nem csodálom, Lord Sheier a CP Holding tulajdonosa

Hajógyári sziget vagyonának elherdálási kisérlete szoci-szadesz módon

A terület a Hajógyári szigeten egy
N E M Z E T I K I N C S, mivel:

A,
Hadriánusz császár Kr. után 5o körül építette meg azt a csodálatos palotát, hadikikötőt és erődítményt a mai Hajógyári szigeten melyet ma kicsinyes trükkel kívánnak idegen érdekeknek elherdálni.

Látható, hogy a római provinciák legjelentősebb műemlék együtteséről van szó, melyet ahelyett, hogy rekonstruálnának és a nemzetközi idegenforgalomnak bemutatnának szándékosan betemették és elrejtik a nagyközönség előtt. Ma egy svájci befektető golf adogató pályát üzemeltet a helyén, gondosan eltüntetve a romokat!

Más országok az idegenforgalmuk érdekében össze törnék magukat ilyen jelentős látványosság feltárására és rekonstruálására,"nekik" az eltüntetés a taktikájuk.

B,
Gróf Széchenyi István 1830-ban itt alapította meg az Első Magyar Gőzhajózási Rt.-ét szemben a Habsburgok által favorizált DDSG-vel, a magyar ipart kívánva ezzel elindítani. Melléklet: Egykori hajógyári metszet

C:
Itt működött a történelemben sok dicsőséget elért Folyami Flottilla bázisa és Tiszti Kaszinója, mely épület ma is a sziget legszebb épülete.

Ennyi gyönyörű történelmi emlék után nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy ezt a területet nem szabad idegen érdekeknek átadni, hogy LAKÓPARKOT létesitsenek rajta és mindent eldózeroljanak!

Ez a sziget NEMZETI KINCS ÉS NEM ELADÓ!

A módszer az elherdálásra megint jellemző szoci-szadesz módon:

Megalapitanak egy vagyonkezelő szervezetet
l991-ben 3.565.300.000 milló Ft törzstőkével.
Ebbe a törzstőkébe tartozik az egykori hajógyár mintegy 40 ha területe és a rajta lévő számtalan épület.

A vagyonértékelések és a törzstőke megállapítása már akkor sem fedte a valóságot, hiszen egy ilyen "rendkívül jó adottságú" terület négyzetméter értéke már 1991-ben is több volt mint 3,5 Md forint. Itt felvetődik a SZÁNDÉKOS alulértékelés, melynek felelőse a fő tulajdonos akkori ÁVÜ vezetősége, a HSZV KFT ügyvezetője és a HSZV KFT
Felügyelő bizottság elnöke és Könyvvizsgálója!

A Horn kormány regnálásának utolsó hetében az MFB Rt. messze a névérték alatt "értékesíti" a HSZV KFT-ben lévő 30 %-os részvénycsomagját.A vevő Horn nagy "barátja" és "támogatója" Lord Schreier egy londoni érdekeltségű CP Holding tulajdonosa, aki számolatlanul "kapja" Horntól a legzsírosabb üzleteket a magyar nemzet kárára:

-HungarHotels szállodalánc,
-Danúbius szálloda lánc,
-ÁTI Depó raktározási hálózat /benne lévő árukészletekkel
együtt/mindezeket messze áron alul!

Mindezekhez az ügyletekhez "asszisztál" a szocik volt londoni nagykövete Alföldi TÁDÉ,aki a külügytől azonnal átigazol a CP Holdin magyarországi érdekeltségek elnöki székébe.

Ez nem országkiárusítás, hanem "tiszetsséges" szocialista
összeköttetésen alapuló hazaárulás!

A 4 éves FIDESZ kormányzásnál csak jelszó marad az, hogy a magyar vállalkozókat helyzetbe hozzák!

A Hajógyári szigeten semmi sem változik, mikoris eljön az újabb szoclib "győzelem" , másnap megjelenik a szinen Lord Schreier magyarországi helytartója és bejelenti, hogy "visszük" a szigetet. A Medgyessy kormány utasítja az ÁPV Rt. vezetőségét a pályázat kiirására, melyet olyan gyorsan végrehajtanak, hogy a döntés napjától számított 30 napon belül az első forduló tender zárását is kihirdetik!

Természetesen a Hadriánusz romokat l Md forintért az állam vissza is vásárolja, nehogy ezzel a Lordot "terheljék"! Érdkes módon a tender kiirás napján még a HSZV KFT taggyűlkést tart a Hadriánusz romok elidegenítéséről! Példás gyorsaság!

Miért?

Azért, hogy nehogy magyar vállalkozók konzorciuma elvigye az üzletet!

EZ A TENDER LORD SCHREIER RÉSZÉRE LETT KIIRVA!
Másnak KUSS!

AZ ÁPV Rt.hu honlapról letölthető pályázati kiirásban igen érdekes dolgokat lehet felfedezni:

Érdekes módon a törzstőke és a cég saját tőkéje 12 év alatt NEM változott.Most is 3,5 Md Ft.

Itt vélelmezhető számviteli csalás, hiszen dokumentáltan igazolható a 12 év alatti széleskörű FELÚJÍTÁSI munkák sorozata, melynek során az összes épület értékeJELENTŐSEN MEGNÖVEKEDETT. A minttegy 40 ha földterület értéke is a 12 év alatt JELENTŐSEN megnövekedett.

Átértékelés, felértékelés a cég könyveiben nem történt csak a valóságban! Ennek természetesen az a célja, hogy "valaki" ólcsón elvigye a sziget értékeit!

Itt ISMÉTELTEN felvetődik a hűtlen kezelés, a számviteli fegyelem megsértése az ügyvezető/k/ és a Felügyelő Bizottság elnöke részéről, aki érdekes módon Alföldi TÁDÉ!Hol volt a Könyvvizsgáló?

Azonnal felvetődik a kérdés, mennyi lehet a HSZV KFT piaci értéke?

Független ingatlanszakértőktől- helyszíni szemle után- az alábbi értékelést kaptuk:

Terület földértéke
40 ha- 7 ha műemléki terület nettó ca. 33 ha.
Átlagosan 55-60 eFt/m2
18-20 MRD Ft tesz ki!

A 33 ha földterületen lévő felújított épületek értéke mintegy:
9-10 MRD Ft érnek-----------------
Összesen: 27-30 MRD Ft a HSZV értéke

Ennek az értének a ca. 67 %-át kívánják 6,6 MRD Ftért eladni! / Minusz 1 Md Ft műemléki telek állami felvásárlással/ Tehát 5,6 MdFt-ért!

A valós üzleti érték igazolásához még rendelkezésre áll egy pár bizonyíték, hiszen az elmúlt pár évben történtek kismértékű részvényeladások, melynek során az ÁPV Rt. élt az elővásárlási jogával és 8-12 szeres árat fizetett ki a részványek eladóinak!

Látható, hogy a 3,5 Md Ft-os törzstőke NEM LEHET VALÓS!
Ha az ÁPV Rt. valóban megvette az eladó részvényeket 8-12 szeres felárral, akkor bizonyítottan 8-12 X 3,5 MD forintot ér a HSZV KFT azaz:
28-42 Mrd Ft között valószínűsíthető!

Melléklet:üzletrész átruházási szerződések /cégbíróságon kikérhető/
Van még egy igen fontos információ, mely adatok a Cégbíróságon publikusak, valamint az ügyvezetőnél megtekinthetők! A HSZV KFT éves gazdálkodási adatai szerint cca.790-800 millió forint árbevétel képződik a bérlők bérleti díjaiból, melyből mintegy 100 millió
forintot "felél" a menedzsment. Könnyen kiszámítható, hogy ennyi pénzből hány év alatt MAGÁTÓL megtérül
a vétel!

Fentiek alapján ez a privatizáció egy KÖRMÖNFONTAN KIFUNDÁLT CSALÁS!
Természetesen javasolom az "érintettek" bűnvádi feljelentését! A teljes anyag nyilvánosságra hozását az összes TV állomás részére való megküldését, a napi és hetilapoknak való megküldését kiemelten a :

-Magyar Nemzet
-Magyar Fórum
-Magyar Demokrata

Javasolom az Európai Uniónak megküldeni!Verheugen úr bizonyára büszke
lesz "kedvenceire".

miért:
1. az eladási forma miatt lehetőség van umbuldára
2. a PB igazgatója előélete gyanúra ad okot:

Singlovics Béla (aki talán régen rendes ember lehetett: a pannonhalmi bencéseknél érettségizett 1964ben), korábban az EXIM Bank igazgatója volt. 2001 jul-2002 aug 13ig. -az interneten található források szerint: akkor amikor Mudura 2.5 MRD Ft hitelt kapott, úgy h az önrész a KandH Bnaknál történt sikkasztásból szárnazott, valószínűleg... (az EXIM Bank előtt pedig a Budapest Bank igazgatója volt..

Sajnos az előélete nem makulátlan:
i)
A legkedveltebb napilapban egyébként 1997 szeptemberében egy rövid hír jelent meg arról, hogy a számvevőszék alelnöke bankárokat jelentett fel. Név szerint felsorolták az érintetteket, így Singlovics Bélát, a Budapest Bank vezérigazgatóját, valamint Siklós Jenőt, a BB igazgatósági tagját. Ugyancsak feljelentette Köves Józsefet és Jaloveczky Lászlót, a BB érdekeltségi körébe tartozó Polgári Bank vezetőit.A feljelentést követően, hosszabb hallgatás után, 1998 áprilisában a Világgazdaságban már egy nagyobb terjedelmű cikkben számoltak be arról, hogy az Országos Rendőr-főkapitányság központi bűnüldözési igazgatósága gyanúsítottként hallgatta ki a bankvezetőket.

Újabb hónapok teltek, majd megszűnt a KBI, s vele együtt másfél száz kiemelt bűnügy is a feledés homályába merült. Közben Singlovics neve újból előkerült,

ii)
ezúttal egy korrupt kukoricaexport kapcsán , mint bankfelügyeleti biztosé.

iii)
Később a Real Bank-ügynél is találkozhattunk Singlovics Béla nevével, méghozzá olyan összefüggésben, hogy a Real Bank szervezeti formája egyértelműen korrupcióra utaló jeleket viselt magán, már a kezdetektől fogva. S mit tesz Isten, Jaloveczky László neve is szerepelt ismét a bűnügyi rovatokban, mint a Dermo Trade Rt.-nél kirobbant botrány egyik szereplőjéé. Ez a cég forgalmazta az ujjlenyomat-azonosító rendszert, s ráadásul a Dermónál a Polgári Bankkal összefüggő szálakra is rábukkantak.

Ám mindezek a bizonyítékok is kevésnek tűntek, hiszen augusztus végén, mint az újságokban olvashattuk is, a Polgári Bank ügyében lezárták a nyomozást. Ötéves altatás után irattárba kerültek az akták. Bizonyára az időzítés is azért esett e nyár végi napok egyikére, mert az olajbotrány idején ki emlékszik már a Budapest Bank privatizációjára, ki gondol a Polgári Bankra?

Az olajbizottság elnökétől követelik a még több és még alaposabb bizonyítékokat a vádemelés érdekében, miközben O. Nagy Imre jogosan kérdi: vajon mennyi és milyen bizonyíték kell még, hogy valakit bűnösnek mondjanak ki? Hiszen abankkonszolidációs aktákat áttekintve önmagáért beszélnek a kifizetett milliárdok, mégsem találták bűnösnek egyik vezetőt sem.

A Budapest Bank konszolidációjakor egyebek között kiderült az is, hogy a BB brókercégénél 11 milliárd forint értékben tűntek el a kárpótlási jegyek. Felelősségre vontak ezért valakit?

Engedélyezem a Magyar Export-Import Bank Rt .-hez
(székhelye: 1065 Budapest, Nagymező u. 46-48.) - a továbbiakban: bank – Singlovics Béla belső igazgatósági taggá kinevezését.

Az Igazgatóság elnöke:
Dr. Király Júlia
Az Igazgatóság belső tagjai:
Singlovics Béla vezérigazgató 2002 aug 13-tól
Igaz Katalin vezérigazgató-helyettes
Könye Zsolt vezérigazgató-helyettes

Az Igazgatóság külső tagjai:
Basch Péter
Csikós Bálint
Dr. Kazár Péter
Jurányi Gábor
Kocsis Imre
dr. Macher Ákos
Rédei Ottó

A Postabank és Takarékpénztár Rt. (székhelye: 1132 Budapest, Váci út 48.) - a továbbiakban: Bank - Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéhez - a továbbiakban Felügyelet - benyújtott kérelmére az alábbi határozatot hozom:

Kérdőjelek a Postabank-privatizáció körül

Magyar Nemzet
Már az elején szögezzük le: a Postabank eladása súlyos tévedés, bűn, a magyar gazdaság megcsonkítása. E pénzintézet ésszerűtlen privatizálásával elvesztettünk egy olyan kiváló infrastruktúrát, amely alkalmas lett volna az önkormányzatok pénzének visszaforgatására, az uniós források szétterítésére, a lakosság és a kisvállalkozások kiszolgálására. S nem lehetnek illúzióink, az Erste Bank a Postabankot be fogja olvasztani, ami gyakorlatilag a felszámolásával egyenlő.

Senkit ne tévesszenek meg az emlegetett (ind)okok, hogy miért is kellett megválni tőle. Nevetséges azt állítani, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, különösen akkor, amikor a kormányfő, kabinetfőnöke és pénzügyminisztere bankvezetőként kitűnő munkaerőnek véli magát. Miként lehet, hogy Magyarországon a „zseniális pénzügyi szakemberek” a hatalomban elhülyülnek, s a legrosszabb tulajdonossá válnak?

A Postabank eladásának koncepciója alapvetően hibás, a felkínált vételár dicsérete pedig megtévesztő manipuláció. E pénzintézet ugyanis a rezsiköltségek csökkentésére kitűnő és logikus partnere lett volna a Magyar Postának, azaz a posta veszteségének kiküszöbölésére, egyúttal a kis települések szerény lakosságfinanszírozási igényeinek kielégítésére. Egy ország gazdálkodásában a világon mindenütt meghatározó a családok és mikrovállalkozások pénzügyi kiszolgálása. Ha a kis megtakarítás helyben megfordul, akkor kis költséggel olcsó pénz áll rendelkezésére a gazdáknak, a vállalkozóknak, a lakosságnak. Amennyiben egy nemzetközi bank veszi át ezt a szerepet, úgy megköszöni az olcsó pénzt és azzal játszik a frankfurti tőzsdén. Ám mivel csak kiszivattyúzza a lakosságot, elszegényíti a magyar vidéket. Ráadásul az is igaz, hogy ha a lokális igényeket egy távoli központú nemzetközi bank szolgálja ki, akkor a pénzáramlás megdrágul. Megjelennek a távoli spekulatív érdekek, és az ügyfelek hitelezése elnehezül. Márpedig a mai pénzügyi rendszerben a pénzteremtésnek a módja a hitelezés. Mindenki a pénzintézetek igénybevételére kényszerül, mivel a bankrendszer kiküszöbölte a váltót, vagyis a vállalkozók nem hitelezik egymást. Egy olyan banknak azonban egészen más motivációi vannak egy döntéshez, amelynek a menedzsmentje idegen attól a környezettől, ahol finanszíroz. Nem a helyi vállalkozókat fogja például segíteni, hanem azon régi – esetünkben külföldi – ügyfeleinek piacra jutását preferálja majd, amelyeknek célja mondjuk a föld megvásárlása. Aligha van nagyobb merénylet a magyar gazdaság ellen, mint a létfeltételt jelentő pénzügyi infrastruktúra idegen érdekek alá rendelése.

Éppen a pénz szabad áramlása miatt alapvetően fontos a bank nemzetisége. Ma a pénzt a bankrendszer teremti, s a hitelezésen múlik, hogy egy-egy országban, régióban mennyi pénz vesz részt a gazdaság működésében, fejlődésében. Az unió tagjaiként is minden család, minden önkormányzat és az ország így-úgy pénzügyi mérleget készít, az egyén és közösség beruházása, fogyasztása, egyensúlya a pénzügyi vállalkozások finanszírozásától függ. Hiába van tettrekészség és igény akkor, ha a közvetítő pénz nem, vagy hátrányosan jelenik meg.
A mai bankrendszer nem szolgáltat, hanem a forrásszűkítés útján diktál a politikának. A bank egyeseket esélyhez juttat, másokat tönkretesz. A helyieket kiszorítja, a távoliaknak pedig esélyt ad. Az elmúlt tizenöt évnek épp ez a legfőbb tanulsága. Legalábbis annak, aki hajlandó tanulni.

Figyelemre méltó, hogy a korábbi Közös Piac, Európai Közösség, ma pedig az Európai Unió és a közös pénzt alapító államai a hosszú együttlét alatt sem adták el bankjaikat más országbeli konkurensnek. Sőt, azokat még inkább nagyobb arányban állami, és ezzel nemzeti tulajdonban tartották. Olaszországban elképzelhetetlen, egyenesen hazaárulással érne fel, hogy mondjuk németek, angolok többségi tulajdont szerezzenek egy országos bankban, hogy más nemzet bankja vegye meg az ottani Postabankot. Amikor privatizáltak – unió ide vagy oda –, nem engedtek idegennek vásárolni. De ugyanez igaz más országokban is: a németek nem adják bankjaikat az angoloknak, a franciák a németeknek, és fordítva. Bárki nyithat fiókot, alapíthat új pénzintézetet egy másik országban, de a bevezetett bank nemzeti kincs, tehát tabu. Tökéletes félremagyarázás, hogy a nyitottság azt jelenti: mindent át kell adni. Ellenkezőleg! Ha kinyitottam ajtót, ablakot, ha bárki ki-be járhat, akkor belül kell megvédenem értékeimet. A tőke szabadsága akkor érték, ha újat hoz létre, versenybe száll, de azonos eséllyel. Nem pedig megszerez, leépít, visszaszorít, mert ekkor a tőke rombol. A Medgyessy-kormány nem ismeri e különbséget, és ennek már nem először adja tanújelét.
A nyolcvanas évek végén a piacgazdaság reményében a vidékfinanszírozásra alapítottuk az Agrobankot, Mezőbankot. Ezek már eltűntek, mert az Erste Bank megvette, illetve megette őket. Ugyanez lesz a Postabank sorsa is. Tudnunk kell persze, hogy bankot nem bezárni, felszámolni szoktak, hanem egy másik bankba beolvasztva csöndben kivezetik a piacról. Ez lett a mezőgazdaságnak ígért pénzintézetek sorsa, s ez lesz a Postabanké is, amely minden postahivatalban ott lehetne. Ne legyen senkinek sem illúziója, a pénzvilágban nem szoktak a tervekről beszélni. Ott a kívülálló mindig az események után kullog.
A bankeltüntetésben igen gyakorlott Draskovics Tibor kabinetfőnök és László Csaba pénzügyminiszter például. Épp akkor szorgoskodtak a Pénzügyminisztériumban, amikor konszolidáltuk, majd eladtuk a kereskedelmi bankokat. Az Agrobankot és a Mezőbankot belső kirablásuk után 10,5, illetve 10,6 milliárd forinttal mentették meg az adófizetők, mert elhitették velük a szép jövőt. E juttatás mai pénzben együtt 60-70 milliárd forint. Felmérte-e valaki, hogy vajon mennyi lett volna e tőke haszna azóta gondos kezekben? Az Agrobankot a Mezőbank, a Mezőbankot pedig az Erste Bank kebelezte be, majd mindkettőt eltüntette. Nem is megvette, hanem megette. Az Erste szívességet tett a csöndes kivezetéssel, az adófizetőket pedig átverték. Vajon az adófizetőknek elszámoltak-e a konszolidációra fordított összeggel?
De a Magyar Hitelbank története közvetlen analógiát szolgáltat a mostani történésekre. Amikor Draskovics és László a Pénzügyminisztériumban dolgozott – az előbbi közigazgatási államtitkárként az operatív ügyeket irányítva –, a Magyar Hitelbank 124 milliárd forint (mai áron legalább 400 milliárd forint) konszolidációs tőkejuttatást kapott az adófizetők terhére, ami egy egész generációra kiható teher. A Pénzügyminisztérium ugyanis arra vállalt kötelezettséget, hogy 17–20 évig egyenlíti ki e hatalmas összeg kamatát, majd a tőkét is kifizeti. Ezek után a Magyar Hitelbankot tizedéért, 14 milliárd forintért eladtuk az ABN Amro Banknak, mondván, hogy a nemzetközileg tekintélyes bank csodálatos jövőt ígér. A Magyar Hitelbank neve eltűnt, vele együtt a magyar hitel, a felügyeletnek még két-három év múlva is arra kellett köteleznie őket, hogy tegyék magyar nyelvűvé (!) a hitelügyintézést. 1998-ban és 2000-ben azután Draskovics Tibor és László Csaba feltűnt e bank vezetésében, majd velük együtt megjelent a tízmilliárdos veszteség és a tömeges szabálytalanság. Azután eltűnt maga a bank is, mivel beolvasztották a K&H-ba. Vajon hová lett az adófizetőknek a bankot mentő pénze? Hova lettek az adófizetőket évtizedekig terhelő kötvények? Ma kinek fizet járadékot a költségvetés? Ezekre a kérdésekre mindeddig senki sem adott választ. Eltűnt a tízmilliárdos nagyságrendben kiépített információs rendszer, vagy százötven kimárványozott bankfiók. És a hitelezés hiányának kiszorító hatására eltűnt a magyar feldolgozóipar is.

De eltűnt még valami: a Magyar Hitelbank múltja, a sok vissza nem fizetett VIP-hitel dokumentuma. Aki megveszi ugyanis a bankot, megveszi a múltját. Az iratok csöndes magánkézben egyesek tekintetében kitűnő eszközül szolgálhatnak, míg mások az igazságszolgáltatás előtt tiszta lappal mesélhetnek. Draskovics Tibor és László Csaba pedig – e temető vállalkozás után – a K&H-ban folytatta bankszervező, -építő működését. Ma pedig ismét a minisztériumban, a kormányban a Postabank temetésével, a már jól bizonyított Erste Bank kezébe adásával vannak elfoglalva, miközben kábítanak a „mesés” vételárral. De hol van a Postabank konszolidációjára fordított pénz, ami jelenértékben 200-300 milliárd forintra tehető? Úgy tűnik, ezzel sem számol el senki. Ráadásul a Postabank múltja is magánkezekbe kerül, amikor kezdődhetne az elhíresült bankárok bírósági tárgyalása. Szakértő legyen a talpán, aki a már magántitokká tett iratokhoz hozzáfér.

A „mesés ár” mellett halljuk azt is, hogy milyen nagyszerű ez a 101 milliárd forint, mert majd „autópályát lehet belőle építeni”. Erre csak az hivatkozik, aki demagóg módon kívánja a közvélemény figyelmét elterelni a lényegről. Mert nézzük csak meg, mennyi ez a 101 milliárd forint, ha az állam még garanciát is ad a bank értékére. (Persze, hogy miért és milyen garanciát ad, az egyelőre nem nyilvános. A Budapest Bank eladásánál is utóbb derült ki a turpisság: gyakorlatilag nulla forintért váltunk meg tőle, s jogtisztelőként kellett később elismerni, hogy akkor már semmit nem lehet tenni.) Tételezzük fel, hogy a 101 milliárd forintos vételár, vagyis a körülbelül 396 millió euró befolyik a központi költségvetésbe, ami jelenleg 17,5 napi, két és fél heti adósságnövekedés ellensúlyozására elegendő összesen. 2003 első fél évében a központi költségvetés adóssága 1056 milliárd forinttal nőtt, vagyis tíz Postabank ára úszott el fél év alatt. A „mesés” vételárat tehát, amire oly büszke a kormány és sajtója, kevesebb, mint három hét alatt verjük majd el a pénzpiacon, amely maga az Erste Bank és társai. Ne tévedjünk, nem arról van ugyanis szó, hogy a röpke két és fél hét alatt ennyi kötvényt bocsát ki az államadósság kezelésére hivatott szervezet, hanem ennyivel növekszik a kibocsátott mennyiség, azaz a felvett hitel. Mert a pénzpiac igényére – lásd Erste Bank – az első fél évben 13 százalékkal csökkent a forint értéke, amiből 297 milliárd forintnyi, azaz három Postabank értékű árfolyamveszteségünk származott a devizaadósságon. Vagy más összehasonlításban: csupán az a pénzügyminisztériumi és jegybanki döntés, amely három százalékponttal megemelte a jegybanki alapkamatot, körülbelül 300 milliárd forinttal, vagyis három Postabankkal terhelte meg az idei költségvetést. S ez igaz fordítva is: ha visszaengedjük csak egy százalékponttal a kamatot, megszerezzük a 71 kilométer autópálya építésnek a forrását, még ha ez az útépítési érv is csak cukormáz az ügylet keserű piruláján. Az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tervét ez év második fél évére már csökkentette, várva a Postabank-, a Dunaferr- és más privatizációs bevételt. Vagyis a vagyonunk ellenében kapott pénz bumerángként, érintés nélkül fordul vissza az államot finanszírozó bankok tárcájába.

Szóval itt az idő ezt a kormányt elszámoltatni, mert mire körülnézünk, semmink sem lesz. Illetve már most sincs, mert ha beszámítunk minden követelést és kötelezettséget a nemzetgazdaság teljes pénzügyi mérlegébe, akkor már most
12 500 milliárd forint mínusz mutatkozik.
Hogy mennyi ez? Éppen 124 darab Postabank.

Éppen a pénz szabad áramlása miatt alapvetően fontos a bank nemzetisége. Ma a pénzt a bankrendszer teremti, s a hitelezésen múlik, hogy egy-egy országban, régióban mennyi pénz vesz részt a gazdaság működésében, fejlődésében. Az unió tagjaiként is minden család, minden önkormányzat és az ország így-úgy pénzügyi mérleget készít, az egyén és közösség beruházása, fogyasztása, egyensúlya a pénzügyi vállalkozások finanszírozásától függ. Hiába van tettrekészség és igény akkor, ha a közvetítő pénz nem, vagy hátrányosan jelenik meg.
A mai bankrendszer nem szolgáltat, hanem a forrásszűkítés útján diktál a politikának. A bank egyeseket esélyhez juttat, másokat tönkretesz. A helyieket kiszorítja, a távolit pedig esélyhez juttatja. Az elmúlt tizenöt évnek épp ez a legfőbb tanulsága. Legalábbis annak, aki hajlandó tanulni.

Figyelemre méltó, hogy a korábbi Közös Piac, Európai Közösség, ma pedig az Európai Unió és a közös pénzt alapító államai a hosszú együttlét alatt sem adták el bankjaikat más országbeli konkurensnek. Sőt, azokat még inkább nagyobb arányban állami, és ezzel nemzeti tulajdonban tartották. Olaszországban elképzelhetetlen, egyenesen hazaárulással érne fel, hogy mondjuk németek, angolok többségi tulajdont szerezzenek egy országos bankban, hogy más nemzet bankja vegye meg az ottani Postabankot. Amikor privatizáltak – unió ide vagy oda –, nem engedtek idegennek vásárolni. De ugyanez igaz más országokban is: a németek nem adják bankjaikat az angoloknak, a franciák a németeknek, és fordítva. Bárki nyithat fiókot, alapíthat új pénzintézetet egy másik országban, de a bevezetett bank nemzeti kincs, tehát tabu. Tökéletes félremagyarázás, hogy a nyitottság azt jelenti: mindent át kell adni. Ellenkezőleg! Ha kinyitottam ajtót, ablakot, ha bárki ki-be járhat, akkor belül kell megvédenem értékeimet. A tőke szabadsága akkor érték, ha újat hoz létre, versenybe száll, de azonos eséllyel. Nem pedig megszerez, leépít, visszaszorít, mert ekkor a tőke rombol. A Medgyessy-kormány nem ismeri e különbséget, és ennek már nem először adja tanújelét.
A nyolcvanas évek végén a piacgazdaság reményében a vidékfinanszírozásra alapítottuk az Agrobankot, Mezőbankot. Ezek már eltűntek, mert az Erste Bank megvette, illetve megette őket. Ugyanez lesz a Postabank sorsa is. Tudnunk kell persze, hogy bankot nem bezárni, felszámolni szoktak, hanem egy másik bankba beolvasztva csöndben kivezetik a piacról. Ez lett a mezőgazdaságnak ígért pénzintézetek sorsa, s ez lesz a Postabanké is, amely minden postahivatalban ott lehetne. Ne legyen senkinek sem illúziója, a pénzvilágban nem szoktak a tervekről beszélni. Ott a kívülálló mindig az események után kullog.
A bankeltüntetésben igen gyakorlott Draskovics Tibor kabinetfőnök és László Csaba pénzügyminiszter például. Épp akkor szorgoskodtak a Pénzügyminisztériumban, amikor konszolidáltuk, majd eladtuk a kereskedelmi bankokat. Az Agrobankot és a Mezőbankot belső kirablásuk után 10,5, illetve 10,6 milliárd forinttal mentették meg az adófizetők, mert elhitették velük a szép jövőt. E juttatás mai pénzben együtt 60-70 milliárd forint. Felmérte-e valaki, hogy vajon mennyi lett volna e tőke haszna azóta gondos kezekben? Az Agrobankot a Mezőbank, a Mezőbankot pedig az Erste Bank kebelezte be, majd mindkettőt eltüntette. Nem is megvette, hanem megette. Az Erste szívességet tett a csöndes kivezetéssel, az adófizetőket pedig átverték. Vajon az adófizetőknek elszámoltak-e a konszolidációra fordított összeggel?

De a Magyar Hitelbank története közvetlen analógiát szolgáltat a mostani történésekre. Amikor Draskovics és László a Pénzügyminisztériumban dolgozott – az előbbi közigazgatási államtitkárként az operatív ügyeket irányítva –, a Magyar Hitelbank 124 milliárd forint (mai áron legalább 400 milliárd forint) konszolidációs tőkejuttatást kapott az adófizetők terhére, ami egy egész generációra kiható teher. A Pénzügyminisztérium ugyanis arra vállalt kötelezettséget, hogy 17–20 évig fizeti e hatalmas összeg kamatát, majd a tőkét is kifizeti. Ezek után a Magyar Hitelbankot tizedéért, 14 milliárd forintért eladtuk az ABN Amro Banknak, mondván, hogy a nemzetközileg tekintélyes bank csodálatos jövőt ígér. A Magyar Hitelbank neve eltűnt, vele együtt a magyar hitel, a felügyeletnek még két-három év múlva is arra kellett köteleznie őket, hogy tegyék magyar nyelvűvé (!) a hitelügyintézést. 1998-ban és 2000-ben azután Draskovics Tibor és László Csaba feltűnt e bank vezetésében, majd velük együtt megjelent a tízmilliárdos veszteség és a tömeges szabálytalanság. Azután eltűnt maga a bank is, mivel beolvasztották a K&H-ba. Vajon hová lett az adófizetőknek a bankot mentő pénze? Hova lettek az adófizetőket évtizedekig terhelő kötvények? Ma kinek fizet járadékot a költségvetés? Ezekre a kérdésekre mindeddig senki sem adott választ. Eltűnt a tízmilliárdos nagyságrendben kiépített információs rendszer, vagy százötven kimárványozott bankfiók. És a hitelezés hiányának kiszorító hatására eltűnt a magyar feldolgozóipar is.

De eltűnt még valami: a Magyar Hitelbank múltja, a sok vissza nem fizetett VIP-hitel dokumentuma. Aki megveszi ugyanis a bankot, megveszi a múltját. Az iratok csöndes magánkézben egyesek tekintetében kitűnő eszközül szolgálhatnak, míg mások az igazságszolgáltatás előtt tiszta lappal mesélhetnek. Draskovics Tibor és László Csaba pedig – e temető vállalkozás után – a K&H-ban folytatta bankszervező, -építő működését. Ma pedig ismét a minisztériumban, a kormányban a Postabank temetésével, a már jól bizonyított Erste Bank kezébe adásával vannak elfoglalva, miközben kábítanak a „mesés” vételárral. De hol van a Postabank konszolidációjára fordított pénz, ami jelenértékben 200-300 milliárd forintra tehető? Úgy tűnik, ezzel sem számol el senki. Ráadásul a Postabank múltja is magánkezekbe kerül, amikor kezdődhetne az elhíresült bankárok bírósági tárgyalása. Szakértő legyen a talpán, aki a már magántitokká tett iratokhoz hozzáfér.

A „mesés ár” mellett halljuk azt is, hogy milyen nagyszerű ez a 101 milliárd forint, mert majd „autópályát lehet belőle építeni”. Erre csak az hivatkozik, aki demagóg módon kívánja a közvélemény figyelmét elterelni a lényegről. Mert nézzük csak meg, mennyi ez a 101 milliárd forint, ha az állam még garanciát is ad a bank értékére. (Persze, hogy miért és milyen garanciát ad, az egyelőre nem nyilvános. A Budapest Bank eladásánál is utóbb derült ki a turpisság: gyakorlatilag nulla forintért váltunk meg tőle, s jogtisztelőként kellett később elismerni, hogy akkor már semmit nem lehet tenni.) Tételezzük fel, hogy a 101 milliárd forintos vételár, vagyis a körülbelül 396 millió euró befolyik a központi költségvetésbe, ami jelenleg 17,5 napi, két és fél heti adósságnövekedés ellensúlyozására elegendő összesen. 2003 első fél évében a központi költségvetés adóssága 1056 milliárd forinttal nőtt, vagyis tíz Postabank ára úszott el fél év alatt. A „mesés” vételárat tehát, amire oly büszke a kormány és sajtója, kevesebb, mint három hét alatt verjük majd el a pénzpiacon, amely maga az Erste Bank és társai. Ne tévedjünk, nem arról van ugyanis szó, hogy a röpke két és fél év alatt ennyi kötvényt bocsát ki az államadósság kezelésére hivatott szervezet, hanem ennyivel növekszik a kibocsátott mennyiség, azaz a felvett hitel. Mert a pénzpiac igényére – lásd Erste Bank – az első fél évben 13 százalékkal csökkent a forint értéke, amiből 297 milliárd forintnyi, azaz három Postabank értékű árfolyamveszteségünk származott a devizaadósságon. Vagy más összehasonlításban: csupán az a pénzügyminisztériumi és jegybanki döntés, amely három százalékponttal megemelte a jegybanki alapkamatot, körülbelül 300 milliárd forinttal, vagyis három Postabankkal terhelte meg az idei költségvetést. S ez igaz fordítva is: ha visszaengedjük csak egy százalékponttal a kamatot, megszerezzük a 71 kilométer autópálya építésnek a forrását, még ha ez az útépítési érv is csak cukormáz az ügylet keserű piruláján. Az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tervét ez év második fél évére már csökkentette, várva a Postabank-, a Dunaferr- és más privatizációs bevételt. Vagyis a vagyonunk ellenében kapott pénz bumerángként, érintés nélkül fordul vissza az államot finanszírozó bankok tárcájába.

Szóval itt az idő ezt a kormányt elszámoltatni, mert mire körülnézünk, semmink sem lesz. Illetve már most sincs, mert ha beszámítunk minden követelést és kötelezettséget a nemzetgazdaság teljes pénzügyi mérlegébe, akkor már most
12 500 milliárd forint mínusz mutatkozik.
Hogy mennyi ez? Éppen 124 darab Postabank.

Szegfűk, tulipánok, mákvirágok
2003. június 2. 13:20

Magyar Nemzet
Óriási érdeklődés kísérte Lovas Istvánnak május 29-én és 30-án, folytatásban megjelent személyes hangú írását, amelyben azt sérelmezte, miként fordulhat elő, hogy a dolgokat végre nevükön nevező – úgynevezett radikális – jobboldali újságírók céltáblájává váltak a velük vélhetően hasonlóan gondolkodó értelmiség egy részének. Sőt, igen sommásan értékelve a Magyarországon lezajlott privatizációt, azt vetette föl: „…a radikális újságírókat a legnagyobb hanggal bírálók hivatali idején adták el a nemzet vagyonát. Posztkommunistáknak és külföldieknek.” Az alábbi írásban a szerző – emlékeit is felelevenítve – újságcikkek és más adatbázisok alapján azt próbálja bemutatni, nem túlságosan a felszín alá merülve, hogy a kapcsolatrendszerek és összefüggések milyen laza szövetű hálója okozta a hazai privatizáció folyamatának eredményét, s mindez ma miként befolyásolja a folyamatosan formálódó politikai paletta szereplőit.

Az 1990 és 1994 között lebonyolított privatizációs tranzakciók nemhogy csatornát, hanem a mai napig sűrű forgalmat lebonyolító, széles kommunikációs sugárutat teremtettek az MDF-es politikusok és a KISZ egykori vezetői között. Ez idő tájt közhelyszámba ment, hogy az ÁVÜ irodáinak ajtaján kifüggesztett névtáblákat nézegetve a látogató azt hihette, hogy a KISZ vagy az MSZMP központjában jár. Az MDF politikusai és klienseik alkotta igazgatóság döntései nyomán részben az egykori KISZ-es Csepi Lajos ügyvezető igazgató operatív irányításával óriási értékű vagyontárgyak kerültek állami tulajdonból bagóért magánkézbe. Az ÁVÜ magatartásáról szólva jelzésértékű lehet az az 1999 augusztusában, egy orosz lapban megjelent nyilatkozat, amelyet egy magyar fegyvergyártó cég, a Digép privatizálása után adott a világsajtóban maffiakapcsolatairól elhíresült Szemjon Mogiljevics : Van náluk (t. i. Magyarországon) egy szervezet – hasonlít a mi Vagyonügyi Állami Bizottságunkra –, amely feladatát nem abban látja, hogy ellenőrizze az eladásokat, hanem abban, hogy kedvezményes hiteleket is ígérve üzletembereket arra vegyen rá: vásároljanak az államtól. Mogiljevics e megállapításával csak félig jutott el az igazságig, okfejtéséből hiányzik egy elem. Az ÁVÜ ugyanis több esetben úgy adott el a gazdaságot alapvetően meghatározó gyárakat tudatosan, hogy abból Magyarországnak kára származzon. A magyar feldolgozóipar ebbe rokkant bele. Így a hatalmas hasznot hajtó növényolajipar – ugyancsak ellenőrizetlen – külföldieknek történt átjátszásához például olyan MDF-es politikusok neve kötődik, mint Raskó Györgyé és Pongrácz Tiboré. Az ügylettel a parlament gazdasági bizottsága is foglalkozott, amelynek akkori MDF-es elnöke Takácsy Gyula volt. Sokat nem lehetett várni a bizottságtól, mivel a visszás privatizációs gyakorlatot egyébként is jól ismerő Takácsyt nem izgatta fel túlságosan a dolog. Ő ekkor más privatizációs esettel volt elfoglalva: már az ÁVÜ igazgatóságának tagja volt, amikor a szervezetben eldöntötték, hogy megszabadulnak attól az állami tulajdonban lévő Főszer Rt.-től , amelynek épp Takácsy volt a vezérigazgatója. A privatizációs tehnika szerint a vállalatot szétdarabolták, majd részenként adták el. Ebből az egyik kft. – a hatályos cégadatok tanúbizonysága szerint – végül Takácsy Gyula és felesége cégének tulajdonába került. Arról azonban, hogy ebből mit profitált az állam, csak elképzeléseink vannak.
De térjünk vissza a növényolajgyárakat tömörítő vállalat (NÖMOV) „eladásához”, amelyből a gazdaságnak végső soron nulla forint bevétele származott. Az MDF-es Raskó és Pongrácz ekkor tagjai voltak a vagyonügynökség döntést hozó igazgatóságának, utóbbi annak elnöke volt. Pongrácz, aki ma is az MDF-ben politizáló „konzervatív értelmiségi”, a NÖMOV eladását szentesítő szerződés aláírását követő napon már szó szerint nem emlékezett a nemzetgazdaságot alapvetően hátrányosan érintő ügyletre, főnöke, Szabó Tamás privatizációs miniszter pedig szóba sem állt az ugyanezen a napon őt ugyancsak a növényolajgyárak eladásáról firtató újságíróval. Ma már szinte érthetetlen, hogy ezeket az embereket nem állította pellengérre a napraforgó-termesztésből és -feldolgozásból élő, több tízezres létszámot elérő, azóta folyamatosan a megélhetéséért küzdő tömeg.

Pongráczra jellemző az a határtalan cinizmus is, hogy vezető tisztviselője lett annak a Caola Rt.-nek, amelyet nagy botrányt kavarva a KISZ KB utolsó első titkára, Nagy Imre vásárolt meg a vagyonügynökségtől egyetlen forintért, s aki állítólag azzal fejezte ki háláját, hogy az MDF prominensei lakiteleki kirándulásaikon Caola szappannal moshatták kezeiket.

Nagy Imre barátja és üzlettársa, a szintén egykoron KISZ-es Kocsis András Pongrácz szűk bizalmi köréhez tartozik. Kocsis idejében felismerte korának hívó szavát, szinte rátapadt a magukat nemzetinek tartó politikusokra: 1990-ben Torgyán mellett kötött ki, a számára fontos privatizációs ügyletek „lezavarása” után pedig az 1998-as országgyűlési képviselőválasztás idején már az üzlettárs-barát Pongrácz Tibor kampányában tüsténkedett. Kocsis András volt az is, aki nagyban hozzájárult az MDF alatt elkezdett, s a Horn–Kuncze-kormány alatt befejezett másik nagyon fontos vertikum, a Magyarországon hagyományos termelési kultúrát képviselő cukorgyárak felszámolásához, hogy ezzel válhasson teljessé az itt, a feldolgozóiparban nyomuló külföldiek immáron hazai monopóliuma.

Az igazgatóság elnökeként aktív részvételével privatizálták a Magyar Cukor Rt.-t , majd a sajátosan értelmezett nemzeti érdek jegyében a céget villámgyorsan továbbadták a – német–osztrák – konkurenciának. Az európai országokban az ilyet ellenséges kivásárlásnak hívják a büntető törvénykönyvekben. Ugyanis az első pillanattól kezdve mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a valódi szándék a cukorgyárak bezárására és csupán a magyarországi piac megszerzésére irányult, a politika pedig ismét csak fedezte ezen akciókat. Ilyen előzmények után legalábbis elgondolkodtató, hogy az MDF elnöke, Dávid Ibolya vagy a Deák Ferenc Társaságban Boross Péter exminiszterelnök hogyan kompromittálhatja magát nap mint nap Pongráczcal az írott sajtóban vagy a kamerák kereszttűzében.

A NÖMOV eladásában Raskó György is kulcsszerepet játszott. Raskó a Világbank alkalmazottjaként érkezett a rendszerváltáshoz, kevesen tudják, hogy már akkor érdekeltségébe tartozott egy, a magyar mezőgazdaságnak konkurenciát jelentő szójaimportcég, a Hunsoya Kft. Ilyen előzmények után tölthette be az Antall-kormányban – az Alkotmánybíróság határozata szerint is alkotmányellenesen – a Földművelési Minisztérium közigazgatási államtitkáraként a vagyonügynökség igazgatósági tagjának státuszát.

Így tehát két helyről vett részt a magyar élelmiszeripar leépítésében, amely hozzájárult a mezőgazdasági termelés addig soha nem látott visszaeséséhez. Majd szinte közvetlenül azután, hogy feladta az állami érdekszférában betöltött pozícióit, angolszász befektetői csoport nevében jelent meg a gazdasági életben, minap pedig egy budai sörözőben egy asztaltársaságban múlatta az időt Csepi Lajossal, és az MSZP és a német–orosz hadiipar nagy lobbistájával, a Horn-éra alatti ipari miniszterrel, Fazakas Szabolccsal. Utóbbival egyébként tisztviselőként együtt szerepel neve a Ventura Rt. -ben, de ez a Himnuszban is megénekelt, történelmi tokaji borvidék elherdálásában való közreműködéséhez képest tényleg csak részletkérdés. Az MDF-ből az MDNP-be, majd a Centrum Pártba igazolt Raskó legutóbb a Fidesz kongresszusán tűnt föl, ugyan ő is csupán a pártadminisztráció nehézkességének tudta be, hogy egyáltalán kapott meghívót. De ha már ott volt, többeknek dicsekedett el azzal a szocialisták és szabad demokraták közös gazdasági holdudvarához tartozó Bankár Rt. nevében, hogy épp most vásárolták meg sikeresen a „horvát Bábolnát”. A sokak által jobboldalinak hitt politikus egyébként nem először bukkan fel vezetőként a mezőgazdasági cégek magánosításánál ügyködő Bankár Rt. érdekeltségeiben, az pedig csak a józan paraszti ész következtetése vagy rosszízű pletyka lehet, hogy köze lehetett ahhoz az ügylethez is, amelynek során a Horn-kormány privatizációs minisztere, Suchman Tamás az elmúlt hónapokban megvásárolta a Bankártól a privatizált Hejőmenti Állami Gazdaságot. Tegyük hozzá, így formálódik az irányított médiacsöndben Magyarországon az új nagybirtokrendszer. Az önkritikát nem ismerő Raskótól a baloldali média általában sosem felejt el véleményt kérni az agráriumot érintő, mindenkori kormányzati intézkedésekről. A Hit Gyülekezete hetilapjában, a Hetekben például azt nyilatkozta 1999-ben, hogy Torgyán József agrárminiszter 25 botütést érdemel tevékenységéért. Nos, egyöntetű szakértői vélemények szerint Raskónak az MDF kormány alatt tett kártékony erőfeszítéseiért akkora fenekelés jár, hogy azt ki sem bírná.

Mint minden hatalmon lévő pártot, az MDF-et is körbevették olyan tanácsadók, amelyek önértékelési zavarokat okoztak a szervezet működésében. Nem segítettek elemzések tucatjaival abban sem, hogy az MDF őszintén szembe tudjon nézni az 1994-ben elszenvedett választási vereség okaival. A Nemzeti Kör MDF-es súgólyukának, O’sváth Györgynek is csak most, 2002-ben jött meg a kedve a kritikához. A Nemzeti Kör állásfoglalásában nem túlságosan mélyenszántó gondolatként a jobboldal választási vereségéért például a jobboldali sajtó hangnemét teszi felelőssé. O’sváth mind a mai napig az MDF elkötelezettje, ami nem okoz meglepetést. Az MDF-kormány ideje alatt tűnt fel a privatizációs szervezet igazgatóságában, ám sehol sem lehetett olvasni tőle arról, hogy a nemzeti érdekek védelmében felemelte volna bármikor a hangját valamilyen kétes magánosítási ügylet miatt, amiből bőven akadt. Volt MDF-esek tudni vélik: O’sváthot csupán túlértékelt külföldi kapcsolatai miatt tartotta Antall József – állítólag azt terjesztette magáról, hogy „egy suliba” járt Helmut Kohllal –, ám a használhatatlan ötleteket osztogató tanácsadót a kormányfő rövidesen levegőnek nézte. Ennek ellenére az antalli hagyományokra hivatkozó MDF vezetői ma sem hessegetik el maguktól az állami cégekben – Malév Rt., Antenna Hungária Rt. – Horn Gyula kormányát is kiszolgáló „mindenkori tanácsadót”.

A nemzeti vagyon elherdálásáért való aggódás egyébként a nemzeti körösökből másokra sem volt jellemző azok közül, akik akkoriban szintén tagjai voltak az MDF-kormány alatti ÁVÜ igazgatóságának. A jogász Jávor Béla például amellett, hogy 1993–1994-ben szintén itt vehette fel tiszteletdíját, biztosan hallott, netalántán tudomást is szerzett egy-egy korrupciógyanús ügyletről , publikációiban még áttételesen sem kritizálta a privatizációs gyakorlatot. A szintén a Nemzeti Körhöz tartozó Martonyi János az MDF kormány alatt privatizációs szakembernek számított, hiszen 1989-ben Németh Miklóstól kormánybiztosi megbízást kapott a (spontán) privatizációs stratégia végrehajtására. Kinevezése után épp a Magyar Nemzetnek adott egyik nyilatkozatában előrevetítette e nép tragédiájaként is számon tartható adós- és bankkonszolidáció okát:

„A (privatizációs) hitelkonstrukció lényege, hogy vevőket, vállalkozókat teremtsünk. Alakuljon ki a vállalkozói réteg, amely úgy dönt, hogy megszabadul alkalmazotti kiszolgáltatottságától.” Martonyi az Antall-kormány külügyi államtitkársága mellett 1990-től két éven át az ÁVÜ igazgatóságának elnökhelyettesi pozícióját töltötte be. E minőségében adott nyilatkozataiból az tükröződik, hogy a – társadalom feje fölött lebonyolítandó – magánosítás mind a Németh-, mind az Antall-kormány alatt csupán ideológiai kérdést jelentett számára, ami valójában a rendszerváltozás idején hatékony kommunikációs eszköz volt az égbekiáltó igazságtalanságok elfedésére. 1992-ben például ezt nyilatkozta a Figyelőnek: „A privatizáció tehát a demokrácia szükséges feltétele. Éppen ezért ma sem értem, ha egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a privatizáció nem öncél, hanem csak (!) egy hatékonyabb gazdaság megteremtésének az eszköze. A privatizáció igenis öncél is, mivel értékválasztást tükröz, azt tudniillik, hogy milyen társadalmat, milyen politikai rendszert akarunk.” Nos, ilyen érvek alapján – miközben a külföldi cégek egész piacokat vásároltak, illetve a KISZ-esekből, MSZMP-sekből vállalkozóvá vedlett politikusok létrehozták az MSZP gazdasági holdudvarát – a privatizáció gyakorlatát kritizálókat az MDF-en belül rendre szélsőségesnek, demokráciaellenesnek értékelték, észrevételeiket szó nélkül le lehetett söpörni az asztalról.

A magánosítási folyamat visszásságairól másoknak is lehetett hivatalból értesülésük. Például a jobboldal 2002-es várható választási győzelme elé centrumosként gáncsot vetett Kupa Mihály egykori pénzügyminiszternek vagy a külgazdasági tárcát vezetett Kádár Bélának, aki a szocialista–liberális holdudvarhoz tartozó, a már említett Bankár felügyelőbizottságából ballagott most át a jobboldalért aggódó, átmenetileg szalonképesnek tűnt Nemzeti Kör páholyába. És vajon csak a fatális véletlennek köszönhető-e, hogy az állandóan nemzeti érdekről harsogó Kádár Béla épp akkor volt az MDF-kormány tagja, amikor a nyugati piacokat birtokló magyar külkereskedelmi vállalatokat beterelték egy Investor nevű részvénytársaságba, amelynek következtében a magyar ipart egyszerre fosztották meg a nyugati piacoktól. E külkereskedelmi vállalatok értelmetlen koncentrációjának, a keleti piacok összeomlásának és az infláció felpörgetésének meglett az eredménye: a magyar feldolgozóipar összeomlott.

Máté Lászlónak, az MSZP pénztárnokának, a Budapesti Vegyipari Gépgyár egykori párttitkárának – aki később javarészt (nem saját jogon hozzájutott) kárpótlási jegyekből vásárolta meg munkahelyét – Martonyival szemben nem volt szüksége ideológiai okfejtésekre, vajon mivel is lehet megindokolni a privatizáció létjogosultságát. Az MDF-kormány ideje alatt az MSZMP vagyonának kimentésével, illetve a magánosítással alapozta meg gátlás nélkül több milliárd forintra tehető vállalatbirodalmát. Mint maga is eldicsekedett vele: az akkoriban a földművelési minisztérium épületében található irodájából. Tanulságos, hogy mindezek után 1994-ben, közvetlenül az MDF választási veresége után hogyan vélekedett az előző négy évben tapasztalt közállapotokról. Arra a kérdésre, hogy nem fenyegeti-e a mai kormányzópártokat is az „MDF-szindróma”, Máté a következőket válaszolta: „…Fontosnak tartom, hogy az 1994 utáni időszakban a képviselők, a fideszes Kósa Lajos szavaival élve, »üvegzsebűek« legyenek. Ne legyenek kijáróemberek, ne legyenek megvesztegethető képviselők, ne legyenek a háttérben hatalmas ajándékok. Ezt fontosabbnak tartom, mint azt, hogy a képviselőknek egy csapásra minden más tevékenységet megtiltsunk.” Tudható persze, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Már a Horn-kormány idejében történt, hogy Máté szemet vetett az orosz adósságállomány privatizációjára, ahol versenytársa is akadt Hujber Ottó, az MSZP vállalkozói tagozatának akkori vezetője személyében. Hujber neve a közéletben először az olajgate-botrány kapcsán merült föl, pedig felfigyelhettek volna rá korábban is: az MDF alatti privatizációs hullámban vásárolt be a Fegyver- és Gázkészülékgyárban (FÉG) , s ez idő tájt formálódott készre az elhíresült Intertraverz nevű cégbirodalma.

Az MDF köpönyegében telelte át a rendszerváltást külügyminisztériumi helyettes államtitkárként Szokai Imre, aki később, egészen a Tocsik-botrányig a Horn-kormány ÁPV Rt.-elnöke lett és Gyurcsány Ferenc üzlettársa, Szilvásy György is, aki az Antall-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára, a Medgyessy-kormányban a GYISM közigazgatási államtikára volt. De a bukott kancelláriaminiszter, a szocialista Kiss Elemér is kapott helyet az Antall-kabinetben, ahol a Környezetvédelmi Minisztérium államtitkáraként gyakorolhatta a közigazgatást.

A hab a tortán azonban mégis csak Bokros Lajos, aki az MDF négy éve után Horn Gyula kormányának pénzügyminisztereként kényszerítette térdre a társadalmat. Bokrosról az MSZP erzsébetvárosi szervezetének honlapján egyebek között a következő olvasható: „Che ifjú harcostársa, forradalmi indulatokkal és a tőke könyörtelen logikájával. Sokan még mindig a jövő emberének tartják.” Bokros Lajos az 1990-es választásokon MSZP-s színekben került be a parlamentbe, ám két hónapig volt képviselő csupán, ezt követően az ÁVÜ igazgatóságában landolt. Néhány hónappal később Antall József kormánya elnök-vezérigazgatói széket kínált fel számára abban a Budapest Bankban, amelynek közpénzek milliárdjait felemésztő konszolidációja és a magyar államnak csupán nyolcmillió forintot hozó privatizációja keltette botrány hullámai elől még a Népszabadság sem tudott kitérni. Pedig megtehette volna, hiszen az MDF-kormány alatt talált régi-új gazdájára. Az MSZP egyik pártcégét, a Szabad Sajtó Alapítványt is magába foglaló új tulajdonossal kötött privatizációs szerződést Antall József személyes kinevezettje, Horti József, a Hírlapkiadó Vállalat vezérigazgatója írta alá. S ha már a médiánál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a konzervatív oldalt 1997 óta folyamatosan gyalázó tv2 alapítója, résztulajdonosa és a közelmúltig vezérigazgatója, Tolvaly Ferenc, az MDF listavezetője lett az európai uniós képviselőválasztási listán.
A MSZMP utánpótlását ellátni hivatott KISZ-vezetők közül többen – látván a rendszerváltás nyújtotta, vissza nem térő lehetőséget – a privatizációs technikák adta gazdagodás felé vették útjukat.

A Medgyessy-kormány jóvoltából azonban mára utolérte magát a vagyongyarapítás miatt politikai karrierjét évtizednyi ideig félre tévő egykori KISZ KB titkár, Gyurcsány Ferenc , aki szintén az MDF-kormány alatti privatizáció idején gazdagodott meg. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon még Kajdi Józseffel együtt képviselte az állampárt ifjúsági szervezetének álláspontját, azonban útjuk ott kettévált: Gyurcsány vállalkozó, Kajdiból pedig Antall kormányfő mellett a miniszterelnökséget vezető politikai államtitkár lett.

A sors akkor hozta őket (formálisan) össze ismét, amikor aláírták azt a szerződést, amelynek alapján a MeH óvodájából a Gyurcsány tulajdonában lévő Altus Rt. székhelye lett, pincéjét pedig – az annak azóta is otthont adó – országgyűlési képviselői klubbá alakította át.

A nemzeti vagyon elherdálását az MDF-en belül csupán néhányan tették szóvá. A pártból kitaszított Csurka István mellett a néhány parlamenti képviselőt tömörítő, lassan a feledés homályába vesző Monopoly csoport. Ám hiába készítettek komoly jelentéseket konkrét ügyekről az MDF vezető politkusainak, kormánytagoknak, a kártékony folyamatot nem tudták megakasztani. A „szembeszél” túlságosan erős volt, az MSZP-nek és az MDF-nek a privatizációban érdekelt gazdasági holdudvarai ugyanis pillanatok alatt öszszeértek. Mindez legérzékelhetőbben egy 1991-ben megjelent cikkben érhető tetten, amelyet Széles Gábor, az MDF elnökségének tagja és a már említett KISZ-es Kocsis András, Torgyán tanácsadójaként jegyzett közösen. Széles Gábor éveken keresztül az MDF–001 rendszámú Mercedesével demonstrálta hovatartozását, aminek meglett az eredménye: a Videotonhoz önerő nélkül jutott hozzá, csupán bankhitelből. Négymilliárd forintot pedig annak idején sem osztogattak akárkinek. Széles biztosra ment: a friss igazgatótanácsba a párton kívüli szocialista, Hujber Ottó közvetlen munkatársa is helyet kapott.

Már a cikk címe is mindent elárul: Második kiegyezést! A politikai közéletben nagy port felkavaró közös írásukban a szerzők a „szekértáborok lebontása érdekében” sürgős közmegegyezést sürgettek. Visszatekintve már látható: nyitott ajtókat döngettek, a rendszerváltás, illetve annak legfontosabb része, a privatizáció sajnos az általuk megfogalmazottak szerint valósult meg. Az írás körül óriási vita kerekedett az MDF-frakcióban, s a már ideológiamentes, szemérmetlen érdekérvényesítés láttán Antall József is felemelte a hangját. Talán nem véletlen, hogy leginkább Szabó Tamás vette védelmébe a Széles–Kocsis-álláspontot, amelyből tanulságos elolvasni pár idézetet.

„A szervetlen rendszerváltozás következményeként ma nincs olyan réteg, amely igazán nyertese lenne a fordulatnak. (Még a gyorsan »meggazdagodott« mai tőkés sem, hiszen nem lehet biztos abban, hogy stabilizálhatja megszerzett pozícióját.) …A válságból való kijutásunk alapvető kérdése az együttműködés, a hatalmi elit kiegyezése a nemzeti és külföldi tőkével. (… Kiegyezésre van szükség! Nem elsősorban a pártok kiegyezésére, hanem az új hatalmi elit és a nemzeti tőke egymásra találására. Meggyőződésünk, hogy kölcsönös az érdekeltség a harmonikus együttműködésben. Az egyik gazdasági, társadalmi bázist talál, a másik demokratikus teret a válságkezelésük enyhítéséhez – tegyük hozzá őszintén –, érdekeik érvényesítéséhez. Az országgyűlési és helyhatósági választásokon hatalomra került új politikai elitnek az ország jövője érdekében ki kell egyeznie, meg kell békélnie és össze kell fognia a műszaki és gazdasági szakértelmiséggel, s ezen belül az előző rendszer adminisztrációjával, szakértői garnitúrájával. (… Tudomásul kell venni, hogy nincs két elit Magyarországon. (… A politikai élet szereplőinek és a hazai tőke együttműködésének, kiegyezésének alapja a gazdasági jogalkotás középpontba állítása, gyors tulajdonrendezés és a nemzeti polgárságon belüli címkézések (zsidó, vörös, fehér stb.) elvetése lehet. (… Így tudunk valódi partnereink és nem kiszolgálói lenni a számunkra olyannyira szükséges külföldi tőkének, amely egyébként megosztaná és szétforgácsolná fejlődő gazdaságunkat és néhány monopólium uralma alá kényszerítené az országot. (… Világosan ki kell mondani azonban, hogy a rendszerváltással nem a polgárság vagy annak valamely markáns csoportja került hatalomra, hanem jó szándékú, hazafias értelmiségiek olyan csoportja, akik – önhibájukon kívül – társadalomszervezési és gazdaságirányítási gyakorlat nélkül kezdtek a történelmi feladathoz. De az ország ma nem bír el még egy fordulatot és hatalmi váltást, ezért katasztrófa lenne új választások kiírása. Akarja, nem akarja, ennek a garnitúrának a küldetése a válságkezelés levezénylése. A feladat nagy. A mai hatalmi elit csak akkor tudja ezt megoldani, ha képes és hajlandó kiegyezni és összefogni a polgársággal, s megkapja annak támogatását.”

Az MDF-kormány ideje alatt módosított alkotmány szerint Magyarországon szociális piacgazdaság építése kezdődött : a gyárakat sorra bezárták, a munkahelyeket felszámolták, a mezőgazdaság tönkrement, a munkanélküliség addig soha nem látott mértéket öltött hazánkban. Ahhoz, hogy ez így legyen, a régi és az új hatalom összekacsintására volt szükség. A magyarországi tömeges privatizáció, azaz a korrupciótól sem mentes vagyonátadás-vagyonszerzés a Németh-, majd az Antall-kormány idején kezdődött el, a Horn-kormány alatt felgyorsult, s csak az Orbán-kormány alatt torpant meg. A Medgyessy-kormány most újra fölvette a fonalat, a politika megrendelésére a tömeges privatizáció folytatódik. Hírek szerint már Bábolna is elkelt, e pillanatban pedig a kórházak privatizációjánál, vagyis az egészségügy tönkretételénél tartanak.

Ennek a töretlen folyamatnak a trendjét vizsgálva az sem lenne meglepő, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy egy keresztényszociális koalíció (MSZP–MDF) kormányozza az országot.

Ha már arról beszélünk, hogy mit kívánnak eladni, és miért kívánják azt, tegyük azt is hozzá, hogy kinek. Ez az, ami igazán elgondolkodtató, tisztelt képviselõtársaim. Tizenkét esztendõ után elõször hangzott el a Magyar Köztársaság gazdasági miniszterének a szájából a MOL Rt. privatizációja kapcsán az, hogy az orosz tõkének, a Gazpromnak és a Lukoilnak szabad útja, azaz zöld lámpája van. Ugyanez az orosz tõke érdeklõdik Magyarországon elsõsorban a banki befektetések, tehát a pénzügyi piaci befektetések iránt, ugyanez az orosz tõke érdeklõdik igen erõteljesen a hírközlési piaci befektetések iránt, és úgy tûnik, hogy tizenkét esztendõ után a magyar kormányzat, azaz a rendszerváltozás óta elõször ennek szabad utat kíván adni.

Az úgynevezett liberális demokrata állam kétosztatú. Egyik oldalon van maga az állam a kormányával, amelyet minden negyedik évben szabad választásokon kell megválasztani, hogy végezze el az adminisztrációt, és egyengesse az utat a tőke szabad áramlása előtt, vezesse az anyakönyveket, már amennyire az adatvédelmi ombudsman megengedi, lehetőleg tartson rendet, "biztosítsa a stabilitást", de vég-eredményben a lényeges dolgokba ne legyen beleszólása. A pénz dolgait egy, a választott kormánytól igen, de a nemzetközi pénzvilágtól korántsem független jegybank intézze. Majd minden jegybank legyen csupán fiók, mert a minden államban bevezetendő közös pénz ügyeit egy központi bank intézi. Ez dönt minden, még meglévő nép sorsa felől. Ha 2002 elején Európa tizenöt államában bevezetik az eurót, megtörténik a nagy lépés ebbe az irányba. A globalizmus számára kiemelkedően fontos, hogy a legtagoltabb földrész, a kereszténység és a világot megváltoztató racionalizmus együttes kultúrájának bölcsője, a legtöbb egykor nemzeti államot magában foglaló földrész kerüljön bele először a pénzügyi karámba. A közös pénzzel gyakorlatilag megszűnnek a nemzeti függetlenségek. A szó mindenütt és állandóan a választásokról esik, de a megválasztott, önmagát belterjesen és titkosan újratermelő pénztulajdonos kör uralkodik. Magyarország még az uniónak sem tagja, s az euró bevezetésétől még messzibb van, a pénzügyi hatalom azonban már ugyan-azoknak a nemzetközi erőknek a kezében összpontosul, mint az eurós országokban, és a következő vázlatban, elemzésben éppen azt kívánom bemutatni, hogy a mára sikeresen meggyengített magyar államba hogyan nyomul be egy Magyarországra specializálódott tőke, az izraeli tőke, hogyan veszi át a tényleges hatalmat, nemcsak a gazdasági élet nagy vonalakban való irányítását tekintve, hanem akár az apró élettények meghatározásában is. A liberális állam, a kétosztatú tér egyik felén Magyarországon a gyenge kormányok és állandóan gúzsba kötött állam mellett, a másik terebélyesedő, terjeszkedő, hatalmi teret a nemzetközi tőke, a pénzvilág, az izraeli cégek és embereik töltik ki.

A következőkben ezeket a cégeket, a köztük lévő összefüggéseket fogom elemezni. Ha alcímet adnék ennek a résznek, azt írnám: Plazaország tulajdonosai. Mindenekelőtt egy érdekes, senki által nem tudott és nem közölt tény: Budapesten jelenleg 167, azaz százhatvanhét olyan izraeli tulajdonban vagy döntő izraeli befolyás alatt álló cég, kft., rt., bt. működik, amelyik vagy kizárólag, vagy részben ingatlanügyletekkel foglalkozik. Ennek az adatnak a fényében hirtelen megvilágosodik a Grespik László elleni hajsza célja is. Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője, tehát hivatalból felügyelője a külföldiek ingatlanvásárlásainak, a fővárosban elsősorban lakásvásárlásainak. Belenézve a hivatali aktákba, feltűnt neki az évente több mint kétszáz izraeli ingatlanvásárló és az aránytalanság. A négy-öt milliós Izraelből több igény érkezik, mint a szomszédos, nyolcvanmilliós Németországból? Nyilvánosságra hozta az adatot. Második "Apák és fiúk".

Majdnem agyonütötte a sajtó, gúny tárgya lett minden mondata, személye. Üldözik ma is. Az izraeli vagy izraeli többségi tulajdonban álló ingatlanfejlesztő cégek jegyzéke természetesen rendelkezésre áll, és ha majd ez a cikksorozat különkiadásban, együttesen is megjelenik, a jegyzékben ezt is közreadom. Most csak a valóság és a felszín, a sajtó által felrajzolt hazug világ és a valóság közötti szakadékra kívánok rámutatni. Ez a 167-es szám még akkor is elképesztő, ha nem mindegyik cég foglalkozik csak ezzel, és hogyha többnek csak az ezzel kapcsolatos kutatások, felmérések, és egyáltalán a magyar állam ellenőrzése lehet a feladata, mások pedig egyéb tevékenységük mellett foglalkoznak ezzel is. De 167 cég, amelyeknek mégiscsak módjukban van izraeli pénzelőik megbízását teljesítve onnan, vagy máshonnan, de ott is jóváhagyott személyek számára ingatlant vásárolni, a nagyobbaknak a plazaépítésekbe és más városátalakító tevékenységekbe belefolyni, ez bizony már szignifikáns. Ez már megszállás, vagy legalább előkészület arra. Kétségtelen, hogy egyidejűleg megkezdődött a város, Budapest átalakítása. A plazaépítések, a bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új, más kultúra megteremtését célozzák. Az új csak úgy léphet a régi helyébe, ha a régit eltörlik. Budapest sok régi szerkezeti eleméért, elkorhadt részéért, eldzsumbujosodott negyedéért természetesen nem kár, ha lenne egy saját magyar terv arra, hogy ezeket mi váltsa fel. Ha az végre megfelelne a magyar nép ízlésének és nemzeti igényeinek, ha magyar fővárost és benne magyar kultúrát tervezne, álmodna akárki is a régi helyébe. Budapestet Kádár körülrakatta alvónegyedekkel, tömbökkel, kockalakótelepekkel, amelyek többsége már elöregedett. Ez a lakótelep-kultúra, vagy inkább eltömegesedés sokat ártott az egész városnak, de kétségtelen, hogy megoldotta a harminc évvel ezelőtti iszonyatos lakáshiányt, és sokaknak, akik ezeken a telepeken jutottak elfogadható áron lakáshoz, kicsihez és szűkhöz, családi életre alkalmatlanhoz, mégiscsak nagyon sokat jelentett. Százezreket ma is ez köt a kádárizmushoz, holott már régen nincs meg az a munkájuk, amiért a lakást kapták.

Ezek helyett a telepek helyett is mást és máshogyan kellett volna építeni, s már most gondoskodni kellene arról, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek jelenleg vagy nemsokára el kell hagyniok a kockaházakat, mert összedőlnek. Ők fognak a lakóparkokba költözni? Vagy a romok alá kerülnek? A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de a teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek. Az ide érkezett idegen, akinek nincs magyar kultúrája, csak a nemzetköziben érzi jól magát. Ő még nem tud kutyaeledelt kérni a kutyájának, neki az a jó, ha le tudja venni a polcról. Neki az otthonosság érzetét nem a magyar kultúrába való beleilleszkedés, a magyar világhoz való alkalmazkodás jelenti majd, hanem a nemzetközies űr, illetve a saját otthon hagyott kultúrájának a jelenléte. Ezért mindent, ami a régi magyarra, a magyar történelemre utal, el kell sorvasztani, el kell felejteni. Nem azért, mert az ide érkező netán eleve ellenségesen viseltetik iránta, hanem egyszerűen azért, mert a megtanulása kényelmetlen, és mert az érvényesüléshez, a megélhetéshez nincs is szükség magyarságra, magyar kultúrára. A város nemzetközi, a vezetői zsidók, a tulajdonosok, akik az őrzött lakóparkokban laknak. Mi pedig, akik kint lakunk, és fő örömünk egy félnapos ténfergés a plazában, elvagyunk itt. Jó kis ország ez! Mi is volt a neve azelőtt?

Felsorolni is sok, hány plaza épült vagy van épülőfélben ma Magyarországon izraeli vállalkozásban. Nincs olyan város, megyeszékhely, ahol ilyen ne volna tervbe véve, vagy elkezdve, vagy felépítve. A méretek mindenütt nagyok, akár az egész város minden irányú kiszolgálására elegendők, a költségek csak tízmilliárd forintokban mérhetők. Ennyi pénzt nem lehet csak stratégiai befektetésbe helyezni, másnak ebben a nagyságrendben egyszerűen nincs értelme. Az építési piac viszont kezd betelni. Már megjelentek híradások az építőkedv lanyhulásáról és a várt hasznok elmaradásáról, az építés azonban nem áll le, és most már az olyan kisebb települések is szóba jönnek, mint például Orosháza. A tőke egy része nyomban átáramlik a gyógyfürdő-létesítésbe. Az újabb, sürgős hódítás: a termálvízkincs.
A bevásárlóközpont- és plazaépítés, mint korábban azt már írtam, egy új kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a kijevi - igen, a kijevi! - plazaépítés céljáról és jellegéről az egyik építő, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkőletételekor.
"A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak, mint kereskedővárosnak a lakói bérlők, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó, sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra, hogy üzletei a mall belső sétányaira szervezettek."

Más szóval: ezt akár üzlettábornak vagy üzletbörtönnek is nevezhetnénk. S nagyjából ebben a homokvihartól védő sivatagi stílusban épült meg a Demján által felépített Westend City Center a Nyugati mellett. Lechner Ödön vagy Koós Károly nagyobb dicsőségére. Néhány sorral lejjebb kiderül a fogva tartás üzleti szándéka is: "Kiemelt szempont, hogy annak is meg kelljen tenni ezt a gyalogtúrát, aki a második emeleten lévő mozikat, a biliárd-, vagy bowlingszalont, esetleg az éttermeket kívánja elérni. A mall célja a kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család valamennyi tagjának egész napon át történő >fogva tartása<." Ez már világos beszéd. A fogva tartás természetesen nemcsak a kijevi ember számára van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez a stratégiai cél. Ingyen beléphetsz egy olyan erőd kapuján, amelyben elköltheted a kis pénzed, eltöltheted az időd minden gondolat, minden kérdésfeltevés nélkül, és nevezheted az egészet szabadidőprogramnak. Minden zsebbe nyúlásoddal beleilleszkedhetsz egy szigorú szabályok közé szorított világba, amelyben már ott szorong, tolong, bambul ezer más társad. Ott van a munkanélküli, aki csak ezt a nézelődést tudja megengedni magának, ott van az egyke gyereked, aki ekkor és éppen itt teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ugyanolyan bamba ember váljék belőle, mint a szüleiből, akik idehozták, annak ellenére, hogy voltaképpen nem érzik jól magukat ők sem. Itt sem és a világban sem. A plaza voltaképpen ennek a rossz közérzetnek a fel-oldására szolgál.

A rossz közérzetből, a kielégületlenségből csak akkor válhat ellenállás, lázadás - ezt jól tudják a plazaépítők -, ha az embernek valódi érzései, önmagából fakadó kérdései vannak, ha gondolkodik. Ha egy mallban ődöng, és ki van szakítva a közösségből, elfelejt kérdezni. A rendszerdöntő forradalmak akkor szoktak kitörni, ha a feltett, de megválaszolatlan kérdések szervezik ellenálló, robbantó közösséggé a népet, a polgárt, az ifjút. Ha nincs kérdés, nincs ellenállás. Ha azonban minduntalan elvonja a figyelmet valami, és mindenre az árcédulákon van a válasz, vagy a villódzó klipekben, akkor a rossz közérzet tétlen unalomba fúl. Ez a szórakozásalapú társadalom alapelve: állandó üres szórakoztatással cselekvésképtelen unalomba fullasztani a tömegembert. Kijevben óriási plaza épül, sokkal nagyobb, mint akármelyik pesti. De ezt már magyar cég építi. Ez fölöttébb érdekes, és mindjárt kérdésekre sarkall. A Transelektro? Mit keres ez a valamikor transzformátorok és egyéb nagy villamossági gépek kereskedelme céljából, egykor az ötvenes években létrehozott állami vállalat a kijevi plazaépítésben? Honnan van erre pénze? Mert ide aztán sok kell. Két társa van Kijevben. Az egyik az az Ofer testvérek különböző cégeinek átváltozásából keletkezett plazaépítő cég, amelyikkel a Váci úti plazában is társtulajdonos a Translektro, a másik pedig a Gazprom nevű orosz-ukrán olaj- és gázóriás, amelyik itthon a Borsodchem-CIB-ügyletben került képbe.

Kiterjedt üzleti tevékenységű cég ez a Transelektro! A turizmustól a szállításig, az elektromos berendezések gyártásától és forgalmazásától az építőipari tevékenységig, az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozik és mindenütt jelen tud lenni. Afrikában éppen úgy, mint Németországban. Akár büszkék is lehetnénk rá, hogy van egy ilyen hatalmas magyar nagyvállalat. Csakhogy éppen ezt nem tudjuk, hogy magyar-e, és hogy valójában kié. Székely Péteré, az Ofereké, a Leumi Banké? A cég internetes honlapján mindenről adnak tájékoztatást, csak a tulajdonosi szerkezet honlaprésze üres. Semmi nincs rajta. A történeti közlésekből is csak annyit tudhatunk meg, hogy az állami vállalat 1990-ben alakult rt.-vé, és "1992-ben fejeződött be a magánosítás". Ezek Székely Péter szűken mért szavai. A céget a cég iránt barátságos menedzsment vásárolta meg. Ezt is az elnök-vezér közli. Pénzről, árról egy szó sincs. Valakik, valakik jóvoltából, milliárdosok lettek, és most az Oferekkel üzletelnek, akik nagyon szeretik őket. Még csak egy homályos utalás sincs pénzre, hitelre, bankgaranciára. Üzleti titok, esetleg államtitok is, sőt esetleg két állam titka is. Most az Ofer testvérekkel működnek együtt, meg a Gazprommal, harmonikusan. Csak ennyi tudható. Kijev már az övék, legközelebb visszaszerzik a meotiszi ingoványokat és megveszik a csodaszarvas agancsát. Kiállítják, a plazaközönség meg fogja bámulni, de fogalma sem lesz, mit bámul. Öt perc bámulás egy euró. Vagy sékel.

Az Ofereket, akik hárman voltak, de már csak ketten élnek, korábban, még az apjuk idejében, aki a cégüket alapította, Hersovicinek, magyaros ejtéssel Hersovicsnak hívták, de ők valószínűleg nem innen indultak, hanem Galíciából. Hajóellátó és hajózással üzletelő kicsiny haifai cégből fejlődött ki a mostanra világcégnek számító vállalkozás, amelyben ma már megtaláljuk a banktevékenységet - Leumi -, a tőzsdei műveleteket és a hajóépítést, a kikötőfenntartást egyaránt. Több, hollandokkal közös cégük is van már. Külföldi tevékenységük fő iránya az utóbbi időben Magyarország lett, és ezen belül is az ingatlanfejlesztés. Rendkívül büszkék Váci úti plazájukra, és nyilván ez a büszkeség sarkallja őket, hogy megkezdjék, ismét a Transelektróval közösen, a plaza mögötti hajó- és jachtkikötő, szállodalánc és lakópark, valamint szórakoztatócentrum megépítését a Dunán és a Hajógyári-szigeten. Erről már szóltam, érintőlegesen. Ennek a központnak az arányai, luxusa, és természetesen a költségei is elképzelhetetlenül nagyok lesznek.

Bűn ez? Tehetünk talán szemrehányást a Hersovics-Ofereknek, hogy ennyire terjeszkednek hazánkban? Nem, egyáltalán. Ők csak azt teszik, amit megtehetnek, amit megengednek nekik, amihez van magyar társ, van magyar Transelektro. A magyar népnek rójuk fel talán, hogy ezt megengedi, mégpedig az érdekei ellen? De hiszen fogalma sincs arról, ami történik, és a jövőjéről, amit szánnak neki, a plazasétányokon főként nincs.

Mi előzte meg a Hersoviciek hatalmas befektetéseit? Nem csupán az, amire korábban már utaltunk, hogy minden eladóvá vált, és ezért olcsóvá. Ingyenes lett a telek, nagyon rossz a magyar pénz, és sokkal kevesebb dollár kellett a beruházáshoz, hanem az is, hogy ezeket a telkeket előttük korábban nem építette be senki. Ezek a plazatelkek őket várták. Mert ha Magyarországon még az Antall-kormány idején megrendezi a világkiállítást, akkor nagyon valószínű, hogy ezeket a telkeket, akár a Hajógyári-szigetet is beépítik. Ha magyarok nem, németek vagy mások. Szögezzük le: az expó elmaradása szükséges előfeltétele volt az Oferek betelepülésének. Mert még ha ott, a szóban forgó helyeken talán nem is, de másutt épült volna sok olyan centrum, szórakoztatóüzem, amelyik eleve feleslegessé tette volna a mai plazákat. Mégpedig nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is. De ki akadályozta meg a világkiállítás megrendezését? Elsősorban az SZDSZ. Meg a bankok, azok, amelyek most az Ofereknek és a Transelektrónak hitelfedezetet adnak. Az Antall-kormány kétségtelenül nagyot hibázott, amikor elállt a világkiállítás megrendezésétől, de ma már nem tudjuk kideríteni, milyen és mekkora nyomás nehezedett rá. Végeredményben nem az SZDSZ hárította el a világkiállítást, hanem nála sokkal nagyobb erők, amelyek ezt a liberális pártot megbízták az elhárítással. Azt nem mondhatjuk, hogy éppen az Oferek, akik most fényesen érzik magukat Magyarországon, s legjobban a plazájukban. Előbb Bécs állt el az expó megrendezésétől, aztán Budapest adta fel. Ausztriának akkor szociáldemokrata kormánya volt, Magyarországnak csak 1994-ben lett szocialistája. Az a tőke, amelyik most itt van, épít, vásárol és lakik, akkor még nem volt készen erre a műveletre. Drágállotta a telket, bizonytalannak ítélte a helyzetet, és a pénz sem érkezett még meg a bankjába. Az a magyar pénz, amelyik ekkoriban indult el kifelé, vagy valahová. A HVG 2000. június 3-i számában írta: "Csak diszkréten és szeriőzen - ez volt az az elv, amely a bécsi Central Wechsel- und Creditbank (CW) vezetőit a kilencvenes évek első felében arra ösztökélte, hogy elfogadják egyik ügyfelük, Jevgenyij Lejbovics (vagy ahogyan Magyarországon bejegyzett társaságainak okirataiban szerepel: Evgeni Leibovich) ajánlatát, miszerint a bank más ügyfeleinek is érdemes igénybe venni azt a komoly és megbízható svájci vagyonkezelőt, aki neki dolgozik."

A CW Bank vezetői hallgattak a jó rokonra, és több megbízást adtak a zürichi Zeno A. Meier úrnak, Leibovichnak pedig potom 8,2 millió dollárt, 1996-ban, amit ő, Leibovich hogyan, hogyan nem, izraeli bankszámlákon helyezett el. Javukra legyen írva, a CW Bank kihelyezői gyanakodni kezdtek, és visszakérték a pénzt. Kérték, de nem kapták, csak a felét. A többi eltűnt Leibovichcsal együtt. Akkor már ismét Surányi György volt az MNB elnöke, vagyis a CW Bank tulajdonosa. Az elnök úr, a nemzetközi szaktekintély, az Orbán-kormány jóvoltából a 150 milliárdos CW Bank-hiány ellenére kitölthette elnöki idejét, minden bizonylatot megsemmisíthetett, és utolsó fázisként még ki is tüntették. Az SZDSZ-es és most már MSZP-s pénzpolitika embere ő, a beavatott. Mondani sem kell, ellenezte a világkiállítást. Jelenleg a CIB Bank igazgatóságának elnöke.

Most rajzoljunk köröket, és írjuk bele azt, amit eddig tudunk, vagy tudni vélünk. Aztán kössük össze a középpontokat. Első kör: Magyarországon rendszerváltás történik, de a bankárok a helyükön maradnak, mert ők azzal, hogy bankárok, a kapitalizmus hívei, eleve reformereknek vannak nyilvánítva. Második kör: a nemzeti kormány, hogy a helyükön maradt bankárok és azok nemzetközi támogatóinak, rokonainak, barátainak jóindulatát elnyerje és a helyén maradhasson, paktumot köt a bankárok kijáróival, az SZDSZ-szel. Harmadik kör: megkezdődik a széthitelezés, a Leibovicsok - meg persze mások is! - viszik a pénzt. Jön az első bankkonszolidáció, majd a második, az ország elszegényedik, már gondolni sem lehet a világkiállításra, a kormány megbukik, majd a szocialista kormány végighajtja a gyors, mindenre kiterjedő privatizációt, a bányabéka alfele alatt stabilizálja a magyar életszínvonalat. Negyedik kör: jönnek az Oferek, épülnek a plazák.

Ez kétségtelenül tág kör, időben is több eseményt ölel magába, de hát a Jupiter is sokkal nagyobb, mint a Mars. Ebben a körben mellesleg még kormányváltás is történt. "Rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több." A köröket a pénzpolitika, a pénzuralom változatlansága köti össze, az adósságokkal való állandó küzdelem, de az is kétségtelen, hogy már az első kör leglényegesebb cselekményei, tényei is az Oferek irányába mutatnak, holott nekik, személy szerint, még hírük-hamvuk sincs.

A pénzuralom vonalával párhuzamosan van aztán egy másik dolog is, amelyik az egész rendszerváltáson, annak minden korszakán végighúzódik. Ez pedig az antiszemitizmus. Akár nagytakarítás és elszámoltatás, akár médiaháború, akár az egyes pártok arculata és a demokráciához való viszonya, akár Szent Korona, akár országzászló és címer, akár az európai normák a téma: mindegyikben hallgatólagosan vagy nyíltan benne van az antiszemitizmus kérdése. Aki a Szent Koronát akarja, aki a magyarság turáni eredetét vallja, aki rendet akar teremteni a Rádióban és a Televízióban, aki részt vesz a csíksomlyói búcsún, vagy aki Trianonról beszél, annak vigyáznia kell, nehogy az antiszemitizmus gyanújába keveredjék. 1987. szeptember 27-e óta, amióta összeültek a lakiteleki sátor alatt a népi írók és történészek, és nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, későbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, és amióta a New York Times már másnap megírta, hogy Magyarországon, Lakiteleken összeültek a nacionalisták beleértendő: antiszemiták -, azóta a leglényegesebb politikai történéseket levizsgáztatják ebből a kérdésből. Ez fő szempont a kormányok összeállításakor, és minden magyar kormánynak meg kell küzdenie a nemzetközi elismerésért, le kell vizsgáznia és biztosítékokat kell nyújtania valahol, hogy nem antiszemita. A nemzetnek és különösen már gyanúba keveredett tényezőknek tilos vizsgálnia, hogy ki milyen származású, vagy elkötelezettségű esetleg házasság révén, de látható és érezhető, hogy valahol szemben viszont mindezt számon tartják, pontosan tudják mindenkiről, aki számít, hogy milyen származású, mit lehet várni tőle és hová lehet és hová nem lehet kinevezni. Ezek a nyilvántartások működnek, és szigorúan érvényesítik akaratukat a gazdáik.

Vannak, akik büntetlenséget élveznek, mert ez a nyilvántartás megvédi őket, és vannak szerencsétlenek, akik sejtenek erről valamit, és megpróbálnak nem odatartozóként védelmet keresni ennél a fórumnál. Torgyán József, amikor bajba került, vagy irányt váltva előrébb akart settenkedni, többször is megpróbált behúzódni ez alá az eresz alá, és kipát tett a fejére, s olyan nyilatkozatokat lőtt fel, amitől védelmet remélt, és elvállalta Szenes Andreát, mint általa favorizált tévéalelnököt. A Szenes család az egyik legemlegetettebb zsidó család, mivel közéjük tartozott a tragikus sorsú Szenes Hanna, akit fiatal lányként a háború végén az angolok kém- és partizánfeladatokkal, zsidómentésre ledobtak Magyarországra, de elfogták és kivégezték. Szenes Hanna élete és halála legenda, Izraelben is, Magyarországon is. Feladatát mint cionista hajtotta végre, izraeli küldetésben. Ezenkívül egy dr. Szenes Iván nevű ember, valószínűleg azonos Szenes Andrea édesapjával a 61, azaz hatvanegy bejegyzett magyarországi zsidó, izraeli, ortodox és nem ortodox, vallásos és világi, szocialista és liberális szervezetek egyikének, nem is akármelyikének az elnöke. Ez pedig a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (Comitte for the Victims of Nazi Persecution). Elnök: (president) Dr. Szenes Iván. Torgyánt azonban nem védte meg ez az ajánlás, talán azért, mert komolyan sem lehetett venni. A nácizmus üldözötteinek sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi csatornák vezetésébe nem kell ajánlás, sem kisgazda, sem más, a rendszerváltás egyelőre úgy van megszerkesztve, hogy ez hivatalból történik. Egyes emberek számára korábban a védelmet mindig az jelentette, hogy támadóik antiszemiták. Mindig ez az ultima ratio. Természetesen az, aki egyszer ilyen vád alá került, és egyszer meg merte kérdőjelezni egy-egy magas állású személy magas állásra való alkalmasságát, de belebukott, soha nem számíthatott elnézésre. Bekerült a veszélyesek nyilvántartásába, mint ahogy a Kádár-időben a rendszer veszélyes ellenségei bekerültek a figyelődossziékba, célszemélyekké váltak, és természetesen a megfigyeltek nehéz kenyerét ették.

Ugyanakkor tény: a magyar társadalomban nincs említésre érdemes, számottevő antiszemitizmus. A magyarság irtózik minden fajgyűlölettől, valóban békés, befogadó természetű, és csak akkor keményedik meg, ha megsértik, megalázzák. A kiszorítottak, megalázottak, a semmihez hozzá nem jutók körében ezért most már fel-felemlítik ezt a különös nyomulást, amit nem lehet nem észrevenni, különösen annak, aki azért marad le valamiről, mert csak magyar. De ez még nem antiszemitizmus, és azonnal elmúlik, mihelyst a helyelosztás igazságosabbá és méltányosabbá válik. Ugyanakkor az ingatlanfejlesztés érdekében az antiszemitizmus vádját fenntartják, mert fenn kell tartaniok. Olyan ez ma Magyarországon, mint egy kartellbe tömörülés. A kartellbe tömörültek távol tartják a jó helyektől, a pénztől, a szép élettől a kartellen kívülieket, mint antiszemitákat. S közben a titkos nyilvántartás alapján nevezik ki a saját embereiket, a megbízhatókat. S ha véletlenül mégis kineveznek valakit, aki veszélyes elemként szerepel a nyilvántartásban, arra ráhúzzák a vizes lepedőt, azt a sajtó állandóan támadja, azt kiüldözik a világból. A rendszerváltás korai idejében európai normaként hirdették meg elfogadásra, hogy az ember, az európai ne legyen antiszemita, mert Európában már senki sem az. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy akkor Magyarországon, a magyarság köreiben senki nem volt antiszemita, ha tehát mégis ez került legfelülre az értelmiség köreiben és a vezetőkiválasztáskor, akkor annak más oka is kellett legyen. Volt is, van is. Ez az az előtét, amivel egyeseket - sokakat - el lehet hárítani, másokat pedig oda lehet juttatni. Ez ma fegyver, amely valójában nem az esetleg feltámadó antiszemitizmus ellen használtatik, hanem a hatalom megtartása érdekében, az ingatlanfejlesztés érdekében. Sikerült mélyen belenyomni a tudatba a tiltást, a félelmet, s még az öntudatos magatartástól való tartózkodást is. Az egész holokausztipar is ezt a célt szolgálja: a bűntudat állapotában tartani az embereket.
Azoknak a zsidó köröknek, pénzügyi hatalmasságoknak, amelyek ezt az állapotot fenntartják, számolniok kell azzal, hogy ez az állapot idővel új antiszemitizmust fog szülni.

Nem mi, nem én, nem ezek az elemzések szülik az antiszemitizmust, hanem az igazságtalanság és a kirekesztés, a tolakodás. Azoknak a tisztességes magyar érzelmű zsidóknak van igazuk, akik ebben nem vesznek részt, akik a saját istenadta tehetségük alapján akarnak érvényesülni, és nincs kettős identitásuk: ha zsidók is, magyarok. Magyarországon 61 zsidó egyesület, alapítvány, baráti társaság működik, illetve ennyi van bejegyezve. Közöttük mellesleg két olyan cionista szervezet jegyződött be Budapesten, amelyeknek ifjúsági szervezetük is van, s mindkettő az Izraeli Munkapárt szellemiségét, politikai programját vallja magáénak. Szocialista és cionista. Mint egymást kiegészítő tartalom. Az egyik az Oz V. Shalom Egyesület, XIV. Jávorka Ádám u. 15. elnök (president) dr. Kardi Judit. "Az Izraeli Munkapárt elveivel azonosuló szervezet." Az Izraeli Munkapárt ma választási veresége ellenére a kormány külügyminiszterét adja, kormányon van. Így talán még érdekesebb az a befolyás, amit ez a kicsiny alapítvány tud itt érvényesíteni. A másik a Hasomér Hacair (Shomer Fellowship) VII. Damjanich u. 28/b. Elnök (president) Nagy Ákos. Ez baloldali szociális elveket valló szervezet. Az egyik ifjúsági, tehát nyilván hosszú távra szervezett egyesület neve: Habonim Dror, a másiké, a Damjanich utcaié pedig Hasomér Hacair. Ez is szocialista-cionista alapokon álló ifjúsági szerezet. Ha rövidítem: szocionista szervezet. Mellesleg bennem ez a szóösszetétel már a nyolcvanas években felötlött, akkor, amikor a párt főideológusai, élükön a népi irodalomtörténészekkel is kacérkodó Király Istvánnal, elindították a "szocialista hazafiság" elnevezésű kampányt, pontosan azért, hogy a valódi hazafias érzés és a nemzettudat vitorlájából kifogják a szelet. Most azonban, ahogy látom az egyre szaporodó szocialista-cionista szervezeteket, nem is tartom már annyira humorosnak akkori, természetesen csak magam számára készült szóalkotásomat, a "szocionista hazafiság"-ot. Elfeküdt egy-két évtizedet a jegyzeteim között, és megérett.

Mindezekkel csupán az ellentmondásra kívánom felhívni a fegyelmet. Ebben az állítólag antiszemita hangolású társadalomban 61 zsidószervezet, alapítvány és egyesület működik, békésen és háborítatlanul. Köztük olyan nagyok, amelyeknek a zsidószervezetek közé való besorolásáról az emberek mit sem sejtenek. Magam, aki tudván tudom, hogy a nácizmus üldözöttei elsősorban a zsidók voltak, meglepődöm, amikor a gép a zsidószervezetek között löki ki a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, illetve még inkább, amikor a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségét is. Elnök: (president) dr. Sárközi Sándor. (A rendszerváltás egyik legügyesebb ingatlanfejlesztőjét, az átalakulási törvény és más törvények kiagyalóját is Sárközinek hívják [Tamás], lehet, hogy rokonok?) Évtizedek során nagy tudatossággal és célszerűséggel megszőtt hálóról van tehát szó, amely mindenkor egy belső, állampolgárságát tekintve magyar réteg igénybevételével érvényesíti az általános zsidó akaratot. A rendszerváltozás e tekintetben is előrelépést jelentett számukra: a művelet részben nyilvános lett, sőt a két párton keresztül, amelyek ezt az érdeket szolgálják, belekerült a hatalomba is. Ennek bizonyítására nem másból, mint az Új Élet című zsidó felekezeti lapból idézünk.

"Zsidó politikusok konferenciája"

"Januárban ötödik alkalommal rendezték meg Jeruzsálemben az izraeli külügyminisztérium közreműködésével azt a nemzetközi konferenciát, amelyen 30 ország 70 képviselője vett részt. Az izraeli fővárosban már a megnyitón is kiemelték a Magyar Köztársaság küldöttjének, Bársony Andrásnak (MSZP) részvételét, akit az izraeli média jól ismer, eddigi közel-keleti útjairól. Bársony Andrást fogadta Avrahám Burg, a Szochnut elnöke, Ézer Weizman, Izrael Állam elnöke, Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Jákov Neeman pénzügyminiszter is. A vendég tiszteletére Csejtei István, Magyarország nagykövete vacsorát adott, amelyen megjelent Mohamed Bajszuni egyiptomi nagykövet, Wang Changi kínai nagykövet, valamint az USA nagykövetségének első beosztottja, Richard A. Roth. A magyar nagyköveti rezidencián tartott fogadásról az izraeli sajtó előkelő helyen számolt be. (Beuer Press)"
Az eset tehát régebben történt, még Netanjahu idejében. Bársony András több funkciót tölt be. A Nyomdászok Szakszervezetének elnöke, országgyűlési képviselő és a Magyar Köztársaságot képviseli az Európa Tanács mellett működő parlamentben. Ott tehát nem zsidó, hanem magyar képviselő. És baloldali, mivel az MSZP színeiben ül ott. Most is. Megingathatatlanul. Azok közé tartozik, akik nem kívánnak önállóságot Európában. Autonómiát adni az elszakított területeken élő magyaroknak? Ugyan!

Területi önrendelkezésről pedig hallani sem akar, az SZDSZ-es Eörsi Mátyással és másokkal együtt, mert akkor ez újabb hivatkozási alappá válhatna a palesztinok kezében a saját önállóságuk érdekében. Ha a palesztinok meghatározhatnák, hogy most már nem épülhet több lakótelep a palesztinok által lakott és látszatönállósággal felruházott, egyébként szögesdróttal körülkerített térségben, akkor az Izraelnek a további telepítésekről való lemondást jelentené. Mivel Bársonyt szeretik, nagyon kedvelik Izraelben, feltételezhetjük, hogy ezekkel a szempontokkal, mint jó zsidó egyetért, és az európai politikai színtéren is ezt képviseli, hangoztatja, meg akkor is, ha ez a másik minőségében, tudniillik a magyar köztársaság képviseletében sokszor kissé kínos. Egy bizonyos: Bársony András a magyar nemzet életérdekeit, a legfontosabbat, az önrendelkezést nem képviseli, és ezeket a jeruzsálemi utasításokat, elvárásokat híven is hozza pártjába, pártjaiba. S aki előtt eddig nem világos, hogy miért ellenzi a Szent Korona-tant, a Trianonra való emlékezést és különösen a trianoni csonkolásunk és annak következményei elleni harcot, a legkisebb területkiigazítást is, mint amilyen a délvidéki lehetett volna, mind az SZDSZ, mind az MSZP, és miért képes ezt az ellenzést, ezt a magyarérdek-elárulást rákényszeríteni nemzeti és keresztény kormányokra is, az előtt most ez világos kell hogy legyen. Bársony és a Bársonyok hozzák az ukázokat, viszik a híreket és szövik a hálót. Bársonyt egyébként senki nem választotta európai követünknek, mint ahogy a többit sem, kiküldték az MSZP képviseletében, a szocialista és cionista elvek képviseletében, mint szocionista hazafit.

Izrael kultúrájára ma úgy tekint a világ, mint a zsidóság sűrített kultúrájára. Mint ami a történelemben egyszer volt, szétszóródott és most újra megalakult, feltámadt. Sokkal kevésbé érzékeli a közvélemény azt, ami tény, hogy ez az állam is egy új állam, amely egy gyarmati terület helyén jött létre. Kétségtelen, hogy Izrael megalakulása nem azokat a jegyeket mutatja fel, mint mondjuk az egykori Belga Kongó helyén létrejött, úgymond felszabadult államok, amelyeknek fekete bőrű lakossága a maga által lakott területen szervezhetett új államot, ugyancsak a második világháború után. Ezeknek a volt gyarmati államoknak a létrejöttét a népek önrendelkezése, azaz egy huszadik századi liberális elv indokolja, Izraelét egy történelmi beteljesülés, egy történelmi jogosultság, amely úgy valósult meg, hogy az azonos vallású, de más-más kultúrájú zsidók tömegesen visszatelepedtek ősi földjükre, elfoglalták, véres harcokban kiűzték az őslakókat, a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek Szervezete jóváhagyásával államot alapítottak. Ez nem volt liberális, felszabadító szervezkedés, mint amilyennek sokáig a gyarmati felszabadítást feltüntették. Ott a felszabadítást vezénylő értelmiséget és a katonák egy részét képezték ki Nyugaton, a gyarmattartók egyetemein, a zsidók esetében az egész nép Európából hozta műveltségét, történelmét és igényét arra, hogy az ő harcát is liberálisnak tartsák. Ez azonban valami más volt, éppen az, amit a liberalizmus Európában elvet: egy sajátságos nacionalizmus.

A kérdés mármost az, hogy megfelel-e a valóságnak, illetve egyáltalán lehetséges-e, hogy Izrael az ókor zsidó történelmének, Ószövetségének, egykori államának korszerű folytatása, hogy egyáltalán nem történelmi képtelenség-e így államot alapítani. Elfogadja-e az élet, maga a létezés folyamata, rendszere ezt a történelmi hivatkozások alapján, az egyoldalúan kinyilvánított történelmi jogon, de fokozatos betelepüléssel szervezett államot. Lesz-e az új államból ősi állam? Avagy a jelenlegi háborúknak, véres merényleteknek, a béke és a nyugalom teljes hiányának éppen az az oka, hogy a történelem nem fogadja be ezt a módszert. Az az állítás, hogy Izrael népe történelmi jogon folytatja a szétszóródáskor, még az ókorban elvesztett államát, korábban elismerést váltott ki világszerte, részben a hatalmas sajtótámogatás következtében, de ma már elfújta a Sivatagi Vihar ezt az egyöntetűséget. Előtérbe kerül a történelmi képtelenség. Lassanként felderül, hogy ilyen történelemalakulás nincs, csak erőszakosan, mert nélkülöz minden szerves fejlődést, minden belső feszültséget, amely a nemzetek, népfajták lakóhelyeiből államokat, királyságokat, később köztársaságokat vagy későbben felszabadítandó gyarmatokat hívott életre. Egy ókori állam, s egy népi és állami-vallási létezés folytatása történelmi lehetetlenség. Sem Görögország, sem Olaszország, sem Egyiptom nem folytatása a görög városállamoknak, a Római Birodalomnak, a fáraók Egyiptomának. Történelme dicső fejezetének, népe eredetének, gyökérzetének természetesen bármelyik állam és bármelyik nép tekintheti ezeket. Az iskoláiban taníthatja, nemzeti öntudata részének mondhatja, de semmilyen területi, állami felségjogot ebből a múltból nem képezhet és nem is képez. Ezzel csak Izrael él, de folyton háborúznia kell, talán éppen emiatt.

Ezek a példaként felhozott ókori birodalmak megszűntek, népeik szétszóródtak, kihaltak és átalakultak. Még soha nem fordult elő, hogy az egykori birtoklásra hivatkozva egy nép visszafoglaljon egy területet és ott, azon a régi folytatásaként alapítson államot. Ciprus szigetén fordult elő, hogy a katonailag erősebb Törökország megszállta és törökké tette a sziget török lakta részét, de nem történelmi jogon, hanem a török lakosság védelmében és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva. Igaz, az sem fordult még elő, hogy egy államától, hazájától megfosztott és szétszóródott nép a legkülönbözőbb népek kultúrájában elmerülve megőrizze vallásában foglalt nemzeti öntudatát, és képes legyen két évezred múltán az állam-újraalapítás igényével fellépni és ezt meg is szervezni.

Mindenki megmosolyogná néhány száz ma élő azték vagy inka szándékát - ha találtatnék ilyen csoport -, ha meghirdetnék az azték birodalom folytatását, és fővárost jelölnének ki maguknak. Csak akkor fagyna le a mosoly az arcokról, ha kiderülne, hogy ezen aztékok szándéka mögött mesebeli kincsek, hatalmas pénz a fedezet. Izrael tehát nem történelmi jogon folytatott állam, hanem a pénz erejével alakult új állam. A két világháborúban meggyengült Európa belső ellentmondásaiból született, s a Közel-Keletre kihelyezett európai jellegű és ott, ahol van, tájidegen állam, amelynek létezését a hatalmas pénzügyi fedezet mellett most már az USA hadereje biztosítja.

Izrael mai valóságában keveredik a különböző nemzeti kultúrákból érkezettek hozott, és csak részben zsidó kultúrája a lengyel, az orosz, az ukrán, a magyar, s azon belül is az erdélyi magyar kultúrával, valamint az arab világból érkezettek spanyolos-arabos szefárd, de még európai jellegű, valamint az Ázsiából és Afrikából érkezettek egészen más jellegű, egészen másmilyen zsidóságának kultúrájával, a színes bőrű zsidók zsidóságával, és az az egész együtt feloldódik az angolszász és különösen az amerikai globalizációban. Az államot vezető alapító elit, vagy azoknak az utódlása ügyel arra, hogy minden népelemben legyen nagyon erős az ortodox vallásos elem, a történelmi Izraelhez kötődés, a zsidó öntudat és nacionalizmus. Mert a történelmi jogosultság tudatát bent, a mindig harcoló közösségen belül is fenn kell tartani, hogy kifelé a világgal el lehessen ismertetni a történelmietlen létezést. Ha az egész közösség elszánt áldozathozónak látszik, akkor a rokonszenv könnyebben megszületik. A "választott népnek" a választottsághoz méltóan kell viselkednie. Harcának, még ha támadó is, önvédelmi harcnak kell lennie.

Meg kell hagyni, hogy ezt a szerepet az Izraelben élők példás fegyelemmel teljesítik. Ad abszurdum: ha Izrael nincs veszélyben, akkor megszűnik. Ez az indulat tartja harci készültségben az egész társadalmat, és különösen az anyagi támogatókat. A veszélyeztetettség maga a létalap, a történelmi jogigény, az ultima ratio. Elvégre egy fundamentalista arab, muzulmán konokság, egy eredendő antijudaizmus s egy kommunista zsarnokság - Irak, Szaddám Huszein - nem törölhet el a föld színéről egy államot. S ez természetesen igaz is. A világközvélemény igazságérzete ki van elégítve. Épeszű, tiszta erkölcsi érzékű ember ma már nem kívánhatja Izrael megsemmisítését, a zsidók tengerbe tolását, mert Izrael léte ma már tény, különös, de elfogadott realitás. A nehézség azonban most már abban áll, hogy ezzel egyidejűleg és ezzel azonos súllyal most már ennek a realitásnak az örökös veszélyeztetettségét is el kellene fogadni, az állandó háborút, az egész világ háborús permanenciáját. S ez már bajos. A NATO egyesített hadserege, amely nyilvánvalóan Izrael érdekében rohanta le és verte szét Irakot, rejtélyesen megtorpant Bagdad előtt, és nem semmisítette meg Szaddám Huszein rendszerét és magát a diktátort, hanem életben tartotta és tartja ma is, kiéheztetve és megtizedelve népét, amely voltaképpen ártatlan. Szenvedései azonban Izrael és az USA ellen fordítják, s így jelent veszélyt, amelyre éppen annyira szüksége van Izraelnek, mint a fegyverekre. A veszélyeztetve létezésnek ez az állapota egyre több kérdés felvetésére sarkallja a gondolkodó embereket, köztük több zsidót is.

Az állandó veszélyeztetettség által van az egész nyugati világ, elsősorban Európa és a kereszténység erkölcsi kérdésévé téve Izrael fennmaradása. Azok az európai államok, amelyeknek területén a második világháború során a holokauszt megtörtént, akár a győztes oldalon harcoltak ezek az államok, akár a vesztesen, egyetemlegesen vannak felelőssé téve a holokausztot elszenvedett zsidóság mai államának fennmaradásáért. Izrael földrajzi fekvése következtében nem lehet tagja az Európai Uniónak, de oda számítódik, sok programjában részt vesz, kedvezményezettként. Az anyagiak túlnyomó részét azonban még az USA adja, amely úgyszólván 54. államának tekinti Izraelt.

Ez az állapot most változóban van. Az USA már csak akkor tudja elfogadtatni a saját népével az Izrael fenntartásához szükséges hatalmas költségeket, ha Európa hozzájárulásaira is hivatkozhat, ha az amerikai polgár arról értesül, hogy Európát is megcsapolták. A vesztes németeken kívül most már a svájciaknak is fizetniök kellett. Ez némileg megnyugtatja a pénzre nagyon érzékeny amerikai társadalmat. Különös és szinte betegesen működő hajszálcsövesség ez, amelyben benne van a mai Amerika hatalmas volta, gazdagsága, katonai legyőzhetetlensége mellett az európai életformák lenézése és ugyanakkor az irántuk érzett sznobizmus egyaránt. Európa, az idősebb, elszegényedett, kiszolgáltatott bátyó mégiscsak mérce, már amikor zsebbe kell nyúlni. Ahhoz, hogy az USA fizessen és fenntartson két hadsereget, a sajátját és az izraelit, már nem elég az amerikai zsidó tőke és az amerikai zsidó sajtó nyomása, kell hozzá az európai demokráciák rábólintása és bankjaik, nagyvállalataik kárrendezése is. Ettől az európai adakozástól vagy kikényszerített adakozástól nyugszik meg és dobja bele dollárjait a kalapba a detroiti salesman, a biztosítási kistisztviselő, akitől rendszeresen levonnak hozzájárulásokat, mint valami békekölcsönt.

Válaszul a veszélyben létezésre Izraelben gyakorlatilag kétpártrendszer alakult ki. Az ortodoxoknak és a hozzájuk tapadó, belőlük táplálkozó fundamentalista pártoknak különös előjogaik vannak, kell hogy legyenek, mert különben nincs Izrael. Minden különösebb politikai következmény nélkül megölethették Rabint, a miniszterelnököt, aki szerintük túlságosan messzire ment a béketeremtésben. Nem kevésbé fontosak azonban a liberálisok sem, akik közé Rabin tartozott, mert nekik, a világi zsidóknak, a felvilágosult ateistáknak és pártjaiknak, leginkább a Munkapártnak éppen az a feladata, küldetése, hogy a liberalizmus zászlaját terítse rá erre az ortodox követelésre és ezzel hitesse el a világgal, hogy Izrael éppen olyan európai állam, mint a többi. Csak nem ott van. Éppen olyan, csak sokkal nagyobb létveszélyben van, azonban eme létveszély ellenére, lám, demokratikus. Voltaképpen az egyetlen állam a világon, amelyet a felvilágosult, európai és amerikai demokratikus erők és elvek tartanak életben a gonosz, vak, hol kommunista, hol fasiszta muzulmán, és perzsa erőszakossággal szemben. Izrael a két világ kisülése: a demokratikus Nyugat és a kommunizmussal kacérkodó és a mindenféle fundamentalizmusba süllyedt Kelet kisülése.

Izrael létének, jövőjének, háborújának és békéjének azonban mégsem ez a fentebb vázolt történelmi probléma a lényege, hanem ugyanaz, ami ezt az államot alapította: a pénz, a költségek, a fenntartási költségek. A költségek nagy vonalakban a következők: katonai költségek, az állam fenntartási költségei és a világpropaganda költségei. Kezdjük ez utóbbival. A katonai költségekhez és az állam fenntartási költségeinek megszerzéséhez fenn kell tartani az Izrael iránt baráti, de legalább elnéző, s valamelyes áldozatra is készen álló, de semmiképpen nem ellenséges világközvéleményt, különösen a gazdag országokban. Kell a liberális világrend. Kötelezőek a kereskedelmi televíziók, a liberális újságok, az egész balliberális túlsúly az egyetemeken, a kell a világot szervezetten körülölelő hírhálózat, kell a tömegkultúra. Ezeknek a fenntartási költségeit az egyes nemzetek viselik. Ezek többnyire hasznot hozóan működnek. A baj csak az,hogy az egyes társadalmaknak kezd elegük lenni belőlük. A globalizmussal együtt. Valami baj van a könyveléssel. Ha megnézzük azt a görcsös ragaszkodást, amivel a tévé-, rádió- és újságbirtokláshoz, vezénylethez Magyarországon viszonyulnak a balliberális körök, azonnal láthatjuk, hogy itt egy életkérdésről van szó. Nem elég a kereskedelmi, a közszolgálati is kell. Minden kell, minden rést be kell tömni, sehol se törhessen be a fény. Ennek a sajtómonopóliumnak a kialakítása és elfogadtatása évtizedeket vett igénybe és ma is dollármilliárdokba kerül, de ezeket a milliárdokat már sok helyen szeretnék másra, jobb célokra fordítani.

Magának Izrael államnak a fenntartási költségeiről természetesen soha sehol senki nem vezet kimutatást. Lehet, hogy még Izraelben sem. Izrael előrehaladó, bővülő ország, a víz azonban nagyon drága benne. Egy zsidó állampolgárnak az ipari létesítményekkel egyetemben napi négyszáz liter jut, egy palesztinnak csak nyolcvan. A világ csak arról van értesítve, időnként, hogy az USA szenátusa, kormánya évi "X" milliárd dollár vissza nem térítendő segélyt szavazott meg Izraelnek. Az USA pedig a világ legjobban eladósodott állama. Sem ahhoz, hogy mennyit ad Izraelnek, sem ahhoz, hogy mennyi a saját bankjaival szembeni adóssága, semmi közünk nincs, de a helyzet világgazdasági következményei alól nem tudjuk kivonni magunkat. Sem mi, sem a nálunk sokkal nagyobb gazdaságok. Izrael Állam fenntartási költségei nyomasztóan nagyok. Az ezzel összefüggő, vagy akár ebbe bele is értendő katonai költségek pedig még ennél is sokszorta nagyobbak. Ez a mai Izrael létének alapkérdése.
Izrael fenntartásának költségei kezdik meghaladni az ésszerűen és történelmileg igazolható és elviselhető mértéket.

Mégpedig nemcsak a méretekhez arányítva, hanem abszolút mértékben is. Izrael fenntartásának költségeihez nemcsak háborúk költségeit kell hozzáadnunk, hanem békefenntartásokét is, és annak a technikának a költségeit is, amellyel ezt a sok pénzt előteremtik. A technika: a globalizmus. Természetesen nem azt állítjuk, amivel majd meg fognak vádolni, hogy a globalizmust a zsidók találták ki és az csak Izrael fenntartása érdekében van, de azt igen, hogy az összes országokhoz, nemzetekhez valamilyen módon kötődő nagytőkés csoportok közül az izraeli és a világon másutt működő zsidó tőke tudja a legjobban igénybe venni és a maga hasznára fordítani a globalizmust. Izrael a globalizmus szimbólumállama. S ezzel elérkeztünk tulajdonképpeni alapkérdésünkhöz, ahhoz, ami voltaképpen csak ránk tartozik. Miért van szüksége a világ zsidóságát vezető intézményeknek és magának Izraelnek Csonka-Magyarországra mint területre, miért merjük szálláscsinálóknak nevezni a plazaépítők magyarországi üzlettársait? Miért gondoljuk úgy, hogy a világot és a zsidóságot irányító pénzügyi központoknak a magyarországi plazaépítés és lakóparképítés támogatásával, valamint a zsidó tömegkulturális és izraeli nyomulással, helyfoglalással nagy léptékű stratégiai céljuk van? Miért és mi végre alkalmaznak szálláscsinálókat, és miért akarják a magyar földet? A válasz egyszerű: Izrael fenntartásának magas költségei miatt. Izraelnek mai helyzetéből és kilátásaiból kell kiindulnunk. Amikor azt állapítottuk meg fentebb, hogy a mai Izrael Állam egy amerikai pénzből és amerikai fegyverekkel fenntartott európai állam, illetve ezzé vált az utóbbi húsz évben, akkor egyúttal azt is kellett hogy állítsuk, hogy a cionizmus megbukott. Ez rettentő nagy ellentmondás. Izrael létét semmi nem fenyegeti. Katonailag minden egyes szomszédját egyenként és egyszerre is tönkre tudja verni. Tetszés szerint indíthat katonai akciókat, megtorolhat és gyilkolhat. A vele szemben legvadabb ellenállást tanúsító Irakot ki tudja éheztetni, a gyengeség állapotában ellenőrzés alatt tudja tartani. Olaját kirekeszti a világpiacról. Az eszmék és áruk szabad áramlásából az antiszemita olaj ki van rekesztve. És ugyanakkor a végsőkig tönkretett Irakot mégis veszélyesnek tudja nyilvánítani.

A korlátlannak látszó akaratérvényesítés mégis belső gyengeséget takar, Izrael vezetői, akik a világ legjobban informált emberei, pontosan tudják, hogy államuk már középtávon is, s éppen ebben az örökös veszélyeztetettségi állapotban, állandóan harcolva történelmi képtelenségei miatt, a mai állapotában, minőségében fenntarthatatlan. A magas költségek előbb-utóbb felemésztik. És most már nemcsak a pénzügyi költségekre, hanem a morális költségekre is hangsúlyt kell tennünk. A jelenlegi támasz, az USA bármikor megszűnhet támaszkénti mivoltában. A legutóbbi választáskor már nem sikerült az Izraelnek nagyobb biztonságot és előzékenyebb kiszolgálást nyújtó demokrata kormányzatot uralomra segíteni. Huszonöt-harminc év múlva az USA-ban a színesbőrűek lesznek többségben. Ők fognak kormányt választani. Az általuk hatalomba ültetett kormány dönthet másként is. Kérdés, sikerül-e ezeket a fekete, spanyol és dél-amerikai, vietnami és kínai embereket a plazaközömbösségnek abban az állapotában tartani, hogy fizessenek. De mégcsak nem is ez a lényeg. Mert ma már nemcsak ennek a kis területű államnak a költségei képtelenül nagyok, hanem a világhelyzetnek, a status quo világrendszerének a fenntartási költségek is. Márpedig Izrael léte ezen a világhelyzeten alapszik: az elfojtott szembenállásén, a status quóén. Az egyre nehezebben megrendezhető G8-as találkozókén, amelybe most már a tüntetések költségei is benne foglaltatnak, meg a tüntetők szétverésének a költségei is.

Az emberiség az előtt a kérdés előtt áll, hogy a globalizmus természetkizsaroló rendszere helyett egyetemlegesen rááll-e a fenntartható növekedés nem profithajszoló rendszerére, vagy elpusztul. Ha viszont rááll, ha győz az ésszerűség és az életösztön, akkor nem lesz, aki fedezze a globalizmus szimbólumállamának költségeit. Akkor új hely kell, olcsóbb. Így kerülünk a képbe mi, csonka-magyarok.

Izrael mérhetetlenül nagy fenntartási költségeit ugyanis nem lehet csökkenteni. Ez is a dolog természetéből következik. Most ezek a költségek csak növekednek. Egy háború, minél tovább tart, annál drágább. A végén már a fegyverszünet is iszonyatos pénzekbe kerül. Ez az állam minél nagyobb és minél jobban meg van tömve frissen jött zsidókkal, annál többe kerül. Egyre nehezebb és egyre körülményesebb a pénzt előteremteni, mert a túlzott pénzkitermelés miatt, amelynek persze más célja is van, nemcsak Izrael eltartása, egyre veszélyesebb állapotba kerül a világ pénzügyi rendszere. Válság válságot követ, és egyszer csak az egész meginoghat és összedől. Ez tragédia lehet Izralre nézve. Ezek miatt a növekvő költségek miatt előbb-utóbb békét kell kötni a szomszédokkal, abba kell hagyni a telepítést és a háborút. Izraelt olcsóbbá kell tenni, még akkor is, ha ez nagy fájdalommal jár. Ha a háború véget ér, és nem jön több telepes Oroszországból, akkor ezt az országot csak a kihelyezett tőkéinek a haszna, a globalizációból lecsapolt, szerényebb, de biztos jövedelem tartja majd el, egy meglehetősen szerény színvonalon, amely már sok mostani ottlakó számára sem lesz vonzó. Ha megéli. De majd az utódai számára sem lesz az. Ezek európai őseikre emlékezve megindulnak, az ősi jogon vissza Európába, ahonnan déd- vagy ükszüleik eljöttek, elüldöztettek.

Ezt a visszatelepülést és az Oroszországból és egyéb helyekről való új helyre költözést azonban ugyanúgy meg kell szervezni, mint ahogy a cionizmus megszervezte az Izraelbe települést, még az állam megalakulása előtt. Most még minden a mai Izrael fenntartására mutat, még nem számítanak a költségek, de ha látjuk azt az elszántságot és összefogást, amely Herzl Tivadar első gondolata óta áthatja az államteremtőket, látnunk kell azt az előrelátást is, amelyik az összes információ birtokában, s a holokauszttal a háta mögött felkészül az új világfelosztásra és biztonságot teremt véreinek. Ott, ahol lehet, úgy, ahogy lehet. Ez a cionizmus vége. Új Sion Hegye kell, esetleg szekularizált, mint a Svábhegy. Aligha hihető, hogy maguk a zsidó vezetők ezt ne látnák így, ennyire pontosan, rideg tárgyilagossággal. Senki nem tehet nekik szemrehányást azért, mert ezt látva, hűséges zsidóként máris keresik a megoldást. A megoldás: Csonka-Magyarország, a maga fogyatkozó népével, türelmével és egyéb alkalmasságaival. De ne szaladjunk előre. Ezek évtizedek munkájával, számos részfeladat végrehajtása után megvalósítható tervek és lépéssorozatok. Most a vita még az orosz hómezőkről elindult telepesek körül forog. Az amerikai kormány már többször is hangoztatta, hogy nem tart helyesnek további telepesházakat. Az ortodoxok azonban még építtetik ezeket és le-lerombolják az arabok viskóit. De a bölcsebbek már nyilván látják, hogy ez így nem mehet tovább. Ha a még kívül élő körülbelül kétmillió orosz, ukrán és egyéb zsidó megérkezne a közös cionista hazába, már a vízzel való ellátásukra sem volna fedezet. Új megoldás kell, új, jobb, olcsóbb helyre kell vinni ezeket a testvéreket, mert otthon hagyni sem lehet őket. Ott ugyanis Jelcinék-Putyinék kezében túszok. Izrael mai legnagyobb gondja a marxista emlékezetű, Gulag-félelmes, nihilistává tett volt szovjet zsidók elhelyezése, mivel Izraelben már csak költségeket és nehézségeket okoznak, ámde elutasítani sem lehet őket, mert ez ellenkezik a cionista alapeszmével.

A következő tényező, ami miatt a cionista állam nem folytatható, a világháború veszélye. Izrael mai helyi háborúi mind egy-egy a következő világháborúra kötött gyújtózsinórként is felfoghatók, amelyre mindig rátapos valaki, mielőtt a kanóc a robbanótöltethez érne. De a veszély mindig fennáll, hogy egyszer ez a rátaposás elmarad. Még a szovjet veszély sem múlt el teljesen, és máris itt van az ismeretlen szándékú Kína felágaskodása. Az európai hatalmak félnek ettől a háborútól, és azt is látják, hogy a veszély góca Izrael. Hiába van a kormányok egyetértése, az őket megválasztó népek nem akarnak meghalni. Csökken az Izrael iránti rokonszenv, egyre több a kérdező.
A harmadik tényező, ami miatt már most le kell foglalóznia a zsidóságnak egy területet, az a népvándorlás. A szegények és a gazdagok kiéleződő ellentéte mozgásba hozza a világ szaporodó szegényeit, és a népvándorlás alapjaiban változtatja meg a világ arculatát, Izraelhez való viszonyát. Ha Franciaországban ugyanannyi mecset lesz, mint katolikus templom, egészen más lesz a hozzáállás ehhez a kérdéshez, még akkor is, ha a Liberation ugyanabban a kézben marad. De a kiszemelt területet is elözönölhetik olyanok, akikre nincs szükség. Csonka-Magyarországra jöhetnek akár magyarok is a környező országokból, és ellakhatják a földet a gazdaszándékú jövevények elől. Ezért a földtulajdont már most meg kell szerezni és életforma-megváltoztató plazákat kell építeni. Meg persze sok más, kulturális szoktató lépést is kell tenni. Ezek azok az indítékok, természetesen elnagyolt felvázolásban, amelyek új, biztonságos és mégiscsak európai telephely kikeresésére és elfoglalására, megszerzésére késztetik a zsidó vezetőket.

Részükről ez az odaáramlással, illetve megvásárlással szerzett államalapítás nem új, így történt Palesztinában is. Ahhoz képest ez vértelen és liberalizált beszállásolódás, paktumokon, önkormányzati döntéseken és legfeljebb egy kis korrupción alapszik. És szemrehányást sem tehetünk azért, mert egy nép vezetői előrelátók és élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyek adva vannak számukra. Most már csak arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy miért Magyarország van kijelölve erre a célra. Mi teszi alkalmassá Csonka-Magyarországot erre a szerepre?
Éppen az, hogy csonka. Népe 1920-ban olyan feldaraboláson esett át, amely hajszál híján az életébe került.

Trianonban éppen a hazájára szóló történelmi jogát vesztette el a magyar nemzet, azt a jogot, amivel Izraelt alapították. Történelmi jogosultsága a magyarságnak ma sincs, és most már lassanként maradék hazájára szólóan sincs: nem lehet nacionalista, még önvédelemből sem. A huszadik század során, részben önhibájából és vezetőrétegének felelőtlensége miatt elvesztett két világháborút, az 1956-os forradalmát részben az amerikai magárahagyás következményeként véresen eltiporta a szovjet hadsereg, és mindezek következtében, egy önmagát túlélt, betegesen szolgalelkű rendszer önkizsákmányolása folytán, amely 1956 végétől 1989-ig folytathatta nemzetpusztításait, ma mintegy halmazati következményként végzetesen fogyatkozik. Ha nem történik hathatós, gyökeres változást is jelentő, állami beavatkozás a népesedéspolitikába, 30-50 év múlva legalább hárommillió fehér magyarral, törzslakossal, országfenntartóval, a történelmi jogok birtokosával kevesebb magyar fog élni e hazában. S akik megmaradnak, hatalom és vagyon nélküliek lesznek. Ugyancsak akkor, ha e tekintetben is nem történik radikális változás. Ez az űr és ez a máris érzékelhető alárendeltsége a történelmi jogok birtokosainak kívánatos, kellemes, biztonságos telephellyé avatja Csonka-Magyarországot.

Ezért csak arra kell ügyelni, hogy a magyar nép ne egészüljön ki az egykori közös Kárpát-medencei haza tájairól ideszívott magyarokkal, és lehetőleg ne töltődjön fel másokkal sem. Maradjon félig üres, megtölthető. A kintrekedt magyarokat pedig úgyis elintézik a szomszéd népek, még csak biztatni sem kell őket, csupán a status quót kell fenntartani. A magyarokból még a történelmi jogok gondolatát is ki kell irtani. Nagy-Magyarország? Szent Korona? Határkiigazítás? Európával letorkolni, szájon törülni és megbüntetni mindenkit, aki ilyesmit fel mer vetni. Mert a telephely szigorúan Csonka-Magyarország, s benne az elgyávult, öntudatlan, félénk, plazában csoszogó magyar félprolival, amelyik mindig alamizsnára vár. Az ország kicsiny kiegészülése is hatalmasan meglökné a magyar öntudatot, előre, és sikerélményt jelentene. Az pedig boldogság és gyerekcsinálás. És szülés. Ez tehát a fő ok, amiért Magyarországra, erre a "teknőre" esik a választás: a várható kiürülés, az elöregedés és az erő nélküliség. (A "teknő" Cs. Szabó László kifejezése a Kárpátok koszorújához képest befelé lejtő csonka hazára. Ennek a megszemélyesítésnek a szomorú valóságát most érezzük az ismétlődő árvizek során. Kíváncsiak vagyunk, még ugyanebben a zárójelben, vajon hogyan fognak helytállni a gátakon az Oroszhonból érkezettek, ha menetrendszerűen megjönnek az árvizek, és már alig lesznek tarpaiak, akik éjjel-nappali szolgálatra rendelik magukat.)

A másik ok, ami miatt a volt Kádár-Aczél-országra, avagy másképpen a rendszerváltások éllovas országára esik a választás, az a bázis megléte. Addig, ameddig az amerikai külügyminisztérium, a State Department évente jelentéseket készített az átváltozó országokról, s azokban is az emberi jogok érvényesüléséről, mindig volt egy passzusa ennek a jelentésnek, amelyik a magyarországi zsidóság helyzetével foglalkozott. Ez az Antall-kormány idején is csak azt tudta megállapítani, hogy a "a zsidóság reprezentációja" a kulturális életben, a politikában és a gazdaságban jó. Antall József mindig - érthetően ezt tartotta maga elé a pajzsnak, amikor Horthy-fasizmussal vádolták. Azt persze ez a jelentés nem tartalmazta, pedig tartalmazhatta volna, ha tudományos alapossággal készül, hogy az említett Horthy-időkben a magyar zsidóság "reprezentációja" szintén igen jó volt, sőt talán még jobb, mint a Kádár-Aczél-rendszerben, amikor a kilencvenes évek "reprezentációját" Aczél és társulata megalapozni szíveskedett.

Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak
Cím Ker. Év Beruházó/fejlesztő
Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99
DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Transelektro, majd Ofer Brothers
Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport
Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999
Business Center 99 Kft.
Lotar center (Baross u. 52.) VIII.
1999 nemzetközi befektetőcsoport
Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft.
Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport
Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html

Más is történt azonban, ami az ingatlanbefektetés irányába mutat. 1989 nyarán öt időközi választást tartottak, amelyek közül négyet az MDF nyert meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvénytelen volt a választás. Ezekre mindegyikre úgy került sor, hogy az MDF kezdeményezte aláírásgyűjtéssel a régi kommunista képviselőt visszahívták, vagy az a visszahívás elől menekülve lemondott. S a helyére újat választottak. Így került többek között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki később, már mint MDF-es képviselő, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját pártjának, hanem a Fidesz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József, Szegeden Raffay Ernő lett megválasztva, Zalaegerszegen pedig Marx Gyula. A megválasztottak későbbi elirányulásától eltekintve ez óriási siker volt, előrevetítette az MDF esetleges későbbi abszolút győzelmét, amit éppen a Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdulva, s az erős pécsi szervezettel együttműködve éppen a következő áldozatra nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületének képviselője, az egykori Baranya megyei első titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást - többedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba került. Halálát mégsem okozhatjuk ezzel az ingerrel. A pécsi szervezet meghátrált. Aczél megmenekült a megszégyenítő visszahívástól, s vele az MSZMP-nek az a szárnya is fennmaradási engedélyt kapott, amelyik később eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tőkés létezés gyönyöreiig. Aczél vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezső vitte tovább, a stafétában ő még közre tudott működni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelőtte részt vett az MSZP megalakulásában, és funkcióitól megszabadulva irattárának rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utolsó pártmegbízatása a Kádár-irattár rendezése.

Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínűleg az SZDSZ-re szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a "demokratikus ellenzéket" állítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsőként mondta ki, még Kádár életében, hogy "Kádárnak mennie kell!". Akkor, amikor ő még Kádár jobbkeze volt! Bajuk semmi nem lett ebből a nagy kijelentésből. Később pedig képviselőik minden kádert, különösen azokat, akiket rokoni, baráti szálak fűztek a későbbi befektetőkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már politikai bizottsági tagként is kétfelé játszott. Mindezt az a Lovas István hozta nyilvánosságra, akit most minden képzeletet felülmúló aljassággal, magánéletében való vájkálással akar megsemmisíteni két Soros-komisszár, anélkül természetesen, hogy közéleti-politikai cikkeibe foglalt állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra, hogy Aczél titokban már a hetvenes években találkozott a Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetőivel, és azokkal a reformkommunisták SZER általi támogatásában egyezett meg. Erről a találkozásról, mint döntő fontosságú és a szocialista rendszert lényegében véve eláruló megegyezésről most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik szükségképpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfelejtették, hogy a SZER-t ezután fokozatosan a demokratikus ellenzék szolgálatába állították. Puddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a későbbi, már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozókról, a nyolcvanas évek fellazulásairól.

Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az első találkozón megállapodott abban, hogy idővel Konrád György elvált felesége is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuumosodó Magyar Ingatlan viszonyait jól ismerő, megbízható személy, s az sem következik mindebből, hogy Konrád György ezen a rádiós, vagy talán Aczél-csatornán kapta az értesülést: fel lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, mégpedig akkor, amikor Walter Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még lőttek. Nem tudott ő valamit, amit mások nem?

Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó kettős állampolgár elvtársától is. Kétségtelenül szükségük volt egymásra, mert itthon a vaskalaposok hevesen támadták mindkettőjüket és egy véd- és dacszövetségben semmi sem jelent többet a bizalmas információknál. Ők egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerősebb hatalmi központjában és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény - folyosón, vacsorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos ember, s az, aki tudja hová tartozik, nyomban az átmentésen kezd gondolkodni. A vezető pozíciókba kinevezni, ott megerősíteni a saját embereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy hajtja végre az átmentést, hogy közben megszerzi a hülye nép bizalmát, és a rendszer legnagyobb, legradikálisabb ellenzékének kitüntető címét is. Szamizdatokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, miközben biztosítjuk a következő számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését: SZER. És ellátjuk őket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a közös rendszerünk! népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez természetesen maga a nép soha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most, 2001-ben, amikor ezeket a levezetéseimet közreadom.) Nem tudjuk miről tárgyalt Aczél Rómában a SZER vezetőivel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA intézménye volt és a magyar osztály vezetői úgy, hogy a főnökök ne tudjanak róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista vezetővel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA vezetői tudtak erről, akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is inkább, mert ők Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989-ben tudhatta meg egy szűk kör. Erről Révész elvtárs, az életrajzíró így ír: "Ezután Aczél egy rövid közbeszólást leszámítva, négy hónapig nem szólal meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április 12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavarodott beszédét. Egy KB-ülésről maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, amelyen Kádárt felmentették pártelnöki beosztásából. Erről Aczél Izraelben szerez tudomást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy "haldoklóval".

Az egyik fővezér, a kulturális és információs főember rendszer végi, a kétségtelen bukás előtti izraeli útját nem szabad csak menedékkérésnek tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfogni. Ennek az utazásnak, amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség előtt, jelképes értelme, jelentése volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tartozott. Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett, Appel Henrikből Aczél György, ahogy Dzsugasviliből, a grúz postarablóból Sztalin, azaz szintén acél. A vezeklésről és a megbocsátásról, az újra befogadásról később meleg hangú cikkben írt a Szombat című zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen hirtelen feltámadt vágyakozást a Sion hegye és a Város iránt nem magyaráz meg kielégítően az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai célok vezérelték. Gyávának sem lehetett - nem is volt annyira gyáva, ahogy látva a kétségtelen bukást, most ott keressen magának menedéket. Nem, ez politikai utazás volt, üzenet, iránymutatás és nyilván elő is volt készítve, azaz valószínűleg hívták.

Izraelnek, a mai ingatlanbefektetőknek, s azok elődeinek szükségük volt azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tőle, a megtérőtől kaphattak meg. Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a maguknál kisebbeket, és kik tudják megteremteni a privatizáció előfeltételeit, kire szabad bízni a bankrendszert stb. Ostobaság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt forgatókönyvszerűen megbeszélték a már betegeskedő Aczéllal odakint. Ezt természetesen nem is állítom. De azt már igen, hogy ez is egyik fontos állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítő. A Váci úti Duna plaza mellett még tizenvalahány plaza épül, vagy terveződik Magyarországon, mégpedig a legfontosabb, legnagyobb magyar városokban. Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. A Duna plaza mögött - már hogyha a Váci út felől nézzük -, pedig most folynak az előkészületei egy óriási hajó- és jachtkikötő, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt egy új, soha nem látott minőségű városmag kialakulásával fenyeget.

Ez az új luxuskikötő a haldokló Csepeli Szabadkikötő fölött épülne akkor, amikor a magyar tengerhajózás és a Duna-tengerhajózás már el van adva. Már nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan hajó is, amelyet 1, azaz egy dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ezután egy, azaz 1 millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról semmit nem tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a Közel-Keleten, de megbújhat az ingatlanbefektetést jól ismerő jachtkedvelők zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai Hajógyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam kezében volt, utána csődbe kellett juttatni a magyar hajózást, és a hajókat el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fizető cégek sorát, és ki kellett választani azokat a vezetőket, akik mindezt, természetesen nagy egyéni haszonhoz jutva végrehajtják. Ez mindegyik önmagában álló mozgásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket.

Az előző részben megkíséreltem felvázolni Magyarország rendszerváltás utáni átalakulásának általam leglényegesebbnek tartott elemét, az állam státusváltozását. Az államot már a Kádár-korszakban elkezdte megszállni a liberalizmus, mint előőrs, és nyomban utána mint zöm: a pénzhatalom. Nem tévedünk nagyot, ha ezt a banknyomulást, a Világbank és az IMF beleszólásának megnövekedését tekintjük a rendszerváltás előkészületeinek. A Kádár-korszakban az egypárti parancsuralomba beleillesztett liberalizmus látszólag szocialista reform volt, s mint ilyen, rokonszenvet váltott ki, s máig nem lepleződött le, mint szálláscsinálás. Mert ebbe az irányba, a kérdésfeltevésnek eddig a köréig senkit nem engedtek és senki nem merészkedett. Csak most, hogy megjelent Révész Aczél-életrajza, tárult föl az a képtelenség, hogy Aczél György, életrajzírója feltételezése szerint, a kilencvenes választásokon nem egyik vagy másik utódpártra, azaz az MSZP-re, vagy az MSZMP-re, hanem az SZDSZ-re szavazott. A párt második embere. A reformok atyja, a sztalinisták üldözöttje, a kultúrember. Még akkor is, ha ez csak feltételezés, döbbenetes erővel mutat rá az irányra, a szándékokra, annak a történetnek a lényegére, ami a magyarsággal történik. Ha ez igaz, akkor Aczélnak és a kései életrajz-írónak tudnia kellett a következőket: az SZDSZ nem az, ami, nem radikális rendszerváltó párt, hanem a mi pártunk. A későbbi ingatlanfejlesztőké.

Miben foglalható össze eddigi elemzéseim lényege? A fentiek mellett talán a nagyon tudatos személyzeti politikában. Már a nyolcvanas években elkezdődött, Aczél káderkiválasztásaival, kinevezéseivel, elhallgattatásaival, eltiltásaival. A kulturális és a tudományos élet vezető helyeit saját embereivel szállta meg, számukra a párt által uralt sajtóban nyilvánosságot teremtett, hangadóvá és mértékadóvá tette őket, s a már korábban is birtokba tartott pénzügyi rendszer után a gazdasági kulcspozíciók többségét is megszerezte. A rendszerváltás előtti években és a következőkben is ezt a megszállást sikerült az állandóan magas lángon tartott népi-urbánus vitával elfödnie, s mire a rendszerváltásra sor került, már meg volt szervezve a reformer sajtócsapat - Mester Ákos és csapata -, amelyik ezeket a korábban kinevezett liberálisokat, oda származottakat a jövő embereinek, a demokrácia bajnokainak tüntette fel, és a nem ilyenek iránt legalább fanyalgást mutatott, vagy egyenesen lefasisztázta őket. Igyekeztek olyan politikai körülményeket teremteni, amelyben a rendszerváltás leegyszerűsödött volna az MSZMP vaskalaposainak, Biszku Béláinak, Berecz Jánosainak eltávolítására. Az irányítás pedig kerüljön az Aczél-körbe tartozó, egyébként ugyanúgy kommunista múltú, KB-tag és PB-tag kettős állampolgárok, vagy lehetséges kettős állampolgárok körébe. Ez a művelet mégis csak részben sikerült nekik. Az MDF népi szárnyának, az e sorok írója mögött tömörülők MDF-en belüli elégedetlenségének volt ez köszönhető. Az "Apák és fiúk" megjelentetése éppen a csomagterv titkosságát vágta szét. Azért is voltak annyira dühösek érte. Az SZDSZ nem nyert, nem jutott kormányra, paktumot kellett kötni, s ez időveszteséget jelentett nekik.

Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a fejlesztés előtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az ingatlanfejlesztőknek, nem pedig azzal, hogy időnként kipát tesz a fejére. Cirkusz az is, amikor "komonistázik", és harag napját tart, s cirkusz az is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván tudja, kicsoda, micsoda.

A következő részletben az ide érkező pénz útját, esetleges eredetét kísérelem meg nyomon követni.

Az előző részben megállapítottam: az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés aránytalanul nagy része ingatlanbefektetés. Megkérdőjeleztem, hogy ennek a hátterében csupán az a cél áll, hogy a magyar ingatlanokat megszerezve, a különböző izraeli cégek extra-profitokra tegyenek szert. Ehhez ugyanis egy idő múlva el kellene adniok ugyanezt az ingatlant. Ennek azonban semmi jele nincs most. Feltettem továbbá azt a kérdést is, hogy elegendő magyarázat-e erre az egyirányú, s jellegzetes mozgásra az a tény, hogy a magyar föld igen olcsó, s az ingatlanba befektetett pénz oly csekély, hogy nem is kell törődni azzal, mi történik később. Vagyis egy ismeretlen befektetési cél fennforgását sugalmaztam. Idáig elérve még mindig nem akarok többet, mint újabb tényekkel, tények csoportosításával, okok és összefüggések keresésével tovább kérdezni.

Az eddig feltártakból egyelőre csak annyi világos, hogy valami különös, a szokványos tőkeáramlástól eltérő dolog történik. Miként már más helyen is, ezúttal is "szálláscsinálás"-nak neveztem a műveletet. Meglehet, kissé korán és mintegy megelőlegezve valamit, ami ennyire súlyos kérdések esetében megengedhetetlen, tudománytalan eljárás, legalábbis akkor, ha nem következik az okok feltárása. Hát következzék!

Az ingatlanfelvásárláshoz és az ezekkel összefüggő nagyarányú plazaépítésekhez előbb meg kellett teremteni a pénzügyi feltételeket. Az az előfeltétel ugyanis, amelyre az előző részben hivatkoztam, tudniillik a Bokros-csomag és a magyar társadalom vészes elszegényedése, a "minden eladó" állapota maga is következmény. Olyan szerencsétlen állapot, amelybe el kellett jutni. Hogyan jutott a magyar társadalom és a magyar gazdaság a Bokros-csomag állapotába, a "minden eladó" állapotába? Vajon a rendszerváltásnak szükségszerűen kellett ide vezetnie, vagy voltak külső és belső rásegítő körülmények, és ezt a magyarságra nézve káros, veszélyes irányt szorgalmazó emberek? Terelők és elterelők. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányultak, még senki nem kezdeményezett. A rendszerváltás egy üdvös jelenség, amit nem illik egyes körök hátsó szándékaival bemocskolni. Aki így kérdez, gyanús. Az okság különben is, mint olyan, eleve ki van hagyva mai társadalmi kérdésfeltevéseink köréből. Ma nem szokás megkérdezni, hogy valami vagy valaki az-e, ami, olyan-e, amilyennek látszik, tettével, bűnelkövetésével van-e valami célja, sőt még a törvényeket is úgy hozzák, hogy a következményeivel, a távolabbiakkal különösen nincs tisztában minden törvényhozó.

Akkor, amikor a tudomány, a biológia, az agykutatás, a fizika és a kibernetika egyre több, eddig nem sejtett okra világít rá, addig a társadalmi gondolkozás megreked valami felszínes tudomásulvételben. Az "állam rossz tulajdonos" mondták ki a rendszerváltás hajnalán a liberálisok, és az állítást senki nem kérdőjelezte, vagy nem merte megkérdőjelezni. Mindenfajta állam, minden körülmények között rossz tulajdonos? Továbbá, nincs-e, nem lehet-e érdeke, sőt létérdeke egy közösségnek éppen az állami tulajdonlás esetleg megváltoztatott tartalmú - fenntartása egy adott történelmi szakaszban? El kell-e jutni az állam rossz tulajdonos elven maradva addig, hogy a vízműveket, a csatornázást, a temetkezést és az energiaipart és kereskedelmet is el kell adni külföldi tulajdonosoknak? Mi az oka annak továbbá, hogy azokat a kivételes személyeket, akik mégis rákérdeztek ezeknek a privatizációknak az okára, rámutattak a helytelenségükre, rövid úton kipenderítették az állásukból, s lehurrogták, majd elhallgattatták őket? Közelmúltunk története, kinevezései és leváltásai, egyes elemek szélsőségesnek és szalonképtelennek nyilvánítása, egyáltalán: az érvelés és érdemi vita nélküli megbélyegzés gyakorlata arra enged következtetni, hogy mindebben megnyilvánul valami erőszak, valami hátsó szándék, amelyről a népnek nem szabad tudomást szereznie.
Társadalmunk még ma is egyeduralmi jellegű, erőszakra épül, csak ez az erőszak másképpen van előadva. Ez nem fizikai erőszak, noha sokszor az is, hanem szellemi. Gúzsba köti a gondolkodást. Ezt az is bizonyítja, hogy arra sem irányul kérdés, hogy miért bélyegzik meg a kérdezőket és miért nem engedik kérdezni a tudományt.

Miért csak egyfajta, lényegében véve marxista és marxistából liberálissá lett közgazdaságtant tanítanak az egyetemen, miért állapítják meg önkényesen és a sajtómonopólium reklámfogásaival az új irodalmi értékeket, miért nem tanítják a történettudomány mindegyik irányzatát, miért van egyoldalúan liberális tájékoztatás és tömegkultúra? De az alapkérdésünknél maradva: miért nem kérdez vagy kérdezhet rá a tudomány a rendszerváltás körülményeire, okaira, esetleges rejtett, feltáratlan céljaira, a rendszerváltást irányítók, vagy azok egyes köreinek kapcsolatrendszerére, függésére, külföldi elkötelezettségeire és a sorsunkat eldöntő globális erők velünk kapcsolatos céljaira? Miért nem lehet megkérdezni, hogy valamely tőke honnan jött, miből származik és mit akar itt? A gondolkodás megreked ott, hogy a piacgazdaság, amelyet a Nyugat telepít ide, jobb, mint a szovjet szocializmus ami kétségtelen -, de azt már, hogy az ide beérkező tőkének valami más, esetleg politikai, netán etnikai célja is lehet, azt szégyenlősen nem kérdezi senki. Arról már beszélnek a nemzeti radikalizmus körébe tartozó közgazdászok, hogy egyes piacvesztéseinknek, tulajdonvesztéseinknek akár tragikus következményei is lehetnek nemzetünk számára, de a hátsó szándék, a kiszámított kártétel és a "tudatos ingatlanfejlesztés" gondolatáig nem jut el senki. A privatizációnak a nemzeti sorssal való összekapcsolása nacionalizmus, és természetesen tabu. Erre nincs ösztöndíj. Amelyik kutató pedig mégis erre vetemedik, az félredobódik, és műve nem épül bele a tudományos és a közgondolkodásba. Elhallgatással van eltiltva.

Huszonöt-harminc éve arról esik a legkevesebb szó, mi az érdeke a közösségnek. Ezzel ma már csak idős, megviselt emberek, hatalom nélküli hagyományőrzők, maradék ötvenhatosok, megbélyegzett horthysták vitézkednek. Meg újabban, hála Istennek és a mi tevékenységünknek, az ifjúság táguló körei, amelyek még úgyszintén nincsenek hatalomban. Megtartani egy üzemet, egy birtoktestet és jól működtetni, vagy pedig gyorsan eladni? És ha eladni, kinek és mennyiért? Ezt, a nemzeti sors számára legfontosabb kérdést senki nem vizsgálja. A liberális élcsapat, az SZDSZ ehhez már 1989-ben azt is hozzátette, hogy nem szükséges az állami tulajdont kezelő személyeket, a rosszul működtetőket lecserélni, mert ha megváltozik a tulajdonforma, ha az állami vállalatból részvénytársaság lesz, akkor mindjárt, sőt szükségképpen jól fog működni. Az állami tulajdont a régi, szovjetes formában rosszul működtetők mind a kommunista nómenklatúra tagjai voltak, de hogy miért ragaszkodott hozzájuk a liberális élcsapat, arra most az Ingatlanbefektetés című honlap már idézett mondatai vetettek valami sivatagian szikrázó fényt, megállapítva, amit már idéztünk, hogy az izraeli befektetők, akik nem őshonos magyarországiak, szeretik rokonokra, barátokra, olyanokra bízni a megvett üzemet, akik előtte is vezették, irányították. Természetesen nemcsak azoknak az üzemeknek a vezetői maradtak a helyükön, amelyeknek most izraeli tulajdonosa van, hanem a többi is. Ehhez viszont azt kell nyomban hozzátenni, hogy egyetlen külföldi cégről sem tudható pontosan, ki a tulajdonosa. Végső soron.

A kádermentésben akkor, 1989-ben, 90-ben csak politikai hatalomátmentést látott az ember, s undorodva fordult el az SZDSZ-től mint párttól, hiszen ez korábban ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta, most, tíz év múltán azonban egy céltudatos és rendkívülien előrelátó szálláscsinálást is fel kell felfedezni benne. Mire kellett és mire nem kell ma már az SZDSZ? Kezdetben a szálláscsinálásra és az átmentésre szervezték, arra tartották fenn, most azonban, hogy már itt vannak azok, akiknek szállást csináltak, nem kellenek, mert megszokott, beléjük rögzült hangoskodásukkal felhívják a figyelmet az eddig sikeresen elrejtett hátsó célokra, az ingatlanfejlesztésre. Ez áll a Kuncze-Demszky-váltás mögött is. Remélik, hogy Kuncze arcával el lehet takarni Bauert és a többit.

Merész feltételezés, de teljesen kizárni nem lehet, hogy a '90-es, '91-es átmentésekben, görcsös kádermentésben, magában az Antall-Tölgyessy-paktumban valakik már látták a mai plazák helyét, sejtették az árát, ismerték a helyrajzi számát. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar rendszerváltás akkori, hirtelen elkanyarításában, visszafogásában benne volt az egész nómenklatúra burzsoává válása, a piacszerzés és az egész Magyar Ingatlan sorsának ilyen látomása, az aligha lehet vitás. A paktum csak a tévék, rádiók sorsáról intézkedett. A többi aztán jött magától. Mindezt a bekövetkezett eladások és vásárlások bizonyítják. A beszédes tények. Az eladók köre és a vevők köre. Ha az MSZMP KB hatásköri listájáról kinevezett elvtársnak nyomban mennie kellett volna, akkor nem lett volna lehetősége később, a Bokros-csomag után mint "jó rokonnak" aláírni az egydolláros eladási szerződést. És esetleg a dolgozókat sem kellett volna mind szélnek ereszteni. De hát 1988-89-90-ben az egész társadalom át volt itatva liberalizmussal, ami akkor egyedülien, kizárólagosan jelentette a szabadságot a Kádár-rendszer kissé már megszokott, áporodott, rossz levegőjével szemben. Más lehetőség nem volt? Harmadik út nem létezett? Ez volt a nagy csalás. Aki a harmadik úttal próbálkozott, azt nyomban szélsőségesnek minősítették, kirekesztették, és most itt vagyunk a plazák tövében, az "ingatlanfejlesztésben".

A nyolcvanas években, amikor Reagan elnök olyan fegyverkezési versenyre hívta ki az oroszokat, amit azok gazdasági fejletlenségük következtében nem bírtak követni, és megindult a glasznoszty, s Gorbacsov elkezdett tárgyalni, egyszerre több jövőkép alakult ki.

A szovjet hatalom teljes és radikális megdöntése nem szerepelt az amerikai tervek között, mert egy esetleges lázadás az atomerő indítógombjait is veszélybe hozta volna, és Kína számára óriási előnyt jelentett volna. Tehát a lassú átgyúrást és a gyors Coca-Cola-benyomulást választották. Ezenfelül valószínűleg csak Németország egyesítéséről döntöttek, de a német gazdasági és politikai erő megnagyobbodását Németország európai körbevételével és gazdasági leterheléssel kívánták ellensúlyozni. Magyarország, ha szóba került egyáltalán, csak mint opciós terület kerülhetett szóba. Kézenfekvő volt, hogy Ausztria és Németország kapjon opciót Csonka-Magyarországra. Ez részben meg is valósult, már csak a történelmi körülmények folytán is. Magyarországra azonban, most már látjuk, mintegy hátulról vagy alulról Izrael is opciót jelentett be. Washingtonban, hogyan, hogyan nem, helyt adtak ennek az opciókérésnek. Persze a német opció sincs kizárva, különösen ha olyan a cég tulajdonosi szerkezete, hogy a másik opciót is érvényesíti (Deutsche Telekom-Matáv).

Manapság nem ilyen meszelések vannak. Először papíron meszelik, minősítik át a földet, mezőből, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt, csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az, hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevő valahonnan -, megveszi a telket. No, nem éppen azon az áron, amit mezőkorában ért, de nem is azon, amit alácsatornázva ér. S ekkor kezdődik, az új, tőkeerős tulajdonos jóvoltából az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a "gyógycentrum". Az Ingatlanbefektetés című újság írja: "1995-ben és 1996-ban a befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett belső válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre alkalmasabb piacaként tartották számon." - Itt azért álljunk meg egy szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden leértékelődött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek fizetett, harmonikusan együttműködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van a Leumi Bank, de már szedelőzködik. "1998-ra az izraeli befektetések elérték a 250 millió dollárt, és az előzetes adatok szerint 1999-ben mintegy 300 millió dollárra becsülhető a Magyarországra érkezett izraeli tőke nagysága." Azóta a befektetések összege elérte, sőt meghaladta a 900 millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi befektetők körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a még nagyobb USA-tól. "Célterületeik közé tartoznak az ipar, a telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések." (Ingatlanbefektetés) Később majd tételesen felsoroljuk ezeket a fejlesztéseket.

Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy "belső válsággal" küzdő ország, ahonnan kimenekül a tőke, amint azt az Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni. Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák, intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki "Riccardó" álnéven írt a Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja. Történik még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt, azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek előzőleg nagy hiteleket adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették tőkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsőségére a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak, aki rá tudja beszélni őket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma is bíróság előtt áll: Tocsik Márta. A főbűnösök azonban különböző kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetből menekül a tőke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a menekült ingatlanfejlesztő egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte, mint amit tegnap kapott volna.

1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet alapján járó áfát, és egyidejűleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy mindkét kereskedelmi televízió, de elsősorban a Tv 2, a ma már "mosógép"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az irányítása is ennek megfelelő. Edgar Bronfman úr tudvalevőleg a Zsidó Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége első ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét- vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány - és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amiről a Magyar Fórumban tudósítottunk.

Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévő országra is, ahonnan magyar ingatlanfejlesztésekbe menekül a tőke. Ott háború van, pontosabban háború volt, háború dúl jelenidőben, és háború készül a jövőre. A hadsereget állandóan készenlétben kell tartani. Időnként mindenki katona. Senkinek nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig győztes és mindig számszerű túlerővel szemben győztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tőkének mégis van útja kifelé. Idézzük újra az Ingatlanbefektetést.

"A Magyarországon megjelenő külföldi befektetők közül talán az izraeliek vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetői a rendszerváltást követően érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az országot és felmérjék a lehetőségeket, addig az izraeli üzletemberek számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon jelenlévő legnagyobb izraeli befektetők közvetlenül általában nem kötődnek az itt élőkhöz - ezeket talán az itt dühöngő antiszemitizmus és a velük született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan képviselőt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a közvetlen, személyes kapcsolatok." Fordítsuk le, értelmezzük az Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez antiszemitizmusnak minősül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet. Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan működik, mint az Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket állandóan kereszttűz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelből nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés.

Jó üzlet ez? Igen, de egyelőre csak azért, mert potom pénzért lehet hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelőre csak a világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e?
Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a későbbi továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térből hozták ki, egy válságövezetből, ahol a legnagyobb tőke tulajdonosai sincsenek teljes biztonságban, s ahol gyakran a saját rendőrségüknek is szembe kell szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel, akiket az egykori Szovjetunió területéről hoztak ki. Ezek követelőznek és ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen. Még ha ez meglehetősen hatástalan maradt is.

A politikus szerint az államnak az lett volna az érdeke, hogy nyereséggel értékesítse az ingatlanokat. "E helyett Gyurcsány Ferenc magánvagyona nőtt százmilliós összeggel, gyanús körülmények között" - szögezte le Répássy Róbert.

/2002 nyár Fáma Rt. lapterjesztés
amely 90:10 arányban a – 100 százalékban a Miniszterelnöki Hivatal tulajdonában lévő – Közlöny- és Lapkiadó Kft.-vel (Klk) közös vállalkozás volt. A Meh-et ez utóbbiban Rákosi Ferenc képviseli. A tulajdonosok egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy időközben a Klk kizárólagos tulajdonosa lett a Fáma Rt.-nek, mondván, a cégalapításkor csupán az Altus likviditási kölcsönére volt szükség. Az Altus ugyanakkor aktívan részt vállalt a Közlöny- és Lapkiadó Kft. által üzemeltetett Képviselői Klub beindításában.)

a kiadó honlapján olvasható:

"1987. január 3-án - a Minisztertanács döntése alapján - a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalaton belül új, önálló kiadói egység jött létre, Pallas Közlöny- és Kiadványszerkesztő Igazgatóság néven. Az új Igazgatóság alapozta meg és alakította ki azt a korszerű, zárt technológiai rendszert, amely tulajdonképpen a közlönykiadói gyakorlat teljes reformját jelentette. Ennek során hozták létre a lajosmizsei nyomdát, vele egy időben azt a számítógépes rendszert, amely megalapozta a közlönyökben megjelent törvények, rendeletek egységes gépi adatbázisát. Ettől kezdve ez az adatbázis lett az alapja a Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteményének, továbbá erre épült a soron következő Hatályos Jogszabályok Hivatalos Gyűjteményének kiadása is. Ebből született meg az első számítógépes jogszabálygyűjtemény JOGÁSZ néven, ezt a DOS-GEM alapú rendszert követték a WINDOWS alapú JOGTÁR, majd a CD-JOGÁSZ.
Átszervezés folytán az Igazgatóság a Pallas Kiadótól átkerült a Hírlapkiadóhoz, majd abból kiválva - 1994. január elsejétől - önálló kiadóként folytatta munkáját Közlöny- és Lapkiadó Kft. néven.
1996 októberétől Magyar Hivatalos Közlönykiadó néven folytatja munkáját a Miniszterelnöki Hivatal felügyeletével. A névváltoztatás annak kifejezésére szolgál, hogy a Kiadó által publikált kiadványok jelentik az autentikus forrást a jogalkalmazók számára.

A Kiadó Budapest VIII., Somogyi Béla u. 6. Szám alatti székházban működik. Itt történik a szedés, tördelés, a nyomdai előkészítés és ezután kerül a közlöny nyomásra a Kiadó lajosmizsei nyomdájához. A központi székházban található a Magyar Közlöny archívuma, teljes és hatályos adatbankja. Itt készül a Hatályos Jogszabályok Hivatalos Gyűjteménye hagyományos kiadása 10 kötetben, valamint a hivatalos rangra emelt "CD-JOGÁSZ" számítógépes, hatályos jogszabálygyűjtemény.

1998-tól folytatódik az elektronikus kiadási profil bővítése. 1999-től minden év februárjában megjelenik a Magyar Közlöny előző évfolyama CD lemezen. Elkezdődött a hatályos jogszabályok és az aktuális Magyar Közlöny számok tartalmának online szolgáltatása.

A Magyar Közlönyt mindig a kormány vagy annak hivatala szerkesztette és szerkeszti ma is.
A Magyar Közlöny mellett a minisztériumok és országos hatáskörű szervek feladataik ellátásához hivatalos tárcalapokat jelentetnek meg, amelyek közvetítik más szervezetekhez az irányítás részét képező állami intézkedéseket (rendelet, utasítás, felhívás, közlemény, hirdetmény). A tárcalapok szerkesztési munkálatait a minisztériumok (országos hatáskörű szervek) végzik. A végleges összeállítást a tárcaközlönyök kiadói szerkesztősége látja el.