Megtalálható minden tisztességes újságárusnál!

220 forintért - egy nemzeti-konzervatív beállítottságú folyóirat

Tisztelt miniszter úr!

Hét hónappal ezelőtt ön azzal a szavakkal búcsúzott tőlem és Afganisztánba induló katonatársaimtól, hogy térjünk vissza épen és egészségesen. Ez sikerült, bár ne kiabáljuk el, még pár nap hátra van, nem tudjuk mennyi, már 25 napja lejárt a fél év.

Itteni elöljáróink szerint sikerült úgy teljesítenünk ezt a missziót, hogy tovább növeltük tekintélyünket a NATO-ban, fenntartottuk kabul egy negyedében a békét, biztonságot, megszereztük a lakosság bizalmát, robbanószereket találtunk, terrorista gyanús emberekről, drog- és gyermekcsempészekről szereztünk információkat, segítettünk a kabuli rendőrség kiképzésében, satöbbi...

Kár, hogy sikereinkről soha nem hallottunk sem a honvedelem.hu oldalon, sem a híradásokban. Más nemzetek honlapjait irigykedve nézzük…

Sajnos ez is mutat valamit. Vagy nem merünk büszkék lenni, vagy nem igazán büszkék ránk elöljáróink. Vagy csak elfeledkeztek róla?

Ez utóbbit nem csodálom. Sajnos sokmindenről elfeledkeznek egyesek. Amikor értékelik ezt a missziót, bizonyára a problémákról is elfelejtkeznek majd, hiszen egyeseknek ez az érdeke, ezt diktálja egyéni karriervágyuk. Miniszter úr! Abban a jelentésben, ami a misszióról készül majd Ön nem fog találkozni a problémákkal, főleg nem a felelősökkel, ebben bizonyos vagyok, hiszen vannak, akiknek a karrier fontosabb, mint katonáink biztonsága. Szakterületemen 5 alkalommal éltem javaslattal, soha még csak válaszra sem méltattak, pedig komoly biztonsági következményekkel járó javaslatok voltak.

A visszafogadó ünnepségen, Önön múlik majd, hogy megkérdezi-e a katonákat arról, hogy használható volt-e például a sok millió forintért kifejlesztett és beszerzett, majd a mercédesz terepjárók platójára felszerelt géppuska állvány. Azt a választ fogja kapni, hogy nem, mert ezek légvédelmi géppuska állványok, a vízszintesnél lejjebb nem dönthetőek, holott kabul belvárosában nem felülről fog jönni a támadás. Hogy mennyiért, melyik cég és mely nyugdíjas katonai tanácsadók kaptak ezért nálunknál is jobb fizetést, annak majd Ön utánna jár, legalábbis mint adófizető magyar állampolgár ezt remélem.

Miután kiérkeztünk egy kanadai újságíró kikezdte a felszereléseinket, például, hogy amig korábban a kanadaiak páncélozott járművekkel járőröztek, addig a magyarok homokzsákokkal körbepakolt mercédeszekben teszik ugyanezt.

A szárazföldi vezérkar hivatalos, ma is az interneten megtalálható reakciója erre az volt, hogy a terepjárók páncélozottak (!) és BTR-ek is segítik a munkát. Lehet, hogy Ön, és sok millió honfitársunkat ez megnyugtatta, és akik ezt állították ma már magasabb beosztásban ülnek, azonban az igazság az, hogy a katonák a terepjárókra forgalomból kivont golyóálló mellényeket, egyes esetekben homokzsákokat erősítettek az utastér védelmére, de páncélozottságról messze nem beszélhetünk. Még az ülésekre erősíthető kevlár huzat is 5 hónapig hiányzott, mely egy aknára futás esetén nyújt védelmet, holott Afganisztán a világ legelaknásítottabb országa. Ez 20 éve így van, nem menet közben derült ki.

A BTR-ek pedig (tudva, hogy ilyen járművekkel taposták a földbe a szovjet csapatok a helyieket), jobb ha nemigen hagyták el a tábor területét. Vagy oroszoknak, vagy az egyenruhánk miatt amerikaiaknak néztek minket, hát egyik sem közkedvelt nemzet Afganisztánban.

De később még irritálóbb dolog történt. Volt, hogy a nem megfelelő felszerelésekkel katonáink fejét kockáztatta a vezetés. És ezt szó szerint értse. Kiutazásunk után pár hónappal a belga védelmi miniszter tett látogatást a velünk egy zászlóalj kötelékben szolgáló belga századnál.

Miután tájékoztatták őt arról, hogy a terroristák legújabb szórakozása az, hogy a járőrök előtt keresztben az utakon drótokat feszítenek ki, így kísérelve meg lefejezni a terepjárókon álló géppuskást, azonnal megtiltotta, hogy a tábor területét elhagyják a belga katonák. Minden nemzet órák alatt drótvágókat szerelt fel a kocsikra a járőrök géppuskása elé. Kivéve minket. Akkor a problémát a magyar századparancsnok (mivel anyagi kerete sincs drótvágó legyártásához, mint ahogy semmi más rendkívüli kiadásra) jelentette a Szárazföldi Parancsnoknak, de a hét hónapos missziónk alatt nem sikerült legyártatni és felszereltetni a drótvágókat. Egy kísérleti példány készült el, bizonyára komoly kutatói-fejlesztői munka eredményeként és súlyos tiszteletdíjakért, csakhogy a felszerelt drótvágó monstrum 50 km/h sebességnél ingataggá teszi a Mercedesz terepjárót, így használhatatlan. A katonák feje jelenleg is veszélyben van.

Most jelenthetem Önnek, hogy ha valaki Nagy Richárd sorsára jut, meg se próbálják azt mondani a temetésén, hogy önszántából vállalta a missziót. Inkább nevezzék majd meg azon személyeket, akik nem tették lehetővé számára a maximális túlélést.

Miniszter úr, nem akarom rabolni az Ön és mások idejét, pedig lenne még mivel. Jókat derülhetnénk a minusz 22 fokos afgán tél közepén kiküldött, lejárt szavatosságú naptejek esetén, vagy nagyokat sírhatnánk a kalasnyikovjainkon, melyek lőszerei nem NATO kompatibilisek és mi ezekkel veszünk részt egy NATO misszióban, esetleg az antenna nélkül kiküldött rádiók példáján, a kevlár sisakok hiányán, vagy a katonaorvosainkon akik a múltkor a városban kődobálásba kerültek, de mivel kiképzést ilyesmire sem kaptak, azt se tudták miként reagáljanak. De adófizetőként kimondottan érdekelne, hogy azt a két darab, egyenként 1,5 tonnás elektromos kapcsolószekrénynek, amit senki sem kért de kiküldtek Kabulba, mennyi volt a kiszállítási költsége…

Időrablás helyett, amit most a végén mondani szeretnék Önnek, hogy fiatal tisztekként egyre többen érkezünk el katonai hivatásunk egy jelentős állomásához. Vagy beállunk a karrieristák sorába és hallgatunk a seregben uralkodó szégyenletes állapotokról, ami egyébként nem csak a misszióknál van így, olvassa csak el a tárca internetes fórumát, vagy azt mondom, hogy továbbra is szeretnék reggel belenézni a tükörbe és nem veszek részt egy szégyenletes folyamatban.

Kérem ne higyje, hogy sérelemtől vezérelve vagy a misszió alatt történtek miatt írom ezeket a sorokat. Sem a szabadságok megnyirbálása, sem a hatodik hónap lejárta előtt 4 nappal a médiákból tudomásunkra jutott egy hónapos hosszabbítás, sem a NATO-ban egyedüli tagországként csak a magyar missziós katonáktól megvont választási jog nem késztet erre. Régóta szolgálok a seregben, korábban láttam a HM gépkocsi parkolóját, az LCD monitorok beszerzését, ismertem külföldi képzésről visszatérő kollégákat akiket engedtek leszerelni, vagy rendelkezési állományba tenni, és láttam képesség és képzettség nélküli „csókosokat” gyorsan megmászni a ranglétrát, majd jól fizető NATO beosztásokból szégyen szemre hazatérni embereket mert nem volt megfelelő a nyelvtudásuk. Ezek hitelünket rontották a Szövetségben, illetve ezért nincs hitünk már nekünk fiatal nemzedéknek sem az elöljáróinkban.

Ugyanakkor ebben a seregben 15 éve nem fenyítettek meg alezredes és annál magasabb rendfokozatú személyt, hiszen cimbora a cimborának nem vájja ki a szemét. Én nem akarok cimbiskedni senkivel, mert ezek olyan emberek, akik szeretnek a Magyar HonvéTség állóvízében lubickolni, míg sokan megbüdösödünk tőle. Ellentétben velük, mi fiatalok meg tudjuk állni a helyünket a civil életben, így nem ragaszkodunk túlzottan ehhez a sereghez úgy, mint azok, akiknek se nyelvtudásuk, se fizikai állóképességük, se megfelelő végzettségük, se kreativitásuk, de megszegve katonai esküiket nem gondoskodnak maximális mértékben alárendeltjeikről, vagy nyílvánvalóan rosszul gazdálkodnak a rájuk bízott anyagi javakkal, emberi erőforrásokkal. Nemcsak az esküiket, de törvényeket is megszegnek ezzel, nem csoda, hogy morális válságba juttatták a hadsereget. Ha pedig azzal takaróznak, hogy a rendszer nem működik megfelelően és ők tehetetlenek, akkor azokat kell elővenni, akik nem állnak ki mellszélességgel a reformok mellett és elmulasztják hatékonyabbá tenni a szabályzók, eljárások rendjét. Hogy miért? Mert nem érdekük. Vagy csak egyszerűen kreativitás hiánnyal küzdenek és nem találnak megoldásokat bizonyos problémákra. Akkor viszont nem kerülhetnének vezető pozícióba, mert tönkreteszik a sereget.

A reform nem csak stratégiai szinten kell elkezdődjön mert láthatóan zátonyra fut, hanem a haderőben uralkodó állapotok összességén kell változtatni. Régi gyakorlattal nem lehet egy expedíciós hadsereget működtetni mert hatéktalan lesz és felemészti azt a minimális forrást is amit a költségvetés biztosít a számára. Ha pedig nem rátermett emberekre bízzuk akkor kidobott pénz még az is ami jut.

Beszélgetve a kabulban szolgált katonákkal, sokan az utolsó napokat élik a seregben. Ezek után én kívánok önnek sok sikert és szerencsét az expedíciós, professzionális, elhivatott és a társadalom szemében elismert haderő kiépítéséhez. Szüksége lesz rá, bármennyit is költ majd a sereg az adófizetők zsebéből 30 milliós, de a géppuska állvánnyal hasznavehetetlenné tett terepjárók beszerzésére, toborzásra, vagy arculatépítésre. Viszont akkor talán sikerrel jár, ha újra bevezeti a seregben a felelősségre vonás intézményét és megreformálja az uralkodó nézeteket, eljárásokat, szabályzókat, vagyis elérjük azt a sokat emlegetett mentális interoperabilitást a NATO-val. Siessen vele, mert előbb-utóbb nem lesz kikkel megtegye.

Tisztelettel, Farkas Roland százados

Õscsanád, a kereszténység bölcsõje

Temes – Magasztos események teszik emlékezetesséa Csanádi Egyházmegye alapításának 975. évfordulóját. Az ünnepségsorozatra velencei küldöttség érkezett a Bega-parti városba Orlando Barbarópátriárkai helynök vezetésével. Az olasz fõpapok, Angelo Scola velencei bíboros pátriárka megbízásából, Szent Gellért-ereklyét hoztak a temesvári Székesegyház részére, amelyet ünnepi szentmise keretében ma nyújtanak át Msgr. Roos Márton megyés püspöknek.

A csanádi plébániatemplom oltárképén a mártírhalált halt védõszent, Gellért püspök látható

A küldöttség tagjai és vendéglátóik tegnap délelõtt hálaadó szentmisét mutattak be az egyházmegye alapításának színhelyén, a csanádi plébániatemplomban, mely az alapító Gellért püspök Székesegyházának alapjaira, de legalábbis annak közvetlen közelében épült.

A vendégekkel tartott közös misét Nm. és Ft. Roos Márton megyés püspök celebrálta, Msgr. Böcskei László általános püspöki helynök, Msgr. Tamáskó Péter Pál Marosi fõesperes, Dumitresc Mihail Titi esperes, Groza Dán János csanádi plébános segédletével. A szentmisén részt vett a helybeli román és szerb ortodox egyházközség papja, az alakulóban lévõ ortodox nõi szerzetes kolostor fõnökasszonya, Csanád község polgármestere, tanácsosok, az egyházközség katolikus hívei.

Az eseményt méltatva Msgr. Roos Márton megyés püspök hangsúlyozta, hogy Õscsanád az a hely, ahonnan a kereszténység a Marostól délre lévõ területekre kiáradt, és vértanúhalált halt elsõ püspökének köszönhetõen csaknem ezer év multán is uralkodó vallása az itt élõ népeknek. Szent Gellért tisztelete ma is elevenen él, ereklyéje tovább erõsíti a hívekben az istenfélelmet, a vallás szeretetét, ragaszkodásukat egyházukhoz, katolikus hagyományaikhoz.

A szentmise végén a résztvevõknek bemutatták a templom védõszentje, Gellért püspök, a Csanádi Egyházmegye alapítójának ereklyéjét.

Arad visszakapja a várat?
2005-02-23

Sokéves álom megvalósulásának folyamata gyorsult fel a közelmúltban, ugyanis az Aradi Polgármesteri Hivatal tárgyalássorozatot folytatott a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselőivel a katonaságnak a várból történő kivonulása érdekében.

Az új javaslat a várbeli katonaságnak a lippai kaszárnyába történő átvezénylése. E kérdésben a felek tárgyalásai előrehaladott stádiumba jutottak.

Mivel a vár a városfejlesztési stratégiának is része, a gyors kiürítés két szempontból is indokolt: turisztikai vonzatánál fogva megindulhatna a kulturális központtá történő átalakítása; a Vauban rendszerű vár egyedinek számít, sürgősen be kellene jegyeztetni az UNESCO védettségi listájára is (a hazai listán már szerepel).

Már idén, a Világörökség napján szeretnék látogathatóvá tenni a várat. Ehhez szükség van a Művelődésügyi, valamint a Nemzetvédelmi Minisztériumok jóváhagyására.

A vár felújításához, kulturális, oktatási központtá történő kialakításához szükséges európai pénzek megszerzésével a polgármesteri hivatal megbízott egy olasz pályázatkészítő vállalatot – tudta meg a Nyugati Jelen Bognár Levente alpolgármestertől.

Nyugati Jelen

A kommunizmus áldozataira emlékeznek Nagyváradon
[2005-02-23]

Február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ez alkalomból idén is emlékünnepséget szervez pénteken 18 órától a nagyváradi egyházkerületi székház dísztermében.

A rendezvényen megemlékeznek mindazokra, akik áldozatul estek a kommunizmus borzalmainak, akiket ártatlanul meghurcoltak, elítéltek, bebörtönöztek, munkatáborokban embertelen körülmények között raboskodtak.

Az összejövetelen Bihar megyei és nagyváradi egykori elítéltek visszaemlékezéseit hallgathatják meg az érdeklődők, tájékoztatott Nagy József Barna, a rendezvény főszervezője.

Az emlékünnepségen beszél majd kálváriájáról Nilgesz János, a Német Demokrata Fórum keretében működő Deportáltak Szövetségének elnöke.

A rendezvény másik vendége Kelemen Béla biharfélegyházi születésű váradi lakos, akit 1950-ben sokadmagával tartóztattak le a fiatal népi demokrácia, az államrend elleni összeesküvés vádjával.

Az emléknap harmadik meghívottja a jelenleg Kolozsváron élő Domokos Miklós lesz, aki a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének egyik vezetője volt. E szervezet a magyarországi 1956-os forradalom hatására alakult meg Váradon. A mozgalomban több száz váradi, 14-16 éves középiskolás és szakiskolás diák vett részt annakidején.

A február 25-én, péntek este hat órakor kezdődő rendezvényen, a visszaemlékezések közötti szünetekben az alkalomhoz illő zenés-verses műsor is lesz, melyen közreműködik Kristófi János Zsigmond orgonaművész és fia, Kristófi László, valamint a Partiumi Keresztény Egyetem néhány diákja. Az emléknap záróakkordjaként a résztvevők levonulnak majd az egyházkerületi székház udvarára, s megkoszorúzzák azt emléktáblát, melyet a tavalyi emléknapon helyeztek ott el mementóként.

Krónika Hírszolgálat

Az autonómiát nem lehet kisajátítani
Tőkés László az erdélyi magyar önszerveződésről

A romániai parlamenti választások, különösképpen pedig a Traian Băsescu államelnökké való megválasztatása nyomán kialakult új helyzet új kezdet ígéretét hordozza magában. Az 1989-ben elkezdődött, majd hosszú időre elakadt és többszörösen kisiklott rendszerváltoztatás folytatására nyílik újból lehetőség.

Ennek viszont szerves részét kell hogy képezze a kisebbségi kollektív jogok, illetve az Európában honos autonómiajogok biztosítása. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága ennek tudatában lépett fel kezdeményezőleg, és hirdette meg 2005. január 29-re soron következő ülését.

Az Állandó Bizottság utóbb, objektív okok miatt az EMNT tanácskozását kénytelen volt elhalasztani. Több számba jöhető időpont közül választva, illetve az eredeti helyszínhez ragaszkodva, a Nemzeti Tanács ülését végül is március 12-re tűztük ki. A marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartandó tanácskozásunkra ezúton is tisztelettel meghívjuk az EMNT Tagjait – az erdélyi és a partiumi kisrégiók, valamint a székelyföldi széki tanácsok küldötteit.

Örvendetesnek tartjuk, hogy a Székely Nemzeti Tanács 2005. február 12-i, gyergyószentmiklósi ülése felül tudott emelkedni az EMNT-vel való „kommunikációs zavaron”, és nagy többséggel levette napirendjéről azt a határozattervezetet, mely az SZNT-nek az EMNT kötelékéből való kiszakadását irányozta elő. Változatlanul érvényesnek tartjuk az SZNT azon, 2003. október 23-i határozatát, mely szerint: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld magyar nemzetiségű lakóinak képviseletében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elidegeníthetetlen összetevője.” Emellett természetesen helyesnek ítéljük a Maros székiek azon elgondolását, hogy az egységes szervezeti kereteken belül „egyenrangú partneri kapcsolatokon” alapuló intézményes viszony álljon fenn.

Mindezeknek megfelelően, az EMNT március 12-i ülésének napirendjére indokolatlan volna felvenni az SZNT Állandó Bizottságának hivatkozott határozattervezetét, hiszen ezt maga az SZNT is levette napirendjéről.

Továbbmenően, az EMNT részéről egyetértőleg üdvözöljük a gyergyószentmiklósi SZNT-ülésnek a székelyföldi területi autonómia érvényesítésére, különösképpen pedig az annak céljából megtartandó népszavazás(ok)ra vonatkozó határozatait és állásfoglalásait. Mindemellett bizonyos fokú értetlenséggel tekintünk a székelyföldi autonómia alanyát „székely népként” megjelölő szóhasználatra, amely egységes erdélyi magyarságunk „székelyekre” és „magyarokra” való mesterséges megosztásának veszélyét hordozza magában. A székelyek éppen úgy a magyarság szerves és elidegeníthetetlen részét képezik, miképpen a csángók. Ilyen értelemben semmiféle kizárólagossági törekvést nem tartunk elfogadhatónak.

Ebben az összefüggésben végképp elfogadhatatlannak tartjuk és visszautasítjuk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség azon igyekezetét, hogy a romániai magyarság és ezen belül a székelység képviseletét kisajátítva, a pártszervezet önálló autonómiatervezetet nyújtson be a Parlament elé. Ez annál is inkább elvetendő, mivel a Szövetség vezetősége, másfél évtizedes megtévesztő politikája folytatásaképpen, a Programjában meghirdetett háromszintű autonómia-rendszer helyett annak csak a „pótlékát” kínálja, és a tényleges közösségi önkormányzatnak hamis alternatívát állítva, az autonómiáért folytatott küzdelmünket a pót- és látszatcselekvés irányába akarja eltéríteni. Márton Árpád háromszéki parlamenti képviselő székelyföldi illetősége éppen ezt a megtévesztő politikát hivatott hitelesíteni, a készülő kisebbségi törvény pedig a valódi autonómia megtorpedózását szolgálja, azon kijelentése értelmében, hogy: „A kisebbségi törvény áthidaló megoldás lehet ebben az ügyben.”

A kettős állampolgárság magyarországi kisiklatása mellett kisebbségi magyarságunk végzetes károsodás nélkül aligha tudná elszenvedni az autonómia ügyének saját magunk általi elprédálását.

Ennek tudatában megrökönyödéssel tapasztaljuk és határozottan vissza kell utasítanunk mindazokat az akaratlan vagy éppenséggel szándékos megnyilvánulásokat, melyek akár az RMDSZ részéről, akár a nemzeti tanácsokon belülről jogos önkormányzati törekvéseinket károsítják, illetve az autonómia hitelét rombolják. Ezek láttán nemegyszer az lehet a benyomásunk, mint hogyha némely erők és személyek szántszándékkal akarnák tévútra vinni nemes törekvéseinket vagy éppen kisiklatni az autonómia vonatát.

Az említett fonák megnyilvánulások között fájdalmasan időszerű elítélnünk azt az antiszemita jellegű felszólalást, melyre az SZNT legutóbbi ülésén került sor Gyergyószentmiklóson, és amely azzal fenyeget, hogy a székely autonómia nemes ügyéért vívott küzdelmet beszennyezi. Ilyen módon nem Románia Parlamentje vagy az európai fórumok, hanem csak az Országos Diszkrimináció-Ellenes Tanács elé juthatunk jogos követeléseinkkel. És ezen még az sem igen változtathat, ha netalán székely rovásírással terjesztjük a törvényhozás elé a „Székelyföld autonóm közigazgatási régióról” szóló indítványunkat…

Az autonómia ügyében nekünk nem Izraellel, hanem sokkal inkább az RMDSZ Neptun-irányvonalú, önfeladó politikájával, valamint annak elvtelen támogatóival van gondunk.

Ma már egészen nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájának megvalósítása érdekében a magyar kistársadalom, a politikai, egyházi és civil szféra teljes összefogására, illetve össznemzeti konszenzusra van szükségünk. Ellenségek helyett szövetségeseket kell keresnünk, mind egymás között, mind Romániában, mind Magyarországon, mind Európában. Elutasítás helyett a hátrányos megkülönböztetést szenvedők szolidaritására van szükség, hiszen az antiszemitizmus és a nacionalista magyarellenesség végtére is egy tőről fakad.

Száz éve verik az éket magyar és magyar közé
Nemzetünk újraegyesítéséről

Elgondolkodtató, hogy egy 85 éve mesterségesen elodázott össznemzeti kérdés, az állampolgárság nemzettársainkra való kiterjesztése miért ütközik ilyen óriási belpolitikai ellenállásba, miért vált ki nemzetünk egységének kérdése ilyen páratlan, határtalan indulatot és dühöt a nemzettesten belül. Ha ebben a kérdésben nem tud mindenkori kormányunk és ellenzéke megegyezni, van-e értelme egyáltalán gazdaság- és kultúrpolitikáról, egészségügyről tárgyalni az egyetértés reményében? Van-e még ember e hazában, aki naivan csupán szakmai és módszertani különbséget lát a két tábor küzdelmében? Ezt december 5-e után már csak a vakok, a süketek és az ostobák hihetik. Itt ugyanis másról van szó.

Miért nem tudjuk egymást meglátni és meghallani, miért engedjük, hogy egy maroknyi hazátlan internacionalista és néhány bűnös magyar közénk álljon és anyaországiak, székelyek, dél- és felvidéki, kárpátaljai magyarok között viszályt szítson? A népszavazás kampányában „végre” közérthetően fény derült arra, és remélhetően sokakban tudatosodott, hogy Magyarországot elárulták. Száz éve verik az éket magyar és magyar közé olyanok, akik csak szavazatokat, adófizetőket, és fogyasztókat látnak nemzetünkben és akik nemzeti sorskérdéseket bevételi és kiadási számadatként kezelnek. Minden gondolatuk, tettük és szavuk sért, megaláz és tovább csonkít.

A népszavazás vitája felfedte az árulás arcát is, amelynek 1918 októbere óta csak a neve változik, lelke ugyanaz maradt. Beteges idegenlelkűsége, nemzetgyűlölete példátlan. Magyarország régi-új szociálliberális kormányának már a látszatra sincs gondja, sőt büszkén vállalja nemzetidegenségét. Mint ahogy a csecsemő az anyatejjel képes magába szívni a hazaszeretetet, úgy tud az öngyűlölet és a nemzetellenesség is nemzedékről nemzedékre szállni és fennmaradni. Ők voltak Trianon előkészítői és okozói: obstrukciójukkal megbénították az országot. Ma taxisblokádokkal és charták szervezésével teszik ugyanazt. Meggyilkolták Tisza Istvánt. Ma legszívesebben ugyanezt tennék politikai ellenfeleikkel. Károlyi kormánya különvonatokat ajánlott fel az Erdély elszakadását meghirdető gyulafehérvári román nemzetgyűlés tagjainak. Ma közösen pezsgővel ünneplik Budapesten a testvéreinket egy évszázada nyomorgató románokkal a gyulafehérvári évforduló gyásznapját. Államosítás címén elvettek mindent, amit nemzedékek verítékükkel felépítettek. Ma ugyanezek önmaguknak spontán-privatizálták vissza az ország vagyonát, amire pedig még nem tették rá a kezüket azt most készülnek magánosítani. Aminek nincs pénzben mérhető értéke, azt lezüllesztik: erkölcsöt, vallást, iskolát. Megfojtanak minden kezdeményezést, ami egy meggyalázott nemzet talpraállását segítené: világkiállítást, diák- és lakáshitelt, Széchenyi-tervet és magyarigazolványt. Most pedig a kettős állampolgárság kérdésében mutatták meg, hogy igazából mit jelent nekik az ország és annak száz éves fájdalma. Saskeselyűk ők, akik minden nap alászállnak, hogy a tátongó, prométheuszi sebet újra felszakítsák.

Észre kell vennünk, hogy ez a lakájpolitizálás, amelynek a soros nagyhatalmakhoz dörgölőzés, valamint a szomszédos államok irányába és nemzettársaink rovására tett viszonzatlan gesztusok alkotják az esszenciáját, idejétmúlt és káros. Észre kell vennünk, hogy a demokráciának csak úgy van értelme, ha nem lakosokként élünk, hanem megtanulunk társadalomként, közösségként működni a határ mindkét oldalán, amely a mindenkori párt- és kormánypolitikától függetlenül szervezi és alakítja a sorsát, és amely képes önmagát építve évtizedekben, sőt évszázadokban előre gondolkodni pártpolitikai küzdelmek felett álló alapelvek mentén. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy a Magyarok Világszövetsége kezdeményezni merte a kettős állampolgárság kiterjesztését a külhoni magyarságra. És ezért szomorú, hogy ismét van egy maroknyi lázító, aki szélsőjobboldali kezdeményezést lát ebben a szerény, évtizedek óta esedékes kezdeményezésben. Tragikus, amikor az egyébként másság- és bevándorláspárti liberálisaink saját véreinknek magyarországi letelepedésével és munkavállalásával riogatnak, avagy az adófizetők pénzét féltik olyanok, akik számolatlanul költekeztek közpénzből az Európai Uniós népszavazás népszerűsítésekor. A nemzetünk újraegyesítése nem bír olyan fontossággal, mint egy gazdasági közösséghez való csatlakozás?

Nem azt mondjuk, hogy Magyarország legyen a magyaroké, hanem azt, hogy ne legyen, nem lehet a nemzetidegeneké. Ez egy minimum, amit minden magára valamit adó nemzet megkövetel állampolgáraitól. Mert egy országnak lehetnek gyenge képességű vezetői, szerencsétlen konstellációk között kormányozni kényszerülő kormányai, de azt csak a magyarság képes immáron száz éve tűrni, hogy ellenséges, sorsával azonosulni képtelen kormányok készakarva tegyék tönkre. A történelem számtalan rossz képességű, de nemzete javát akaró vezetőt ismer, akikkel elnéző az utókor még tragikus ballépéseik ellenére is, hiszen véletlenül még ők is hoznak jó döntéseket. Olyat azonban csak ez a nemzet tűrt el, hogy jó képességű, de rosszindulatú és áruló vezetők kormányzásuk alatt százból százszor hibázzanak. Mindig a nemzet becsületének rovására, és saját hasznukra.

Végzetes hiba volt magunk közé engedni azokat, akik nemzetünk ellenálló képességét és erkölcsi erejét belülről bomlasztják, akik bizalmatlanságot szítanak és akik rosszakaróinkkal szövetkeznek. Konkolyt hintenek és gyűlölik azt az országot, amelyben élnek és amelyben egyébként kitűnően boldogulnak. Végtelenül ostobák és naivak voltunk, amikor hagytuk, hogy egy maroknyi, nemzeti sorsunkkal azonosulni képtelen jött-ment egy ezeréve békében élő, Európa legszínesebb etnikumú országában vesse el a békétlenség, a széthúzás és a gyűlölet magját. Mi engedtük őket magunk közé. Hiba volt, de lehetőség is egyben arra, hogy végre megtanuljuk egymást jobban szeretni, mint ahogy ők gyűlölnek bennünket.

Ne feledjük, hogy az iskariótit is Krisztus választotta és fogadta tanítványává. Az áruló nélkül nincs szenvedés, Golgota és kereszthalál. De beteljesedés sincs, megváltás és feltámadás. Magyarországot Trianonban feszítették keresztre. Azóta várunk és hagyjuk, hogy gyalázzák, köpenyére kockát vessenek gyilkosai és ünnepeljék elmúlását. A feltámadás azonban nem maradhat el. Készülnünk kell és virrasztanunk, hogy egyszer majd, egy jobb korban beteljesedhessen a magyar passió.

Parlagmagány

Beszélgetés Cs. Simon Istvánnal az értékek megőrzéséről, nótázásról, a Bánság szeretetéről

2004-ben Cs. SIMON ISTVÁN költő, szociográfus, publicista, a Bánáti Újság egyik kezdeményezője és régi munkatársa volt az Aracs-díj egyik kitüntetettje, majd napilapunk, a Magyar Szó fennállásának 60. évfordulóján életműdíjat vehetett át.

A felsorolást később ő maga egészítette ki, ugyanis elárulta, hogy összesen öt rangosabb elismeréssel jutalmazták, az említettek mellett egy-egy Híd- és újságírói díj (szintén a Magyar Szótól kapta) és Csóka község díszoklevelének kitüntetettje. Aztán kiderült, hogy erről a témáról körülbelül ennyit hajlandó beszélni. Próbálkoztam ugyan azzal a megjegyzéssel, hogy az Aracs-díj mennyire szívet melengető lehet egy bánsági embernek, aki ráadásul arról ismert, hogy nagyon szereti a szülőföldjét.

Cs. Simon István azonban inkább az értékeink megőrzésére vonatkozó gondolatait osztotta meg velem és az olvasókkal.

- Ha már Aracsot emlegetjük, mindenképpen több figyelmet érdemelne. Sajnos, nem látom a társadalmi összefogást ennek a szentélynek és jelképnek az érdekében, pedig az ezeréves ittlétünkről tanúskodik.

Ez fontos, hiszen tudjuk, hogy nemrégiben még szendviccsel kínáltak minket útravalóul azok, akik azt állították, hogy 1956-ban érkeztünk erre a területre. A másik bizonyíték a temetőink, de az utóbbi időben azokat sem kímélik a másként gondolkozók. Mi magunk sem törődünk kellőképpen az értékeinkkel. Ezt sugallja például a rádió is, amelyben csak elvétve hallani népdalokat.

A vidékre jellemző fontosabb évfordulókról tartsanak előadásokat azok a történészek és helytörténettel foglalkozó személyek, akik még tudják, hogy Temesvár a Bánság fővárosa, és hogy ott született Klapka György.

Tudatosítani kell, hogy a szülőföldünk egy országnyi terület, amelyet egykor olyan szerencsétlenül daraboltak szét, hogy a fővárosa egy másik országba került. Ha oda szeretnénk utazni, nem tehetjük meg útlevél és vízum nélkül. Ezek a dolgok sértenek engem.

Mivel mind a két öregapám ott van Doberdónál, úgy gondolom, sorba álltak ők helyettem, nekem most nem kellene.

Te is bánáti vagy, gondold csak el, mennyivel szebb lenne, ha e terem helyett, mondjuk, Herkulesfürdőn beszélgethetnénk, ahol még én sem jártam.

Az egyik dédapám előnyösebb helyzetben volt, mert a temesvári látogatása során elment és szétnézett Herkulesfürdőn is. Mert neki még nem kellettek úti okmányok. Nekem csak az ott készült régi fotó maradt.

A határ csupán egy vörös vonal a térképen, olyan, mint egy operációs heg, műtét utáni nyom. Ha már minket nem vesznek számba, legalább nekünk kellene összetartanunk, a saját értékeinket megbecsülnünk. Ezt szeretném én elérni, de úgy tűnik, jócskán kifutottam az időből, hatvan felett vagyok. Ráadásul elért a betegség is.

- Egy évvel ezelőtt olyan állapotban voltam, hogy egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni, nekidőltem a falnak a kórházi ágyamon, és vártam a szólítást. Akkor nem történt meg. Most kicsit jobban érzem magam, járkálok a faluban, kerékpározom. A betegség azonban hatással van az emberre, mert olyankor összegez, és rájön, mennyi mindent nem csinált még meg. És attól fél, nem jut már rá idő.

Ilyenkor úgy érzem, az árral szemben úszok. Híre ment a betegségemnek, például nemrégiben találkoztam egy régi ismerősömmel, aki így szólított meg: Pista, te még élsz? Nem hiszem, hogy rosszakaratú lenne, nála ez inkább azt jelentette, hogy milyen régen találkoztunk. Ilyenkor előjönnek a régi emlékek, a nyári táborozás a Tiszán, amikor hallgattuk a folyó éjszakai locsogását. És valóban megpróbáltunk az ár ellen úszni.

A Tiszáról szóló vers viszont nagyon hosszúnak tűnt, amikor tanultam. Juhász Gyula szerint a Tisza a bánatunk folyója, mi a magunkénak és éltetőnek éreztük, alig vártuk a virágzását. Jut eszembe, a maga kategóriájában nem rossz az a nóta sem, hogy ,,temető a Tisza, mikor kivirágzik”.

A mámorral együtt jár a büntetés. Szinte mindenről le kellett mondanom, amit korábban az életelememnek tartottam. Egyedül a kenyér és a hús maradt meg, de lassan azt is vissza kellene fogni. Bizony, Lívia, nem jó öregnek és kivénhedtnek lenni. Én nem bánom, hogy nem vagyok kozmopolita szemléletű, hogy nem jártam Honoluluban, de azt bánom, hogy nem voltam Herkulesfürdőn. Ez egy kicsit aggaszt.

Sokszor emlegetted korábban, hogy Csókán emléktáblát kellene állítani Móra Ferencnek és Kálmány Lajosnak. Tavaly avattuk fel Móra Ferenc mellszobrát, amivel az álmod egy része megvalósult.

- Amikor létrehoztuk a csókai művelődési egyesületet, sok név merült fel. Kezdetben én is hajlottam arra, hogy Ady nevét viselje, de aztán inkább olyat akartunk, aki konkrétabban kötődik hozzánk. Mi tudtunk Móráról, az olvasókönyvünkben is benne volt A csókai csata című elbeszélése.

Kálmány Lajos is megérdemelne egy emléktáblát, de Móra Ferenc valóban rászolgált a mellszoborra, hiszen nem csak a régészeti, hanem a szépirodalomban is méltó helyet talált Csókának. Ha már elvesztettük azt a csatát, amelyet a paplak megőrzéséért vívtunk... De ez még valóban csak az első lépés. Én idejében elküldtem a községházára, a művelődési központba, az egyesületbe az indítványt, hogy az idén, a község napján megjelöljük az ásatási helyet, a Kremenyákot. Volt egy elképzelés, a Csókai füzetek, amelynek eddig egy száma jelent meg, azt is folytatni kellene.

1910 júniusa nagyon eredményes volt a régészeti feltárások szempontjából, kijött a Szegedi Napló egyik munkatársa, dr. Domokos László, aki képes nagyriportban számolt be az ásatásokról. Azt az anyagot kellene megjelentetni és lefordítani szerb nyelvre is. Ha a velünk élők nem tudnak róla, akkor nem is várhatjuk el, hogy tiszteljék az emlékeinket. Nincs sem községi újságunk, sem rádiónk, pedig azokban ezek a dolgok is helyet kaphatnának. Akkor talán kevésbé kellene félnünk attól, hogy ledöntik a szobrot, vagy összefirkálják a talapzatát.

Annak mondanám el, aki esetleg nem tartja helyénvalónak a tegeződést ebben az interjúban, hogy Cs. Simon Istvánt mi, ,,fiatalabb” csókaiak, magunk között Pista bácsinak nevezzük ugyan, de szinte mindannyian tegezzük. Nagy-nagy tisztelettel.

TÓTH Lívia

Áldozatnak érzi-e magát?

Amikor a bűncselekmények áldozatairól beszélünk, első hallásra szinte magától értetődőnek tűnik, hogy kikre is gondolunk. Valaki például betör egy házba, a házigazdát bántalmazza, majd kirabolja. A közönséges halandónak az eset egyértelmű, hisz történt egy (bűn)cselekmény, melyben az elkövető a bűnös, a házigazda, pedig az áldozat.

Egyértelműnek tűnik a dolog, és a jog értelmében nekünk, átlagembereknek, nem szabad a dolgokat nevén neveznünk, a minősítésre csak az illetékes hatóságok, a bíróság vagy az ügyészség jogosult.

1990-ben az Európai Tanács közzétette a bűncselekmények áldozatainak chartáját, és február 22-ét a bűncselekmények áldozatainak napjává nyilvánította.

Áldozatnak érzi-e magát? - kérdeztük olvasóinktól.

Dr. BOGNER István szabadkai egyetemi tanár:
- Az áldozat fogalmát csak a bűncselekmény fogalmának meghatározásával együtt lehet vizsgálni, mert ha egy adott politikai rendszerben egy bizonyos cselekmény nem számít bűncselekménynek, akkor azok a személyek, akiknek a sérelmére elkövették, nem is áldozatok. Az adott rendszer ugyanis ,,osztályellenség"-ről vagy ,,a társadalmunkra veszélyes elemekről, személyek"-ről beszél. A jog azonban nem az igazság szinonimája. Ha egy társadalomi rendszer olyan törvényeket hoz, amelyek az ő érdekeit szolgálják, akkor annak érvényesítése számára lehet jogszerű, az emberek jelentős hányadára nézve viszont jogsértő. Az ,,áldozat” szó hallatán elsősorban a 60 évvel ezelőtt Tito partizánjai által elhurcoltakra és a kivégzettekre gondolok. Ekkor a bűncselekmények ezreit követték el. Ezrek és ezrek voltak az áldozatok - közöttük az édesapám is, de akkor is ezt vallanám, ha valami csoda folytán megmenekült volna. Az áldozatok számával óvatosan kell bánni, hisz nemcsak azok az áldozatok, akiknek a neve (például Szabadkán a Zentai úti temetőben) az emlékfal márványtábláin olvashatók. Sajnos, ennél sokkal többen vannak, mert nemcsak az elhurcoltak az áldozatok, hanem azok a családok is, amelyből kiszakították őket! Az akkori rendszer az elhurcoltakat háborús bűnösöknek nevezte, holott ebben az esetben Tito partizánjai voltak a bűncselekmény elkövetői - a háborús bűnösök.

Még a kilencvenes években is voltak magyarok, pontosabban gyászmagyarok, akik a 44-45-ös áldozatokat nyilvánosan háborús bűnösöknek nevezték. Vajon erkölcsi értelemben nem bűncselekmény az, amit 50 évvel a gyászos események után a tényleges áldozatok emléke és hozzátartozóik ellen vétettek?

Erkölcsi értelemben bűncselekménynek nevezem a december ötödikén lezajlott anyaországi népszavazást is. Azok, akik a jogi útvesztők fejtegetései mögé bújtak, és bebizonyítottan hazug állításaikkal a ,,Nem”-re buzdítottak, vajon nem követtek el bűncselekményt? Ennek tükrében vajon a kádári rendszer és azok kiszolgálói elferdített vagy féligazságokra alapuló oktatássukkal és nevelésükkel nem követtek el erkölcsi értelemben bűncselekményt az egész magyar nemzettel szemben? Vajon mi mindannyian nem vagyunk ennek a politikának az áldozatai?

TELEKI Júlia az óbecsei Béke Szövetség elnöke:

- Nem akarok senki áldozata lenni. Már a természetem sem olyan, hogy valaki áldozatának tekintsen. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Nem akarom érezni azt, hogy valaki áldozatnak vagy másodrendű polgárnak tekintsen. Egész énemmel harcolok a kitaszítás, az elnyomás ellen. És mégis. Tetszik ez nekem vagy nem, már áldozat lettem, alighogy megszülettem. Áldozata a nemzetgyűlöletnek, ami végigkísér egész életemen. A nemzetgyűlölet elvette tőlem az apámat, a szülőfalum magyarjait, családjaikkal együtt a partizánok haláltáborába zárta. Áldozatok lettünk mindannyian. A kiszabadulás után hontalanná váltunk. A szegénység áldozatai lettünk. Ismét csak áldozatok. Majd amikor már azt gondoltam, hogy minden rendben van, van boldog családom, akkor újra minden megváltozott.

Jött a háború, ahová a fiaimat, fiainkat vitték, és én, mint édesanya ismételten áldozattá váltam sok-sok édesanyával együtt. A háború elleni tiltakozásommal elértem azt, hogy halállal fenyegettek. A háborúnak vége lett, de a sorsunk egyre nehezebbre fordult. Áldozatai lettünk egy nacionalista politikának, mely nem törődik polgáraival, csak a hatalmával. A háborús bűnösök áldozataivá váltunk itt, ebben az országban mindannyian, elismerjük ezt vagy sem. Ha arra gondolok, hogy a sok nemzetgyűlölő ember, aki itt él közöttünk, és érezteti velünk, hogy áldozatok vagyunk, az ő áldozataik, azt mondom: nem vagyok áldozat. Nem akarom ezt érezni, nem akarom elfogadni, hogy bárkinek is az áldozata vagyok.

Sajnos, elfogadom vagy sem, mégis az vagyok. Nemcsak azért, mert magyar vagyok, hanem azért is, mert az országban, a szülőföldemen az emberélet és az emberi sors nem sokat számít, különösen akkor, ha más az anyanyelvem. Ugyanezt elmondhatom az anyaországról is, hisz becsukta előttünk az ajtót, kitaszított minket. Az anyaország politikájának áldozataivá váltunk.

Nemzettársaink azt mondják: maradjunk otthon, a szülőföldünkön azt mondják: menjünk haza. De mégis, hol a haza?

HEVÉR Lóránt szabadkai rádiós újságíró:

- Január végén áldozatául estem egy rablótámadásnak. Négy ismeretlen huszonéves fiatal támadt rám az éjszaka közepén. A földre löktek, és ütlegeltek. A jeges hóba nyomták a fejem, és rugdostak perceken keresztül. Pénzt követeltek, és a mobiltelefonomat. Szidták a magyar édesanyámat is, és végig azt követelték, adjak nekik pénzt. Amikor odanyújtottam ezer dinárt, eltűntek, felszívódtak, mintha ott sem lettek volna. Áldozat voltam, ők meg a támadók. Nehéz túltennem magam a történteken.

Lehet, hogy magyarverés áldozata lettem, lehet, hogy csupán egy rablótámadásé. Mégis úgy gondolom, igazából másnak vagyok az áldozata. Mókuskerékben őrlődöm, egy reménytelen közeg áldozata vagyok, és ez sokkal jobban fáj, mint a rúgások, az ütések, amelyek a fejemet és a vesémet érték. 2005-ben járunk. Máshol az Európai Unió átjárható felsőoktatási rendszerét élvezik a fiatalok. Másutt szeretnek munkába indulni reggel, este pedig kávéval, teával fogadják párjukat az emberek, és azt tervezgetik, melyik országba menjenek síelni ilyen szépséges időben. Nálunk pedig az a legnagyobb kihívás, hoyg hogyan varázsoljuk melegebbé 15 fokos otthonunkat.

Áldozata vagyok a kornak, a helynek, a rendszernek (vagy rendszertelenségnek), a gondolkodásmódnak. Mert itt nincs értéke a munkának, az akarásnak, a tehetségnek, az erőfeszítésnek. És most nemcsak az anyagiakban mért értékekre gondolok. Gerontofil társadalomban kell áldozati bárányt játszanom sok más fiatallal együtt. Mi vagyunk a fehér hollók, akik tenni szeretnének valamit, de az elidősödött, magát bölcsnek gondoló többség - amely éppen a fiatalok hiányáról beszél - a gyakorlatban letiporja, eltapossa, irigykedve rúg bele a felnövekvő, törekvő generációba.

Önmagunkat tesszük tönkre ebben a beporosodott ketrecben, amit Vajdaságnak hívunk! Valaki ráirányította a figyelmet a nemzetiségek közötti viszályokra és ellentétekre. Ezek az incidensek felháborítóak, én csak tudom. Meg kell szüntetni őket! De ne hagyjuk becsapni magunkat, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a kór bennünk is ott lappang.

Mi nem verekszünk, nem lövöldözünk, de csalunk, irigykedünk, keresztbe teszünk a saját fajtánknak. És ez hosszabb távon sokkal nagyobb áldozatokat szül. Vér nélküli, elfásult nemzetet. Az igazi kihívás az, hogy ezt az elnyomást túléljük valahogy.

Aknaszlatinai fohász

Aknaszlatina, a sóbányáiról híres Kárpátaljai város, a técsői járásban fekszik, szemközt a Romániához csatolt Máramarosszigettel. Lakosságának száma 9000 fő. Ebből a magyarok száma 3000 fő, másfélezer a ruszin, ukrán, orosz, a románok száma 5000. A magyarok közül 2600 római katolikus 300 görög katolikus. Református vallású 54 fő, akik közül a rendszeresen templomba járók száma 30-35 fő. Aki minden vasárnap részt vesz az istentiszteleten7-10 fő. A munkanélküliség Aknaszltinán a sóbányák leállása miatt rendkívül nagy. A minimális nyugdíj a mostani ígéret szerint 284 hrivnya lesz, ami forintba átszámolva havi 7000-re tehető. A megélhetés minimuma ugyanakkor 385 hrivnya (9600 Ft). Az eddigi átlagnyugdíj 130-150 hrivnya. Az eddigi legtöbb perselypénz 12 hrivnya volt, a legkevesebb 85 kopek.
Técsői lelkészünk 1998 óta szolgál. Aknaszlatina és Técső között a távolság 30 km, de amikor befejezte az igehirdetést még Nagybocskóra és Rahóra is elmegy. Rahó és Técső között a távolság oda vissza 160 km.

Temetésre is Técsőt kell megkérni, de ehhez telefonvonalunk sincs. A telefon bevezetéséért 500 dollárt kér az itteni vállalat. Az esperes úrnak nincs ennyi anyagi lehetősége. Miből rendeljük meg akkor mi, a szórványgyülekezet?
Nyugati testvéregyházainktól hiába kértünk segítséget. A tiszteletes havonta csak egyszer tud jönni, a másod-, harmad-és negyedik vasárnapon én végzem az igehirdetés szolgálatát. Nyugdíjas bányatiszt vagyok, presbiter.

Jó lenne, ha az igehirdetéshez magyarnyelvű könyvet kaphatnék, esetleg a Reformátusok Lapját is. Idén volt tíz éve, hogy megnyithattuk az imaházunkat. Egy lerobbant szovjet tiszti lakást kaptunk az önkormányzattól. Ezt mi hoztuk rendbe. Csak a szemét és az építési hulladék két teherautónyit tett ki. A testvéri szolidaritást dicsérve elmondom, hogy imaházunk rendbetételekor a pravoszláv hívek és egyházuk is segített. Kérelmeinkre egyedül Alsószászországból Pfeifer evangélikus püspök válaszolt, aki perselypénzt gyűjtött, ez nagy kerülővel (Svájc, Genova, Debrecen Beregszász) egy év múlva megérkezett.

Forgon Pál és Gulácsi Lajos püspök urak szentelték fel az imaházunkat.
Kérjük az adakozó, segíteni szándékozó híveket, hogy támogassák a mi kis szórványgyülekezetünket könyvekkel, újsággal és pénzadománnyal, amit a telefonvonal bevezetésére fordítanánk, mert e nélkül el vagyunk zárva a világtól.

Fényes Sándor

Emlékezet: Wass Albert fejedelmi tekintete

A budapesti Kráter Műhely Szentegyedi és Czegei gróf Wass Albert születésének évfordulóján 1979-ben írt rövid önéletrajza közreadásával tisztelgett. Az önéletrajz az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma számára készült, ebben a háborús bűntett vádját utasítja el, amellyel a román hatóságok megvádolták és apjával együtt halálra ítélték.

Január 19-én a Kráter Könyvesházban került sor a Wass Albert-díjak átadóünnepségére.

Az idei díjazottak: Balázs Ildikó, Csabai János, Kondor Katalin, dr. Koncz Gábor és dr. Seres Zsuzsa. A Kráter Egyesület azokat jutalmazza Wass Albert-bronzplakettel, akik az író életművének feltárásában és ismertetésében kiemelkedő szerepet vállalnak.

A múlt év decemberében jelent meg Budapesten A gróf emigrált, az író otthon maradt című kötet a Czegei Wass Alapítvány támogatásával, Takaró Mihály és dr. Raffay Ernő irodalom-, illetve történészprofesszor szerkesztésében. Társszerzők: Vekov Károly, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv eloszlatja a Wass Albert háborús bűnösségével kapcsolatos híreszteléseket.

"Wass Albert fejedelmi tekintete nélkül nem lesz soha magyar kultúra" — mondta Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke a budapesti díjátadó ünnepségen.

Az alábbiakban részleteket közlünk Wass Albert Önéletírásából.
---------------------------------------------------

Egy másik üzenet haza

1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.

Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.

A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.

Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg, és 800 acre mocsaras és erdős területet (1 acre: 40,47 ár). Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szántszándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet Cluj névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam.

Első könyvem, egy verseskötet 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban. 1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbe jutástól.

Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követően publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.

1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon. (…

Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország — olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.

1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort, és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én délután a magyar csapatok megérkeztek, és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határ menti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére — a vadállomány rendezésének szakértőjeként — a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvascsordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet ,,visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével — mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még — 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz.

Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt. (…

Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából ,,felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek ,,keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Braşov) állomásozó német—olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.

1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédjének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe. (…

Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.

Októbertől csapataink Erdélyen, majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz—román támadások közepette. (…

A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal, és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi ,,felszabadítása” után. (…

Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből — feleségem német kapcsolatai révén — menekültek ki Sopronba.

Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg — Ausztrián és Csehszlovákián keresztül — Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet című írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. (…

Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. (…

1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam. (…

Astor, Florida, 1979. augusztus 22.

Albert Wass de Czege

Csángó mise igen, magyar mise nem

Nagy veszteség lenne, ha magyar liturgikus könyveket használva magyar nyelven miséznének a csángó közösségekben, mert elveszne a csángó dialektus — nyilatkozta sajtófelelőse révén a Háromszék kérdésére Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek.

A főtisztelendő a hét elején egy budapesti egyházfői találkozót követően arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, néhány moldvai faluban magyarul misézhet, aki azt igényli. A négy nap eltéréssel adott, két különböző tartalmú választ Francisc Ungureanu sajtófelelős úgy kommentálta, az érsek budapesti nyilatkozatát tévesen értelmezte a hírt közlő MTI.

A Kelet- és Közép-Európa bíborosai és katolikus püspöki karai elnökeinek budapesti találkozójáról tájékoztatva az MTI írta: ,,Ioan Robu bukaresti érsek, a román püspöki kar elnöke (...) rámutatott arra, keresik a megoldást a csángók kérésére. Az egyik iránynak nevezte a csángó, a másiknak a magyar nyelv használatát a hitéletben, megjegyezve, hogy pillanatnyilag nincs liturgikus könyv csángó nyelven. Szólt ugyanakkor arról, hogy — biztosan nem végleges megoldásként — néhány moldovai faluban magyarul misézhet, aki ezt igényli.”

A moldvai csángómagyarok 1990 óta folyamatosan kérik a magyar mise bevezetését falvaikban. Nyisztor Tinka kezdeményezésére és vezetésével a pusztinaiak több rendben jártak Petru Ghergheli jászvásári római katolikus püspöknél és Jean-Claude Perisset bukaresti pápai nunciusnál; 1991-ben Budapesten a magyar misére vonatkozó kérést nyújtottak át őszentsége II. János Pál pápának; kérvényt juttattak el dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez; a vonatkozó dokumentációt átadták Gabriel Andreescunak, 1999 nyarán pedig a magyar fővárosban adták át Göncz Árpád köztársasági elnöknek; 2001-ben Pusztinán vette át a kérelmezett magyar mise iratcsomóját Tytti Isohookana-Asunmaa finnországi Európa tanácsi képviselő, a moldvai csángók anyanyelvű misézéséért az Európa Tanács is fellépett a 2001/15021-es ajánlásában. 2004 decemberében szintén a pusztinaiak vitték az egyházmegyei zsinat elé ebbéli kérésüket.

Ioan Robu érsek sajtófelelősét kértük, értelmezze, hogy mit jelent a gyakorlatban az egyházfő hét eleji, nem egészen elutasító, de a magyar mise hátrányáról szóló nyilatkozata, Francisc Ungureanu válaszolt:

,,Pillanatnyilag nincs olyan életképes megoldás, ami használható lehetne anélkül, hogy ez a népcsoport el ne veszítené azt a dialektust, amit jelenleg beszél.”

(fekete)

Meg fog fagyni Magyarország?

Már jóval utána vagyunk a múlt év december ötödiki népszavazásnak, és mégsem vagyunk utána. Olyan ez, mint mikor valakinek meghal a legközelebbi hozzátartozója, és már utána van a temetésnek, de mindannak, amit a temetés jelentett, nincs utána. Vannak sebek, amelyek örökre fájnak a mélyben akkor is, ha belepi őket az idő.

Ilyen ez a népszavazás is, mely nekünk, határon túli magyaroknak, életünk legfájóbb csalódása volt. Miért?

Egyáltalán nem azért, hogy nem lesz magyar útlevelünk, vagy hogy nem tudunk könnyen áttelepülni Magyarországra. Mi nem is akarunk.

Az a százezernyi felvidéki sem akart, akiknek a háború után elvették mindenét és úgy dobták át a magyar határon. Azok sem, akik Kárpátalján a hazai meg a szibériai lágerekben pusztultak el. Az a harminc vagy negyvenezer délvidéki sem akart, akik a tömegsírban pihennek. Azok sem, akiket fegyverrel zavartak el hazulról. Azok sem akarnak, akiket megvernek ott azért, mert magyarok. Mint ahogyan nem akar a nyírségi magyarság áttelepülni a Dunántúlra, pedig ott jobb fizetések vannak. Egyszerűen azért nem, mert mindenki szereti az otthonát. És ezért kevés az, aki véglegesen útnak indul.

Nekünk, erdélyieknek, ez különben sem nagy probléma. Hiszen, ha Isten megsegít, két év múlva az Európai Unióban leszünk, és szabadon utazhatunk. És aki munkát akar vállalni, vállalhat is. Sőt most is vállalhatnak még a kínaiak is, le is telepedhetnek (sokkal könnyebben, mint a magyarok). De nekünk nem ez a kérdés.

Minek menjünk mi oda, ahol nem szívesen látnak bennünket? Az erdélyi lélek már meg is gyártotta rá a fájó tréfát: Mikor lesz a székelyből román? Mikor áttelepedik Magyarországra. (Ott mondják rá: az a román.)

És mi magyarok akarunk maradni. Még akkor is, ha nem érdemes, nem értékelik sem odaát, sem ideát. Csak hát most olyanok lettünk, mint az árva gyermek, aki nem ismert anyjáról csoda dolgokat képzelt el magának és lázasan kereste az édes szülőt, mert valahol be akart gyökerezni a világba, – aztán talált egy kábítószeres rosszfélét, aki kereken megmondta neki, hogy nem azért hagyta az árvaházban, hogy visszajöjjön.

Ez a mi esetünk is. Mi _egy nemzetben_ csalódtunk. Egy nemzetben, amit megálmodtunk magunknak, amit -Bocskaitól kezdve az őszirózsás Budapestről megtorpedózott Székely Hadosztályig, (persze Magyarországon sokan azt se tudják, mi volt ez), az 56-ért bennünket is sújtó börtönökig és kivégzésekig- mindig védtünk.

Amelyhez való hűségükben Trianon után erdélyi tisztviselőink nem tették le az akkori román kormánynak az esküt, és ezért kenyér nélkül, nyomorban maradtak, (s akiket, amikor erre lehetőség lett volna, a magyar állam sohasem kártalanított). Mi egy nemzetben csalódtunk, amelyet elég balgatagon és naivan idealizáltunk magunknak.

Most aztán kiderült, hogy Magyarországon másfél millió igaz testvérünk kivételével nincs nemzet, csak lakosság. Lakosság, amelyet manipulálni, félrevezetni lehet, zsebükre hivatkozó hazug szólamokkal.

Lakosság, amely még azt sem érte fel ésszel, hogy a kettős állampolgársági törvény megalkotása minden vonatkozásával csak azután következik, ha erre igennel szavaznak. Lakosság, amely elhitte a hozzám is eljutott névtelen sárga-cédulás röpiratot, hogy havonta 20000 forintot fog fizetni minden család, és a határokon túliak nyugdíját és adóját ők fogják fizetni, ha igennel szavaznak. Ez volt az első csalódás, hogy hamis juhászok által terelhető birkanyájjá, arctalan lakossággá lett egy nemzet nagy része. Lehet, hogy először haragudtunk reájuk. Hiszen szentesítették Trianont. De a temetésnek már vége van. Most már nem haragszunk, csak megsiratjuk őket. Jöhetnek nyugodtan a határsávba az olcsóbb román benzint meg cukrot vásárolni, semmi bántódásuk nem lesz. Jöhetnek Székelyfölre is nyugodtan. Megfizetik a szállást, akár a japánok (akik még rokonoknak is tartanak bennünket). Mi szeretjük őket, továbbra is reménykedő, fájdalmas szeretettel, és azt reméljük, hogy egyszer majd testvéreinkké lesznek. Csak azt ne várják, hogy rajongjunk értük.

Lehet, hogy kemény és keserű szavak ezek és rosszul esnek sok embernek, akik alapjában véve nem érzik hibásnak magukat, és valójában nem is azok. Mert ha menetközben színvakká lesz egy vonatvezető, és önmaga sem vette észre a szemében végbement változást, és kisiklik a szerelvény, ezért nem lehet haragudni a vonatvezetőre. Nem bűn történt, csak tragédia: Megváltozott a lélek.

Ennek a lélekváltozásnak már régen sokakban meg voltak a gyökerei. Az 56-os forradalom után egy ismerősöm, aki seprűgyártással gazdagodott meg, büszkén mesélte nekünk, hogy míg a pesti utcán szóltak a fegyverek, ők éjjel nappal kötötték a seprűket, mert tudták, hogy a harcok befejezése után a seprű hiánycikk lesz. Úgy látszott, az egész forradalomból csak ez érdekelte őket. És igazuk lett. Igazuk lett? Szegény magyarországi lakosság éjjel-nappal köti ma is a seprűt. Csak ez érdekli, nem lát tovább. Vajon igaza van? Vagy mégsincs igaza?

Szundár Szingről, az indiai misszionáriusról maradt fenn a történet, mely szerint Észak-India hó és jég födte hegyi ösvényein kapaszkodott felfelé két útitársával. Az egyik megcsúszott és szakadékba zuhant. Menjünk utána mondta a misszionárius, hátha még él, hozzuk fel. Én nem megyek – felelte a másik, halálosan fáradt vagyok. Biztosan meg is halt, és különben is miért nem vigyázott magára. Ha te lemész én itt megvárlak. Addig legalább kipihenem magam. Szundár Szing lement. Pár órába telt, míg a lezuhant sebesültet hozva, zihálva, kimerülten megérkezett az ösvényre, ahol az otthagyott útitársát halva találta. Mert az leült pihenni, elaludt, és a hidegben megfagyott.

Vajon meg fog fagyni Magyarország is? Másfél millióan utánunk akartak jönni a szakadékba. De a többi lefogta a kezüket. Vajon meg fog fagyni Magyarország is?

A fagyás jelei már látszanak. Magyarország élen jár a válásban, az alkoholizmusban, az öngyilkosságban. A művi abortuszok százalékaránya szinte ötszöröse az európai átlagnak. Minden élve születésre hatvan művi abortusz jut. Elöregedő ország, ahol nem kell a gyermek, ahol egy dolgozó két nem-dolgozót tart el, s majd 10-20 év múlva hármat vagy négyet fog eltartani. Mennyi lesz akkor majd a nyugdíj? Az elöregedő lakosság eltartásához fiatal munkaerő kellene, de közben meg vannak rémülve, hogy munkát vállalhatnak a határon kívüli magyarok, és akkor végük lesz. Megrémítve és félrevezetve akarják megtartani az anyagi jólétüket, és nem tudják sokan (honnan is tudnák?), amit Jézus mondott, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt.

Meg fog fagyni Magyarország? Először a lelke fog megfagyni. (Félig már meg is fagyott.) Azután majd a teste. A társadalma a megüresedő lélek miatt, az anyagi jóléte az elöregedés miatt, a kultúrája azért, mert nem lesz majd, aki átvegye.

Meg fog fagyni Magyarország? Hogy ne fagyjon meg, össze kell fogjanak azok, akiknek él még a lelke. Akik nem akarnak aludni addig, míg a szakadékba hulltaknak utána nem mennek.

Kedves testvérink másfél millióan! Köszönjük, hogy utánunk akartatok jönni! Mi összeszedjük itt minden erőnket, hogy törött csonttal és törött lélekkel felkapaszkodjunk a szakadékon, hogy elérhessük a kezeteket, hogy együtt megmentsük a fagyhaláltól a magyarországi alvó lakosságot, hogy felébredjen és nemzetté váljék. Hogy élete legyen.

Csiha Kálmán
erdélyi református püspök

Lel­kek hű pász­to­ra volt

Szív­szo­rí­tó kényszerűség Fü­löp G. Dénesről múlt időben szól­ni. A „volt” szócs­kát tár­sí­ta­ni ne­vé­hez. De bár­mi­lyen fáj­dal­mas a Tőle va­ló bú­csú­vé­tel, bár­mi­lyen gyöt­rel­mes (va­ló­já­ban le­he­tet­len) meg­bé­kül­ni a hi­á­nyá­val, tu­do­má­sul kell ven­nünk a ke­gyet­len tényt: a ma­ros­vá­sár­he­lyi Vár­temp­lom ki­vá­ló, messzeföldön is­mert és be­csült, há­nya­tott sor­sú lel­ké­sze éle­té­nek 74. évé­ben el­tá­vo­zott kö­zü­lünk.

A lel­kek hű pász­to­ra be­vé­gez­te föl­di pá­lya­fu­tá­sát, vis­­sza­ad­ta lel­két Teremtőjének. Szép ter­vei vég­leg ter­vek ma­rad­tak. Ott nyug­szik – el­fe­lejt­he­tet­le­nül – a Bo­lya­i­ak sír­ja kö­ze­lé­ben. Akik el­kí­sér­ték utol­só út­já­ra, s ko­szo­rúk­kal bo­rí­tot­ták be ko­por­só­ját, akik is­mer­ték és sze­ret­ték őt, a sze­re­tet em­be­rét, az építő em­bert, meg­ren­dül­ten em­lé­kez­nek rá, és döb­ben­ten ér­zé­ke­lik a ránk sza­kadt vesz­te­ség nagy­sá­gát.

Fü­löp G. Dé­nes ki­tö­röl­he­tet­le­nül be­ír­ta ne­vét az er­dé­lyi ma­gyar re­for­má­tus egy­ház je­len­ko­ri tör­té­nel­mé­nek lap­ja­i­ra.

A rendtartó-hagyományőrző szé­kely fa­lu fia volt: 1931–ben szü­le­tett Alsósófalván, szor­gal­mas földművelő szülők gyer­me­ke­ként. So­ha nem sza­kadt el az ott­ho­ni vi­lág­tól; szülőföldje volt hit­val­ló esz­mé­nye­i­nek, tisz­ta er­köl­csé­nek, igaz em­ber­sé­gé­nek, ne­mes tö­rek­vé­se­i­nek táp­lá­ló ta­la­ja.

Székelykeresztúron vé­gez­te kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nya­it, 1947 és 1951 kö­zött, meg­pró­bál­ta­tó időkben; az­tán a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Te­o­ló­gia nö­ven­dé­ke lett. 1958-tól 1959 jú­li­us 7–ig a ma­ros­vá­sár­he­lyi Kis­temp­lom se­géd­lel­ké­sze volt. A pap­pá va­ló szen­te­lé­sét követő na­pon Vá­sár­helyt le­tar­tóz­tat­ták s nem sok­kal később ko­holt vá­dak alap­ján Ko­lozs­várt 11 év ne­héz bör­tön­re ítél­ték. Az­zal vá­dol­ták, hogy 56 őszén, a Te­o­ló­gia di­ák­ja­ként, a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­mal rokonszenvező ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott – töb­bek­kel egye­tem­ben. Fel­rót­ták ne­ki, hogy később, egy alkalkommal, a Te­o­ló­gia dísz­ter­mé­ben tar­tott áhí­ta­ton a Szov­jet­uni­ó­ba el­hur­colt ma­gyar fog­lyo­kért imád­ko­zott. Azt is rá akar­ták bi­zo­nyí­ta­ni, hogy több tár­sá­val együtt ki akar­ták siklatni azo­kat a vo­na­to­kat, ame­lye­ken ma­gyar „el­len­for­ra­dal­má­ro­kat” szál­lí­tot­tak Budapestről a Szov­jet­uni­ó­ba. Mind­ez merő va­lót­lan­ság volt, de a zárt tár­gya­lá­son még­is ki­mon­da­tott a sú­lyos íté­let. Mi­nek kö­vet­kez­té­ben Fü­löp G. Dé­nes ala­po­san meg­is­mer­het­te, belülről, Szamosújvár hír­hedt bör­tö­nét, majd so­kak­kal együtt a Dunadelta mo­csa­ras szi­ge­te­in vág­ta a ná­dat, szen­ve­dett élet és ha­lál kö­zött hos­­szú ide­ig. (Évek múl­tán – már sza­ba­don – egy in­ter­jú­ban be­szá­molt mindenről, sűrűn em­le­get­ve rab­tár­sa­it: pél­dá­ul Csiha Kál­mánt, Páskándi Gé­zát, Dá­vid Gyu­lát.) Vé­gül is a 11–ből 4 évet kel­lett le­töl­te­nie bör­tö­nök­ben, a ro­má­ni­ai gulágvilág pok­la­i­ban.

Ki­sza­ba­du­lá­sa után Fü­löp G. Dé­nes is csu­pán fi­zi­kai mun­kát vé­gez­he­tett egy ide­ig: csak 1964–ben vál­lal­ha­tott is­mét lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tot. A Ma­ros me­gyei kis fa­lu, Geges gyü­le­ke­ze­té­nek pap­ja lett, majd Hár­mas­faluban és Szász­ré­genben volt lel­kész. 1984-ben tért vissza Ma­ros­vá­sár­hely­re, a Vár­­­temp­lom­ba, s itt szol­gált egé­szen 2002-ben tör­tént nyug­dí­jaz­ta­tá­sá­ig.

Ez a kö­zel két év­ti­zed lett Fü­löp G. Dé­nes lel­ki­pász­to­ri pá­lyá­já­nak, köz­éle­ti mun­kál­ko­dá­sá­nak ered­mé­nyek­ben leg­gaz­da­gabb, leg­ter­mé­ke­nyebb kor­sza­ka. Ek­kor hoz­ta tető alá – a gyü­le­ke­zet, a mun­ka­tár­sak, a kül­föl­di tá­mo­ga­tók hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel – azo­kat az in­téz­mé­nye­ket, ame­lyek az­óta a vá­ros, a kör­nyék egy­há­zi és közművelődési éle­té­ben oly meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet töl­te­nek be. A szel­le­mi épít­ke­zés je­gyé­ben si­ke­rült meg­te­rem­te­ni s működtetni a ma­ros­vá­sár­he­lyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát, a Calepinus elnevezésű ide­gen nyelvű népfőiskolát, a Vár­temp­lom Diakóniai Ott­ho­nát – ben­ne a Bocs­kai ter­met, ami az­óta a kul­tú­ra, az iro­da­lom, a mű­vé­sze­tek von­zó szín­te­re –; si­ke­rült fel­újí­ta­ni a vár­temp­lo­mi Gó­ti­kus ter­met, lét­re­hoz­ni a kó­ru­so­kat, el­in­dí­ta­ni az Új Kez­det című ha­vi fo­lyó­ira­tot. Mind­ez a fá­rad­ha­tat­la­nul kezdeményező vár­temp­lo­mi lel­ki­pász­tor (és fe­le­sé­ge, Su­ba Ilo­na) va­la­mint a ve­lük együtt fáradozó–munkálkodó gyü­le­ke­zet építő le­le­mé­nyé­nek ered­mé­nye­ként jö­he­tett lét­re – a gond­ja­ik­ra bí­zott kö­zös­ség lel­ki és szel­le­mi gya­ra­po­dá­sá­ra.

Idők so­rán nem egy olyan je­les lel­ké­sze volt a ma­ros­vá­sár­he­lyi Vár­temp­lom­nak, akik hit­val­ló pro­tes­táns pré­di­ká­to­rok­ként, a ma­gyar kul­tú­ra és köz­élet kiemelkedő alak­ja­i­ként él­nek em­lé­ke­ze­tünk­ben. Fü­löp G. Dé­nes vi­tat­ha­tat­la­nul kö­zé­jük tar­to­zik. Érc­nél ma­ra­dan­dóbb mind­az, amit meg­te­rem­tett. Pél­dá­ja hal­ha­tat­lan.

A lel­kek hű pász­to­ra im­má­ron az égi mezőkön pi­hen – örök nyu­ga­lom­ban. Pró­bál­junk mél­tók len­ni hoz­zá, aki csön­des alá­zat­tal – vi­gyá­zó fi­gye­lem­mel – tu­dott má­so­kért él­ni, imád­koz­ni, cse­le­ked­ni eb­ben a va­dul kö­zö­nyös vi­lág­ban.

(A Dizseri Ta­más sze­re­tet­szol­gá­la­ti Dí­jat először Fü­löp G. Dé­nes nyu­gal­ma­zott lel­ki­pász­tor­nak ítél­te oda a ku­ra­tó­ri­um. Át­adá­sá­ra azon­ban csak ha­lá­la után ke­rül­he­tett sor. Erről szá­mol be rész­le­te­sen la­punk, múlt he­ti – feb­ru­ár 6-i – szá­ma).

Nagy Pál

(Tófalvi Zoltán nekrológja az -ban olvasható!)

Véreiddel veretve III.
Lehangolóan gyenge főmagyarok
2005-02-15

„Lehangolóan gyenge a Trianon film”, nyilatkozta nemrég, az erdélyi magyar párt örök elnöke, Románia miniszterelnök-helyettese, aki mellesleg államminiszterként felel immár „demokratikus” hazánkban a kulturális minisztériumért és még két másik tárca -eléggé béka feneke alatti- működtetéséért.

Ezek után szinte adja magát a szemet szúró párhuzam. Szinte égbe kiállt az eddig kuksoló nagyvezér rosszkor jött megszólalása. Hisz ő nem műkritikusként került nemrég abba a pénzes, főnöki fotelbe. És nem azért élvezi az autonómia-igéretekkel jól átvert, erdélyi magyarság bizalmát, hogy főszakértő, modern erdélyi polihisztorként véleményt nyilatkoztasson mindenről. Ezt megteszik majd azok a hozzáértő emberek, akik remélem, nem pártvonalon, de hozzáértés alapján írnak film- és egyéb kritikákat a hazai lapokban.

Persze tudjuk, az említett lahangolódott poliszaki szinte az összes létező, erdélyi magyar pénzosztó társaság tejhatalmú ura. Azt is tudjuk, hogy máris szinte annyi funkciót mondhat magáénak, mint egykor a nagy kondukátor. De könyörgöm, ne etessen még ezek mellett műelbíráló allürjeivel is. Ennyire bambának ne nézze Erdély magyar népét. Különben is, kit a fenét érdekel most, jelen pillanatban az ő filmszakértői véleménye.

Erdély magyarságát most egyéb érdekli. Elsősorban az, hogy hol a fenében lapult őkelme akkor, azon az estén, amikor Marosvásárhely szinte teljes szellemi elittje éppen Trianon-filmet akart nézni, a dicsőbb időket látott, székelyvásárhelyi vártemplomban. Ott középkori sötétségbe kényszerítve. Ezren összegyűlve.A lelkiismereti- és vallásszabadság törvénybe foglalásának szent hajlékában. Ahol, ezt az emléket még mindig büszkén őrző falak között azt reméltük, azt vártuk, hogy hátha, mégis megnyílik elöttünk a történelem tiltott szobájának bezárt ajtaja.

Most vagy soha, gondoltuk naivan. Hiszen ott van Marosvásárhely ismert költője a kormányban. Aki a mi emberünk, aki immár Erdély államfőjelöltje, aki a hazai kulturális autonómia prófétája és zászlóvivője. Csak egy mozdulatába kerül és megoldódik minden, reméltük. Fölényesen pontra teszi túlságosan legyeskedő kulturális miniszternőjét. De aztán csalódnunk kellett.

„Lehangolóan gyenge volt a tri-hatalom”, nyilatkozhatnánk most mi is mind, akik nem láthattuk akkor este a filmet. De felesleges. Mert mi a lelkünk mélyén, már akkor sejtettük ott, abban a szellemi félhomályba taszítottságban, hogy egy lehangolóan gyenge tri-minisztert adtunk Romániának. Aki csak annyit ér, mint nóta végén a sej-haj. Mint hervadt tulipán ócska kalapunkban. Mint halkonzerv az üres élelmiszerbolt kirakatában. Aki a statisztika és Európa miatt „lett mutogatva”. Aki nem jön közénk, ha baj van.

De nem is telefonál az mi érdekünkben. Inkább arra törekszik önfeladóan, hogy folyamatosan, lehangolóan gyenge lehessen. Mint amikor beléptek a kormányba. Amikor, annyira a béka feneke alá mentek elvbarátaival, hogy az autonómia kifejezést el is felejtettétek kiejteni a szájukon. Pedig azelött a plakátokat ez a remény-szó ékesítette. Hogy emberek százezreit hitegesse, csábítgassa a voksolásra.

Aztán azt is kinyilatkozta főmagyarunk, hogy Koltay Gábor jobban tenné, ha nem dicsekedne a Trianon filmmel Bukarestben. Se másutt. Ezek után remélem, tudja, mi se fogunk dicsekedni őminiszterségével. Se itthon, se máshol. Se most, se máskor.
De azért ne legyen egészen lehangolódva. Mi fel voltunk készülve erre. Hiszen, több mint tíz éve tapasztaljuk, hogy őkelme mennyire gyenge. Lehangolóan. Végzetesen.

Csíki Sándor

Rekord zabálás szocialista módra
2005-02-15 22:39:35

Tucatnyi meghívott - köztük egy parlamenti képviselő - 29 kg felvágottat, 700 liter üdítőt, 50 süteményt és 120 szendvicset fogyasztott el rekordidő alatt egy előadáson - legalábbis ezt állítja egy csepeli szocialista politikus.

Az elfogyasztott étel-ital mennyiségéből ítélve az esetből akár egy mesébe illő Guiness rekord is születhetett volna, ám a csepeli Cigány Kisebbségi Önkormányzat nem az ismert szervezethez fordult, hanem a rendőrségre tett feljelentést.

B. Beáta 2004. szeptember 16-án lett az MSZP csepeli elnökségének tagja, így Tóth Mihály polgármester-pártelnök közvetlen munkatársa. A kisebbségi politikus asszony pályázati segítséggel összesen 570 ezer forintot kapott roma gyerekek felzárkóztatására, valamint a cigány kultúra és hagyományok bemutatását célzó előadás-sorozat megtartására. A csepeli Cigány Kisebbségi Önkormányzat (CKÖ) vezetői már a program elindításakor hangsúlyozták: mint minden esetben, most is konkrét eredményeket, és részletes, pontos költségkimutatást várnak el a végrehajtáskor.

A pályázaton kapott összegből 290 ezer forint jutott a korrepetáló programra, melyen a B. Beáta állítása alapján 8 gyermek vett részt.
Mikor azonban a CKÖ vezetői a korrepetálás eredményességét szerették volna ellenőrizni, kiderült: a nyolcból egy gyermek szülei tudtak a korrepetálásról, a többiek esetében a gyerekek nem vettek részt felzárkóztatáson, de még csak nem is ismerték B. Beátát. Az egyetlen "korrepetált" gyermek esetében se lehet sikerről beszélni, hiszen az megbukott a matematika pótvizsgán.

A cigány kultúráról tartott előadáson a meghirdetés hiányosságai miatt mindössze 12 fő, köztük egy parlamenti képviselő vett részt.

Az igazi meglepetés a számlák benyújtásakor érte a CKÖ vezetőit, amikor kiderült: B. Beáta szerint a meghívottak többek között 29 kg felvágottat, 700 liter üdítőt, 50 süteményt és 120 szendvicset fogyasztottak el az előadás ideje alatt.

A Magyarok Világszövetsége ragaszkodik a kettős állampolgársághoz
2005-02-15

A Magyarok Világszövetségének székházában kétnapos konferenciára került sor magyarországi és külhoni magyar egyházak, civil és politikai szervezetek képviselőinek részvételével. A konferenciát az érdemi továbblépés szándéka hívta életre, a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására.

A tanácskozáson áttekintették az elmúlt évtized magyar-magyar párbeszédét a kettős állampolgárság tárgykörében. Ezt követően áttekintették a Kárpát-medencében alkalmazott megoldásokat, valamint az Európai Unió államainak joggyakorlatát.

A konferencia részvevői kérik az Országgyűlést, hogy a két nap múlva kezdődő tavaszi ülésszak során vegye tárgysorozatára a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaállítására született törvényi kezdeményezéseket.

Ugyanakkor felkérték a Magyarok Világszövetségét, hogy folytassa a magyar nemzet egységének megteremtéséért vívott harcát.

Krónika Hírszolgálat

A bohóc tehetetlensége

Ez volt az első kormányfői beszéd, amiből végre személyesen is tanulhattam valamit. De tényleg. Eddig eszembe nem jutott a gyereket küldeni kölcsönkérni, ha hónap végén elfogyott a pénzem, most viszont kiderült, hogy ez teljesen bevett gyakorlat országszerte, csak én vagyok ilyen hülye. (Ezentúl másképp lesz.)

A beszéd többi része is jó volt. A hírek, amelyek szerint Gyurcsány Ferenc mindent tűvé tesz majd a konszenzusért, és nem fog konfrontálódni – ez magyarul egyébként annyit tesz, hogy ha minden jól megy, nem rikácsolja majd vörös fejjel, hogy mindenki fogja be a száját –, csak annyiban bizonyultak igaznak, hogy a kormányfő nagyvonalú gesztussal biztosította az ellenzéket meg az ország nagyobbik felét: ő személy szerint hazafinak, demokratának és európainak tartja őket. Köszönjük. Hiszen nekünk nagyon fontos a KISZ-titkárok dicsérete. A miniszterelnöki beszéd előtt napokig ingerült voltam, éjjel forgolódtam alvás helyett, ittam is sokat, mert erősen nyomasztott, hogy végül is hazafinak, demokratának és európainak vél-e például engem Gyurcsány Ferenc. De most már minden rendben van.

Az is jó, hogy a baloldal újjászületett. Az viszont rossz, hogy a politika rossz utakra tévedt. Még rosszabb, hogy a politikát leváltotta a politikai kommunikáció. Ezek az ország igazi problémái, mondja Gyurcsány Ferenc, miközben a Szulák-show sminkje még ott szárad az arcán. A megoldás az irányváltás és a sebességváltás, amelyeket egyszerre kell végrehajtani. (Aki vezetett már autót, tudja, hogy ez a mondat mit jelent a gyakorlatban.)

A Kádár-rendszernek ellenben vége van. Ezt onnan tudni, hogy a miniszterelnök különös gondot fektetett ennek hangsúlyozására. Ezt azért kellett bebizonyítania, mert a Kádár-rendszer lovagjai, élükön az egykori Gyurcsány Ferenccel, most azt hajtogatják, hogy Orbán Viktor és a Fidesz visszakívánja a Kádár-rendszert. Aminek persze vége van. (Csak az anyós otthon meg ne tudja.)
Dehogy van vége.

Ott élt a tegnapi miniszterelnöki beszéd minden bekezdésében. Ott mosolygott a sorok között. Hogy hát elvtársak, hitelből van itt minden, bizony, mert magunktól nem fussa. Ott a kölcsönvett pénz, elvtársak, az utakban meg a béretekben, mert anélkül nem megy. És elvtársak, ráadásul rengeteg mindent adtunk mi már tinéktek az elmúlt években, de ti mindég többre vágyódtok, és többet nem tudunk adni per pillanatnyilag. (Nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy.) És elvtársak, ezt a szusszanás pár évet még ki kell húzni valahogy, mert aztán egyre jobb lesz majd az egész. És nem kell nektek más, elvtársak, mint a konvergenciaprogram, amitől nem tágítunk. Ez a Kádár-rendszer.

És az ötletek: megannyi apró Kádár-rendszer. Ha a falvakban bezárjuk az iskolát, hát legyen helyette napközi időseknek és ifjaknak. Ha a falvakban felszámoljuk a postát, hát legyenek helyette közösségi terek. Ha a falvakban megszüntetjük a Volán-járatokat, hát legyen helyettük falubusz. De sajnos az átkozott falusiaknak iskola, posta és Volán-járat kell. Mert ők nem konvergensek.

De vonattal másfél óra lesz Pécs, siklik majd az ötös metró, valamint négy pillér lesz ezentúl. Átalakítani az adórendszert: már három éve alakítgatják, és csak nem akar kedvezőbb lenni. Átalakítani a felsőoktatást: az SZDSZ három éve rongálja, és ez a mostani átalakítás vélhetően végképp padlóra küldi a tudást. Felelősséget vállalni a határon túli magyarokért: köszönjük, már fillérre tudjuk, hogy mennyibe kerülnek. Nemzeti fejlesztési program megalkotása: hát alkossanak, van rá bő egy évük.

Másfelől viszont Gyurcsány Ferenc azt is mondta, hogy amit a koalíció három év alatt a költségvetés terén tett, az példátlan Európában. És ez igaz is. Csak sajnos ezt már Európában is észrevették.

(Magyar Nemzet)

A pápai nuncius nem tárgyal a csángókérdésről
2005-02-15

Jean-Claude Périsset pápai nuncius nem hajlandó a csángó-problémáról tárgyalni.

„A csángókérdésről nem beszélek!” – jelentette ki meglehetősen határozottan és ingerülten Vatikán bukaresti „nagykövete”. Périsset úgy véli, hogy egyelőre nem tartozik az aktuális kérdések közé a magyar nyelvű liturgia bevezetése a moldvai csángók szentmiséin.

Krónika

Fajgyűlölő üzenetek özöne

Első ízben tartottak nyilvános román-magyar vitát Trianonról

A Trianon film szerda esti vetítése és az azt követő tévévita közben az Antena 1 televízióba beküldött SMS- és drótpostaüzenetek jelentős része halált követelt a bozgorokra, Magyarországra, és a fasiszta semmirekellőknek nevezett magyar meghívottakra.

Mindezt Raffay Ernő mondta el a Krónikának, amikor a tévévita tapasztalatairól érdeklődtünk. A történész hozzátette, olyan román néző is akadt, aki tárgyilagosnak érezte a filmet, és üzenetében megköszönte a történelemleckét.

A több mint háromórás tévévita végén Cristian Tudor Popescu, az Adevărul napilap főszerkesztője kijelentette, őt a leginkább az élő adás számára küldött üzenetek szövege döbbentette meg. Ezek azt jelezték számára, hogy Trianon történetét ma is rendkívül kényes témának érzik az emberek Romániában.

Marius Tucă már az adás idején is bejelentette, a beérkezett SMS-ek, e-mailek száma rekordot döntött. A műsorvezető Raffay Ernő történészt is leintette, amikor néhány üzenetet idézni szeretett volna. A téma kényességére utal az a tény is, hogy a film sugárzása közben bombariadó volt az Antena 1 televízió épületében.

Aurora Titiriga, az adás szerkesztője a Krónikának elmondta, készült ugyan felmérés az adás nézettségéről, az adatokat azonban csütörtök estig nem kapták meg. Beszédesnek tartotta azonban a szerkesztő, hogy míg általában kétszáz elektronikus levél és ezer mobiltelefonról elküldött szöveges üzenet érkezik egy adás idején, most nyolcszáz e-mailt és 4500 SMS-t kaptak.

Bizonyos román körökben talán beindul egyfajta gondolkodás Erdélyről, a magyarokról, ám arra kevés esélyt látok, hogy párbeszéd kezdődik román és magyar történészek között.

- Túl nagy a félelem és az ijedtség- nyilatkozta lapunknak a tévévita után Raffay Ernő történész.

A rendező és a történész tegnapi bukaresti sajtótájékoztatóját egyébként üvöltözéssel, közbekiabálással zavarta meg egy csoport, amelynek egyik tagja azon sajnálkozott, hogy nem vitt magával záptojást. A Rompres hírügynökség beszámolója szerint a sajtótájékoztatón az újságírók többek között arra voltak kíváncsiak, miért nem rögzítették a film készítői Markó Béla véleményét is a történelmi eseménnyel kapcsolatban.
Az RMDSZ szerepéről egyébként a szerda esti tévévitában is szó esett.

Florin Constantiniu történész Markó Béla miniszterelnök-helyettesi tisztségével igazolta, hogy a magyar probléma Romániában meg van oldva. A vitázók közül épp Constantiniu volt a legkritikusabb a filmmel kapcsolatban. Úgy vélte, az a két világháború közötti revizionista magyar propaganda eszközeit vonultatta fel, és a sebek feltépésével sokat ártott a román-magyar viszonynak.

A meghívott neves újságírók, elemzők azonban szinte egybecsengően hasznosnak tartották, hogy a film alapján a románok is jobban átérezhetik a magyar Trianon-traumát. Valamennyien úgy látták azonban, hogy a film pátoszos és részrehajló. Cristian Tudor Popescu, az Adevărul főszerkesztője azt kifogásolta, hogy az alkotás sem dokumentumfilmnek, sem propagandafilmnek, sem művészfilmnek nem nevezhető, e három műfaj keveredik benne. Ugyanakkor elismerte, hogy az alkotás helyenként drámai volt.

Sajnálatosnak tartotta, hogy nem készült hasonló film Romániában a Pruton túli területek elvesztéséről. Emil Hurezeanu hibának tartotta, hogy a film nem érinti Trianon előzményeit. Olyan képet fest, mintha Trianon csak afféle kisiklás lenne, mely nélkül a 21. században is a nagy magyar királyság fennállása lenne időszerű. Azt is kifogásolta, hogy az alkotók nem távolodtak el megfelelőképpen a témától.

Ion Cristoiu viszont egyenesen szükségesnek mondta a film sugárzását. Azt láthattuk, hogy a Trianon-szindróma sokkal mélyebb gyökerű, mint az a kérdés, hogy a miénk vagy a tiétek Erdély -jelentette ki Cristoiu.

Az adásba telefonon bejelentkező Mona Muscă kultuszminiszter kijelentette, semmi okát nem látja annak, hogy a filmet ne vetítsék Romániában, csupán meg kell szerezni hozzá a szükséges engedélyt. Koltay Gábor kérésére, hogy adjanak helyt a film vetítéséért megbüntetett fiatalok fellebbezésének, a miniszter asszony kijelentette, nem áll módjában eltekinteni a törvény alkalmazásától. Mona Muscă hajthatatlanságát Raffay Ernő a hatalommal való visszaélés kategóriájába sorolta. Megemlítette, a kiszabott bírság nincs arányban az okozott kárral.

Koltay Gábor elsősorban annak fontosságát hangsúlyozta, hogy megtört a jég: olyan témáról sikerült többé-kevésbé higgadt, nyilvános párbeszédet folytatni, ami korábban tabutémának számított Romániában. Hozzátette, meggyőződése szerint a gondolatok mellé gondolatot kell állítani, nem pedig rendőrt.

Politikusok a Trianon filmről

Markó Béla miniszterelnök-helyettes helyesnek tartotta a film televíziós bemutatását. Az MTI-nek elmondta: ez azért is fontos volt, mert az elmúlt hetekben valóságos legendává nőtt a produkció híre. A politikus ugyanakkor rendkívül gyengének találta Koltay Gábor alkotását.

Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség elnöke viszont sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy telefonon gratulált Koltay Gábornak a tévévitában nyújtott teljesítményéért. Úgy vélte, az RMDSZ 15 év alatt nem tett annyit a magyarság érdekében, mint Koltay egyetlen este.

Gazda Árpád

Szombaton ülésezik a Székely Nemzeti Tanács

A hét végén Gyergyószentmiklóson tartja ülését a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
A napirenden több felhívás elfogadása, illetve a statútumtervezet újbóli benyújtásának kérdése is szerepel.

A legfontosabb az autonómia ügyében kezdeményezett népszavazás további szorgalmazása — mondta kérdésünkre Csapó I. József. Az SZNT elnöke kifejtette: minden hatósági vélemény, bírósági ítélet ellenére népszavazás kiírása az autonómiaigény kimondása érdekében semmilyen törvénybe nem ütközik, hiszen egy jogállamra jellemző akaratnyilvánításról van szó. Ennek ellenére a székelyföldi önkormányzatok többsége nem él ezzel a lehetőséggel, ezért az SZNT újabb felhívással kíván a helyi tanácsokhoz fordulni.

Ugyanakkor az ülés elé terjesztik a magyar és a román miniszterelnökhöz, valamint Basescu elnökhöz intézendő felhívástervezetet, amelyben tárgyalásokat kezdeményeznek a székelyföldi területi autonómia ügyében.

Az SZNT szándékában áll továbbá, hogy az új parlament asztalára juttassa a már egyszer visszautasított statútum­tervezetet. Az SZNT elnöke szerint erre nem csak az új parlamenti összetétel miatt van szükség, hanem mert akkor nem vitatták meg a tervezet tartalmi vonatkozásait. A törvényhozási tanács véleményezésére alapozva a parlamenti bizottságok, illetve a plénum tartalmi vita nélkül utasította el a tervezetet.

A holnapi ülés napirendjén szerepel még az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács együttműködésének kérdése is — mondta kérdésünkre az SZNT elnöke.

Háromszék

Nagyvárad - Az RMDSZ az MPSZ-t is szívesen látja március idusán
[2005-02-12]

Pozitívnak, ám egyben némileg kitérőnek nevezte csütörtökön Szilágyi Zsolt, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) választmányi elnöke az RMDSZ Bihar megyei szervezetének válaszát az MPSZ megkeresésére, amelyben arra kérik fel a szövetséget, hogy közösen szervezzék meg a március 15-i ünnepségeket Nagyváradon.

Az MPSZ kérésében arra hivatkozott, hogy „versenytársak a politikai harcban lehetünk, azonban magyar a magyarnak nem szabad ellensége legyen”, illetve hogy a nemzeti ünnep mindenki ünnepe legyen.

Az RMDSZ csütörtökön adott válaszában, amelyet Szilágyi Zsolt a sajtóval is ismertetett, leszögezi, hogy a nemzeti ünnepeink alkalmából szervezett rendezvényeken szívesen látnak mindenkit, aki velük együtt kíván ünnepelni. „Mindenkit szívesen látunk a hamarosan közzéteendő, a történelmi magyar egyházak és civil szervezetek vezetőivel egyeztetett rendezvényeken” – áll a levélben.

Lakatos Péter, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke mindezzel kapcsolatban a Krónikának elmondta, az eddigi rendezvényekről sem zártak ki senkit, valamennyi történelmi egyház – köztük a Tőkés László képviselte Királyhágómelléki Református Egyházkerület is – elhelyezhette koszorúit. „Álláspontunk egyértelmű: az idei rendezvényeken is szívesen látjuk őket, hogy elhelyezzék a megemlékezés koszorúit” – nyilatkozta lapunknak az RMDSZ Bihar megyei elnöke.

Mint ismeretes, tavaly március 15-én, amikor az RMDSZ központi ünnepségeit is Nagyváradon tartották, sem az MPSZ, sem a református egyházkerület nem vett részt a hivatalos ünnepségeken, ehelyett az RMDSZ rendezvénye után külön megemlékezést tartottak Szacsvay Imre egykori országgyűlési jegyző szobránál.

Markó Béla szerint lehangolóan gyenge a Trianon film
[2005-02-10 - 20:48]

Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke úgy gondolja: jó ötlet volt bemutatni a filmet a legnagyobb nézettségű csatornán. A politikus utalt arra: az elmúlt hetekben már-már legendává terebélyesedett a román közvéleményben, hogy milyen „veszedelmes" üzenete van ennek az alkotásnak. Akik most megnézték a filmet, rájöhettek, hogy nyugodtan vetíthető Romániában, és nagy hiba volt megpróbálni megakadályozni a vetítését - mondta.

A politikus ugyanakkor lehangolóan gyengének minősítette a filmet. „Ezzel az alkotással a rendező helyében nem büszkélkedtem volna sem Bukarestben, sem másutt" - hangoztatta.

Lehet, hogy egyesekben magyarellenes érzéseket keltett a film - fejtette ki a Markó -, de a televíziós vetítésnek köszönhetően sikerült legalább megdönteni egy tabut, bizonyítani, hogy akár Trianonról is meg lehet nézni közösen egy filmet, még akkor is, ha a nézők nem vallanak azonos nézetet az adott történelmi eseményről.

Markó azt is komoly áttörésnek nevezte, hogy román és magyar értelmiségiek együtt beszélgetnek ilyen kényes kérdésről egy román televíziós műsorban.

A szabadkai Dukai András önvallomása

A hetvenhét éves Bandi bácsiban élénken élnek a meghurcoltatás emlékei (Molnár Edvárd felvétele)

Hatvan évvel ezelőtt - amikor minden elkezdődött

Szerda volt akkor is. Fagyos, hideg januári tél. A reggeli órákban még csillogott a hó a napfényben. És a fehér hószőnyegen száguldott felénk a 'fekete halál'. Partizánok jöttek garmadával. Géppisztollyal mutatták az irányt, hogy azonnal kifelé!

- Az édesapámnak, aki éppen seprűt kötött a kertészeti iskolánál, csak annyi ideje maradt, hogy felvegye a nagykabátot. A négy fegyveres férfi és egy nő már zavart is bennünket. Anyám még megpróbált valamit összecsomagolni, a dagasztott kenyér meg magára maradt. Menni kellett. Minden telepesnek.... Pedig alig kerültünk oda negyvennégy április tizenkilencedikén. Magyarkanizsai édesapám, hat gyermek családfenntartójaként Csúrogon kapott lakást, idővel hatvannégy hold földet is. Sőt, gazdasági iskolát végezvén, kinevezték felügyelőnek. Nem örültünk neki: mi kaptuk a legrosszabb legelőket, mondván: azon mutatkozik meg leginkább a szakmai tudás. Amit megtermeltünk, azt a Hangyaszövetkezetbe adtuk, így a végén alig-alig vittünk haza valami kis gabonát. Később ,,segítségünk is akadt a szállításnál: partizánok szállították a termést a mi lovainkkal, a mi kocsinkon. De ekkor még legalább visszaadták ezeket...

,,Az öregek, betegek, gyerekek felülhettek a kocsira, és a piactérig utazhattak utolsó csúrogi útjukon. Minket, férfiakat, tizenhat-hatvan éveseket a templomkertbe tereltek. A templom előtt, az iskola falánál végig (hosszú épület volt!) partizánok sorakoztak, szemben velünk, fegyverrel a kezükben. Szembenéztünk a halállal. Tizenhét éves voltam akkor.

- Alkonyatig vártunk, hogy mi lesz velünk. Dideregtünk kint a hóban, sokan fapapucsban álltak. Vártuk a biztos kivégzést, hiszen a távolból hallottuk az egyenletes lövöldözést. Hajnalig bizonytalanságban. Aztán egy motorkerékpáros valami papírt hozott, ami után megindítottak bennünket. Közben - mint utólag kiderült - a nőket és a kisgyerekeket: közöttük édesanyámat, húgomat, az akkor kilenc- és másfél éves öcsémet Járekra vitték vagonokkal. Mi meg a csőcselék ,,díszkíséreté"-ben utoljára végigjártuk Csúrog utcáit. Nincs rájuk más szó, ártatlanokat, védteleneket bántalmazó emberek nem nevezhetőek másnak, csak ennek... A Tisza felé vettük az irányt, és hallottuk is a ,,Le a Tiszára velük! utasítást. Aztán meggondolták magukat... Egyesek még látni vélték a kilakoltatott házainak ablakába kitett ,,Önként elhagyott lakások feliratot, meg a ,,rendezkedő-ket, akik vittek mindent, amit lehetett... Én csak a lábam elé néztem, hogy fel ne bukjak azon a göröngyös, havas úton.

Éjfél körül értünk Boldogasszonyfalvára, Zsablyához közel, ahonnét szintén kitelepítették a magyarokat. Itt épp csak annyit időztünk, amíg kísérőink megmelegedtek. Aztán egy egész napos menetelés után Temerinbe értünk. Itt vettük észre, hogy valami baj lehet... Indulás előtt megszámoltak bennünket, meg érkezéskor is: valaki eltűnt, egy ember hiányzott. De nem csináltak nagy ügyet belőle: egy helybéli bámészkodót -- aki a helyiekkel együtt nem tudta mire vélni feltűnő ,,sereg-ünket - csaptak közénk. Később ki is végezték. Talán orosz mintára: ott is az volt a lényeg, hogy a szám stimmeljen. Újvidékre 25-én értünk.

Újvidék volt az első 'otthonunk', a dohánygyár. A lágerparancsnok egy szalmaszálat tépett ketté, és felénk dobva ezt mondta: Ennyit ér a ti életetek. Itt fogtok megdögleni...
- Innen mentünk a Dunára a szétrobbantott hidak roncsait felszedni, építettük a vasútállomást pár vagonnyi téglából. De pakoltunk lisztet, babot, sót is. Jaj, az volt csak jó! Úgy mesterkedtünk, hogy a sózsák kiszakadjon, mi meg a dróttal elkötött nadrágszárunkat teletömtük vele. Nagy kincs volt az akkor. Ha kaptunk is enni, mindent só nélkül. De az meg ugye fölmarta a bőrünket. Megszenvedtünk érte. De nem volt ennél különb a cipekedés sem.

A Duna-parti vasúti teherpályáról, a vagonokból háton hordtuk a zsákokat, hordókat le a Dunára, a sleppbe. Három napig tartott a berakodás, öt napig a kirakodás. Hat, utóbb nyolc ember tette a hátunkra a terhet, és a létrán kisegítettek. De aki a mozgó deszkapallóról beleesett a vízbe, az nem jött ki onnan. Vagy a zsákkal együtt, vagy elhallgattatással ment a másvilágra.

- Én is hintáztam eleget, de sikerült a térdeimre támaszkodva a terhet cipelnem. A rakományt a katonai pékségbe vittük, ami valójában a péterváradi börtön volt. Nyolc napig hordtuk a negyedik emeletre a százötven-százhatvan kilós zsákokat. Aki összeesett a lépcsőházban, azt kiiktatták. Esténként priccseken aludtunk, alattunk meg folyt a szennyvíz a kanalizációban. Aknák is voltak, állítólag azért, hogy a jobb létre szenderült rabokat ily módon vigye el a víz. Bennünket óva intettek az efféle meneküléstől: lehetetlen volt túlélni. S mi nem is gondolkodtunk ezen... Március tizennegyedike volt már.

Március tizenötödikén, alkonyatkor érkeztünk Mitrovicára. Nyugat felől a tavaszi napfény utolsó sugaraival elhomályosította a külvilágot előttünk. Becsukódott a nagy vaskapu, s elénk tárult az 'ígéret földje'. Isten veled, szabadság!
- Ekkor már a bátyám is áttért hozzánk, aki negyvennégy decemberétől petőfista volt ugyan, de februárban társaival együtt mégis ,,eldobták a fegyvert, amiért majdnem kivégezték őket. Úgy érezték, ha testvéreik, szüleik lágerben vannak, nincs értelme a harcnak... A mitrovicai útnak egyébként szuroktalpú cipőben indultam neki. A nagy hidegben kettétört, telerakodott kavicsokkal, tele volt a lábam vérhólyaggal. Menet közben megálltam. Azonnal odajött egy partizán. Azt hitte, szökni készülök... Egy hatalmas munkacsarnokba kerültünk, ahol valamikor köteleket csináltak a rabok. Úgy voltunk ott, mint birkák az akolban. És a másnapi ébresztés sem volt ennél különb: puskatus-döngetésre ébredtünk. Aztán kiélték magukat rajtunk.

Három embert: egy szegedi tisztet, Széles Antal magyarkanizsai és Vén Gyuszi péterrévei lágerlakókat félholtra verték. De három napi éhezés, szomjazás után végre inni kaptunk. Kétszer is sorba álltam. Ám nem volt szerencsém: a leventeruhámról rám ismertek. Akkor már mindegy volt: ,,teletömtem a bendőmet vízzel. A kabátom bánta merészségemet, de másnap egy német tiszt hullájáról ,,kölcsönöztem'' egyet... Mitrovicán szintén állomást építettünk, na meg kubikoltunk. A magyarkanizsaiak egyébként is ősidők óta erről nevezetesek. Akkor, ott, én is kubikos lettem. S velem együtt apám is. Hajórakpartot építettünk. A part menti homokot felfelé kellett tolni a víz széléről, hogy a hajókat ki tudják húzni. Egy trappban kellett csinálni! Lefelé meg - ha akartuk, ha nem - vitt a lendület, át is buktunk a talicskán nemegyszer. Mégis a legszörnyűbb a halottak kiásása, kiemelése volt. Állítólag a negyvenegyben, a németek által kivégzett áldozatok kerültek így elő. A hozzátartozók körbeállták a tömegsírt, mi meg öten-hatan emeltük ki a négyéves hullákat. Volt, akinek leesett a feje... Az oltott mészbe mártott, fertőtlenített kezünk sokáig őrizte a bűzt... Másnap ismét ott álltunk, mint a marhák, vártuk, hogy kit hová visznek kényszermunkára.

És ismét jött az előző napi ,,temetős partizán, felismertem. Addig sompolyogtam, somfordáltam, helyezkedtem, hogy ne vegyen észre. De a ruhámról felismert. Oldalba meg térden vágott, hogy egész nap a betonon fetrengtem. Este jött haza a munkából apám a bátyámmal, ők vonszoltak be. Alig bírtam felállni, de reggel mentem dolgozni. Aki nem ezt tette, hanem beteget jelentett, azt kivégezték. A téglagyárat nem véletlenül hívták első számú kórháznak. Itt mindenki ,,meggyógyult. Én inkább a fiatalokkal a Radinci felé vezető út javításán munkálkodtam, csakhogy megmeneküljek a hullaszedéstől. De építettük a Belgrád-Zágráb-vasútvonalat is, amit aztán a németek páncélvonataikkal ,,felszántottak''. Kétoldalt elvágták a sürgönykarókat, a síneket is felcsavarta maga után a masinájuk. Ez már visszavonulás volt... Innen, május kilencedikén Bačincira kerültünk.

Baćincin voltunk, akkor két tűz közt. Egy iskola padlásán zsugorodtunk. A németek kegyetlenül aknáztak, és géppuskasorozat trillázott a cserepeken... Reggelre megszűnt a nagy zaj. A partizánok szinte lökdöstek lefelé a padlásról. A létrán nem volt idő lemenni. Lent meg kétoldalt a partizánok rugdostak fenéken, hogy gyorsabban haladjunk. 'Rúgd seggbe anyádat, azt, akit szoptál!' - mondta apám. Szerencséjére nem értették, mert kapott volna mást is.

- Közben a partizánok attól tartottak, hogy visszajönnek a németek. Ha ez így történik, biztos kivégeznek bennünket, mert ellenük fogtunk volna fegyvert... De lassan minden lecsendesedett. Fabarakkokban laktunk, és egy reggel nem ébresztettek bennünket. Már kivilágosodott, a levegőben úgy hemzsegtek a tetvek, mint a legyek, de sehol az ébresztés. Aztán finoman, kedvesen ,,invitáltak munkára bennünket. Mások lettek az őrök, másként is beszéltek velünk, de attól még dolgozni kellett... Pár fiatal fiúval én egy szerb pap tanyájára kerültem. Kukoricát kapáltunk egy közeli szerb faluban. Kenyeret, szalonnát meg túrót hozott enni. Ezzel csak egy gond volt: én gyermekkoromtól nem bírtam a tejtermékeket. Ezért a kedvemért bement a faluba, hogy szerezzen még több szalonnát, hogy ebből tudjunk jóllakni. A felesége is kedveskedni akart nekünk: húsdarabkából főzött levest, csak egy kis tejföl került a tetejére. Aznap este lekváros kenyeret ettem... Aztán egy hétig a falu kanásza lettem - felvitte az Isten a dolgom... Mindennap másik gazda hozta az ételt, kedvesek voltak hozzánk, tudták, hogy nem voltunk bűnösök...

Végül Péter-Pál tájékán kijött a rendelet, hogy haza kell engedni bennünket, de az a haza már sohasem lehet Csúrog, Zsablya vagy Mozsor. ODA SOHA TÖBBÉ NEM MEHETÜNK! Magyartalanított területek lettek...

1945. június 28-án kinyílt a lágerkapu a szabadság előtt. Ekkor már csak két partizán jött velünk. Egy elöl, egy hátul, fegyvertelenül, hogy összetartsa a csoportot. A Fruška gora tetejéről láttuk Bácskát, habár alkonyat volt, a nap aranyozott sugara végigfutott a Dunán, de Palánka árnyékai csakhamar elnyelték.
- Ilokon, egy kocsma udvarában megálltunk pihenni, reggel komppal indultunk tovább. Bár úgy éreztem: nincs az a táv, amit ne tudnék átúszni... Közben híre ment, hogy jövünk. Asszonyok, gyerekek rohantak elénk. Anyám, húgom, és az idősebb öcsém is.

Anyám szótlanul borult ránk. Csak sírt. Látta, hogy csak a bőr tartja össze csontjainkat. Karcsika... Nincs. Meghalt Járekon. Másfél éves volt.
- Gajdobrán szabad rabok voltunk. Senki sem bántott bennünket. Aki tudott, eljárt dolgozni, pénzt és komolyabb ételt kapott, aki nem, annak valamivel kevesebb élelem jutott. Két hónapig voltunk itt, majd szeptember végén ,,hazaengedtek'' bennünket. Szerencsére nekünk volt hová mennünk: apám nem adta el a magyarkanizsai házunkat, oda visszatérhettünk. De semmink sem volt. Mindent újra kellett kezdeni...

Tíz éve - újra Csúrogon

- Egy véletlen folytán, a volt vejemnek köszönhetően jutottam el ismét Csúrogra, az események után úgy ötven évvel. Végigmentünk ismét az iskola előtt, ahol először farkasszemet néztünk a halállal, a piactéren. Kimentünk a Telepre is, a gazdasági iskola sarkáig. Onnan láttam a régi házunkat... A tetejét lebontották, emeletet húztak rá. Minden más épület változatlannak tűnt... És akkor eszembe jutott a trombitám, amivel a leventezenekarban játszottam. Még az üldöztetés megkezdése előtt rejtettem el. Azt biztosan megtalálta új ,,gazdá-ja...

Hatvan év múltán - napjainkban

Végighallgattam Bandi bácsi történetét. Nem kérdeztem. Hagytam, hogy meséljen. Nem is tudnék kérdezni. Minden kérdés butának tűnik. Minden kérdés felesleges.

Megtörtént. Visszafordíthatatlan. Jóvátehetetlen.
És talán még okulni sem lehet belőle. Csak erőt meríteni.

A küzdéshez, a megmaradáshoz.

(Az idézeteket Dukai András: Akiket elkapott a gépszíj című írásából válogattuk.)

FRANCISKOVITY Olga