A TRIANON film elérhető az interneten!

Az egész 14 részes filmsorozat és a kétórás mozifilmváltozat is LETÖLTHETŐ és megtekinthető Beck György honlapjáról.
http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm

Köszönet érte Beck Györgynek, hiszen 3 hónapja minden hétfőn feltette a HírTV-n vasárnap esténként vetített részt az internetre.

Bombariadó a Trianon-film televíziós bemutatóján
[ 2005-02-10 - 07:39:32 ]

Nagy érdeklődés közepette mutatták be Koltay Gábor Trianon című filmjét szerda este az Antenna 1 román magántelevízió-csatornán, a vetítést követő beszélgető műsor román meghívottai árnyalataiban eltérő módon értékelték a produkciót, de alapvetően elutasították azt.

Az Antenna 1 esti híradójában úgy konferálták fel a bemutatandó filmet, mint „irredenta irányvonalú" alkotást. A két és fél órás film megtekintése után a Marius Tuca műsorvezető nevével fémjelzett beszélgető műsorban vitatták meg a látottakat a meghívottak.

Sokkoló ez a film, lecke arról, hogy miként látják, értelmezik a magyarok Trianont - így konferálta fel Marius Tuca újságíró, az est házigazdája a filmet. A vitában Koltay Gábor rendező és Raffay Ernő történész mellett részt vett három, ismert politikaielemző-újságíró és a hagyományos román történelemszemlélet képviselője, Florin Constantiniu professzor, aki már az elején leszögezte, ismeri a két világháború közötti magyar revizionizmust, propagandájának minden eleme fellelhető a filmben. Úgy vélte, Koltay Gábor alkotása rossz szolgálatot tesz; a megbékélés helyett, újra vitát nyit a román-magyar viszonyban.

A bukaresti újságírók szerint helye van a vitának, ketten is úgy értékelték, hogy rendkívül hasznos volt a románok számára, akik láthatták, a filmben szó sincs Erdély visszaköveteléséről, de megismerhették a magyar Trianon-szindrómát. Egyikük európai integrációellenességet érzékelt a filmben, és volt, aki döbbenetesnek tartotta a belőle áradó fájdalmat. A román sérelmek is szóba kerültek a meglehetősen feszült hangulatú vitában. Koltay Gábor és Raffay Ernő cáfolta az Európa-ellenességet hangoztató állítást, s mindvégig azt hangsúlyozták, hogy csak a múlt ismeretében, egyenes beszéddel, a kisebbségi jogok széleskörű alkalmazásával lehet európai jövőt építeni.

Raffay Ernő történelmi jelentőségűnek tartotta, hogy elkezdődött a vita egy román tévéműsorban, ahova egyébként rengeteg nézői üzenet érkezett. Nem idéztek belőlük, de utaltak rá, hogy volt hálás, és jóval több elítélő, fenyegetőző megnyilatkozás. A Trianon sugárzása közben pedig tűzszerészek vizsgálták át az Anetna 1 székházát, mert egy, még nem azonosított férfi, személyesen közölte a bukaresti repülőtéren, hogy bomba van a tévé egyik irodájában. Vaklárma volt, a férfit keresik Bukarestben.

Ne bántsatok, igennel szavaztam!
[ 2005-02-05 - 14:52:10 ]

Láttam egy kocsit. Hátul, az EU csillagai alatt egy kicsi H betűvel. Elöl, az ablakon belül, jókora nemzeti színű szalag ékeskedett, a baloldali fehér mezőben egy kicsi, fekete Nagymagyarország térképpel, középen pedig felirattal: „Engem ne bántsatok, én igennel szavaztam."

Megdöbbentő, hová jutottunk. Hová jutott a mostoha-anyaország állampolgára, a félelemhez szokott, gyűlöletre nevelt és a majd’ mindent az anyagiakon keresztül látó magyar. Magyar? Vajon mit szólna a bécsi császárt békére kényszerítő Bocskai fejedelem az ilyen magyarhoz? Igaz, az ő seregének zömét a hajdúk meg a székelyek alkották. A magyarországiak jó része akkor is szolgált. A bécsi császárt szolgálta. Ezért van ma Bocskai koronája a bécsi Schatzkammerben, és nem Budapesten. Nem kérte senki, sem régen, sem most. Jó hogy van szobra Genfben, de nincs Erdélyben. Magyarországon sem sok.

A magyar ma nem a bécsi császárt, hanem a brüsszeli, strasbourgi urakat szolgálja. Nem mer egyedül határozni sorsáról, sorsunkról, mert „Istenem, hátha nem eurokonform az, amit tenni szeretnék". „Istenem, meg ne sértsem a szomszédok érzékenységét!" Hát a MI érzékenységünk hol van, uraim? Ki törődött a mi érzékenységünkkel akkor, amikor a magyar kormányfő teli torokból üvöltött NEM-et a kettős állampolgárságra? S a magyar pártkormány pénzt, időt nem kímélve bíztatta a magyar választót testvérei (?) megtagadására?

„Érzékeny" szomszédaink körberöhögtek minket: mit akartok a magyarjaitokkal, hiszen nekik sem kelletek! A szerbek pedig, mintegy válaszul, fütyölve mindenki érzékenységére, a világ minden szerbjének megadták a kettős állampolgárságot, szavazati joggal, mindenestől.

Ezek után sem szégyenli magát a jelenlegi magyar vezetés? Ugyan, ugyan. Saját nagy diadalának tekinti, hogy azt csinál az ország lakosságával, amit akar. A pártérdek a nemzet érdekei felett!

Kíváncsi vagyok, mi járhatott annak az idelátogató anyaországinak a lelkében, aki kitette kocsija ablakába azt a szalagot. Félelem? Mitől? Kitől? Tőlünk?
Nekem odaát már a szemembe vágták, amikor mondtam, hogy erdélyi vagyok: akkor miért nem mész haza? Mi még azoknak a „hazafiaknak" sem mondtuk ezt, akik azért jöttek, hogy potyán vásárolják meg értékeinket, s majd a bécsi vagy a müncheni börzén adjanak túl rajta, jó nyereséggel. Ma legfeljebb azért nem fogadjuk az ilyeneket, mert nem adunk el semmit, vagy mert már nincs eladnivalónk.

Vagy a székelyföldi vendéglő ajtajára kitett felirattól félnek? „Nem szolgálunk ki magyar állampolgárokat!" Aki ismeri a székelyt, megérti. Hirtelen haragjában kiteszi a táblát, aztán elkezd gondolkodni: ki a szösz jön erre turistáskodni, ha nem édes-mostohatestvéreink?

Szalonta, a hajduváros – az is olyan hirtelenharagú fajta – visszamondta Turkeve testvérvárosi küldöttségének látogatását. Azóta ők is meggondolták magukat, a megbocsátunk, de nem feledünk alapon.

Vannak, akik félnek, nehogy bántsuk őket. Vajon mit gondolnak ezek az urak rólunk? Kivel tévesztenek össze minket? Pest külvárosi csőcselékével?

Nem „MINKET", hanem „ENGEM" ne bántsatok – írja az elsősorban magára gondoló magyarországi autós. Engem. Én. Nekem. Ez a felfogás annak az anyagi szemléletnek a gyümölcse, amely mindent az ÉN prizmáján keresztül lát. Hát már nem tudnak nemzetben gondolkodni, csak én-ben? A többit bánja fene, üssétek, verjétek, csak engem ne bántsatok. De vajon hogyan tudja bizonyítani drága magyar mostohatestvérünk, hogy miként szavazott? Nehéz dolog, nagyon nehéz. Mert ugyebár sz.....nak, kárnak nincs gazdája. A 2000-es választások után mindenki, akivel találkoztam, azt mondta: a mai ellenzékre szavazott. Ugyan már! Akkor miért vesztettek?

Nem tudom minek néznek bennünket. Nem bántunk senkit, hölgyeim és uraim. Minket bántottatok meg, nem furkósbottal, fejszenyéllel, hanem azzal, hogy zsebeiteket féltve megtagadtatok minket. Mi inkább sajnálunk benneteket, hogy ilyen mélyre süllyedtetek. Számunkra csak szánalomra méltók vagytok drága NEMesek (Hol van már a magyar nemes! Az igazi!), nem testvéri pofonokat érdemlők.

Ha nem lenne olyan körülményes egy-egy magyar nyelvű tábla elhelyezése, talán kitennénk Nagylaktól Csengersimáig minden határállomásra egy szép nagy táblát: GYERE BÁTRAN, TÉGED NEM BÁNTUNK!

Nem bántunk senkit, csak talán ezután túristaként fogunk kezelni minden a schengheni vasfüggöny mögül érkezőt. Nem másként! És nem kell kitennetek a kocsiablakra, hogy és mint szavaztatok. Még az uralkodó pártok emblémáit is kitehetitek, legfeljebb kifejezzük véleményünket.

De azért csak gyere, drága mostohatestvér. TÉGED nem bántunk!

Szentléleken nem állt meg az idő

Mozgásban a Perkő alja. Nem a föld reng, csak elképzelések, szándékok feszülnek, amelyeket idén a község politikailag többszínű önkormányzata, a közületek s nemkülönben a községközponttól leválni és önállósulni akaró két település: Kézdikővár és Kézdiszárazpatak szeretne megvalósítani. Szentléleken nem áll meg az idő, még akkor sem, ha két falu éppen le akar válni, még akkor sem, ha nem akar véget érni Kézdivásárhellyel a földháború, s még akkor sem, ha az uniós elvárások miatt egyre nehezebb a gazdasági tevékenység.

Beruházásra is jut

Bartók Gyula alpolgármesterrel arról kezdtük a beszélgetést, hogy ha az idő enyhül, a tanács székházánál változtatást kezdenek. A költségvetésből elkülönített összegből új bejárati ajtót, előtermet és korszerű illemhelyet akarnak kialakítani.

— Jut valamennyi pénz beruházásokra is — folytatta Bartók Gyula. — Az 1-es számú óvoda épületébe központi fűtést szerelünk, s folytatni akarjuk a gázvezetést egészen a község Polyán felőli széléig. Erre 900 millió lejünk van, s ha marad belőle valamennyi, azt a mellékutcák vezetékeire fordítjuk. Ez már leszerződött munka, ha javul az idő, meg lehet kezdeni. Az útügy elképzelése, hogy tovább vitetné a fővezetéket egészen a vállalat helyi kirendeltségéig.

— Az ivóvíz is a község infrastruktúrájának része.

— Így igaz. Ez is kihívás lesz számunkra. Szentlélek udvari és közkútjainak java része szennyezett, a víz nem felel meg az ihatósági előírásoknak, s hát még majd az uniós elvárásoknak. Lehet, hogy hamarosan boldogulni fogunk, mert az izraeli befektető, aki már dolgozik a megyében, vállalta, hogy ha biztosítunk számára egy 1,5 hektáros területet, elvégzi a legszükségesebb munkálatokat. A vízvezetésre már kész tervezetünk van. A nagyobb nehézség a szennyvízhálózat, ülepítő berendezése lenne.

Február 20-án referendum

A Részek is részt kérnek. Mármint az említett két falu a költségvetésből. Az első kiadásokat a referendumra fordítják. A község lakóinak szavazattöbbségére van szükség ahhoz, hogy Kővár és Szárazpatak ráléphessen az önállósulás útjára. A községvezetés nem csupán helyi gazdálkodást jelent, hanem taktikai és stratégiai manőverek láncolata, a választók érdekvédelme, nem utolsósorban településfejlesztés, a baráti kapcsolatok célirányos kiépítése. A leválni akaró két településnek a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 1612 lakója van. A 2780 lelket számláló községközpont, Kézdiszentlélek a 290 lakosú Kiskászonnal együtt 3070 lakossal maradna.

— Kihasználom ezt az alkalmat, és a sajtó útján is megkérném a község lakóit, hogy jöjjenek el a népszavazásra, és szavazzanak igazságérzetük szerint — kérte a polgármester. — A szétválás nem fogja sérteni a szentléleki embereket, és lehet, hogy előnyös lesz a leválók számára. Ahogy én ismerem, mind a két falunak van valamelyes gazdasági potenciálja: modern műmalom Szárazpatakon, kenyérgyár Kőváron, mind a két településen több, gépparkkal rendelkező farmer, mező- és erdőterület, önálló egyházközség és általános iskolák. Ha a leválás sikerül, talán a két falu I—VIII. osztályos iskoláit is menteni lehetne.

A referendum beleszólt-e az ez évi költségvetés leosztásába?. A válasz határozott nem volt, egyelőre a költségvetés még közös. Az önkormányzat így is, úgy is el fogja végezni az előirányzott munkálatokat. Tavaly javították a kővári volt faluháza és kultúr­otthon épületét, az idén azt akarják folytatni: meszelni kell, és függönyt szerelnek a szín­padhoz. Szárazpatakon tavaly megkezdték a kultúrotthon újrapadolását. Ezt szeretnék befejezni az idén. A bejárati részt konszolidálni akarják. Ebben az esztendőben is tűzifával látják el az oktatási intézményeket. Gondot okoz a szárazpataki általános iskola, az épület egyik fele megsüllyedt. Ki fogják vágatni az azt körülvevő nagy gyökerű fákat.

— Nem a fákra van szükségünk — hangsúlyozta az alpolgármester —, s akiknek az annyira fáj, azt üzenem, hogy helyettük zöldövezetet fogunk teremteni. Közreműködtünk mind a két faluban, hogy elsimíttassuk azokat a telkeket, ahová ravatalozót szándékoznak építeni.

Nem minden függ a költségvetéstől

Szentléleken és Szárazpatakon halad át az a kiváló minőségű műút, amely a Kászonokon keresztül Csíkszereda felé tart. Főút menti települések már ezek. Adni kell a külsőségekre is. Ez a vidék a megye északi bejárata. Nem mindegy az, hogy milyen kép fogadja Katrosában, Szárazpatak alsó felében és Szentléleken az ide érkezőt. Nem elhanyagolható így az utcahálózat karbantartása, sőt a mezei utaké sem.

— Mi már az enyhe januári időben megkezdtük volna ezt a munkát, ha a Conforesttől megkaphattuk volna azt a grédert, amire számítottunk — pontosítottak a faluházán. — Van erre a célra pénzünk, s a falvak dűlőiről sem fogunk megfeledkezni. Drócsa László kővári plébános besegített, hogy rendbe tetethessük a parókia és a templom közötti villanyhálózatot és Kővár közvilágítását.

Úgy értettük, hogy a közös költségvetésből Kiskászon sem fog kimaradni. Az ősszel e sorok írója, László István polgármester, Marti Géza kiskászoni tanácstag és dr. Erdélyi Csaba kézdivásárhelyi főorvos Kiskászonban arról tanácskozott, hogy időszerű feladat lenne rendezni a vidék kalciumban egyik leggazdagabb asztali savanyúvízforrását. Környékét védetté kell nyil­vánítani, és vizét alább vezetni egy csorgóhoz, hogy megakadályozzák a belemeregetést. Akkor a polgármester azt nyilatkozta, hogy ,,ez a 2005. esztendő egyik feladata lesz”. Nos, a kiskászoniak is erre számítanak, és többen kijelentették, hogy hajlandóak besegíteni a munkálatokba. Karban kell tartani a kiskászoni bekötőutat, hisz most fő turisztikai útvonal melletti idegenforgalmi objektummá vált a búcsújárók emlékháza. Fontos ez is, mondták, de mi lesz a peres földekkel?

A földháború folytatódik

Előnytelen döntést hozott a Szentlélek és Kézdivásárhely közötti, évek óta folyó földvitában a kézdivásárhelyi bíróság. Azt mondták ki — többek között —, hogy a szentléleki polgármesternek nincs joga megtámadni a kézdivásárhelyi földosztó bizottság által kiadott birtokleveleket — tájékoztattak.

— Hogy van-e joga, avagy nincsen, arról lehet vitatkozni — mondták a szentlélekiek —, de arról nem, hogy ahhoz a 110 hektáros területhez azoknak van joguk, akiké az volt, akiktől önkényesen elvette a volt kollektív. Ahhoz, gondoljuk, jogunk van, hogy ha nem az önkormányzat, de mi egyénileg tovább pereljünk.

Nem tudjuk, hogy feljegyzi-e valaha is a történelem ezt a hosszúra nyúló földháborút, de annyi bizonyos, hogy ennek már emberi áldozata is van a Perkő alatti faluban.

— Kézdivásárhely jogtalanul adott birtoklevelet a szóban forgó területen azoknak, akik most azt magukénak tartják — nyilatkozta Bartók Gyula —, de mi mégis reméljük, hogy ez a dolog megoldódik. Arról volt szó ugyanis, hogy ha a kézdi­vásárhelyi burgonyakísérleti állomás szintén vitatott területét magáénak mond­hatja a városi önkormányzat, a földviták végére érnek. De a földháború egyelőre folytatódik. Várjuk a törvényszéki végzést, és sokan közülünk egyénileg lépnek majd. Nálunk a föld dolga, úgy látszik, még tovább vajúdik...

Lassan, de biztosan

Közhely és unalmas már a 18-as földtörvény alkalmazásáról beszélni — gondolhatja az olvasó, de ott, ahol még mindig azzal bajlódnak, nem az unalom az úr. Winkler Imre, a helyi önkormányzat kataszteres ügyekkel megbízott technikusa elmondta, hogy itt még csak részben meg­oldott a 18-as, most tisztázzák a földek egy részét családonként, örökhagyókra le­osztva. Sietnek a munka befejezésével, hogy a nyáron újramérhessék a területeket, és mihamarabb kiadják a birtokleveleket. A községközpontban eddig alig 60 van a tulajdonosok kezében.

— Ha bajainkat elmondjuk, akkor mondjunk valami jót is — folytatta Winkler. — Jelesen azt, hogy tudtommal a szentléleki erdő-közbirtokosság az egyetlen a megyében, amelynek kezében vannak a legelőterületek birtoklevelei. 1113 hektár legelőbirtokra adtunk tulajdonjogi papírt a Veresvíznél, a Katrosa feletti Kosár-tetőn, a Perkőn.

Történelmi elégtétel

Altorjai Apor István (1638—1706) nagybirtokos, katolikus főúr volt, történet- és naplóíró, akinek nevét megörökítő emléktábla látható a család altorjai kastélyában. Személyéről, munkásságáról Bíró Vencel írt Altorjai gróf Apor István és kora című művében, amely 1935-ben jelent meg Kolozsváron. Ha iskolájuk névadójának személyiségét, munkásságát, a katolikus egyház megerősítéséért folytatott harcát ismerik a szentléleki gyermekek, akkor a névadás nem volt hiábavaló.

Erre is gondoltunk, amikor a falu oktatási intézményéről kérdeztük Gergely Zoltán igazgatót.

Az iskolában 214 gyerek tanul, az óvodások száma 85, de esőfélben a tanulólétszám. Ebben a tanévben még két párhuzamos osztályuk van, a jövőben már csak egy indul. Az iskolaépület jó állapotban van, gázzal működő központi fűtés melegíti a termeket, kiváló körülmények között tanulhatnak a gyermekek.

— Pályázati pénzből szándékoznánk, ha sikerül, egyszerre, kicseréltetni az épület nyílászáróit — folytatta az igazgató —, s ha minden a tervek szerint megy, az óvoda külön épületében is lesz központi fűtés. Beneveztünk egy olyan programba, amely a nehéz sorsú tanulók helyzetén szándékszik könnyíteni. Nem csak a romáknak szól ez. Lehetőséget teremt a könnyebb tanulásra, életvitelre, s ahhoz, hogy könnyebben integrálódhassanak majd a társadalomba, ne érezzék magukat megkülönböztetetteknek.

Szentléleken nem állt meg az idő. Bekopogtattunk a sok száz lelkes katolikus plébánia papjához, t. Csibi Józsefhez is életes hírekért.

Megtudtuk, hogy farsangi mulatságra készül a falu: külön az iskola, külön a táncegyüttes, s hogy fellépnek a ,,régi táncosok” is.

Bartók Marika segítségével pedig azt taglaltuk, hogy miként lehetne értékesíteni a falu szülöttének, néhai Bartos Endrének a falumonográfiáját, felső-három­széki mese- és anekdotagyűjteményét. Hagyatékát unokahúga őrzi.

Kisgyörgy Zoltán

Közélet: Megfagyott Balló Ferenc festőművész

Tragikusan végződött a 75 éves, uzonkai Balló Ferenc élete. Három napig betegen feküdt fűtetlen házában; vasárnap este a fagy miatt súlyosan sokkos állapotban találtak rá, hiába szállították be a baróti kórházba, az orvosok már nem tudtak rajta segíteni, hétfőn este elhunyt.

Balló Ferenc festőművész, Uzonkán mindenki Feri bácsija egyedül élt a fürdő szomszédságában található házában. Gyermekei, felesége Németországba költöztek, ő azonban nem akarta elhagyni Uzonkát. Vasárnap este hat óra körül Nagybacon polgármesterét értesítették a környéken élők — közvetlen szomszédságában nyaralóépületek vannak, állandó lakos nem él itt —, hogy a kutyák nagyon ugatnak, ég a villany, de nem füstöl a kémény, gyanítják, valami baj lehet.

A nagybaconi rendőrőrs parancsnoka az orvossal, a helyi agronómusmérnökkel és egy önkéntessel szállt ki Uzonkára, a ház mindkét ajtaját zárva találták. Betörték a főbejáratot, és rátaláltak a szörnyű körülmények között élő Balló Ferencre, aki ekkor már nagyon súlyos állapotban volt.

Az orvos elsősegélyt nyújtott, azonnal beszállították a baróti kórházba, ám az életét már nem tudták megmenteni, hétfőn este tíz órakor elhunyt. Erőszakos behatolásra utaló jeleket nem találtak, hogy pontosan mi történhetett, az idős ember miért nem tudott tüzet gyújtani, az esetleg csak a boncolás után állapítható meg. Számtalan betegségével, szervi bajával magyarázzák, hogy nem sikerült megmenteni az életét.
Két évvel ezelőtt hasonló körülmények között ugyancsak a nagybaconi rendőrparancsnok talált rá, ám akkor még állapota nem volt ennyire súlyos, a kórházban segíteni tudtak rajta.

Balló Ferenc festőművésznek több kiállítása volt, néhány évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön is bemutatták alkotásait.

Farkas Réka

Ma este az Antena 1 vetíti a Trianon című filmet
[2005-02-09 - 08:30:19]

A román televízió által (is) közvetített, autonómiáról szóló vitában Antonie Iorgovan szenátor, egyetemi jogászprofesszor a székelyföldi autonómiaigényeket előadó parlamenti képviselőnk által elmondottakat azzal utasította vissza, senki sem ,,idióta”, hogy ne vegye észre, a székelyföldi autonómiaigény mögött a korridoron keresztül történő, Magyarországhoz való csatlakozás gondolata áll.

A professzor úrral ellentétben sokan ismernek olyant, méghozzá nem akárkit, hanem kormányt, amely a hasonló követelés mögött nem látott veszélyt. Ez az 1918-as magyar kormány volt, amely nemcsak hogy nem tiltotta meg, hanem saját pénzén fizette ama gyulafehérvári román nemzetgyűlés költségeinek egy részét, amelyen az akkor még magyar állampolgárságú erdélyi románok Románia támogatásával nem autonómiát, hanem Erdélynek Magyarországtól való elszakadását és Romániához csatolását határozták el. Utólag bebizonyosodott, hogy a professzor úr aggodalma minden szempontból alaptalan, mert a jelenlegi magyar kormány nemcsak a korridorhoz hasonló eszméket nem fogadja el, hanem az erdélyi magyarsággal való közösséget is (gyakorlatilag) megtagadta.

De a filmnél, témánknál maradva: szerintem a filmből kimaradt a Trianonhoz vezető okok elemzése.

Amint ismeretes, az első világháborút kiváltó ok — a valóságban az okok egyike — az osztrák trónörökös ellen Szarajevóban elkövetett merénylet volt, azaz az osztrák trónörökös meggyilkolása miatt üzent hadat Ausztria—Magyarország Szerbiának.

1914-ben, a hadüzenet időpontjában, az 1848-as, osztrákok által meggyilkolt, bebörtönzött vagy elűzött magyar honvédek egy része (pl. Görgey Artúr fővezér) vagy azoknak gyerekei (pl. Kossuth fiai) még életben voltak. Számomra érthetetlen, hogy miért kellett 1848-ban és utána az osztrákok által kivégeztetett magyar honvédek családtagjainak, utódaiknak háborúba menniük egy olyan osztrák trónörökösért, akiről mindenki tudta, hogy gyűlölte a magyarokat.

Ezek mellett az akkori magyar kormányhoz eljuttatott titkos kémjelentések egyértelműen igazolták, hogy Magyarországnak és a vele szövetséges hatalmaknak nincs esélyük a győzelemre. Ez utóbbit a román kormány is tudta, azért pártolt később a győztesekhez.

Mindezek azt bizonyítják, hogy a Trianonban a magyarságot ért szörnyűségekhez a saját vezetőinek érthetetlen szűklátókörűsége is hozzájárult, amit Raffay Ernő a film után egyébként elismert.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban elhangzik, hogy Trianonban nem békeszerződést, hanem békediktátumot írtak alá. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, azokat az ,,egyezségeket”, amelyeket mindkét vagy csak az egyik aláíró félre akarata ellenére rákényszerítenek, a köznapi, de még a jogi nyelvben is diktátumoknak nevezik (lásd az 1945. utáni román szakirodalomban a bécsi döntést: a románság, mivel akaratával nem egyezőnek tekinti, diktátumnak nevezi).

Ugyanezen érv miatt, mivel a Trianonban megkötött békeszerződést a magyarságra és más legyőzött országokra rákényszerítették, a legyőzöttek szempontjából nézve legalábbis történelmileg diktátum. Csakhogy az egyiptomiaktól kezdve napjainkig minden háborút lezáró békeszerződésben, akárcsak Trianonnál, a győzők s nem a legyőzöttek akarata érvényesül. Mégis a közfelfogás a háborúkat lezáró egyezségeket rendszerint békeszerződésnek (és nem diktátumnak) nevezi. A trianoni békeszerződés viszont tartalma szerint és abból a szempontból, hogy a legyőzöttek többségére a szerződés aláírását rákényszerítették, a magyarság számára diktátumot jelent.

Egyébként az irántunk való részrehajlással nehezen vádolható román szakirodalom szerint is azok az államközi egyezségek, amelyekben egy vagy egy csoport állam más államra vagy más államcsoportra akaratát rákényszeríti, diktátumoknak minősülnek. (Lásd a Román Tudományos Kiadó által megjelentetett Dicţionar general al limbii române — román szavak értelmező szótára, 289. oldal.)

A román (béke)­dele­gációnak azokat az érveit, amelyek alapján Erdélynek Romániához való csatlakozását Gyulafehérváron és ­Trianonban eldöntötték, két csoportba lehet sorolni: az első az úgynevezett többségi elv, mely szerint a Romániához csatolt területek lakosságának többsége román, a má­sodik, hogy ez a többségi románság a magyarok előtt már itt volt, tehát ők e területnek az őslakói.

A gyakorlatban mindkét elvet államhatalommal védett jogelv szintjére emelték (a múlt rendszerben), azaz aki ebben az országban a fent említett elveket bármilyen történelmi elv alapján vitatni merte, sőt, ha csak e két elvet vitató szakirodalmat mert olvasni, retorzióra számíthatott. Raffay Ernő véleménye szerint a nemzetközi szakirodalom ma már egyik elvet sem fogadja el. Idehaza azonban mind ez ideig a nyilvánosság előtt a két elvet megdöntő vagy megdönteni próbáló történelmi vagy más eszméket a nyilvánosság előtt, tudomásom szerint, senki nem merte kimondani, és még kevésbé leírni. Említsünk meg egypárat közülük.

1. Az úgynevezett többségi elv

a) Igaz, hogy a gyulafehérvári határozatokkal és a trianoni szerződéssel a Romániához csatolt területeken élő lakosság 54 százaléka (tehát a matematikai többség) román volt. Csakhogy egyrészt itt létezett egy másik fajta többség is, legalább két, de inkább három vagy négy másik nemzetiség (faj): magyarok, szászok, zsidók, szerbek és cigányok. Ezt a másik fajta többséget a békekonferencia idején a magyar fél hivatalosan előterjesztett kérésére sem akarta megkérdezni senki, hogy ők hová szeretnének tartozni.

b) Alig három héttel a gyulafehérvári nemzetgyűlés után, Kolozsváron egy másik nemzetgyűlésen (amelyik a történelemkönyvekből kimaradt) a románság ott részt vevő szocialista képviselői sem kívánták a Romániához való csatlakozást.

Innen nézve tehát az a bizonyos, oly gyakran hangoztatott és minket megsemmisítő többség minimum vitatható.

De szerintem nem ez a lényeg, hanem a következő: amint már említettük, mindazok a románok, akik a gyulafehérvári gyűlésen — egyébként magyar segítséggel — megjelentek, és mindazok, akiket ott ők képviseltek, abban az időben a magyar állam lakosai voltak. Magyarország akkori lakosságán belül a románság az összlakosság 16 százalékát alkotta. A valóságban tehát nem a többség, hanem ez a 16 százalékos kisebbség elhatározta és meg is valósította, hogy a meg­maradó magyar állam területénél nagyobb részt (Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét) Romániához csatoljanak. (Ezt a határozatot szentesítették Trianonban.)

Ezt az elvet viszont az én tudomásom szerint a történelemben sem azelőtt, sem azután nem érvényesítették. Tessenek csak elképzelni, mit szólna az előbbiekben már említett professzor úr, sőt, még mások is, pl. egy Gyurcsány nevű úriember, ha a Székelyföldön lévő többségi lakosság most egy agyagfalvi nemzetgyűlésen elhatározná, hogy Szerbia-Montenegróhoz akar csatlakozni.

A második elv a dáko-román kontinuitás elve, mely szerint a románság itt az ősi lakosság, az ősiség jogán egyedül ők jogosultak ezekhez a területekhez. A magyar História legutolsó számában tudományos érvekkel bizonyítást nyert, hogy a magyarság őseit jelentő népek minden más nép előtt legalább 10 000 éve már itt laktak, innen vándoroltak a Kaukázus környékére. De ha ez egyelőre csak a feltételezés szintjén is maradna, akkor is meg kell említeni, hogy mind ez ideig senki nem figyelt fel kellőképpen a következő két dologra: 1. a román őskrónikák, melyeknek mindegyikét tudós román ortodox papok és államvezető férfiak írták, a korukban létező és általuk olvasott, tudományosan megalapozott művek, valamint a román köztudatban lévő szájhagyomány alapján egyaránt és minden kétséget kizáróan megállapítják, hogy a moldovai románokat a magyar Lajos király telepítette oda, a Szeret folyónak a nevét is az a király adta (a ,,szeretem” szóból ered), és hogy a románság a Dunától északra lévő területekre máshonnan vándorolt (s-au descălecat), először a havasalföldiek, azután a többiek (lásd pl. a Ion Neculce és a Miron Costin-féle krónikákat). Miért kellett volna ezeknek a krónikásoknak a saját népük ellen hazudniuk?!

2. Ha mindent elfogadunk, amit erről barátaink mondanak, akkor az általuk egységesen elfogadott elv szerint is a román nyelv, tehát a román nemzet a X. században alakult ki. Mi, magyarok magyarként egy évszázaddal előbb, 895 óta itt vagyunk…

A második világháború elején Románia és Magyarország is még Németország szövetségese volt, a Don-kanyarban még együtt harcoltunk a vörös hadsereg ellen. A románok által egyébként hősiesen és tisztességesen védett frontszakasz áttörése miatt a második magyar hadsereget bekerítették, szinte teljes egészében odaveszett. A románok már akkor tudták, hogy rossz oldalon állnak. A király parancsára letették a fegyvert, átálltak az ellenfélhez, akivel fegyverszünetet kötöttek. Az aláírt fegyverszüneti egyezményben az áll többek között, hogy az átállásért Románia Erdélyt ,,vagy annak nagyobb részét” megkapja a háború után. A magyar hadsereg és a magyar tisztikar a modern történelemben szinte egyedülállóan ebben a helyzetben nem hajtotta végre a kormányzó, tehát a saját vezetőjének a fegyverletételi parancsát. Önmagát, a magyar zsidóságot és a hazáját feláldozva, a jó Isten tudja, hogy milyen, Ázsiából velünk jött átok miatt, még Dániában is puszta kézzel — mert fegyverük már nem volt — a ,,magyar becsületet” védte.

Az első világháború után is rossz kisebbségi szerződéseket kötöttek, s amit egyáltalán megkötöttek, azt nem tartotta be senki.

A második világháború után semmilyen kisebbségi szerződés nem született, a kisebbség fogalma a mai napig nincs megnyugtatóan meghatározva a nemzetközi jogban.

A környezetünkben lévő népek a Trianon által okozott traumákat békés vagy erőszakos eszközökkel az 1990-es évek elején szinte mind megoldották (lásd pl. Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia szétesése), egyedül ránk, magyarokra Trianon minden következményével együtt érvényes, azt idehaza is, az anyaországban is érvényben levőnek tekintik.

Quod demonstrandum est.

Rozsnyai Sándor
ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara dékánja

Strasbourg elé kerülhet a Wass-ügy perújrafelvételének elutasítása

Az 1946-ban a kommunisták által háborús bûnössé nyilvánított Wass Albert ügyének megnyitása, amelyet a Legfelsôbb Bíróság elutasított, a strasbourgi Európai Emberijogi Bíróság elé kerülhet. Vekov Károly egykori parlamenti képviselô szerint az ügyészek döntése „a bonyodalmaktól való félelmet tükrözi".

Vekovot, akit írásban tájékoztatott a Legfôbb Ügyészség arról, hogy Wass Albert ügyében nem lehet semmítési eljárást indítani, a Mediafaxnak elmondta: a hazai bíróságokon támadja meg az ügyészségi döntést, de azt sem zárta ki, hogy szükség esetén a strasbourgi Európai Emberijogi Bírósághoz fordul. Kifejtette, az ügyészség nem hivatkozhat arra, hogy a semmítési eljárás útját megszûntették, mivel ô 2004. augusztus 17-én nyújtotta be kérését, akkor pedig még érvényben volt ez az eljárás.

Románia legfôbb ügyésze 2004. szeptember 26-ig indíthatott büntetôjogi semmítési eljárást, ezt követôen a Legfelsôbb Bíróság hatásköre többé nem terjed ki erre a rendkívüli eljárásra. 2004. szeptember 26 után a legfôbb ügyésznek közölnie kellett volna a semmítési eljárást kérô személyekkel, hogy ez a módszer többé nem érvényes.

„Perújrafelvételt kérünk, nem rehabilitációt. A rehabilitáció egy kegyelmi gesztus bûnös személyek esetében", mondta Vekov Károly. Szerinte a Legfôbb Ügyészség válasza „a bonyodalmaktól való félelmet tükrözi".

2005. február 4. [1:12:33]

Trianon című film délvidéki bemutatója

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) Délvidéki szervezete 2005. február 8-án megkezdi Koltay Gábor Trianon című fimjének délvidéki bemutató körútját.

A nagy port kavart film először lesz látható a Délvidéken.

A délvidéki körút első helyszíne: Szabadka, a Népkör - Magyar Művelődési Központ, Kosztolányi Dezső színterme.
Időpont: február 8. (kedd) 20 óra.

A HVIM szeretettel vár minden érdeklődőt. A belépés díjtalan.

A ránk zúduló csapások sorát az 1920-as versailles-trinanoni békeszerződéstől szoktuk számítani.

Évtizedekig említeni sem volt szabad. Hogyan viszonyult legnagyobb nemzeti tragédiánkhoz a mindenkori magyar társadalom? Milyen kibontakozási lehetőségeink vannak az egységesülő európai tendenciák közepette?

Koltay Gábor dokumentumfilmje megrázó erővel és szokatlan őszinteséggel teszi fel a kérdéseket és szenvedélyesen hangsúlyozza, hogy a ma is tartó trianoni folyamatról minden körülmények között beszélni kell. Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy ne lehessen ismét szőnyeg alá söpörni a kérdést.

Kispalkó Szilveszter
HVIM - Délvidék

Az erdélyi költő nem felejtette el a Gyurcsány-kormány vádaskodását

E kormány megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával - írta Mádl Ferencnek Farkas Árpád erdélyi költő, aki emiatt nem veszi át a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést.

Farkas Árpád költőt, műfordítót a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjében részesítette Mádl Ferenc államelnök. Farkas Árpád nem veszi át a magas rangú kitüntetést - írja az erdely.com alapján az MNO.

A háromszéki költő Mádl Ferenc magyar államelnöknek írt levelében kifejti, a hír hallatán lelkesedése csak addig tartott, amíg felkereste e kitüntetés honlapját, amelyen rögzítve van, hogy "a Magyar Köztársasági Érdemrendet a miniszterelnöknek a kormány hozzájárulásával tett előterjesztésére adományozza a köztársasági elnök".

Farkas Árpád leszögezi, bár ismeri Mádl Ferenc affinitását a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítése iránt, és álláspontját a népszavazás ügyében, mégsem tekinthet el a magyar kormány szerepétől e kitüntetés odaítélésében.

Farkas Árpád indoklásában megállapítja:

"E kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kampányában megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával.

E kormány, pontosabban annak feje az ellenünk hangoló kampányának számunkra oly szomorú sikere után támogatásáról biztosított, és egyben biztatott bennünket kettős identitásunk megőrzésére és fejlesztésére."

A levél aláírója közli az államfővel, hogy másfélmilliónyi sorstársával együtt több mint 50 éve küzdelemre kényszerült a nemzeti önazonosság megőrzéséért, ezért megfogalmazása szerint: 2004. december 5-e után nevetségesnek érzi egy kitüntetés örvén kiemelkedni sorstársai közül.

Farkas Árpád megjegyzi, hogy december 5-e előtt talán nem kényszerült volna e magas kitüntetés elhárítására.

Pillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!

Miért esett szét a MÁÉRT?

A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) 2004. november 12-én közös záróokmány aláírása nélkül végződött ülése nem hozott meglepetést, sőt, kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kellett volna történnie, vagy a MÁÉRT korábbi hét ülése közül bármelyiken.

Kiderült, hogy Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal nem lehet összeilleszteni azt, ami nem illik és soha sem illett össze, csak összekényszeríttették. Egyrészről azok, akik az egyik oldalon jóhiszeműen úgy vélték, hogy talán mégis sikerülhet megoldani a lehetetlent, másrészről pedig azok, akik a másik oldalon sandán azt remélték, hogy a végtelenségig sikerülhet átejteni a jóhiszeműeket.
Hadüzenet a nemzetnek

De lehet, hogy más történt? A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi,- Kun- és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek. Az állampolgársági ügyben tanúsított állásfoglalásuk, hogy a nép rájuk hallgató hányada utasítsa el a nemzetnek azt a mintegy három-négymilliónyi részét, amelyet megfosztottak a mindenkori Magyarország állampolgárságától, nehezen minősíthető más szándéknak.

Vizsgáljuk meg magatartásuk törvényi hátterét és azt, hogy mi lehetett indítékuk.

Akik most úgy döntöttek a magyarországi politika tényezői közül, hogy nem javasolják, hogy a mai Magyarország területéről kizárt magyarok visszakaphassák a mindenkori magyar állampolgárságukat, azoknak a jog szempontjából csak egy támpontjuk volt: az 1948 óta érvényben lévő állampolgársági jogra vonatkozó magyarországi kommunista jogfelfogás. Eszerint idegennek minősülnek azok a magyarok, akik ugyan önmaguk vagy felmenőik révén alanyi jogon magyar állampolgárok voltak, illetve lehetnének, de lakóhelyük Magyarországnak a párizsi békeszerződéssel meghatározott határain kívül találtatik. A sikeres népszavazás következményeként ezt az állapotot kellett volna úgy megváltoztatni, hogy helyreálljon az eredeti magyar állampolgársági jogfolytonosság. Mert ezek a magyarok nem önszántukból mondtak le magyar állampolgárságukról, nem távoztak külföldre, és nem követtek el olyan cselekedetet, amely miatt elveszthették volna magyar állampolgárságukat vagy megfoszthatták volna őket tőle. A magyarországi jogrendben pedig nincs hatályban olyan nemzetközi szerződés sem, amely kizárná őket a magyarországi állampolgári kötelékből. Ez lényegében azt jelenti, hogy a békeszerződésekben Magyarország határain kívülre utasított magyarok a népszavazás sikeressége esetén nem viszszakaphatták volna magyar állampolgárságukat, hanem a magyar állam előbb kényszerült volna annak elismerésére, hogy igazság szerint el sem vesztették, hiszen jogilag nézve csakis a kommunista jogalkotás fosztotta meg tőle őket.

A nemmel szavazók, tehát ezt a kommunista jogfelfogást védelmezték. Akik pedig a nemmel szavazásra buzdítottak, elutasították a kommunista jogalkotás korrekciójának ezt a lehetőséget, még ha szó szerint nem ezt állították is. A nagy nyilvánosság előtt azt állították, hogy álláspontjukban az ész, a szavazáskor pedig a „polgárok bölcsessége” győzött az érzelmek fölött. (...) Állításuk szerint, azért ellenezték az állampolgárság határon túliaknak való megadását, mert ez nyomorba döntötte volna a magyarországi munkanélkülieket, alkalmi munkásokat, betanítottakat, nyugdíjasokat, táppénzből élőket, az orvosi várótermekben várakozókat, a gyógyszerellátásra szorulókat, a temetkezési támogatásra, gyereknevelési segélyre és a családtámogatásra jogosultakat, a lakásépítési támogatást igénylőket. (...) Mindezt úgy állították, hogy fel sem mérték a valóságos helyzetet.

Úgy látszik, pillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!
Két szembenálló elképzelés

De mi lehetett az indítékuk? Az első magyar-magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – erre utalt a legutolsó, megbukott zárónyilatkozat is, és a Medgyessy kormány idején is többször hivatkoztak erre – egyértelműen leszögezi: „A résztvevők elítélnek minden olyan politikát, amely szembeállítja Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekeit”. A MÁÉRT határon túli tagjai azonban nem csak a 2004. április 28-ra öszszehívott előkészítő értekezleten mondták ki egyértelműen, hogy igénylik a mindenkori Magyarország állampolgárságát – akkor az MSZP még nem nyilatkozott –, hanem ez után is. És a Hiller-Kuncze-találkozón tett nyilatkozat után is, amikor először hangzott el a kormánypártok részéről az egyhangú és határozott „nem”, – a határon túliak részéről akkor is az egyértelmű „igen” volt a válasz.

Mi vezérelhette a kommunista-neoliberális magyarországi politikai köröket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, noha nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt – amelyen az egész magyar politikai elit részt vett – merevedett nemmé álláspontjuk. Pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a „nem”-szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az „igen”-szavazatokkal szemben – ez nem is következett be.

Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni és biztos a siker. Ha az MSZP ezt a lépést választja, nem csak a határon túli magyarok zömét állíthatta volna a maga oldalára, de megzavarhatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP szimpatizánsok, de bizonytalanok. A kormánypártok azonban a nyílt ütközést választották, ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, és hosszú évekre elidegenítették maguktól a határon túli magyarokat. Talán ez volt a céljuk? (...)

2004. november 12-én, két részre szakadt a MÁÉRT. Nem egyéni érdekek vagy vétségek, nem pártpolitikai okok miatt, hanem két szembenálló elképzelés szerint. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet szerint. A nemzetpolitika jövője szempontjából fontos tudnivalót tartalmaz ez az esemény: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyarság sem. A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része – a nagyobbik része –, itt vannak jobboldali és baloldali gondolkodású emberek is, és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyar gyűlölők stb. A MÁÉRT-en ez utóbbiak szenvedtek vereséget, hiszen 14:2 arányban kikaptak. De alulmaradtak 2004. december 5-én is, a népszavazáson.
Lesz-e folytatás, és miként?

Milyen feladatot jelent mindez a továbbiakban a nemzetpolitika alakítói számára?

A legutolsó MÁÉRT csődje és a 2004. december 5-i népszavazás körüli események, illetve ennek eredménye okán, két síkon kell megvizsgálni a feltett kérdést.

Mi lesz a MÁÉRT-tel és mi történhet az állampolgárság ügyében. Azaz, hogyan alakul a nemzetpolitika a továbbiakban?

Mindez azon is múlik, hogy a magyarországi kommunista-neoliberális kormánykoalíció folytatja-e gyűlöletkeltő, ütköztető, harcias politikáját? (...)

A MÁÉRT további sorsát meghatározó tényezők:

1) Ha esetleg elkészül az állampolgársági törvénytervezet, akkor kíván-e róla tárgyalni a Gyurcsány kormány a MÁÉRT tagjaival. (...)

2) A MÁÉRT további sorsa attól is függ, hogy kell-e egyáltalán a (poszt)kommunista-neoliberális magyarországi hatalomnak ez az intézmény. A státustörvény módosítása után a Medgyessy kormány másfél évig szüneteltette a MÁÉRT-et. Ezt megteheti Gyurcsány is. Ha- csak nem dönt úgy, hogy szüksége van további erőpróbára és ütközésekre.

3) Ha felidézzük még egyszer az MSZP-nek a MÁÉRT-ről alkotott véleményét, amelyet 2004. április 28-án közölt Hárs Gábor az intézmény tagjaival, akkor számítani lehet arra is, hogy Gyurcsány módosítja vagy megszünteti az Orbán kormány MÁÉRT-el kapcsolatos határozatát.

Mindemiatt nem árt felkészülni egy olyan helyzetre, amilyen 1994 és 1998 között egyszer már kialakult és megbénította a magyar-magyar párbeszédet. Mindenképpen fent kell tartani a MÁÉRT-et, biztosítva legalább az alapfokú működését és a folyamatosságát. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy

– a MÁÉRT határon túli alapító szervezeteinek részvételével rendszeressé válnak a találkozók, vagy

– az a tizenkét határon túli MÁÉRT tag veszi kézbe az intézmény működtetését, amelynek képviselői aláírták 2004. november 12-én a közös nyilatkozatot, vagy

– a MÁÉRT-nak az a tizennégy szervezete (tizenkettő a határon túlról és kettő Magyarországról), amely 2004. november 12-én azonos álláspontra jutott, fogja működtetni mindaddig a MÁÉRT-et, amíg nem válik kedvezővé a politikai helyzet az eredeti küldetésének helyreállítására.

A 2004. november 12-én kialakult helyzet arra figyelmeztet, hogy a MÁÉRT-ről mint politikai végrehajtó testületről – kedvező politikai közegben - törvényt kell alkotnia a magyar parlamentnek. Ugyanez vonatkozik a Szili Katalin kezdeményezéseként létrejövő parlamenti testületre is. El kell érni, hogy törvény erejéből jöjjenek létre, és a magyarországi hatalomváltásoktól függetlenül működhessenek az államhatárok fölötti nemzetpolitikai testületek.

A magyar nemzetpolitikát nem lehet kiszolgáltatni a magyarországi pártpolitikai viszályoknak. A nemzetpolitika az egész nemzet ügye, nem az államé és a benne hatalmat gyakorló politikai csoportosulásé. Ezért ismét időszerűvé válik a világ magyarságát öszszefogó és képviselő, törvény által megalkotandó nemzeti parlament létrehozása.

Az állampolgárság ügye a népszavazás körül zajló események miatt összfénybe állította a magyarországi belpolitika szennyesládáját, elsősorban a Gyurcsány-kormány magatartása miatt, noha az egész ügy Kolumbusz tojásához hasonlatos – könnyen és elmésen megoldható. De csak akkor oldható meg, ha a kormány magatartása száznyolcvan fokot fordul, azaz úgy fogadja el a magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítását, ha nem köti magyarországi letelepedéshez. Elfogadja tehát, hogy akképp újíthassák fel magyar állampolgárságukat a határon kívülre szakadt magyarok, mint ahogy 1990 után a Magyarországról emigráltak tehették.

Az eddigi kormányzati elképzelések szerint

– magyar útlevelet lehetne adni a határon túli magyaroknak úgy is, hogy nem válnak állampolgárrá,

– meg kell fogalmazni a nemzetpolgárság mibenlétét,

– az állampolgárság megszerezhetőségét pedig továbbra is életvitelszerű a magyarországi tartózkodáshoz – letelepedési kötelezettséghez kell kötni.
Nem az útlevél megadása a központi kérdés

A feladatmegoldás szempontjából ezek alkalmatlan elképzelések. Az egész állampolgársági ügyben – bár lehet, hogy némelyek számára csak ez a fontos – nem az útlevél kérdése a központi kérdés. Ez csak egy magától értetődő következmény. A nemzetpolgárság mibenlétét pedig elvileg meghatározta az eredeti státustörvény és a Magyar Igazolványok lélektani hatása – kiteljesedését a minden magyarnak megszerezhető állampolgárság jelentené. Az állampolgárság megszerezhetősége pedig nem köthető a magyarországi letelepedéshez, mert így ellentétes lenne a szülőföldön maradás eszméjével.

A mindenkori Magyarország állampolgársága megadásának elutasítása nem ellentételezhető a szülőföld alap létrehozásával sem, noha ez jó ötlet, ha jól valósítják meg. Az elszakított magyarok szülőföldön maradását és ottani boldogulásának programját valóban ki kell dolgozni. A státustörvény eredeti tervezete tartalmazta ennek elemeit, de a parlamenti vita során a gazdasági életre vonatkozó részeit ki kellett hagyni a törvénytervezetből. Csak a közművelődési tevékenység és az oktatásügy támogatása maradt benne.

A kettős állampolgárság kérdése a látszólagosnál is fontosabbá vált, főleg azóta, hogy a más államok területén élő magyarok már nem kerülhetnek (már Ukrajnában sem) hátrányos helyzetbe amiatt, hogy kettős állampolgárok. Ezt a kérdést nem szabad megítélni abból a szempontból, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével megoldható-e valamilyen gyakorlati feladat. Ha eszerint közelítjük meg ezt az ügyet, spekulatív megoldásokhoz jutunk, noha ez nemzetstratégiai kérdés. Ezért nyugtalanító az az SZDSZ és az MSZP részéről minduntalan felvetődő vélemény, mely szerint egy új nemzetstratégiát kell kimunkálni, ha eközben az állampolgárság ügyének megoldását gyűlöletkeltő kampánnyal akadályozzák.

A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakos magyarok magyarországi állampolgárságának megszerezhetősége a jogfolytonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség, vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és a felvidéki magyarok költője is vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyében folytatott viták miért nem ítéltetnek meg ugyanígy? Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az? Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött átlépett az államhatár.

Az állampolgárság ügye ugyanúgy nemzetstratégiai ügy, ahogy az államhatárokkal szétdarabolt nemzetet újból összekötő különböző szerkezeteknek a kialakítása. (...) Az állampolgárság visszaadása lenne – a státustörvény után – az a továbbvivő jogi fonál, amely által szilárdabb és újabb elemekkel lehetne erősíteni és gazdagítani a nemzet összetartozását. Egyszersmind első olyan eleme lenne ennek a szerkezetnek, amely a jogfolytonosságnak azt a részét állítja helyre, amelyik csak az állam belső jogától függ. (...)

Az erről meghozandó döntés arról is szól majd, hogy egy-e még a magyar nemzet vagy valóban sok részre szakadt már? Ez utóbbinak a kéjes bizonyítására ne adjunk senkinek további esélyt!

Duray Miklós

(Duray Miklósnak a szerkesztőségünkbe eljuttatott – 2004. december 29- keltezésű – írását terjedelmi okokból csak részben közültük. Internetes oldalunkon azonban a teljes változat olvasható.)
http://www.hhrf.org/szabadujsag/

ERDÉLY MA

Programajánló

Szerdán vetíti az Antena 1 a Trianont
[ 2005-02-05 - 16:39:27 ]

Az Erdély Ma a Korona Film produkciós irodától származó információból tudja: a Trianont a román Antena 1 tévéadó február 9-én, szerdán a 20:15 órakor kezdődő Marius Tuca Show című adásában mutatja be.

A filmet nem szinkronizálták, a nézők eredeti hangjának kiséretében élvezhetik, azt egy a producer által megbízott cég román felirattal látta el. A film után az alkotók román történészekkel beszélgetnek, élő adásban – tudta meg az Erdély Ma. (szerk.)

NAGYI, MESÉLJ, DE IGAZAT
Téli örömök falun, valamikor, réges-régen

Végre itt a tél. Ha kinézek az ablakon és látom a hófedte tájat, eszembe jutnak az ötven évvel ezelőtti igazi telek, és unokáim unszolására megint mesélésbe kezdek.

A kis falu, ahol éltem, beburkolódzik a téli napsütésbe. A kémények a háztetőn vidáman pipálják a füstöt, cikk-cakkokat rajzolva a tiszta (akkor még tiszta) téli égboltra. A csizmák alatt nyikorog a hó, és vakítóan szikrázik, mintha milliónyi csillag költözött volna le a földre. A reggelek nagyon hidegek. Csak itt-ott látni nagykendőbe burkolózott női alakot, vagy nagy csizmás, kucsmás férfit. Sietnek, ki-ki dolgára: disznóölésbe, vagy hímzéssel, kötéssel egybekötött tereferére.

Mi, kisebb gyerekek, mivel óvoda nem volt, otthon töltöttük a délelőttöt, és csak dél körül kaptunk engedélyt a kimenetelre, akkor is csak alaposan beöltözve, hogy alig hajlott a karunk. Mivel bunda nem volt, jó sok meleg, kötött szvettert adtak ránk, ami a hidegtől ugyan megvédett, de úgy mozogtunk benne, mint a kis mackók.

Előkerültek a fészerből a szánkók, ahány, annyiféle. Akkor még nem a városi boltokban vásárolták a szánkókat, hanem az ügyes kezű apukák, nagyapák eszkábálták öszsze, mindenki fantáziája szerint. Nekem édesapám egy jó magas lábakon álló, egyszemélyes szánkót készített, mondván, ha magasan ülök a földtől, a hótól, nem fázom meg olyan könnyen. Ennek aztán az lett a vége, hogy a többi gyerek elnevezte a szánkómat kecskének. Egy darabig bántott a dolog, de mivel a sok sírás-rívás ellenére sem volt hajlandó édesapám új szánkót kreálni (olyat, amelyik nem hasonlít a kecskére), belenyugodtam a sorsomba. Amikor pedig a többiek látták szánkóm ügyességét, gyorsaságát, el-elkérték tőlem egy lecsúszásra. Még büszke is lettem rá. Egyébként szánkózni minden falusi gyerek kiválóan tudott. A cipőnk sarkára vaspatkót vert fel a suszter, ami jó erős volt, tehát keményen tudtunk vele kormányozni, vagy épp megálljt parancsolni ott, ahol akartuk. Kipirult arcú, vidám gyerekektől hangzott a falu. Alig tudtak bennünket hazaparancsolni egy kis uzsonnára, ha eljött az ideje.

Estefelé, szürkületkor, amikor a napocska már nem világított, de a hó már igen, megjelentek a szánkózó helyen a nagyobb gyerekek. Mivel ők már kivették a részüket az otthoni munkákból is (a lányok hímeztek, kötöttek, a fiúk az istállók körül segédkeztek), csak estefelé hódolhattak a tél örömeinek. Mi kicsik félreállva lestük, hogy melyik fiú melyik lányt ülteti fel maga mögé, hogy aztán egy óvatlan pillanatban felborítsa a szánkót, és jól meghempergesse a sikoltozó lányt a frissen hullott hóban. Együtt volt a falu apraja-nagyja, önfeledt vidámságban.

Majd az esti harangszó véget vetett a nagy hangoskodásnak. Csendben indultunk a lámpafényes házak felé, haza. Otthon a kicsik a sok friss levegőtől gyorsan mély álomba merültek a meleg, tollas ágyban. A nagyobbak pedig vagy tollfosztóba mentek, vagy meséléssel összekötött kukoricamorzsolásba kezdtek. Úgy nevelkedtünk fel ezeken a meséken, hogy közben észre sem vettük, mennyi jót tanultunk belőlük. De ez már egy másik történet.

A nyilvános bocsánatkérés reményében

Könny szökött a szemekbe, apró sóhajok hallatszottak az egykori csúrogi, mozsori, zsabljai magyarok küldöttségének fogadásán az elmúlt hétfőn Újvidéken, a Vajdasági Képviselőházban.

Hatvan éve várnak erre a napra, az atrocitások, a koncentrációs táborok ártatlan áldozataira emlékezve az említett települések megtorlásokat túlélt, vagyonuktól, minden ingó és ingatlan javaiktól megfosztott, kollektív bűnössé nyilvánított, lágerba -- előbb Jarekra, majd Gajdobrára -- hajtott magyar lakosai leszármazottaikkal, hozzátartozóikkal együtt. Ez volt az első hivatalos fogadás számukra Vajdaságban.

A 60. évforduló után egy nappal, január 24-én a tartományi parlamentben Bojan Kostreš házelnök és Egeresi Sándor alelnök a küldöttséggel együtt kegyelettel emlékezett a tragikus eseményekre, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ezekhez hasonló a multikulturális, multietnikumú Vajdaságban.

Immár tizenegyedik éve emlékezünk meg nyilvánosan az 1944/45-ben Csúrugon, Mozsoron és Zsablyán történt megtorlásokról és a tortúrákról, a meghurcoltatásokról, mondta Teleki Júlia, volt tartományi képviselő, a Becse-Törökbecse Békemozgalom elnöke, aki egyéves volt akkor, amikor 1945. január 23-án délben el kellett hagyniuk Csúrogon a családi házukat.

A túlélők vallomásaira alapozva felidézte a 60 évvel ezelőtti nap eseményeit. A csúrogi magyarok fel sem tudták fogni, hogy mi történik velük. Hiszen már ,,béke'' volt, ,,idegen'' katona nem tartózkodott a faluban. S a bűnösök már messze jártak. Csak azok maradtak a faluban, akik nem vétettek senkinek sem, akik élték mindennapi életüket.

Öt percet kaptak, hogy összekapkodják kis holmijukat, mert azonnal a piactérre kellett menniük. Itt délután négy óráig fagyoskodtak a hidegben, amikor elindították a menetet Járek felé... Zsablján áthaladva a magyarok meleg holmival, pokrócokkal segítették őket. Nem sejtve, hogy a mozsoriakkal együtt rájuk is azonos sors vár. Teleki asszony beszélt az 1942-es razzia után egyre fokozódó, a magyarok ellen irányuló nemzetgyűlöletről.

Pedig ők nem vétettek senkinek, mégis háborús bűnössé, kollektív bűnössé nyilvánították őket, hivatalosan a zsabljai bíróság döntése alapján, és megfosztották őket minden vagyonuktól. A katolikus templomot lerombolták, a temetőt felszántották, s ott most szeméttelep van. Mindenszentekkor, halottak napján is égett a szemét az egykori sírkertben, ahol a csúrogi magyarok elődei nyugszanak, akik szintén nem lehetnek háborús és kollektív bűnösök.

A megtorlások, a lágerek ártatlan áldozatainak nevében is megköszönte a Vajdasági Képviselőháznak, Nenad Čanaknak, az előző elnöknek a törekvéseit, hogy országos szinten is rendeződjenek a nyílt kérdések. A tartományi parlament ugyan törölte már a kollektív bűnösséget, de ez csak akkor lesz jogerős, ha Szerbia és Montenegró Államközössége megerősíti. Vannak olyan nézetek is, hogy ebben egyeztetni kell Szlovéniával, Horvátországgal, Bosznia-Hercegovinával és Makedóniával, mert az AVNOJ-i Jugoszlávia döntését kell semissé nyílvánítani.

Azokat a második világháború alatt, majd a közvetlen utána következő években (1948-ig), valamint az utóbbi másfél évtizedben történt embertelen eseményeket idézte Bojan Kostreš, a Tartományi Képviselőház elnöke, amelyeknek nagyon sok ártatlan áldozatuk van. Ezért sem felejthetjük el sohasem a múlt tragikus eseményeit. Ha nem emlékeznénk meg erről, akkor kiegyenlítenénk az ártatlan áldozatokat a bűnözőkkel. Vitathatatlan változások történtek 2000. október 5-e után, amelyek tartományi szinten továbbra is lehetővé teszik a küzdelmet a demokratikus átalakulásért.

A Vajdasági Képviselőház nyilatkozatban törölte el a kollektív bűnösséget, hogy rehabilitálni, erkölcsileg és anyagilag kártalanítani lehessen az ártatlan áldozatokat, a túlélőket, a leszármazottakat. Kostreš emlékeztetett a tartományi parlamentnek a hágai bírósággal való együttműködésre vonatkozó deklarációjára is.

A mindenkori bűntények elkövetőit meg kell nevezni, és bíróság előtt kell felelniük tetteikért. A megkezdett úton tovább kell haladni, hogy mielőbb eljussunk a nyilvános bocsánatkérésig. Jóvá kell tenni mindazt, ami ártott Vajdaság minden nemzetének, minden polgárának. Az ártatlan áldozatokat -- akiknek Kostreš szerint nincs nemzetisége, kora, vallása -- így tudjuk csak igazán rehabilitálni. És ezzel együtt hozzátartozóikat, leszármazottaikat is.

A múltban történtek vállalása, a szembenézés fontossága bizonyítja, hogy nincs már tabutéma Vajdaságban, mondta Egeresi Sándor, a parlament alelnöke.

Időről időre tudatosítani kell a közvéleményben, hogy a vajdasági magyaroknak is joguk van az igazságra, a kegyeletteljes megemlékezésre. A történtek sokoldalú feltárásával juthatunk a megbékéléshez, hogy szabadon emlékezhessenek a szerbek, romák, zsidók, németek, horvátok, magyarok -- mindenki. Külön-külön és együtt is a majdani közös emlékműnél. Az emlékezés fontosságáról, az együttélés zálogáról, a jövőről, Szerbia és Montenegró, ezzel együtt Vajdaság európai csatlakozásának esélyeiről beszélt Illés Zoltán, a Szerb-Magyar Baráti Társaság elnöke, magyarországi képviselő is, aki szintén reményteljesnek és biztatónak nevezte a fogadást.

Az Ausztriából, Magyarországról, Szabadkáról, Földvárról, Palánkáról és Becséről érkezettek legtöbbje még most, 60 év után is elérzékenyült, és fájdalommal emlékezett az 1944/45-ös megtorlásokra.

Petrovics Gál Ilona a csúrogi katolikus temetőről, a halottak meggyalázásáról beszélt, mivel ott most szeméttelep van. Javasolta, hogy az is emlékpark legyen.

- Hogyan lehetnek a kisgyerekek háborús bűnösök? -- kérdezte Vicsek György Rozália, a küldöttség legidősebb tagja. Édesapja, édesanyja és férje a megtorlások áldozata, kislánya a lágerben halt meg.

A legfontosabb az lenne, hogy békében, félelem nélkül tudjanak élni, jegyezte meg Légvári Katalin. Mindig akkor történik valami, amikor már reménykedni kezdünk. Földváron a közelmúltban a temetőben vertek meg egy házaspárt, tette hozzá Molnár Erzsébet.

A bűnösök megbüntetését kérte Zaják Júlia. A hosszú évtizedek során "belénk keseredett a fájdalom, de nem szeretnénk háborús bűnösként meghalni".

Hogyan nézzek a dédunokám szemébe? Mit mondjak neki? -- kérdezte Bakos Pál. Szerinte nagyon hosszú idő múlt el, de "mégis mindent meg kell tennünk azért, hogy levegyék rólunk a háborús bűnösség bélyegét".

Takács Kasza Margit hosszú hallgatás után először szólt a nyilvánosság előtt családja tragikus sorsáról, hiszen 1942-ben a razzia idején külföldön voltak, mégis kollektív bűnössé nyilvánították őket. Hivatalosan még nem kért senki bocsánatot a történtekért, mondta Halmainé Pataki Katalin. Zaják Endre szerint ez az erkölcsi támogatás lenne a legfontosabb.

A küldöttség írásban kérte Kostreš elnököt, hogy továbbítsa kérelmüket Boris Tadić köztársasági elnöknek és Svetozar Marovićnak, Szerbia és Montenegro Államközösség elnökének. Kérik többek között, hogy töröljék el a kollektív bűnösséget, hogy az 1945-ben szülőfalujukból kiűzött magyarok erkölcsileg és anyagilag kártalanítva legyenek.

Kérik, hogy rehabilitálják az 1944-ben ártatlanul kivégzetteket. Ha kérelmüket nem támogatják, kénytelenek lesznek a nemzetközi szervekhez fordulni. A Vajdasági Képviselőház támogatásával emlékparkot szeretnének létesíteni, síremléket szeretnének állítani azon a helyen, ahol az ártatlan magyarokat eltemették. Közösen kell mindent megtenni azért is, hogy Csúrogon a katolikus temető ne legyen szeméttelep.

STANYÓ TÓTH GIZELLA

Sem itt, sem ott

Nem kellünk mi itt sem, ott sem, írta nemrégiben egy személyes hangú magánlevélben egyik olvasóm. Döbbenjetek már rá végre!

Jelentem: réges-rég rádöbbentünk. Szinte amióta az eszünket tudjuk. A saját tapasztalásunk, a bőrünkön-lelkünkön szaporodó ostorcsapások sajgó nyomai döbbentettek rá minket. Csak hát nem akartuk nagydobra verni, világgá kürtölni. Nem kívántunk rémisztgetni, kiábrándítani, maradék életkedvet elvenni, megmaradási szándékot gyengíteni. Mert mestereinktől azt tanultuk, hogy nekünk a kihunyni készülő parázs fújása, a pislákoló remény életben tartása a legfőbb dolgunk...

Eszmélkedésünk még akkor kezdődött, amikor szülőfalunkból először kimozdulva durván ránk förmedtek, hogy ne ugassunk, hanem beszéljünk tisztességesen, természetesen azon az egyedül boldogító nyelven, amelyet ugyebár az egész világ megért. Akkor még szerbhorvátul.

Ennél csak az fájt jobban, s hatott ránk még kijózanítóbban, amikor rajongva szeretett anyaországunkban (bizony hogy szerettük, még olyannak is, amilyen a hetvenes, nyolcvanas években volt) lépten-nyomon megkérdezték tőlünk: külföldi (értsd csantavéri, szabadkai, magyarkanizsai, zentai) létünkre hogyan beszélhetünk ilyen jól magyarul - sehogyan sem ment a fejükbe...

Az eszmélkedés, a kijózanodás azóta csak fokozódott, akár a nemzetközi helyzet Bacsó Péter nagy filmjében. Kiderült egykettőre, hogy amit gyerekfejjel a kisebbségi létben átéltünk, az csak a kezdet.

Megtudtuk nemsokára, hogy szüleink, nagyszüleink jelentős részére nemcsak hogy durván ráförmedtek ,,e hazában'', hanem el is üldözték őket ősi szülőföldjükről, állati kegyetlenséggel le is mészárolták. Évtizedek múltak el anélkül, hogy odaát az anyaországban az irántunk felelősséggel tartozó, ám az internacionalizmus bűvkörébe került államvezetés a megtizedelésünk ellen utólag is szót emelt volna; néhány nagyszerű írástudó állt ki csupán mellettünk.

Igen: nem kellettünk mi itt sem, ott sem, nem kellünk most sem. Illetve odaát csak annyira, hogy az orvosságoskanállal mért támogatásunkkal a háborgó lelkiismeretet (akinek még van ilyen) le lehessen csillapítani. Itthon meg, ahol élünk, szorgalmasan dolgozunk, alkotunk, másoktól eltérően lelkiismeretesen adót fizetünk, még ennyire sem számíthatunk. Helyette lépésről lépésre szorítanak ki bennünket szülőföldünkről, küldenének - s küldenek is - északabbra, ahol szintén nem kellünk. (S ahova, mondjuk ki kertelés nélkül: a legutóbbi szégyenteljes történések óta már látogatóba sem szívesen megyünk.)

Egyetlen pillanat volt, Antall József néhai miniszterelnökünk színrelépésekor, amikor már-már reménykedni kezdtünk, hogy odaát talán, talán... Hogy mégis... S ha már odaát igen, akkor kellünk majd itthon is, minden bizonnyal...

Paktumoknak, kényszerű kiegyezéseknek, visszarendeződésnek esett áldozatul a mi zsenge reménykedésünk. Megértettük, és beletörődtünk: odaát mindig előbbre való lesz az ország zavartalan boldogulása, mint a szerteszabdalt nemzet ügye, fontosabb az európai csatlakozás meg a jószomszédi viszony, mint a határokon túlra ebrudalt nemzetrészek sorsának alakulása... Talán így is van ez rendjén, talán nem is kell emiatt oly nagyon háborognunk... Talán...

Itthon meg már vernek is bennünket, jöttmentek a saját szülőföldünkön. A számtalan megaláztatás után íme a teljes kiszolgáltatottság. Amikor e sorokat rovom, az Európai Parlamentből éppen megérkezett a tényfeltáró bizottság, hogy kivizsgálja az ellenünk elkövetett atrocitásokat. Pontosan tudjuk: Európa is inkább a saját nyugalmáért aggódik, mint a mi biztonságunkért...

Imigyen állunk hát az Úr 2005. esztendejének január havában. Sem itt, sem ott. Itt sem, ott sem. Anyaországunk magyar állampolgárság helyett valamiféle szülőföld-batyut kínál nekünk, autonómiatörekvéseink óvatos támogatását, ugyanakkor gyorsabb honosítási eljárást, a bevándorlás megkönnyítését... (Nemrég még hogy rettegtek tőle, hogy bevándorlunk!)

Most aztán menjünk vagy maradjunk? Természetesen maradunk, hiszen nekünk itthon van dolgunk. Idestova ezer esztendeje. Hordozzuk a vállunkra rakott keresztet, végezzük a megmaradás parancsa által ránk rótt feladatokat. Ha ebben segít nekünk valaki, megköszönjük, s bólintunk: jól van. Ha nem segít, akkor is bólintunk. S tesszük a dolgunkat. Ki-ki a saját portáján, a maga őrhelyén. Fújjuk a kihunyni készülő parazsat, próbáljuk életben tartani a pislákoló reményt.

DUDÁS Károly

Ejtették a magyar útlevelet?
[2005-02-05]

Kizárólag a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által januárban előterjesztett ötpontos határon túli csomagról és annak is csak az első három pontjáról tanácskoztak a hét első felében Budapesten a határon túli magyar szervezetek és a magyar kormány szakértői.

Ezt Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke jelentette ki a Krónika kérdésére, amikor arról érdeklődtünk, hogy halad a határon túli magyaroknak novemberben megígért külhoni útlevél megadásának az előkészítése. Mint elmondta, a budapesti egyeztetések csupán a Szülőföld programot, a nemzeti vízumot és a határon túli magyarok kedvezményes magyarországi honosításának procedurális megkönnyítését érintették.

Gyurcsány Ferenc a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) 2004. november 12-i ülésén jelentette be kormánya új, határon túli magyaroknak szánt programcsomagját. Ennek legfontosabb elemeként a külhoni útlevél megadását említette. „Megoldjuk azt, amit a magyar igazolvány nem tudott megoldani – bár nyilván szeretett volna – hangoztatta a miniszterelnök.

– "Megoldjuk azt, hogy a határon túl élő magyar testvéreinknek ezt a határt ne kelljen valóságos határként megélniük."

A novemberi hárompontos csomag másik két pontja a Szülőföld Alap létrehozása és a határon túli magyar vállalkozók támogatása volt. A bejelentés szerint ezekről a magyar kormány már november 10-i ülésén döntött.

Január hetedikéig azonban újrafogalmazta a kormány a határon túli intézkedéscsomagját. A Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma szabadkai megalakulása napján Gyurcsány Ferenc immár ötpontos határon túli csomagot jelentett be.

Ebben azonban az anyaországba való beutazás nehézségein immár nem a határon túliaknak megadandó magyar útlevéllel, hanem a nemzeti vízummal kívánt enyhíteni.

Amint a kormányfő részletezte, a nemzeti vízumot azok kérelmezhetik, akik nyelvük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk megőrzése érdekében oktatási, egészségügyi céllal, a családi kapcsolatok fenntartása céljából hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni.

Gyurcsányi hozzátette, a várhatóan március 31-éig bevezetésre kerülő vízumot öt évre lehetne igényelni, kilencven napot meghaladó magyarországi tartózkodásra és tetszőleges számú határátlépésre jogosítana.

Miért kell kedvezményes vízumot ígérni, ha korábban már útlevelet ígértek?

Vagy netán a magyar útlevélbe kell majd bepecsételtetni a szintén magyar nemzeti vízumot? – tettük fel a kérdést Szabó Vilmosnak, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli magyar ügyekben illetékes államtitkárának.

„A mostani egyeztetések a januárban bejelentett öt pontról szólnak – jelentette ki a Krónikának Szabó Vilmos.
– Ha figyelmesen elolvassa a bejelentést, láthatja, hogy egy helyen, mint megvizsgálandó kérdés, az útlevél is szerepel.

Hogy mikor lehet azt mondani, hogy lehetséges-e bármiféle útlevél és hogy a nemzeti vízum milyen okmányokba kerül bele, az nyilván ezeknek az egyeztetéseknek lesz az eredménye” – fogalmazott Szabó Vilmos.

Gazda Árpád, Krónika

(LEHET, HOGY SE ÚTLEVÉL, SE VÖRÖS VÍZUM NEM LEHETSÉGES?)

A „hagymakupolás honfoglalás” láncszeme
[2005-02-05 - 21:05]

Az ortodox expanzió egyik láncszemének nevezte a Lorántffy sportpályájának elidegenítését Tőkés László püspök. Az egyházfő kifejtette: a lehető leghatározottabban fellépnek a vallási és etnikai diszkriminációval, a tövénytelenséggel szemben.

A püspök tegnapi sajtótájékozatóján a nagyváradi tanács január 27-i döntését értékelte, melyben az megerősítette korábbi határozatát: a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium sportályáját az ortodox egyháznak adta. „Iskoláink ügye nem csupán jogi és politikai, hanem erkölcsi kérdés is egyben” – fogalmazott a püspök, ezért a református egyház nem mondhat le a területről. Itt többről van szó, mint a sportpályáról, ez csupán egy láncszeme az ortodox expanziónak, mely a román nacionalista nemzetállam szárnya alatt halad tovább – mondta.

A püspök sajnálattal és kiábrándultsággal állapította meg, hogy miközben az elmúlt tizenöt évben a magyar és román kisebbségi egyházak csak a töredékét kapták vissza javaiknak, „az ortodoxok még azt is meg tudják szerezni maguknak, ami a másoké volt”. Sajnos a gátlás nélküli terjeszkedés, az ún. hagymakupolás honfoglalás az új kormány alatt is folytatódik: ezt példázza a marosvásárhelyi Park Szálló és a sepsiszentgyörgyi banképület ortodox tulajdonba való juttatása is – állapította meg Tőkés.

Bár az egyházkerület a békés megoldást keresi, kudarc esetén a leghatározottabban fellép a vallási és etnikai diszkriminációval, a jogfosztással és a törvénytelenséggel szemben. Ennek érdekében cselekvési programot dolgoznak ki, mely a jogi és politikai lépéseket tartalmazza, hazai és nemzetközi szinten – mondta. Először Ilie Bolojan prefektushoz és Ioan Mihaltan nagyváradi ortodox püspökhöz fordulnak, de ismertetik sérelmeiket az Interetnikai Főigazgatósággal és az Országos Diszkriminációellenes Tanáccsal is. Ezeket Markó Béla miniszterelnök-helyettessel is tudatják, és parlamenti interpellációra kérik az RMDSZ-t. Emellett az államelnökhöz és a nemzetközi fórumokhoz fordulnak segítségért. Amennyiben ez sem segít, közigazgatási és büntetőeljárást indítanak a nagyváradi önkormányzat ellen.

Az ügy rendezése amiatt is fontos, mivel a gimnázium idén kettős ünnepet ül: az épület fennállásának 100., az iskola újraalakulásának 15. évfordulóját ünnepli – hívta fel a figyelmet a püspök.

Újságírói kérdésre elmondta: imatüntetések, utcai megmozdulások szervezését is latolgatják. Az elmúlt 15 évben sokszor alkalmazták ezeket, többek között a barokk palota ügyében is hatásosnak, eredményesnek bizonyultak – vélte Tőkés László.

Pásztori Kupán István, a Lorántffy-gimnázium iskolalelkésze rövid igemagyarázatában azt kérte, hogy a fülek nyíljanak meg és hallgassák meg jogos kérésüket. Antal János külügyi osztályvezető a testvéregyházak vezetői által írt leveleket ismertette. Elmondta: csodálkozik, hogy a vita ebben a formában kipattanhatott, hisz az ortodox egyház kényesen vigyáz arra, hogy külföldön jó színben tűnjön fel.

Pap Melinda, Reggeli Újság

Isten házából is száműznék Wass Albertet
[2005-02-05]

Egy héttel a váratlan és bejelentetlen látogatás után sem tud senki semmi érdembelit közölni Petru Iuliu Beldeanu rendőrtisztnek és kollégáinak a holtmarosi református templomban, majd a parókia épületében folytatott akciójáról.

A Maros megyei rendőrség szóvivőjének, Livia Popának három napja nem sikerül elérnie a szervezett bűnözési osztályon dolgozó kollégáját; a Beldeanut Holtmarosra elkísérő háromfős csapat tagjai pedig azzal mentegetőznek, hogy nekik semmi közük nem volt Bartha József református lelkész zaklatásához.

Bilinccsel fenyegetett pap

Petru Iuliu Beldeanu másik két rendőr, Lucian Bratan és Liviu Suciu, valamint a megyei művelődési felügyelőség igazgatója, Nicolae Baciut társaságában január 26-án látogatott Holtmarosra, és Wass Albert templomba menekített szobra felől érdeklődött.

„A férjem éppen családlátogatáson volt, amikor a négy férfi beállított hozzánk. Annyit mondtak, hogy a templomba akarnak bejutni, de mivel nem árulták el, miért, ráadásul románul beszéltek, azt hittem, eltévesztették a házszámot, és igazából a szomszédban lévő ortodox templomba szeretnének látogatni. Miután elmagyaráztam, merre lakik a román harangozó, távoztak” – kezd a történetbe a lelkész felesége, Bartha Józsefné.

Mivel hamarosan kiderült, hogy a felek félreértették egymást, az ortodox egyház harangozója elkalauzolta a vendégeket a református templom harangozójához. Csatlós Ferenc azonban a pap vagy a kurátor beleegyezése nélkül nem nyitotta ki a templomot.

Az időközben helyszínre érkező lelkipásztor betessékelte a látogatókat a templomba, ahol egyikük kérdezés nélkül filmezni kezdett.

„Előbb azt hittem, hogy a Trianon film vetítése miatt jöttek ki, ugyanis azelőtt egy héttel mutattuk be híveinknek a Koltay Gábortól ajándékba kapott videokazettát. Hamarosan kiderült azonban, hogy őket Wass Albert érdekli. Azt is tudták, hogy január 8-án felszólaltam az író bonyhádi szoboravatóján” – idézi fel az eseményeket Bartha.

A lelkész szerint a templomban kezdődő és a parókián folytatódó másfél órás vitán a rendőrök többször is rákérdeztek: még mindig azt hiszi, hogy Wass Albert nem háborús bűnös? „Felszólítottak, hogy távolítsam el a szobrot, de azt mondtam, hogy a templomban az Isten után én vagyok az úr, jogomban áll belátásom szerint dönteni. Tudtukra adtam, hogy eszem ágában sincs a szobrot eltüntetni, erre Beldeanu megbilincseléssel fenyegetett” – állítja a lelkész, aki elmondta, hogy a rendőrök a talapzatra helyezett fenyőcsemetébe is belekötöttek.

A látogatásról a rendőrök egy fejléc nélküli papírra, kézzel írott, le nem pecsételt jegyzőkönyvet készítettek. Ebben megállapították, hogy Wass Albert mellszobra a templomban áll közszemlén, a talapzaton pedig a mai napig is ott olvasható az író neve. A rendőrök szerint mindez szöges ellentétben áll a 2002/31-es sürgőségi kormányrendelet előírásaival.

Rendőrök „szökésben”

A Krónika többszöri próbálkozás után sem tudott kapcsolatba lépni Petru Iuliu Beldeanuval és Lucian Bratannal. A harmadik rendőr, Liviu Suciu nem kívánta kommentálni a Holtmaroson történteket. „Én csupán gépkocsi-vezetői minőségben voltam jelen” – mondta. Nicolae Baciut is mentegetőzve magyarázta jelenlétét a rendőrség csapatában: „Mivel nem ismerték a helyet, engem kértek fel, kalauzoljam el őket Holtmarosra, a református egyházhoz. Különben egyáltalán semmi közöm a rendőrségi akcióhoz.”

Az előjelek ellenére a vásárhelyi rendőrök nem keresték fel Pakó Benedek szászrégeni plébánost. Két évvel ezelőtt a hatóságok azért zaklatták a római katolikus papot, mert a templom kertjében létesített pantheonban ő is emeltetett egy Wass-szobrot.

A művelődésügyi minisztérium utasítására Jorga Ferenc alkotását előbb letakarták, később viszont kénytelenek voltak eltávolítani a szobrot a kertből, és az egyház egyik termébe költöztetni. „Hozzám hiába is jönnek, én nem állok szóba velük. Ha valamit akarnak, küldöm őket Frunda Györgyhöz” – állítja határozottan a szászrégeni lelkipásztor.

A marosvásárhelyi rendőrök a nagysármási ortodox paphoz sem látogattak el, aki lakása tornácára állította ki a szintén háborús bűnösnek nyilvánított Ion Antonescu szobrát.

SZUCHER ERVIN, Krónika

A kormány már nem javasol magyarútlevelet
[2005-02-05 - 11:40:14 ]

Már nem szerepel a kormány tervei között a határokon túl élőknek adandó magyar útlevél.

Helyette a román, a szerb és az ukrán okmányokba pecsételendő vízum bevezetését tervezik.

A Miniszterelnöki Hivatal szerint a határon túliakkal folytatott egyeztetések végén derül ki, lehetséges-e egyáltalán az útlevél megadása.

A korábban megígért külhoni magyar útlevél helyett most már csak a nemzeti vízum szerepel a kormány határon túli magyarokkal kapcsolatos intézkedéscsomagjában. Ezt a Krónika erdélyi magyar napilap állapította meg, miután összehasonlította a Gyurcsány Ferenc kormányfő által november 12-én, és 2005. január 7-én bejelentett programokat – számolt be az InfoRádió.

Míg a novemberi intézkedéscsomag legfontosabbnak tartott eleme a határon túliaknak adandó külhoni magyar útlevél volt, két hónappal később az anyaországgal való kapcsolattartás megkönnyítése céljából már csak a magyar nemzeti vízumot javasolta a kormány.

Ez utóbbit még természetszerűleg a román, az ukrán és a szerb útlevelekbe kell bepecsételni. A lapnak Bálint-Pataki József azt nyilatkozta, hogy a határon túli szervezetek és a kormány szakértőinek a hét elején Budapesten tartott megbeszélésein kizárólag az ötpontos határon túli csomagról tárgyaltak, amelyik nem tartalmazza a külhoni útlevél javaslatát.

A lap Szabó Vilmostól, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkárától próbálta megtudni, hogy a megígért magyarútlevélbe kell-e majd bepecsételtetni a szintén magyar nemzeti vízumot. Szabó Vilmos arra emlékeztetett, hogy a januári ötpontos csomagban egy utalás formájában megvizsgáalndó kérdésként az útlevél is szerepel. Az államtitkár elmondta, hogy a határon túliakkal folytatott egyeztetések végén derül ki, hogy egyáltalán lehetséges-e bármiféle útlevél megadása, és hogy a nemzeti vízum milyen okmányokba kerül majd.

*

Ennyit a gyurcsányisták szavahihtőségéről.

Marosvásárhelyen 80 éve rejtegetik Sidló Ferenc koronázási reliefjét
[2005-02-04]

Újabb műkincs kerül elő rejtekhelyéről Marosvásárhelyen. Felfedte Sidló Ferenc elveszettnek hitt munkája rejtekhelyét egy marosvásárhelyi férfi, aki évtizedeken át őrizte a titkot.

Ferenc József koronázási szertartását ábrázolta bronzrelief, amelyet a trianoni hatalomváltást követően, óvatosságból leszedtek a Kultúrpalota gondnokai és elrejtették.

A relief Sidló Ferenc munkája, Gödöllőn készítette, a művésztáborban, amely 1901 és 1921 között állt fenn. A mű készítésének ideje 1910-12. A bronzlemezeken gyöngyberakás is található, egykori dokumentumok szerint. Jelenleg egy kavicshalom alatt rejtőznek a lemezek, kiemelésük és restaurálásuk folyamatban van.

A Népújság számol be a szenzációról, a megyei lapra bízta sok évtizedes titkát az, aki még ma is rejtőzködik, de nem akarta, hogy végleg feledésbe merüljön a műkincs, amely Trianon áldozata. Akik még idejében elrejtették, azoknak a nevét ma is titok övezi. Később Bordi András, a palota gondnoka óvta a háborús és a hatósági pusztítástól, utána Nagy Sándor, a színház legendás kellékese vigyázott rá, majd a színpadi munkás, Kedei bácsi, végül az, akinek köszönhetjük a hírt, de aki ma is neve elhallgatását kéri. A sorhoz tartozik az a két újságíró is, Nagy Botond és Vajda György, aki a nyilvánosság erejével a műkincs védelmére kel, hogy most már kerülhessen vissza eredeti helyére, a marosvásárhelyi Művelődési Palota előcsarnokába a bronzdombormű.

Keresztes Gyula építész, helytörténész tudomása szerint Kallós Ede is dolgozott a domborművön. Az ékszerészmunkát Hibján Samunak és Vandrág Lászlónak tulajdonítja. Az eltűnt domborműről Molnár Dénes Erdélyi Műtára is megemlékezik, Sidlót tévesen Györgynek írja ugyan, és másik erdélyi munkájaként jelzi a Resicabányai iskola építészeti díszeit.

Sidló Ferenc, budapesti főiskolai tanárként a 20. század számos magyar művészének volt a mestere. Főműve István király székesfehérvári lovas szobra és Budapesten ab Danaidák kútja.

Az eltűnt koronázási reliefet csak néhány művészettörténész említette, korabeli leírások, dokumentumok alapján. Mindenki azt hitte, hogy megsemmisültek a bronzlemezek az erdélyi hatalomváltás nyomán. A Maros megyei Tanács elnöke, Lokodi Edit úgy véli, a bronzreliefet mihamarabb vissza kellene állítani eredeti helyére, de mindenképpen közönség elé kell tárni.

Magyar Rádió

Sepsiszentgyörgy, 2005. február 3, Csütörtök

Faluvilág: Misszió Sepsiszék peremén

Aldoboly református egyháza a Barcasággal-Szászfölddel határos.
A falu határában fekvő Vámoshíd (Podu Olt) volt tulajdonképpen a történelmi Háromszék vármegye határtelepülése. Ezt a települést egy 80 hektáros szántó- és kaszálóterülettel Brassó megyéhez kanyarították az utolsó területrendezés alkalmával. Farkasvágó is, mint román helységneve is megőrizte — Lunca Câlnicului —, a kőröspataki gróf Kálnoky család prédiuma volt. A prázsmári posztógyár köré telepedett, heterogén összetételű lakosság alakította településsé.

A Brassó megye északi peremén — Prázsmáron, Farkasvágón, Vámoshídon — élő református hitű székelymagyarság lelki gondozása a mindenkori aldobolyi lelkipásztor feladata. Misszió hát ez a javából, mert itt él az összesen 415 lelket számláló gyülekezet egyharmada.

— El kell mondanom, hogy napi gondjaink mellett — tájékoztatott t. Győrbíró Sándor aldobolyi református lelkész, aki éppen tizenkilenc esztendeje szolgálja ezt a gyülekezetet — hitközségünk apadása is gondot okoz. Az anyaegyház temploma itt van Aldobolyban. Ez volt az első eklézsia, amely közel lévén a lutheránussá váló Brassóhoz, a leghamarabb felvette Kálvin vallását. A tavalyi konfirmandusok buzgó adományaiból megújult a templombelső, idén, ha újra követik ifjaink a hagyományt, a templom külső részére kerül új köntös.

— A Székelyföld déli peremvidékén ez az egyház szolgálja a magyarság megmaradását.

— Én magam — úgy is, mint Isten szolgája, de úgy is, mint az aldobolyi RMDSZ elnöke — ezen igyekszem. Ezt erősítik a bibliaórák, a nőszövetségi összejövetelek, a vallásórák. Itt, két város árnyékában kissé bajosabb a fiatalsággal való foglalkozás. Most éppen kedvező a helyzet ahhoz, hogy újból megalakítsuk az IKE-t. Munkámban — nem panaszkodhatom — segítségemre van a tevékeny presbitérium.

— Mennyit segít a visszajuttatott egyházi vagyon a mindennapi gondokon?

— Sajnos, az eklézsia régi erdővagyonáról, ami a dobollói Piliskén volt, nem maradtak meg papírok, s így arra az erdővagyonra vagyunk utalva, amit a szentkirályi református egyháztól kaptunk — 30 hektárt. Ez azonban az előpataki részen van, és nagyon fiatal erdő, úgyhogy sok jövedelmet nem tudunk húzni belőle. Így hát annyi pénzünk sincsen, hogy a sok millióba kerülő üzemtervet elkészíttessük. Az erdészet azt ígérte, az egyházaknak minisztériumi jóváhagyással kiharcolja, hogy egészségügyi vágásból kapjanak hektáronként egy köbméter fát, ami éppen elegendő lenne a templom és a parókia téli fűtésére. A törvény szerint visszajáró szántó- és kaszálóterületünket sem kaptuk vissza maradéktalanul. Most tisztázzuk ennek az eljárásnak a jogosságát. Ha nem jutunk egyezségre, igazunkat törvényes módon kell majd keresnünk.

Jól fogna valamelyes saját jövedelem, mert az egyház papíron visszakapta az egykori felekezeti iskola leromlott épületét. Ezt szeretnék majd teleházként, amolyan ifjúsági és közösségi házként használni. Berendezésében — egyházi kapcsolatok révén — segítségre is számíthatnak. Miként azt a lelkipásztor elmondta, az új illyefalvi önkormányzat és községvezetés ígéretet tett, hogy a lehetőségekhez mérten jobb állapotban szándékszik átadni az egyháznak ezt az ingatlant.

— Szóljon a társegyházközségről is.

— Prázsmáron van az egyháznak saját telke és azon egy régebbi épület, amit imaház gyanánt használunk. Számadó gondnokunk egyébként az ottani gondnok, Barna Béla. Van egy olyan elképzelésem, hogy Prázsmáron meg kellene alakítani-építeni egy ökumenikus magyar egyházi központot, aminek az lenne a célja, hogy egy csokorba fogja a Barcaság északi peremén élő magyar szórványt. Nem könnyű feladat, de kötelességemnek tartom ezzel megbirkózni. Nagyon remélem, hogy kapok ebben a harcomhoz támogatót is.

Addig is a jelenlegi prázsmári imaház mellett még ebben az évben megnyitjuk az egyházi könyvtárat. Van is már erre jó pár kötetünk. Gondolom, hogy segíteni fog a megyei könyvtár is, no meg azok az olvasók, akikhez eljutnak e sorok.

Győrbíró tiszteletes elmondta, hogy negyven magyar római katolikus lélek is él Aldobolyban, többjük vegyes házasságban. A presbitérium továbbra is az új illyefalvi plébános, t. Kacsó Sándor rendelkezésére bocsátja az imatermet, ahol megtarthatja a beütemezett szentmiséket.

Az idei egyetemes imahetet virágvasárnap előtti héten fogják megtartani.

Kisgyörgy Zoltán

Ismét van Kossuth utca Csíkszeredában
[2005-02-02 - 11:26]

Hivatalosan is Kossuth Lajos utcának hívják Csíkszeredában a városközponton átvezető korábbi Virág utcát, amelynek nagy része egykor Kossuth utca volt.

Tegnap délelőtt helyükre kerültek az utcanévtáblák, így véglegessé vált az átnevezés. A csíkszeredai önkormányzat tavaly hozta ezt a határozatot, amelynek alkalmazását 2005-re halasztották. A döntés ellen tavaly tavasszal az ottlakók egy része tiltakozott, mint mondták, nem a név, hanem a változás miatt szükségesnek vélt személyi igazolvány, útlevél, autó- és cégbejegyzési iratok cseréjének költségei miatt.

Tegnap 10 utcanévtáblát helyeztek el az utca különböző pontjain. Mint Szőke Domokos alpolgármester elmondta, a polgármesteri hivatal szándékában áll egy olyan igazolás kibocsátása az utca lakói számára, amelyben az áll, hogy az utca nem költözött el, ugyanott maradt. Ezt az igazolást eljuttatják mindenki postaládájába. Az alpolgármester szerint az igazolás segíthet a névváltozás okozta bosszúságok enyhítésében, és a lakók igazolhatják, hogy lakcímük nem változott.

– Egy kis igazságtételt érzek azzal kapcsolatban, hogy ismét van Kossuth utca a városban – mondta Szőke Domokos.

Kovács Attila, Hargita Népe