülte, van, aki – az ÁSZ – a könyv szerinti értékét veszi alapul, és 1700 milliárd forintra teszi e vagyon értékét. Amikor elindult a nagy kótyavetye, hol azzal ideologizálták meg a magánosítás szükségességét, hogy úgymond „az állam a legrosszabb tulajdonos”, hol azt hangsúlyozták, hogy a privatizációból befolyt pénzből az adósságainkat kell törlesztenünk. Ehelyett mindenféle értelmes értékbecslésre (mint például adott gyár megépítésének, gépsorokkal való ellátásának újra-előállítási költsége) fittyet hányva áron alul folyt a kiárusítás. Vásárhelyi szakszerűen elmagyarázta nekünk, miként jutottak el a privatizátorok ahhoz a döntéshez, hogy annyiért adják el a vagyonelemeket, amennyiért viszik. Csak elrettentő példaként említem meg, hogy a növényolajipar privatizációjánál a vevőnek „kiválasztott” külföldi befektető cég könyvvizsgáló cége volt az állami vagyonkezelő szervezet saját privatizációs tanácsadó cége is. Ám a nyilvánvalóan korrupciógyanús privatizációs ügylet kiállta a magyar igazságszolgáltatás próbáját.
Becslések szerint a 2000 milliárdos, eladásra szánt vállalkozói nemzeti vagyonra – a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet éveiben – csupán 100-150 milliárd forintnyi hazai forrás állt rendelkezésre a magyar gazdaság szereplőinél. Vagyis, akik a 90-es évek elején a privatizációs folyamat felgyorsítását erőltették, azok a hazai termelőkapacitás és ezek piacainak külföldi tulajdonba juttatását szorgalmazták.
Az Antall-kormány a hazai vásárlóerő megnövelése céljából dolgozta ki a kárpótlásijegy-, az Egzisztencia-hitel, az MRP-s privatizációs konstrukciókat, ám az állami korrupció elburjánzása miatt a gyakorlatban éppen ezek a lehetőségek teremtették meg a pártállami diktatúra kedvezményezettjeinek a kapcsolati tőke gyümölcsöztetését, a kommunista gyökerű új milliárdos elit kialakulását.
Ez az a milliárdos elit, amely előbb megteremtette azt a bizonyos Katona Béla által emlegetett hidat a politikai hatalom és az olajhamisításra vagy a kárpótlási jegyek szisztematikus felvásárlására alapozott, majd ezt a kárpótlásijegy-csomagot a privatizáció során – sokszor tízszeres értéken – felhasználó üzletemberek között.
Ez az a milliárdos elit, amelynek – a politikai kapcsolatrendszerének köszönhetően – fedezet nélkül öntötték a hitelt az állami tulajdonú bankok. Hiszen azoknak, akik mindig megnyerték a privatizációs pályázatot, mert nekik volt bizalmas politikai vazallusuk – és így pontos információjuk és a korrupció okán protektoruk is – a vagyonkezelőnél, volt bankhitelük vagy bankgaranciájuk.
Az már csak hab a tortán, hogy több mint 350 milliárd forintot kellett költenünk az adófizetők pénzéből a bankok konszolidációjára. Amire nagyrészt azért volt szükség, mert fedezet nélkül szórták ki a hiteleket a politikai kedvezményezettek egymillió forint törzstőkéjű, vagyis igen alacsony mértékben korlátolt felelősségű társaságainak, illetve azért, mert az eladósodott állami vállalatokat úgy engedték be a felszámolási eljárásba, hogy szinte semmilyen kontrollt nem gyakorolt senki a spontán privatizációs időszakban az anyavállalatokból – a banki kölcsön fedezetéből kivont – leánycégekbe menekített vagyonok felett. Ezek után adták el – szinte az utolsó „szálig” – az egész bankrendszerünket. Volt olyan bank, például a Budapest Bank, amelyet olyan privatizációs szerződéssel sikerült eladni egy szakmai befektetőnek aligha tekinthető multinacionális cégnek, a General Electricnek, hogy a beváltott állami garanciák után az ügylet egyetlen fillér hasznot sem hozott az államkasszának. Pedig csak az „átadott” budapesti ingatlanvagyon értéke több milliárd forintban mérhető. A balliberális sajtó az ilyen privatizációs sikerekről zengte annak idején, a privatizáció felpörgetése, az energiaszolgáltatók áron alul történő magánosítása, azaz a Horn– Kuncze-kormány idején az örömódákat reggel, délben és este, valamennyi hullámhosszon.

Az adósság nőtt, a vagyon elfogyott

Ez az a privatizációs ügyletsor, amelynek eredményeként a liberális verseny jóságának hirdetői angol nyelven megkomponált szerződésekben rögzítették a nyolcszázalékos garantált eszközarányos nyereséget a külföldi befektető haszna biztosítása érdekében. És ez az a privatizációs „sikertörténet”, amikor az állami vagyonkezelő a szó szoros értelmében túladott a szomszéd tehenén alkotmányos jogállamunk nagy dicsőségére, hiszen az önkormányzatok tulajdonát képező öt gázszolgáltató társaság részvényeinek több mint felét is eladták a települések tiltakozása ellenére potom 47 milliárd forintért.
Ez volt az a dicsőséges szocialista– liberális kormányzati ciklus, amikor nyilvánosságra került a botrányos Tocsik-ügy, amikor a hatalmon lévő pártok megzsarolták és több száz millió forinttal megcsapolták az ÁPV Rt. külső tanácsadójának sikerdíját, amit azért kapott, hogy az állami vagyonkezelő és az önkormányzatok közötti vagyonjuttatási egyezséget kialkudja az állami vagyonkezelő busásan megfizetett alkalmazottai helyett.
És ez volt a Bokros Lajos, balliberális oldalon szakmai zseniként mennybe menesztett közgazdász-fenomén nevével fémjelzett korszak, amikor a privatizációs bevételt úgymond az államadósság csökkentésére fordítottuk. Ekkor a költségvetési egyensúly helyreállítása céljából folyamatosan értékeltük le a forintot, ami azt eredményezte, hogy a devizában felvett hitelek nemhogy csökkentek volna a privatizációs bevételek beáldozása árán, hanem inkább nőttek.
Emlékeztetőül: az Állami Vagyonügynökség és az ÁPV Rt. 1990 és 1996 között 1000 milliárd forintot könyvelhetett el privatizációs bevételként, ebből 723 milliárd forintot befizetett a költségvetésbe, 277 milliárd forintot pedig működési költség címén felhasznált. Ebből fizették a drága külföldi tanácsadó cégeket is. Vagyis miközben a már említett 1990-es államadósság, amelynek a kamatait folyamatosan nyögtük, döntően a forint folyamatos leértékelése miatt – hiába öltük bele a törlesztésbe a teljes energiaprivatizációs bevételünket – 1996-ra brutálisan megnőtt. Az államháztartás bruttó adósságállománya – forintra átszámolva – az Állami Számvevőszék jelentése szerint 1990 és 1996 között folyó áron több mint 3,5-szeresére, 1401,4 milliárdról 5114 milliárd forintra emelkedett. 2001-ben még 7719,5 milliárd forint volt, 2003-ban már 10 587,7 milliárd forintra rúgott. 2007 első hónapjára pedig megközelítette a 15 ezer milliárd forintot.

Hiábavaló áldozatok

A privatizációs folyamat kezdetén az állami tulajdon aránya – a spontán privatizációs turpisságok ellenére is – még meghaladta a 85 százalékot, 2006-ra döntően megváltozott a helyzet, hiszen a magyar gazdaság közel négyötöde már magántulajdonba került. Az ÁSZ tavalyi jelentése szerint 1990-ben még 1859 állami vállalat várt magánosításra, a cégek akkori könyv szerinti értéke 1670 milliárd forint volt. Ez azt jelenti, hogy az 1990. évi árfolyamon számolva csaknem 26,5 milliárd dollárt ért – könyv szerinti értéken – az állam vagyona, vagyis ha a jó gazda gondosságával bántak volna vele, akkor bőven fedezhette volna
a kommunista időszakból megörökölt adósságot.
2006. június 30-án az ÁPV Zrt. tulajdonosi felügyelete alatt már csak 117 társaság működött, amelyek könyv szerinti vagyona 774,35 milliárd forintot (3,5 milliárd amerikai dollárt) tett ki. Ha ezzel szembeállítjuk a 2007 első hónapjára elért 15 ezer milliárd forintos államadósságot, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az elmúlt 16 évben a bérből és fizetésből élő emberek teljesen feleslegesen vették a vállukra a rendszerváltozás minden nyűgét, hiába áldozták fel a nyolcvanas évek végének életszínvonalát a jobb és demokratikusabb jövő érdekében.
Hiszen most már ott tartunk, hogy a politikai hatalom a jövőt árusítja ki, például úgy, hogy eladják a minisztériumok épületeit, majd ingatlanokat vesznek árendába a következő évtizedek költségvetésének terhére piaci bérleti díjért. Már nincsen olyan nap, hogy ne szembesülnénk újabbnál újabb megszorító intézkedéssel, hogy ne tapasztalnánk meg, milyen ötletesek a kormányzati potentátok, ha újabb sarcot kell kivetni az emberekre a növekvő államadósság növekvő kamatterhei miatt. Tandíj, vizitdíj, alkotmánysértő elvárt adó, brutális energiaár-emelés az egyik oldalon, megszüntetett vasúti közlekedés, kórház- és iskolabezárások a másikon. A svédekét felülmúló adóztatás az egyik, Bangladest célzó életszínvonal a másik oldalon.
És a társadalmi béke ilyen körülmények között már valóban nem is lehet cél, ezért kell a becsapott, mindenéből kiforgatott népet féken tartani a harmadik világbeli banánköztársaságok módszereivel, a gumilövedékkel, a könnygázgránáttal és a magyar specialitással, a viperával.

Mégis eladják a Volánokat

De térjünk vissza a Vásárhelyi István által például a Volán-társaságok privatizációjáról elmondottakhoz. Jellemző az itt folyó kormányzásra, hogy nem tudja a bal kéz, mit csinál a másik bal.
– De miért kell eladni például a Volán-társaságokat? Értékesítésük előkészítése már folyamatban van. Nem gondolja, hogy az államnak ez is olyan feladata, amelyet nem adhatna magánkézbe? – tette fel a kérdést Szabó Eszter, lapunk gazdasági szakújságírója.
– A Volán-társaságokat nem készítik elő privatizációra. Ha ennek bármi jelét látja, kérem, szóljon nekem! – hangzott Vásárhelyi válasza.
– Nem akarják tehát eladni a Volán-társaságokat? – csodálkozott kolléganőnk.
Mire jött is a frappáns válasz: (… nincs napirenden a Volánok privatizációja. Azt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Volán-társaságok 25-30 éves gépjárműparkját indokolt lenne frissíteni. Miért kell ezt az adófizetők pénzéből állni? Több ezer autóbuszt kellene vásárolni ahhoz, hogy a társaság színvonalában és költséghatékonyságában európai átlagértéket képviseljen. A jelenlegi költségvetést nem lehet ilyen beruházással terhelni.
Szabó Eszter nem adja fel: – Akkor tőkebevonást terveznek?
Még egy kísérlet a kérdés előli kitérésre: – Jelenleg nincs a cégnél semmilyen elindított folyamat.
– Tehát a következő években nem privatizálják a Volánokat? – kínál még egy utolsó lehetőséget riporterünk az egyenes válaszra.
– (… Ha a tulajdonosunk olyan feladatot ad nekünk, hogy gondoljuk át a magánosítás kérdését a Volán-társaságoknál, akkor ezt mi meg fogjuk tenni.
És valóban megtették. Körülbelül akkor száradhatott a döntésről szóló aláíráson a tinta, amikor Vásárhelyi kerülgette a kérdésre a választ. Ugyanis a hét végén egy Baranya megyei önkormányzati vezetőknek tartott tanácskozáson Garamhegyi Ábel gazdasági minisztériumi szakállamtitkár bejelentette: a huszonnégy Volán-céget átszervezik hét társasággá, és privatizálják, az önkormányzatok – a korábbi ígéretek ellenére – a cégek tulajdonjogából egy fikarcnyit sem kapnak.

Cenzust!
Én a fekete vasárnapi népszavazáson csak azokat engedtem volna szavazni, akik az ajtónál álló cerberusnak elmeséli, hogy mi is a feltett kérdés...

Parlamenti választásoknál összetettebb lenne a "beugró".
Megkérdezném mondjuk a miniszterek nevét (s melyik párt delegálta). Miket ígért a kiszemelt pártja, s mit teljesített? Mennyi az államadóság? Mennyi a minimálbér? Hány kilaméter autópálya épült? S egyáltalán mi épült az elmúlt "kormányzati" ciklusban?

Ezt, sajnos nem lehet meg nem történtté tenni!

Vagy tucc rá megoldást, az erőszakon kívül?

És lácc itt ebben az országban olyan mozgolódást, amely kikényszeríthetné azt, hogy ne adják el az egész országot a fejünk felül?

Ha jól emlékszem, már 90-95 %-nál tartanak!!!
Mennyi is más országban a privatizált vagyon és az állami vagyon aránya?