1944 novemberében heves harcok voltak Bezdán közelében, Batinánál. A hídfőállást a német csapatok november 11-étől 18-ig védelmezték, aztán visszavonultak, s a dombokat a Vörös Hadsereg és a jugoszláv erők foglalták el.

Az ütközetben mindkét félnek nagy veszteségei voltak. Hivatalos adatok szerint az 51. Vajdasági Hadosztály katonái közül 210 elesett, 243 eltűnt és 971 megsebesült. A veszteség valószínűleg ennél nagyobb volt, mert azok az eltűntek és elesettek, akik tíz nappal előbb kerültek a brigádhoz, nem vették őket nyilvántartásba.

Az eddig ismert adatok alapján feltételezzük, hogy a hadműveletben összesen mintegy 5000 német, szovjet és jugoszláv katona esett el. A sebesültek jelentős részét a bezdáni kötözőhelyeken ápolták.

*
A tömeggyilkosságok az ütközet után is folytatódtak.

Novemberben életükkel fizettek azok a Tisza menti kocsisok, akik nem akarták Bezdánból továbbszállítani a partizánokat. Baranyába kellett volna vinni őket. Az Új utca és a Zombori út sarkán álló Fless-kocsmában szálltak meg éjszakára. Megpróbáltak hazaszökni, de elfogták és agyonlőtték őket az Új utcai Philipp Stein háza kertjében.40

Több német nemzetiségű zombori lakost munkára vittek a bezdáni Duna-partra. Onnan közülük néhányat a bezdáni Philipp Stein házába kísértek, ahol november 19-én kivégezték őket.41

A Fernbach-szállás közelében az 1940-es évek elején vitézi telep volt. Mintegy tíz sokgyermekes család lakott ott. Onnan elhurcolták Komáromi Imrét és Bosnyák István cséplőgép tulajdonost. Úgy tudják, hogy miután végeztek velük a Nagy-csatorna hídjának futóárkába temették el őket. (Nincsenek bejegyezve sem az állami, sem az egyházi halotti anyakönyve – a szerzők megjegyzése)42

Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa (Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije, rövidítve: AVNOJ) Elnökségének 1944. november 21-i határozata értelmében elkobozták Németországnak és állampolgárainak jugoszláv területen lévő, valamint az itt élő német nemzetiségű polgároknak minden vagyonát, kivéve azokét, akik aktívan részt vettek a népfelszabadító háborúban.

Ugyancsak állami tulajdonba került a háborús bűnösök és a megszállók támogatóinak összes vagyona, továbbá azoké a polgároké is, akiket a katonai vagy a polgári bíróság vagyonelkobzásra ítélt. Ez Vajdaságban, de különösen Bácskában jelentős változásokat hozott a tulajdonviszonyokban.

Vajdaság művelt területéből az állami földalapot 1945 elején a föld 35 %-a alkotta. (Ez lehetővé tette a későbbi földreform és a telepítés végrehajtását.)

Az elnökségi határozattal a németajkú lakosság kollektívan elvesztette állampolgársági jogait és minden vagyonát. 1944. november végén megkezdődött a németek lágerekbe (gyűjtőtáborokba) hurcolása. A vegyes nemzetiségű családok ez alól mentesültek.

A Bezdán közelében lévő gákovai lágert már 1944. december 25-én dokumentum említi. A környékbeli német nemzetiségű polgárokat vitték oda. A láger parancsnoka Marko Rađenović volt.43

1944. november 25-én egy fegyveres lelőtte a 71 éves, Új utcai Mazák Veronikát a község szélén, a Gákova felé vezető földút mellett. Két falubeli férfi temette el az út menti árokba.44

27-én kora reggel mintegy 60 német férfival közölték Koluton, hogy Zomborba kell menniük. Gyalog indultak útnak. Bezdánba érve a fegyveresek, az Új utcán bekísérték őket Philipp Stein lakóházába. Ott egy részükkel úgy végeztek (többségüket levetkőztették), hogy dróttal megkötözték kezüket és lábukat, majd kötelekkel addig ütötték őket, míg ki nem szenvedtek.

Egyeseket a trágyadombba, másokat pedig egy nagyobb gödörbe temettek el. E brutális cselekedetnek szemtanúja volt a koluti születésű Katharina Stein, aki Bezdánba ment férjhez. Az áldozatok között volt Johann Keller, Katharina apja is.45

Bezdánban az elhagyott házakat, de azokat is, amelyekben az idős családtagok otthon maradtak házőrzőnek, kifosztották. A kisebb, értékesebb tárgyakat és a jószágot a katonaság elvitte. A bútort, ágyneműt és a munkaeszközöket vidéki civilek rakták kocsikra. De loptak a helybeliek is, akik otthon maradhattak. A katonaság többnyire a nagyobb házakban keresett magának szállást.

Az emberek december elején kezdtek visszatérni a községbe. Addig megkíséreltek élelmet hozni otthonról. Ez sokaknak nem sikerült, mert a katonaság még a község szélén visszatérésre kényszerítette őket.

Idézzük Horváth Gyula plébános korabeli jegyzeteinek azon részét, amelyben a szállásokon eltöltött napok viszontagságait, majd a községbe való visszatérését írja le.

„(… Magára hagytam a plébániát, mindenemet. Ruháimat ládákba téve a felaprított fa alá tettem. A templom drágaságait, az anyakönyveket már előbb elrejtettem. Az oltáriszentséget konzumáltam. Az áldoztató kelyheket a csutka alá dugtam. Amikor a fát és a csutkát feltüzelték, a benne lévő tárgyakat megtalálták és elvitték. Alig hagytam el a plébániát, máris bementek és mindenemet elvitték. A két kövér disznómat úgyszintén. Bútoraimat összetörték. Könyveimet a plébánia könyveivel együtt kidobták az udvarba, és ott voltak sárban-esőben. Szép porcelánedényeim is eltűntek (…

Csapó Pali bácsi tanyáján voltam. Ott egy bunyó legény fölismerte papi mivoltomat és dicsértessékkel köszönt. A házbeliek megijedtek, hogy valami baj ér, mert pap vagyok. A kukorica kupacok alá bujtattak. Sokáig ott voltam, rossz bundában. Elfáradtam a guggolásban. Nem mertem leülni a sáros, hideg földre. Elszántam magam, kijöttem a világosra és bementem a tanyára. Nem a szobában aludtam, hanem rossz subában, Kanizsai György társaságában, a zabszecskán, a góréban. Mivel féltettek, reggel átkísértek a Faddi-tanyára. Befogadtak szívesen. Mivel a hely miatt szorongtak, harmadnap elmentem gyalog Gákovára. Az ottani plébánián állapodtam meg. A plébános szívesen fogadott. Körülbelül egy hétig voltam ott. Gákován és Krusevlyán volt a németek lágere. Akkor még nem volt baj, de később annyira elszaporodtak a tetűk, hogy felütötte fejét az ún. flekktífusz. Később ebbe halt bele a plébános meg az orvos is.

Ezer számra pusztultak az internált németek. Egy hét múlva elváltam a plébánostól és visszamentem a tanyára. Útközben megható jelenetnek voltam tanúja. Egy 40 év körüli orosz katona megállt kocsijával. Leszállt róla és a tőle nem messze játszadozó 4-5 éves körüli kislányhoz ment. Leguggolt hozzá, megcirógatta, utána könnyes szemmel fölszállt a kocsijára és továbbhajtott. Nekem végtelenül jól esett ez a nagyon megható kedves apai érzés, apai csók. Valószínűen az otthon hagyott kislányára gondolt.

A tanyán alig tudtam helyet kapni. A telecskai származású bérlőnél voltam 2 hétig. Igen szívesek voltak hozzám. Ott történt, hogy két portyázó orosz katona beállított lóháton harácsolni, amit lehetett. Míg ott voltam, ez sokszor megtörtént. Féltünk, mert igen gorombák voltak. Keresték a fiatal lányokat, asszonyokat. Ezért a tanyákon félreeső helyeken föld alatti vermeket készítettek, és oda rejtették őket. Egyszer egy kínai kinézésű katona meglebbentette a télikabátom gallérját, de rajtam hagyta a kabátot, látva, hogy az rongyos. Ettől kezdve a házigazda rongyos, öreg kabátját viseltem. Volt olyan eset, hogy bejöttek, fenemód gorombáskodtak, ordítoztak, a dunyhát felemelték, ellenőrizték, hogy nem rejtegetünk-e német katonát.

Közben nem messze tőlünk repülőgép-támadások voltak. A német repülőgépek géppuskatüzet zúdítottak rájuk. A katonák közül sokan meghaltak. Népem kint a tanyákon szorongott. A szobában, az udvaron, az istállóban, a fészerben, a padláson, az ég alatt, az esőben, a hidegben, sokszor éhen, mert kifogyott az eleség. Az emberek kénytelenek voltak Gákovára menni koldulni kenyérért, krumpliért és más eleségért.

Végre Szt. Katalin napján, tehát 3 hét után hazaindulhattunk. 16 kilométer gyalogoltunk. A község melletti legelőkön légelhárító ágyúk voltak. Ott lelőtt repülőgépet is láttunk. A katonák szívesek voltak hozzánk. A község legszélső házai is zsúfolásig tele volt velük, oroszokkal és partizánokkal. Később jöttek a bolgárok. A Duna mellett lövészárkok húzódtak. A németek a batinai hegyen várták az átkelő hadakat, csekély számban. Ez volt a szerencsénk, mert ha ott, vagy másutt sereg várja őket, Bezdán teljesen elpusztult volna. Így csak egy-két ház ment tönkre. (…

A községbe érve mindenki háza felé indult. Mivel a plébánia kórház volt, Bosnyák Feri bácsinál húzódtam meg. Szívességét 2 hónapig élveztem. Azután Béla öcsém fogadott be házába. Betegeskedtem júliusig. Mindkét helyen sok orosz katona volt. Csak júliusban foglaltam el a plébániát, ahol nagy volt a pusztítás, semmi sem maradt. A hízóknak, a baromfiaknak hűlt helyét találtam, a boromat, pálinkámat megitták, csak a búzát hagyták meg a padláson.

Bútorokat úgy kaptam. A jó lelkek hoztak ennivalót és gyűjtöttek számomra pénzt. Vajda Lajos káplán, különböző helyekre járt étkezni. Györfi István könyvnyomdásznál lakott. Rendbe hoztam valahogy a sok piszoktól és rondaságtól éktelen templomot. Az orgonát összeverték, a színes ablakokat betörték, összelövöldözték, különösen Jézus Szt. Szívét tartották célpontnak. Az alsó épület padlásdeszkáit is kikezdték, a góré léceit feltüzelték. A rejtett helyről előszedtük az anyakönyveket, és más egyéb holmit. Megtörtént, hogy a plébánián vándorkórházat létesítettek. Egyszer egy orosz katona szét akarta verni a szép irodai nagyszekrényemet. Kértem, hogy ne vagdossa szét. Erre ő megfenyegetett engem baltával. (… ”46

*

A bezdáni labdarúgópályán november 3-án összegyűjtött férfiakat a zombori kórház melletti kaszárnyába kísérték. Az éjszakát átázott ruhában, állva, egy földszinti nagyobb teremben töltötték. Másnap az emeleten kaptak négy szobát. Minden szobába kb. száz férfit tettek. Vékony szalmarétegen feküdtek. Takarójuk nem volt. Szükségleteiket egy kannába végezhették. Az ablakon nem láthattak ki, mert azok kék színű csomagolópapírral voltak befedve. Nem fáztak. Leheletükkel bemelegítették a szobákat.

Az egyik szobában az ajtó mellett Burján György, Tallósi József, Ruff Ferenc, Ruff Péter és Kiss István feküdt. Az első hét volt a legnehezebb. Gyengén kaptak enni, de senki sem betegedett meg. Egyet-mást elvettek tőlük. Például Répási Illéstől egy partizánnő elvette nadrágját, az övét pedig neki adta. Szabó Pállal levetették lábáról a bakancsot. Az ajtó előtt állandóan géppisztolyos őr állt.

A férfiakat egy hét múlva kezdték munkára vinni. Akkor könnyebb lett nekik. Az emberek kiválogatását egy Rajko nevű partizán végezte. Ilyenkor az udvarban felsorakoztatta őket. Akinek Rajko a fülére ütött, az mehetett munkára. A csoportnak különféle fizikai munkát kellett végeznie. A lakosság bútoraiból ágyakat készítettek a katonai kórházban. Lőszert raktak ki a vasútállomáson. A kórházba érkező sebesült szovjet és jugoszláv katonákról levágták a ruhát. Fürdették a sebesülteket. Eltemették azokat a szovjet katonákat, akik a német légitámadások következtében, a Zombort és Bezdánt összekötő kövesúton vesztették életüket. Fogva tartásuk tizedik napjától átvehették azt az élelmet, amit hozzátartozóik hoztak nekik.

Egy tizenöt tagú hajósokból álló csoport a dunai révnél dolgozott. Köztük volt Kruskovics József is. Egy motoros csónak szállította át az embereket a Dunán. Egyszer egy csoportnak egy tojáskereskedőnél kellett dolgoznia. Ott megparancsolták nekik, hogy ládákkal ugorjanak le a padlásról. Aki ezt nem merte megtenni, azt megverték. Burján György nem hallott arról, hogy Vajda János káplánt bántalmazták volna. Mindenkinek szembetűnt, hogy a káplán a legnehezebb munkákat vállalta, vagy önként tisztította a WC-t. Burján Györgyöt többedmagával december 5-én engedték el a munkatáborból. Elbocsátásukkor nem kaptak semmiféle írást.47

Kovács János szobájában lévők is jártak dolgozni. Koletár Pál és ő, munkavezetők lettek. De róluk is levették a jobb ruhaneműt. Néhány szobabelit a fegyveresek megvertek. Kucsera Lajos rőföskereskedő kapott legtöbbször. Valószínűleg valaki súgott ellene valamit. November 8-a körül egy cigányasszonytól megtudták, hogy mi történt Isterbácon. Az asszony közöttük kereste eltűnt férjét. Felszólították a szobabelieket, hogy álljanak be a Petőfi-zászlóaljba, de senki sem jelentkezett. December 2-án este először engedtek haza a szobából. Az utolsók ugyanezen hónap végén hagyták el a munkatábort.48

Kedves Sándor (1925) szobájában is agitáltak, hogy a fiatalabb férfiak álljanak be önkéntesen a Börszt Henrik által szerveződő Petőfi-zászlóaljba. Mivel egyesek úgy vélték, hogy a munkatáborban való tartózkodásuk még sokáig elhúzódhat, kb. tizennégyen jelentkeztek. Azt remélték, hogy így hazatérhetnek. Néhány napra hazaengedték őket Bezdánba, majd jelentkezniük kellett Zomborban. A zászlóalj gyalog ment Siklósig. Részt vettek a németek elleni dél-magyarországi harcokban. A bezdániak közül senki sem esett el.49

*

A Bácska, a Bánát és Baranya magyarsága – így Bezdán lakossága – sorsának további alakulására is, döntő befolyással volt Ivan Rukovina vezérőrnagy – a bácska–baranyai és bánáti katonai közigazgatás parancsnokának – 1944. december 1-jén kiadott 69. számú parancsa. Ennek bevezetőjében megállapítja, hogy a magyarok és a németek elleni eljárásban sok helyütt „szabálytalanságok” történtek.

Ezek – tette hozzá – „szégyent hoztak a katonai hatóságokra, ártottak népeink és országunk érdekeinek”. Idézünk a parancs szövegéből: „Az AVNOJ második ülésén hozott határozatok értelmében a kisebbségeket Jugoszlávia egyenrangú polgárainak kell tekinteni, akikre ugyanolyan jogok és kötelességek hárulnak, mint az ország többi lakóira. Ez azokra a magyarokra nem vonatkozik, akik háborús bűnösként közvetlenül részt vettek azokban a bűntettekben, amelyeket a magyar fasiszták a lakosság ellen elkövettek. Őket át kell adni a katonai bíróságoknak, amelyek majd, a fennálló előírások alapján, eljárást indítanak ellenük.

A fentiekből következik, hogy: a) azonnal fel kell oszlatni a magyarok részére felállított táborokat, csak azokat kell visszatartani, akik ellen bűnvádi eljárás folyik, vagy akiket a bíróság jogerősen elítélt (… ” Ezzel elhárult a veszély, hogy a jugoszláviai magyarságot, a kollektív felelősség elve alapján, a második világháború alatt történtekért kitelepítik az országból, amiről a politikai döntés már megvolt, de az ország legfőbb vezetői végül is elálltak ennek végrehajtásától.50

Decemberben folyt az adatgyűjtés a polgárok 1941 és 1944 közötti politikai magatartásáról. Bezdánban nem találtak háborús bűnöst.51

December 26-án Bezdánban a kisbíróval behívattak a népfelszabadító bizottság épületébe tizenhárom német nemzetiségű lakost, hogy munkára küldjék őket. Ezek a következők voltak: Elisabeth Stein (1922), Maria Hermann (szül.: Trendl), Barbara Zweng, Barbara Rang, Rosalia Getto, Magdalena Getto (szül.: Katzenberger), Katharina Rusch, Barbara Leml, Katharina Katzenberger (szül.: Csösik), Anna Haberstroch, Josef Mohr és Krammerné. A férjezett nők és a lányok nem voltak fiatalabbak 16 és idősebb 35 évesnél. Csomagjuk nem lehetett súlyosabb 200 kg-nál. Tartalmazniuk kellett 28 napi élelmet és annyi ruhát, hogy azt a munka ideje alatt háromszor válthassák. Volt, aki vánkost és dunnát is csomagolt magának. Többségüknek nehéz volt összegyűjteni a szükséges élelmet, mert a katonaság kifosztotta a községet.

Az éjszakát a népfelszabadító bizottság épületében töltötték. Másnap gyalog indultak Zomborba. Csomagjaikat egy ún. robotos kocsi vitte. Ezt követték gyalog a német polgárok, akiket Kanizsai Ferenc és egy Sipos nevű fegyveres népőr kísért. Mire a menet Zomborba érkezett, addigra már ott egy kaszárnyába sok német polgárt összetereltek a környező falvakból. Sipos népőr, betartva Kovačićnak, a népfelszabadító bizottság elnökének utasítását, jelentette az embereket átvevő szovjet tisztnek, hogy az egyik csoportbeli nő terhes. A tiszt minden ellenőrzés nélkül hazaengedte Magdalena Gettot (szül.: Katzenberger). Az asszony Bezdánban megszülte gyermekét. Egy hónap múlva gyermekével együtt lágerbe (gyűjtőtáborba) vitték, előbb Gákovára, majd Knićaninba. A Zomborban összegyűjtött több száz német polgárt 28-án tehervagonokba rakták és Románián át Ukrajnába szállították.

Elisabeth Stein, a vele együtt munkára vitt személyek sorsáról a következőket tudja: Katharina Rusch hamarosan megbetegedett és az első betegcsoporttal visszaküldték, de útközben meghalt. Barbara Lemlt nagyon bántotta, hogy két kislányától elszakították. Meghalt Budenovkában. Josef Mohrnak nyoma veszett Ukrajnában. A többieket 1950 elején Németországba küldték.

Elisabeth Stein közlése szerint, 1944. december 31-én még egy bezdáni német csoportot indítottak el munkára. Köztük volt: Elisabeth Limburger (szül.: Heml), Katharina Eberling, Katharina Filipovits, Josef Welches és Michael Stigler. Az ő csomagjuk is csak 200 kg-os lehetett. Gyalog mentek Zomborba. Ukrajnába vitték őket, a vorosilovgrádi kerületben, egy bányában dolgoztak. Josef Welches hazaszökött, de Jugoszláviában lágerbe vitték. Katharina Filipovits meghalt Ukrajnában. Többségük 5 év után nyerte vissza szabadságát és került Németországba.52

1945. január elején bolgár katonaság érkezett Bezdánba. Jelenlétük megnyugtatólag hatott a lakosságra. Ugyanis az emberek féltek a partizánoktól, a szovjet katonákat pedig igyekeztek elkerülni, mert gyakran voltak ittas állapotban, s ilyenkor követelődzően léptek fel velük szemben. Azok a családok, akiknél bolgár katonák szálltak meg, azért is szerencsésnek mondhatták magukat, mert élelmet kaptak tőlük. A kölcsönös szimpátia néhány házasságkötést eredményezett.53

Tito marsall rendelete értelmében, 1945. február 15-i hatállyal szűnt meg a katonai közigazgatás. Idézet a parancsból: „A katonai közigazgatás, amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén tavalyi, október 17-iki rendeletemmel vezettem be, elvégezte a rábízott feladatokat. Elrendelem, hogy a polgári közigazgatás – amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén eddig a katonai hatóság gyakorolt – a jövőben a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság, illetőleg a néphatóság alsó fokú, területileg illetékes szervei intézzék.”54

Nikola Kmezić (1919), az 51. Vajdasági Hadosztály XII. Brigádjának vezetője, később a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány kormányának elnöke, egy 1996-ban megjelent írásában kifejtette azon véleményét, hogy a katonai közigazgatást Bácskában, Bánátban és Baranyában a jugoszláv népfelszabadító mozgalom legfelsőbb parancsnokságának és a JKP központi vezetőségének döntése alapján vezették be. A döntés meghozatalában főszerepet játszó politikusok és katonatisztek nem ismerték eléggé a bácskai, bánáti és baranyai politikai és katonai helyzetet.

A bezdáni vérfürdő, 1944
(2)

Amikor a szovjet tisztek távoztak Major Teréz házából, a házbeliek megreggeliztek. A házban lakott leánya, Ódri Mária (1897) is, Imre (1919) nevű fiával. Fél nyolc felé fegyveres partizánok vették körül a házat. Azt mondták, hogy az udvarban férfiakat fognak toborozni munkára. Major Mihályt, aki a szovjet katonák miatt az anyjánál aludt, nem engedték haza. Hamarosan kisebb-nagyobb férficsoportok érkeztek oda, amelyek nem csak bezdániakból álltak. Végül lehettek ott mintegy 130-140-en. Ódri Imrének két szép szürke lova volt. Egy partizántiszt kivezette az egyiket az istállóból, felnyergelte és azt mondta a fiúnak: „Bemegyek vele a faluba”.13

A partizánok a férfiaktól megkérdezték, hogy kinek, mi a foglalkozása és a nemzetisége. A válaszok alapján csoportokba osztották őket. Amikor azt kérdezték, hogy ki közülük kubikos, Kovács János és még huszonhat férfi kilépett a tömegből. A kubikos Ág János a következő megjegyzést tette a partizántisztnek: „Hogy-hogy megint velünk akarnak dolgoztatni. A régi rendszerben mindig azt mondták, hogy a kommunizmusban majd azok fognak dolgozni, akik addig nem dolgoztak, míg, akik dolgoztak, azok mentesítve lesznek a munkától.” Ekkor a partizán magyarul megkérdezte: „Hát az idekísért emberek között vannak olyanok is, akik eddig nem dolgoztak?” – majd hozzátette: „Maguk huszonheten hazamehetnek”. Ezt hallván Kovács János, minden bátorságát összeszedve a tiszthez lépett és azt mondta neki: „Kérek egy írást arról, hogy maga engedett el engem a munkáról”. A partizán bólintott. Felszólította Jánost, hogy hajoljon előre. Annak hátán megírta az igazolást, amit le is pecsételt.

Varga László egy másik partizán kérdésére, hogy mi a mestersége, azt válaszolta, hogy mészáros. Amikor Varga Ferenc azt mondta, hogy ő is, a fegyveres így felelt: „Jó leszel kolbásznak”.14

Ahogy múlt az idő, a férfiak közül egyeseket mind erősebb balsejtelem fogta el. Sok mindent sugdosnak egymás között azt is, hogy: „Ezek ki akarnak nyírni bennünket”. A fegyveresek között volt két-három nő is. Az egyik, az udvarban hangosan harmonikázott, de nem tudott egy dalt sem eljátszani. Úgy tűnt, hogy a muzsikával csak az emberek figyelmét akarta elterelni. Már dél felé lehetett, amikor az egyik partizán szerbül rákiáltott Kovács Józsefre és Kiss Sándorra: „Haza, munkára!” Egy fegyveres a ház előtt a levegőbe lövöldözött. A két szabadon engedett férfi futni kezdett a község felé. Az útba eső vizes árkon négykézláb rohanva keltek át. Az említetteken kívül még engedtek el embereket. Például az Ágostonokat, Kapitány Istvánt, id. Schmidt Józsefet (Batyát) és a „Bandert”. Major Mihály és unokaöccse Ódri Imre, abba a csoportba kerültek, akiket a partizánok alkalmasnak találtak munkára.15 A német nemzetiségűeket mind ott fogták.

Bosnyák János (1909), aki jugoszláv katonaruhában ment ki Isterbácra és tiszti rangja volt a királyi hadseregben, rövid beszédet mondott az udvarban lévő férfiaknak: „Emberek, értsék meg a helyzetet” – magyarázta. „Támogatnunk kell a németek ellen harcoló katonaságot. Lövészárkot kell ásnunk a Duna-parton.” Ezután az egyik partizántiszt felszólította Jánost, hogy álljon be a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregbe. Ő ezt elutasította. A partizánok nem engedték el Isterbácról. Oda állítólag önként ment ki, hogy hazavigye húsz éves sógorát, Kiss Imrét.16

Major Mihály az udvarban látta, hogy az egyik fegyveres cigarettát adott egy bezdáninak. Hallotta, amikor egy másik partizán azt mondta hangosan: „Bože, bože” (Istenem, istenem). Ahogy Mihály és unokaöccse az udvar közepén álldogáltak és várták a munkára való indulást, egy fegyveres odament hozzájuk és azt mondta magyarul: „Ti ketten, elmehettek”. „Hová mennek dolgozni azok, akik itt maradnak?” – kérdezte tőlük Imre. „Ne kérdezz semmit… Vissza ne jöjjetek, míg mi itt leszünk!”17

Dél körül egy partizán megkérdezte Major Terézt: „Van közeli rokona az udvarban lévő emberek között?” Az asszony azt válaszolta, hogy nincs. Pedig volt. Nem vette észre, hogy időközben Szakszinder Simont, tizennyolc éves unokáját is az udvarba kísérték. Ezután a fegyveresek a férfiak egy részét a pincébe, a másik részét pedig a fészerbe csukták. Major Teréznek megparancsolták, hogy leányával, Máriával hagyja el a házat.

A halálfélelem elnémította az embereket. A felszólításoknak engedelmeskedtek. Senki sem próbált megszökni.18 Amikor Major Mihályt elengedték, hazament. Unokaöccse vele tartott. Felmentek a padlásra, és onnan leskelődtek. Kíváncsiak voltak, hogy hová fogják vinni az összegyűjtött férfiakat. Fél kettő felé járt az idő, amikor egyszer csak azt látták, hogy egy 12 fős csoportot kísérnek le a legelőre, az erdő alá. Felsorakoztatták őket. Amikor arccal az erdő felé fordultak, sorozatlövések hangzottak el. A férfiak a földre rogytak. Az első 12 fős csoportot, hasonló létszámú csoportok követték. Mihályt és Imrét mélyen megdöbbentették a látottak. Amikor bénultságuk oldódni kezdett, lementek a padlásról. Nem is tudták mindjárt eldönteni, hogy hová meneküljenek. Végül bementek a községbe. De amikor meghallották, hogy a községbelieknek a labdarúgópályára kellett menniök, nyomban visszafordultak. Futottak, amilyen gyorsan csak tudtak. Átgázoltak a megáradt Kígyós-patakon. Nekivágtak a keleti határrésznek. Elhatározták, hogy míg nem rendeződik a helyzet, elbújnak valamelyik szálláson.19

Aznap hét óra körül Lovász Sándorné férjét is elkísérték. A fegyveresek a téglagyár felől jöttek. Isterbácon minden kapun benyitottak. Ötven éven aluli férfiakat kerestek. Az ő férje harmincnégy éves volt. Kihívták az utcára. Szomszédja, Magyar István már ott volt. Mindkettőjüket Major Teréz házának udvarába kísérték.

Amikor a partizánok lovas kocsikon elhagyták Major Teréz háza környékét, az isterbáci emberek megindultak a kivégzés színhelye felé. Köztük volt Lovász Sándorné (1915) és Major Teréz, Teréz (1928) nevű tizenhat éves unokája is. A legelő lapályos részén szörnyű látvány tárult eléjük. Szanaszét férfi holttesteket láttak. Lovásziné keresni kezdte férjét, s titokban azt remélte, hogy őt nem fogja ott találni. De ott volt. Férje és Magyar István egymás mellett feküdtek. Egymás kezét fogták. Látta a többi lelőtt isterbácit is. Midlinszki Istvánt két fiával, Ferenccel és Józseffel, Major Pált, Szakszinder Simont, id. és ifj. Mári Ferencet. Többen kabát és cipő nélkül feküdtek.

Az isterbáci legelőn egy meglőtt férfi nem halt meg mindjárt. Véres volt az egyik keze és a lába. Kérte az isterbáci embereket, hogy segítsenek rajta. „A bezdáni Pap pék veje vagyok” – mondta nekik. Az isterbáciak félelmükben még megnézni sem merték a férfi vérző végtagjait. Otthagyták a legelőn, a halottakkal együtt. A közelben lakó Kata Lukecevic és az öreg Róka állítólag éjfélig hallottak segélykiáltásokat a kivégzési helye felől.20

Vörös Jánosné (1925) november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson volt. Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán szürke lovon. „Végük van az isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja. Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelő lapályos részéhez érve megdöbbentő látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Láttak köztük egy kistermetű magyar katonát is. Az egyik áldozat erősen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta. Az ott őrt álló partizán csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Az látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lőccsel agyonverték.”21

Besötétedéskor eleredt az eső, s egész éjjel esett. November 4-én reggel Lovász Sándorné kiment a legelőre. A lapályos részén, ahol a holttestek feküdtek, bokáig ért a víz. Aznap már sok bezdáni kiment a legelőre, kisírt szemekkel keresték hozzátartozóikat a halottak között. Több tetemet kihúztak a víztócsából és a közeli domboldalra fektették, majd elkezdték őket elhantolni Major Teréz földjébe. Ideiglenesen, pap nélkül. Lovász Sándorné Sándor (1937) nevű fia látta, hogy a tetemeket vagy deszkából összetákolt koporsóba tették, vagy lepedőbe, pokrócba csavarták.22

Akkor már Bezdán tele volt a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonáival. A vasúti síneknél álló fegyveresek nem engedték be a civileket a községbe. Előző nap délutánján a lakosságnak el kellett hagynia Bezdánt. Az emberek a keleti határrész szállásain kerestek menedéket.

Az Isterbácon agyonlőtt férfiak közül néhányat nem Major Teréz földjébe temették el. Az isterbáci Magyar Istvánt az anyja hazavitte és a kertben ásott neki sírgödröt.23 Németh János VII. osztályos gimnáziumi tanuló holttestét november 5-én lovas kocsin kivitték a szállásra. Tarkója táján lyuk volt látható, arca pedig össze volt roncsolva. Mielőtt a sírgödörbe tették volna, fehér kendővel bekötötték a fejét.24 Katharina Stein férjét, Ádámot és sógorát, a koluti Stefan Steint, az Isterbácon lakó sintérnétől kért lovas kocsin vitte ki a szállásra november 6-án. Ott, a bejárati kapu előtt temette el őket.25 Szabó Julianna (1901) csak kb. egy héttel a kivégzés után, amikor hazatért a szállásról, hantolta el férjét, Imrét. Akkor még voltak halottak a legelőn. Imre egyik oldalán Amrein István kereskedő, a másikon pedig a húsz esztendős Hordósi Bálint feküdt. Azok a halottak, akiknek nem jelentkeztek a hozzátartozóik, tíz napig is a szabad ég alatt feküdtek. Mivel nem volt, aki eltemesse őket, a népőrség embereket szedett össze a szállásokon, akik a tetemeteket a legelő szélén, az erdő mellett egy közös sírba földelték el.26

Novemberben nemcsak Isterbácon, hanem Bezdánban is végeztek ki embereket.

2-án éjjel a partizánok a Zombori úti malom pincéjében agyonlőttek hat civil személyt. Ott is temették el őket. Két bezdáni volt közöttük. Az egyiket Kovács Józsefnek (1926) hívták. A partizánok azt mondták róluk, hogy kémek voltak, akik fényjelekkel tájékoztatták az ellenséget.27

Amikor az ifj. Schmidt József (Pésa) meghallotta, hogy apját id. Schmidt Józsefet (Batyát) elvitték munkára, utánament. Nincs tudomásunk róla, hogy ő ott beszélt-e valakivel, vagy ígért-e valamit valakinek, de tény az, hogy apját hazaengedték. Ezt követően ifj. Schmidt Józsefet lovas kocsin térdelve több utcán végigvitték. Aztán Nikolaus Stein Fő utcai házának pincéjébe csukták. (E ház helyén ma a Testvériség-egység Általános Iskola épülete áll.) Mivel id. Kelsch Jánost (1887), a Fő utcai egyemeletes lakóház tulajdonosát hazaengedték ebből a pincéből, az ő elbeszélése alapján tudjuk, hogy mi történt az ott lecsukottakkal. Vele volt Makai Bálint szabó, Csépes Jenő tanító, Németh János molnár és még néhány bezdáni férfi. A pincében magyar katonák is voltak, kb. tízen. A lecsukottak saját maguk ásták meg a sírgödrüket a lakóház kertében. Amikor elkészültek vele, azok szélére állították és belelődözték őket.28

Hogyan kerültek oda magyar katonák? A zentai Berta József elbeszélése szerint, 1944 őszén a magyar honvédségnek, egy határvadász zászlóaljában teljesített szolgálatot. Október 21-én Bezdánnál át kellett volna kelniök kompon a Dunán. Mikor már fél km-re megközelítették a folyót, parancsnokuk, egy magyarországi szakaszvezető azt mondta nekik: „Fiúk, a további harcnak, ellenállásnak nincs értelme. Aki velünk tart, keljen át a kompon, ez az utolsó lehetőség, aki inkább haza akar menni, mehet békével, sok szerencsét mindenkinek!” Aztán sorban lekezelt a katonákkal. A 35 bácskai közül 345-en úgy döntöttek, hogy hazamennek. Csak egy topolyai, nyilasérzelmű fiú határozott úgy, hogy a visszavonulókkal tart. A bácskai csoportban legtöbben szabadkaiak voltak. A katonák szétszóródva, gyalog vágtak neki az útnak. Éjféltájban Berta József három társával a bezdáni réten bekopogtatott Tóth János szállásán. A gazda beengedte őket, adott nekik vacsorát és civil ruhát. Másnap délután Bezdánon áthaladva folytatták útjukat hazafelé.29 Valószínűleg nem sikerült minden honvédnek elhagynia Bezdán határát. Akiket elfogtak a partizánok, Nikolaus Stein házának pincéjébe csukták.

November 3-án délelőtt szomorú, borús idő volt. Tíz órától a kisbíró járta a községet, s minden utcasarkon kidobolta, hogy délután egy órára mindenki jelenjen meg a labdarúgópályán, mert a felszabadítók beszédet kívánnak mondani a népnek. Azt is közölte, hogy a felszólítás alól csak az öregek, betegek és a kisgyermekes anyák mentesülnek.

A lakosság nagy része félve az esetleges következményektől, eleget tett a felszólításnak. Kovács József a labdarúgópályára igyekezve, arra lett figyelmes, hogy Kosta Kovačić, a Helyi Népfelszabadító Bizottság elnöke a községháza előtt idegesen járkál le s fel, közben jobbra-balra tekingetett. „Ez nagyon vár valamire vagy valakire” – gondolta magában.

A lelátón néhány partizán és bezdáni férfi állt. Hamarosan Jovan Just is csatlakozott hozzájuk. A pályán víztócsák voltak. Az emberek száraz helyeket kerestek, hogy cipőjük ne teljen meg vízzel. A pálya körül fegyveres katonák álltak. Több gépfegyver csöve a tömeg felé irányult.

Talán egy fél óra is elmúlt, amikor az emberek egy szürke lovas partizánt vettek észre a pálya szélén, aki néhány szót váltott a lelátó közelében álló katonákkal. Azok a bezdániak, akiket Isterbácról elengedtek, azt mondták, hogy a lovastisztet látták Major Teréz lakóházának udvarában. Ekkor már a pályán volt Kovács János és Kapitány István (1913) is, akik miután hazatértek Isterbácról, eleget tettek a felszólításnak.30

Ezután az egyik tiszt a lelátón elkezdte beszédét. Az emberek nagy részéhez csak beszédfoszlányok jutottak el. Szabó Ilona (1926) hallotta, amikor a partizán többek között azt is megkérdezte: „Van-e olyan a jelenlevők között, aki tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak?” Erre Ruff Tibor kilépett a tömegből. Időközben Kovács József arra lett figyelmes, hogy Kosta Kovačić egy szovjet katonatisztet vezetett fel a lelátóra. A szónokló partizán mindjárt a tiszt felé fordult és beszédbe elegyedett vele. Ruff Tibor látva, hogy a partizán megfeledkezett róla, eltűnt a tömegben. Némely jelenlevőben felmerült a gyanú, hogy talán a gépfegyvereket nem csak az emberek sakkban tartása végett állították fel.

A partizán azzal folytatta beszédét, hogy a hamarosan megnyíló dunai front közelsége miatt, mindenkinek el kell hagynia a községet, s néhány kilométerrel távolabb, a szállásokon kell meghúzódnia. A végén közölte, hogy a nők, a gyermekek és az idősebb férfiak elhagyhatják a labdarúgópályát, míg a negyven éven aluli férfiaknak ott kell maradniuk. A katonák nem engedték meg, hogy az emberek szétszaladjanak. Csak egy utat hagytak szabadon, a szivattyútelep felé vezetőt. Az út, az épület közelében egy vízzel telt mély árok fahídján vezetett át. A híd előtt nagy tolongás támadt. Az ott álló katonák a fiatalabb férfiakat visszakergették a pályára. Azok, akik átjutottak a hídon, futólépésben indultak hazafelé.31

Ezek után idézzük Horváth Gyula (1875) bezdáni plébános jegyzeteinek azon részét, amely a labdarúgópályán történtekről szól. „(… Aznap délután a község minden lakóját, kivéve az öregeket és betegeket kiparancsolták a labdarúgópályára. Ott beszéltek, húzták az időt, a 40 holdon felüli gazdákat félre állították. Igen kevesen voltak, mert Bezdánban kevés 40 holdon felüli gazda volt. Csak egy gazdának volt 120 hold földje. Majd hazaküldték az asszonyokat és a lányokat. Egyszerre rakásra kergettek bennünket. Azon hiedelemben voltunk, hogy végeznek velünk az ott titokban felállított gépfegyverekkel és a fegyveres katonákkal. Majd a katonasorban lévő férfiakat, legényeket katonai kísérettel elindították Zomborba, köztük két káplánt is.

Az idősebb férfiak ott maradtak. Egy partizántiszt szürke lovát ugratta és rendelkezett. A másik tiszt végigment soraink mellett és egyeseket elküldött az árokpartra. Az én sorom mellett is elment, de ott hagyott engem. Oldalról egy szoknyás gépfegyverkezelő rám mutatott és azt mondta, hogy engem, a feketét is, az árokpartra kell állítani. Oda is vezettek. Úgy négynek-ötnek kegyelmet adtak a község fejének ajánlatára. Azt sugdosták jobbra-balra, hogy belőlünk ecetet csinálnak estére. Teli voltunk szorongással, amikor a szürke lovas tiszt azt mondta hangosan: »Gotovo« (kész). Később azt mondták az emberek, hogy a tiszt e szóval jelezte: Isterbácon végrehajtották a kivégzést. (…

A kövesúton, a vízlecsapolónál orosz katonatiszt állt meg autójával. Látva a nagy csődületet a labdarúgópályán, azt kérdezte: »Micsoda népsokaság van ott lenn? Azt felelték neki, hogy az egész község le van rendelve. Erre rosszat sejtve leküldte adjutánsát azzal az üzenettel, hogy a fegyveresek ne merészeljenek senkit sem bántani, mert különben velük gyűlik meg a bajuk. Erre mindenkit hazaküldtek azzal az utasítással, hogy a lakosságnak még aznap ki kell költöznie a tanyákra, és ne merjen senki sem otthon maradni, mert megbüntetik.« (… ”32

A bezdáni emberek úgy emlékeznek vissza a labdarúgópályán megjelent szovjet katonatisztre, mint aki megakadályozta, hogy ott vérengzésre kerüljön sor. Egy óra múlva a község lakossága megindult a keleti határrészben lévő szállások felé. Voltak olyanok is, akik a szigorú parancs ellenére sem hagyták el otthonaikat. Az idős családtagok nem akarták egyedül hagyni a házat. A pékek, kovácsok, molnárok és a villanytelep gépészei otthon maradhattak, hogy a katonaságnak dolgozzanak. A kövesút tele volt menekülőkkel. Egy részük lovas kocsin ment, ezek ágyneműt is vittek. Némelyek talicskát toltak. Legtöbben gyalog vágtak neki az útnak. Velük szemben Zombor felől katonákkal teli teherautók és lovas kocsik jöttek.

Október 20-a körül Abonyi (Ruff) András (1914) a dunaszentgyörgyi családi találkozóról bátyja, István kerékpárjával ismét Bácskába indult. Tulajdonképpen a nyilaskeresztes hatalom elől menekült. Bár a nemzetközi vöröskereszt svájci megbízólevelével és a szervezet egyenruhájában érkezett, ő továbbra is a magyar külügyminisztérium délszláv ügyekkel foglalkozó osztálya előadójának teendőit végezte (1942–1945).33 Bezdánban kerékpárját az Új utcai Bosnyák Ferenc (1867) barátjánál hagyta, majd jelentkezett a helybeli szovjet és partizán parancsnokságon. A megváltozott politikai körülmények között, nyelvtudásának köszönhetően, jól feltalálta magát. Mint a gróf Teleki-család elkötelezettje, szorgalmasan gyűjtögette az adatokat, a majdani békekötés tárgyilagos előkészítéséhez. Ugyanis akkor már (október 9-én) Faragó Gábor vezérezredes, Szentiványi Domokos és gróf Teleki Géza (gróf Teleki Pál fia) Moszkvában elfogadták a szövetségesek fegyverszüneti feltételeit.

November 3-án Bezdánban tartózkodott. Délelőtt végignézte a gyanútlan emberek összeszedését és azok Isterbácra kísérését. Ugyancsak szemtanúja volt a labdarúgópályán történteknek, valamint a lakosság kilakoltatásának. Az éjszakát rokonánál, Flesch (Bános) Katalinnál (1910) szándékozott eltölteni, de később meggondolta magát és a Flotzék, majd a Limburgerék kertjén keresztül visszaindult Budapestre.34

November 3-án délután a labdarúgópályán visszatartott férfiakat, akik lehettek 350-400-an, négyes sorokba állítva és fegyveres partizánok kíséretében elindították Zombor felé. Amikor a menetoszlop a Hummel-ház előtt haladt el, az Újvár utcai Németh János összetalálkozott a Zombor utcai Németh János molnárral, akit a partizánok fiákeron hoztak a Fő utca felé. Fejbólintással köszöntötték egymást. A molnárt a Stein-házba vitték. (Hivatalos dokumentum szerint, 1944. november 5-én eltűnt Bezdánban.)35 A menetben haladó Kovács József a Szentháromság-kápolna közelébe érve, arra lett figyelmes, hogy egy szovjet katona hangos kiáltásokkal az ő nevét ismételgeti. József kilépett a sorból. A katona elvezette őt a Zombor úti malomba. Ugyanis az ott összegyűjtött munkások azt mondták a szovjet katonának, hogy most viszik Zombor felé Kovács Józsefet, aki be tudja indítani a malmot. A katona valószínűleg azt a parancsot kapta, hogy a malmot helyezze üzembe. Akkor a malom naponta 160 métermázsa búzát volt képes őrölni.36

Az Isterbácról elengedett Burján György (1924) és Kiss Sándor a község felé vették útjukat. Az Új utca és a Zombori út sarkán, Nagy Sándor boltjánál összetalálkoztak a Zombor felé tartó menetoszloppal. A partizánok gyalog és lóháton kísérték a férfiakat. A kísérők egymás közötti távolsága öt-hat méter lehetett.

Az ügynöklista közzététele

Eddig csak az MKP lépett az ügyben: közfunkciókba való jelölés feltételeként szabta meg e feddhetetlenséget

A Szlovákiában működő történelmi egyházak közül egyedül a református egyházban indult el megtisztulási folyamat az egykori kommunista titkosszolgálat ügynökeivel szemben.

A Zsinati Tanács a Kálvinista Szemle legutóbbi számában arra szólította fel az egyház minden tisztségviselőjét, hogy ilyen esetben a lelkipásztori szolgálat megtartása mellett azonnal mondjon le minden egyéb választott tisztségéről.

A egyház ezt tíz év elteltével lépte meg, 1992 óta ugyanis a nyilvánosság számára is hozzáférhető az ügynökök nem hivatalos listája. Ez közel hatszázezer nevet tartalmaz, és kiszivárogtatása annak idején komoly indulatokat kavart Csehszlovákiában. Az ország kettéosztása után azonban csak a csehek léptel fel az ügynökök ellen, ott ők sokáig nem vállalhattak nyilvános funkciót, Szlovákiában ilyen korlátozásra nem került sor. A téma azért került újra napirendre, mert a tavalyelőtt létrehozott Nemzeti Emlékezés Hivatala az interneten megkezdte az eredi ügynöknyilvántartás közzétételét. Annak ellenére, hogy ezeken sok egyházi személyiség is szerepel, csak a református egyház szánta el magát cselekvésre.

Erdélyi Géza püspök szerint tucatnál több személy érintett. A lelkészektől azt várják el, hogy parókiájukra visszavonulva gyülekezetük szolgálatának szentelik magukat.

A legtöbb hívővel rendelkező katolikus egyház viszont továbbra is kitartóan hallgat. A sajtó érdeklődésére a püspöki kar szóvivője újra azt válaszolta, hogy a főpapi testület még nem tanácskozott a kérdésről, és nem tudni, hogy a közeljövőben tanácskozni fog-e. A sokak által szintén ügynöknek tartott Ján Sokol érsek szerint ezzel mindenkinek elsősorban a lelkiismeretével kell elszámolnia.

Az ÚJ SZÓ értesülése szerint az idősebb papok általában tudják, hogy kik voltak közülük besúgók, de a paphiányra való tekintettel az egyház inkább nem foganatosít velük szemben intézkedéseket. Valamivel jobban járt a magyar közélet, amely sok ismert tagja szerepelt az említett nem hivatalos, ma már internetes keresőprogramokkal is böngészhető listán. A legtöbb magyar ennek ellenére egyáltalán nem zavartatta magát. Eddig csak a Magyar Koalíció Pártja lépett az ügyben, amely a közfunkciókba, illetve a parlamentbe való jelölés feltételeként kezeli ezt a fajta feddhetetlenséget.

A Nemzeti Emlékezet Hivatala egyébként minden szlovák polgár számára lehetőséget ad a róla annak idején vezetett titkosszolgálati akta áttanulmányozására, beleértve a besúgók nevét is. Ezt egyébként sokáig nem volt könnyű biztosítani. A csehek annak idején az archívum Szlovákiával kapcsolatos részét a szlovák titkosszolgálatnak adták át, az viszont a parlamenti döntés ellenére évekig vonakodott átadni a dokumentációt. Kétéves huzavona után napjainkra a legtöbb akta az új helyén van, így a hivatal megkezdhette az időközben beérkezett több ezer kérvény intézését.

TUBA Lajos

A bezdáni vérfürdő, 1944
(1)

Dolgozatunkban a jugoszláviai 6500 lakosú, – 80 %-ban magyar és 15 %-ban német nemzetiségű – Bezdán községben az 1944. október 17-én bevezetett, 103 napig tartó jugoszláv katonai közigazgatás történetével foglalkozunk. A község lakossága akkor drámai napokat élt át, melynek történetével több szerző is foglalkozott már.1 Méltányoljuk munkájukat, de meg kell jegyeznünk, ezekben hiányos részleteket és pontatlan adatokat is találtunk. Ezért indokoltnak tartjuk, hogy elsősorban a szemtanúk visszaemlékezései alapján dolgozzuk fel az eseményeket. A már nyomtatásban megjelentek ellenőrzésével igyekeztük elkerülni, hogy téves adatokat közöljünk. Hitelesen kívánjuk elmondani a vajdasági magyar közösség, de egyben a Kárpát-medencében élő magyarság közelmúltjának egyik legtragikusabb történetét.

1944. október 17-i keltezéssel hozták nyilvánosságra Josip Broz Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkárának, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnokának, a hadsereg marsalljának rendeletét a katonai közigazgatás bevezetéséről Bácskában, Bánátban és Baranyában. Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy e térségben nagyszámú ellenséges érzelmű nemzeti kisebbség él, továbbá, hogy maximálisan mozgósíthassák e terület gazdasági forrásait háborús célokra.

A Bácska, a Bánát és Baranya katonai közigazgatásának legfelsőbb katonai parancsnoksága Újvidéken székelt. A parancsnokságnak különböző osztályai voltak, amelyek élén az osztályvezetők álltak. A közigazgatás területileg két katonai körzetre oszlott: a bácska–baranyai Újvidék, a bánáti Petrovgrad (Zrenjanin) székhellyel. E körzetek ügyosztályokkal rendelkeztek.

A bácska–baranyai körzetnek öt térségparancsnoksága volt: az újvidéki, a szabadkai, az óbecsei, a zombori és a baranyai. A zombori térségparancsnoksághoz a zombori, az apatini és a hódsági járás tartozott. Minden járásnak volt helyőrség-parancsnoksága. A bezdáni Katonai Állomás a Zombori Helyőrség-parancsnoksághoz tartozott. A Zombori Térségparancsnokság bírósági tanácsa Zomborban, a Kronić-palotában működött. A katonai állomások a végrehajtó és a bírósági hatalmat gyakorolták. A helyi népfelszabadító bizottságoknak (hatósági szerveknek) csak tanácsadó szerepük volt.

December elejéig a katonai közigazgatás különleges adminisztratív intézkedésekkel igyekezett rendezni a politikai, gazdasági és nemzetiségi problémákat. Egész sor rendszabályt foganatosított a nem szláv lakosság, különösen a németek és a magyarok ellen. Kényszer-munkatáborokat állítottak fel részükre. Mivel lényegében törvényen kívüliekké váltak, ezért megtorlások is érték őket.2

1944. október 19-én Bezdánon áthaladt az utolsó honvéd alakulat. A katonák többsége kerékpáron közlekedett, de csak Bezdánig. Miután az Alsó-temető bejárata előtti téren összes felszerelésüket rakásba dobálták, leöntötték benzinnel, majd felgyújtották. Gyalog hagyták el a községet. A bácskaiak közül sokak nem keltek át a Dunán, de aki csak tehette, hazafelé vette útját.

Október 21-én a szovjet Vörös Hadsereg egységei bevonultak a Bezdántól 18 km-re fekvő Zomborba. Aznap reggelig minden csendőr és községi hivatalnok Magyarországra távozott.

22-én a bezdáni községháza udvarában összegyűlt mintegy 25 ember, többségükben délszlávok. Közöttük voltak az illegális Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) sejtjének egykori tagjai és a párt szimpatizánsai. Maguk közül megválasztották a Helyi Népfelszabadító Bizottságot (Mesni narodnooslobodilački odbor Bezdan). Tagjai lettek Kosta Kovačić (1909) gépész, Jovan Just (1908) fogtechnikus, Simo Čatalinac (1892) nyugdíjas, Pera Popović hivatalnok, Kóbor József kubikos és hajós, Kóbor György (1914) cipész és ifj. Krekó István hivatalnok. Elnökké Kosta Kovačićot, titkárrá Jovan Justot választották, egyikük sem volt tagja JKP-nak, származásukra nézve azonban délszlávok voltak. A bizottságba később kooptálták Nagy István (1898) kubikost és napszámost.

22-én megalakult a helyi partizánőrség (népőrség). Mintegy húsz főt számlált.3 23-án a község közeli Kozara erdőben tartózkodó csetnikek (délszláv királypárti fegyveresek) lovas fogatokon bevonultak Bezdánba és szálláshelyüket a községháza épületében rendezték be. 23-án már dolgozott az anyakönyvi hivatal: a Halottak könyvébe szerb nyelven, cirill betűkkel bejegyeztek egy október 21-én elhunyt személyt.

25-én délelőtt Zomborból egy 14-15 fős partizáncsoport érkezett teherautóval Bezdánba. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai előreszegezett fegyverrel benyomultak a községháza udvarába, ahol mintegy 22 csetnik tartózkodott. Tűzharcra nem került sor. A lefegyverzett csetnikek többsége az első felszólításra átállt a partizánok oldalára. Három-négy tiszt és néhány közlegény erre nem volt hajlandó, őket egy többtagú partizáncsoport teherautóval Zomborba vitte. A községben maradt partizánok, a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló rendelet értelmében megalakították a helyi Katonai Állomást. Parancsnoka a sztapári Milorad Milostražić lett.4

November 2-án megérkeztek Bezdánba a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztálya XII. Brigádjának első egységei, s a községet Monostorszeggel összekötő töltés bal oldalán táboroztak le. A brigád főhadiszállása a községtől 1 km-re délre fekvő téglagyárban volt. Másnap már csaknem valamennyi egység megérkezett. 4-én a brigád átvonult Bezdánon és a Korlátos-töltés mentén, a község és a Duna között építette ki hadállásait. A Duna túlsó, jobb partján, a batinai dombokon a német katonai alakulatok építették védelmi vonalaikat.

Október végén sötétszürke felhők borították az eget, szinte állandóan szitált az eső. A parasztok félbeszakították munkájukat a bezdáni határban, némelyek a szállásokon, mások otthon várták az idő jobbra fordulását. November 2-án reggel többek között id. Németh János (1904) Újvár utcai parasztgazdának lovas fogatával a községháza udvarában kellett jelentkeznie. Ott a néphatóság emberei kiválasztottak kilenc fogatot a legjobb lovakkal, s gazdájukkal együtt a téglagyárhoz irányították őket. Köztük volt János is fogatával. Ott civil és különböző katonaruhás fegyveres partizánokat láttak. Egy hosszú, alacsony épületben voltak elszállásolva, amelyben korábban a gyári munkások laktak. A gazdák az éjjelt a szabadban, a gyár udvarán, fogatuk mellett töltötték. Másnap reggel hazaengedték őket. János is az egyik lovát hazavezethette.5

Bezdán délkeleti határában, a községtől kb. 2 km-re feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A lakóházak kisebb csoportban, szétszórtan épültek. Gidres-gödrös földút kötötte őket össze. Major Mihály (1907) isterbáci juhász, november 2-án este feleségével átment anyjához, Major Terézhez (1879). Annak (23. számú háza) mintegy 300 méterre volt az övékétől. Beszélgetés közben arra lettek figyelmesek, hogy egy tehergépkocsi állt meg a ház előtt. Az udvarban felugattak a kutyák. Mihály kiment az utcai kapuhoz. Szovjet katonák voltak, három tiszt szállást kért éjszakára. Mihály betessékelte őket. Anyja kenyeret és birkatúrót tett nekik az asztalra. Felesége hazament. Mivel látta, hogy anyja fél a katonáktól, Mihály az este nála aludt. Reggel mikor kivilágosodott, a katonák továbbmentek a tehergépkocsin. Indulásuk előtt az egyik tiszt megkérdezte a házbelieket: „Hol találjuk meg a partizánokat?” Mivel Mihály törte a szerb nyelvet, megértette a kérdést. „A téglagyárnál” – válaszolta, s megmutatta neki a gyár kéményét.6

November 3-án reggel nyolc óra körül egy fegyveres partizán nyitott be id. Németh János lakóháza kapuján. János (1928), a gazda fia, aki VII. osztályos gimnazista volt, épp akkor ment ki az udvarba mezítlábas papucsban. Kezébe vette az itatóvödröt és a kerekes kút felé indult. Azért volt otthon, mert a szabadkai gimnáziumban beszüntették a tanítást. A fegyveres odament hozzá és azt mondta neki szerbül, hogy vele kell mennie. Meghallván ezt anyja, Borbála (1908), mindjárt indulni akart a konyhába, hogy cipőt hozzon ki fiának. A partizán a következő szavakkal intette le az asszonyt: „Nincs rá szüksége. Csak egy órai munkáról van szó.” A fiú nem mentegetődzött. Szó nélkül ment ki a házból, kiskabátban, nadrágban és mezítlábas papucsban. Id. Németh János a téglagyárból jövet látta, hogy egy fegyveres a fiát az előttük lévő gyepes térre (a volt vásártérre) kísérte.

A következő órában több csoport férfi érkezett oda.

Borbála előbb kint állt a ház előtt, aztán bement és fiának háromnegyedes kabátot, cipőt és harisnyát hozott ki. Akkor a férfiak, a partizánok kíséretében a kövesúton megindultak a Szentháromság-kápolna felé. A Zombori úti villanymeghajtású malom udvarába kísérték őket. Rövid ideig időztek ott. Miután kijöttek az udvarból, visszafelé indultak a Zombori út és az Újvár utca sarok felé. Hosszú sorban, kettesével jöttek. Borbála a házuk előtt át akarta adni fiának a kabátot, cipőt és a harisnyát, de ezt az egyik fegyveres megakadályozta. Ellökte az asszonyt, aki majdnem elesett. János mellett Szabó József kocsmáros haladt. A menetoszlop kb. tizenöt percre megállt Magyar József nagykereskedő lakóháza előtt. Ott újabb községbeli férfiak csatlakoztak hozzájuk. Ezután a partizánok a Zombori úton haladó oszlopot Nagy Sándor boltja felé irányították.7

Kora délelőtt Vince Simon szénát hozott lovas fogatával a határból. A község szélén egy fegyveres férfi megállította. Sapkájára vörös csillag volt tűzve. Magyarul megkérdezte Simont, hogy hol volt és hová tart. A férfi megmondta. Ekkor így szólt a fegyveres: „Azonnal forduljon vissza, ahonnan jött. Vagy minél messzebbre hagyja el a községet. Bezdánban most szedik össze azokat az embereket, akiket agyon fognak lőni.” Az ijedtségtől Simonnak pár pillanatra elállt a lélegzete, de mielőtt visszafordult volna kocsijával, megkérdezte: „Kicsodák maguk, hogy magyarul beszélnek?” A fegyveres csak azt válaszolta röviden: „Szabadkaiak vagyunk”. Simon azonnal a község keleti határrésze felé vette útját.8

Kilenc óra felé Kovács János (1906) egy üres zsákkal a hóna alatt kilépett az utcára. A közelben egy embercsoportot vett észre. Kíváncsiságból odament. A csoport mögött álló fegyveres partizán megkérdezte Jánostól, hogy hová megy a zsákkal és mi a mestersége. A férfi megmondta, hogy kubikos és szalmáért megy a bölcső szalmazsákjába. Erre a fegyveres a következőket mondta: „Épp kubikosokra van szükségünk. Állj csak be a csoportba. Szalmáért máskor is elmehetsz.” János úgy látta, hogy jobb, ha szó nélkül engedelmeskedik.9

Takács János házába két partizán ment be, őt keresték. Szerencséjére a kertben tartózkodott. Az anyja azt mondta a fegyvereseknek, nem tudja, hogy hová ment a fia. „Szükségünk van emberekre. Egy órai munka van Isterbácon” – mondták a partizánok és elmentek. Amikor János bement a kertből, az anyja megkérte fiát, hogy menjen ki Isterbácra, nehogy bajba keveredjen. A férfi meghallgatta anyja tanácsát. Végigment a dűlőn. A vasúti síneknél összetalálkozott községbeli férfiakkal, akik Isterbác felől jöttek és azt mondták neki: „Isterbácon nincs semmilyen munka. Az odakísért embereket agyon fogják lőni. Menekülj, amerre tudsz!”10

Kovács Józsefet (1926) nyolc óra felé egy partizán kikísérte az utcára. Meglepetésében nem is tett sapkát a fejére. Menetközben a fegyveres bement Kiss Sándor lakóházába is. Az asztalost otthon találta. Ahogy a Fő utcán haladtak, összetalálkoztak egy szürke lovon ülő partizántiszttel. Az megkérdezte Józseftől és Sándortól, hogy mi a mesterségük. Ők megmondták. A tiszt intett a kezével, hogy továbbmehetnek. A Zombori út és az Újvár utca sarkán álló Balla-ház felé folytatták útjukat. Odaérve a sarok melletti lakóház utcai fala mellé álltak és ott hosszabb ideig várakoztak. Több embercsoport haladt el előttük a kövesúton. Dél felé csatlakoztak ahhoz az öttagú csoporthoz, amelyben Michael Baron, Varga László és Varga Ferenc is volt.

Az összegyűjtött férfiakkal a Szabó-kocsmánál letértek a kövesútról és a Liba utcán keresztül mentek ki Isterbácra, ahol Major Teréz (23. számú) lakóházának udvarába kísérték őket.11

A szemtanúk visszaemlékezése szerint, azok a partizánok, akiket egy népőrségi tag kísért, meghatározott lakóházakba mentek be és volt náluk egy papírra írt névsor. A népőrségi tag nélküli fegyveresek (akik egyesével, vagy kettesével szedték össze az embereket) házról-házra mentek.12

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Mint bizonyára a román újságokból és televíziós hírekből már értesült róla, Mona Musca kulturális miniszter asszony intézkedése folytán országos botrány keletkezett Trianon című dokumentumfilmünk erdélyi vetítéssorozatával kapcsolatban.

Kérjük Miniszterelnök Urat, hogy az ügyet vizsgáltassa ki, és segítsen abban, hogy a filmet félelem nélkül lehessen vetíteni, és az semmiféle szankciót ne vonjon maga után. Tavaly június 5-én mutatták be a budapesti és más magyarországi vetítőhelyek 128 perces dokumentumfilmünket, valamint jelenleg is sugározzák a Hír TV-ben Velünk élő Trianon című tizennégy részes filmsorozatunkat, amelyekben köztiszteletben álló, jeles szakemberek, közéleti személyiségek elemzik a versailles-i békerendszer és ezen belül a trianoni békediktátum előzményeit, okait, az elmúlt évtizedek történéseit, valamint azt, hogy a mindenkori magyar társadalom miként viszonyult ehhez a kérdéshez.

A film gondolatokat szeretne ébreszteni és minden ember figyelmét felhívni arra, közösen beszéljük meg, vajon milyen feloldási lehetőségei vannak a trianoni traumának a XXI. század elején, az európai egységesülés időszakának politikai tendenciái közepette.

Tavaly ősszel Tőkés László püspök úr közreműködésével Nagyváradon volt a film erdélyi ősbemutatója, ezt követően több erdélyi városban és településen is vetítették az alkotást. Most is örömmel tettünk eleget ezúttal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) megkeresésének, akik egyhetes bemutatósorozatot szerveztek január 7. és 12. között Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen. A különböző, vetítésre alkalmas termekben helyenként több száz érdeklődő előtt vetítették a filmet, amelyet beszélgetések követtek.

Természetesnek tartjuk, hogy mindenütt – mint ahogyan a filmben is – őszinte gondolatcsere zajlott, semmilyen „tabu” témát nem kerültünk meg. Fegyelmezett és érdeklődő közönséggel találkoztunk, sehol sem hangzottak el a románságot akár csak áttételesen is nemzeti érzésében sértő gondolatok. Filmünktől és egész pályafutásunktól ez amúgy is idegen lett volna. Rendkívül meglepett minket a miniszter asszony intézkedése, amelyben rendőri beavatkozást kért a szervezők és a vetítőhelyek fenntartói ellen, sőt a szeredai és az udvarhelyi szervezőket pénzbüntetésben is részesítették, de más helyszínek szervezőivel is „figyelmeztető” beszélgetéseket folytattak.

Különösképpen megdöbbentettek minket a Marosvásárhelyen tapasztaltak. Amikor az eredetileg tervezett vetítőhelységből az óriási érdeklődés miatt a nagy múltú történelmi helyszínre, a Vártemplomba vonult át vagy ezer érdeklődő, rohamkocsik és rendőrautók jelentek meg a Vártemplom bejáratának közelében. Egyszer csak a templomban sötét lett, csak a szószéken világított a lámpa. Így nem volt más választásunk, mint a rendkívül fegyelmezett emberekkel beszélgetni, előadást tartani. Eddig még nem fordult elő pályafutásunk során, hogy egy ártatlan templomi beszélgetés után rendőrökkel kelljen találkozni.

Azt gondoljuk, hogy értelmetlen és felesleges zavarkeltésről, erődemonstrációról, félelemkeltésről volt szó, amelyet egy elhibázott, rossz intézkedés váltott ki, de a végrehajtásban is „túlreagálták” az ügyet.

Ezáltal azt a látszatot keltették, miszerint a XXI. század elején egy film vetítését hatósági-rendőri beavatkozással még mindig lehetetlenné lehet tenni. Úgy hisszük, mindez az 1990 előtti diktatórikus időkre volt jellemző. A mai globális, „átjárható” világban, az európai uniós csatlakozások éveiben a kultúrának, a gondolatoknak szabadon kell közlekedniük. Nem szabad, sőt ma már nem is illik könyveket, színházi előadásokat betiltani, filmek elkészültét vagy közönség elé kerülését megakadályozni. Amúgy sem lehet minden gondolat mellé rendőrt állítani.

Magyarországnak és Romániának van mit pótolnia, hiszen közel 50 éves történelmi megkésettséget, lemaradást kell leküzdenie, s olykor nagyon sok társadalmi feszültséget kell feloldania. Ha demokratikus világban szeretnénk élni, akkor a gondolatokat, véleményeket nem lehet elfojtani, lehetetlenné tenni, ezért embereket büntetni, megfélemlíteni.

Tisztelettel kérjük Miniszterelnök Urat, hogy a miniszteri intézkedést, s ennek következményeként a túlkapásokat, a fiatalokat sújtó büntetéseket vizsgálják felül, a szervezőket a vádak alól mentsék fel, s tegyék lehetővé, hogy filmünket Romániában retorziók nélkül bárki vetíthesse és megnézhesse. Találkozzunk, beszélgessünk, akár vitatkozzunk egymással, s közös erőfeszítéssel vessünk véget a félreértéseknek, netán az olykor tapasztalható gyűlölködésnek.

Mindkét félnek tudomásul kell vennie, hogy ami a területgyarapodás miatt az egyik félnek boldogság, az a másik fél legnagyobb nemzeti tragédiája. Senki sem kívánja, hogy tehetségtelen vagy akár rossz akaratú politikusok egykori döntései miatt az utókor legyen felelőssé téve, de azt remélni szeretnénk, hogy a váratlanul megváltozott XX. század végi közép-kelet-európai helyzetben élni tudunk a történelmi lehetőséggel. Hiszünk abban, hogy ez a most alakuló új világ Trianon sebeit, fájdalmát, tragédiáit is gyógyítani tudja. Ehhez közösen kell megkeresni a lehetőségeket. Nem tiltással, hanem a folyamatokat őszintén feltárva, megértően és igazságosan.

Filmünkkel magunk is szeretnénk ehhez hozzájárulni, még akkor is, ha önök esetleg nem minden gondolattal, megállapítással értenek egyet, de ezt nem is kívánjuk. Ne féljünk attól, ha sokan néznek meg egy filmet vagy bármilyen más kulturális-művészeti alkotást, hiszen azok a tisztánlátáshoz, a közös felismerésekhez és az erre épülő cselekvések előkészítéséhez is hozzájárulhatnak.

Bölcs, toleráns és demokratikus döntésében bízva, válaszát várva tisztelettel köszönti Budapestről:

Koltay Gábor Dr. Raffay Ernő
filmrendező történész, egyetemi tanár

Budapest, 2005. január 14.

Magyar Nemzet

Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
a Magyar Szó újabb kutatásai, dukumentumai a Délvidéki eseményekről 1944/45-ben

Nem volt jogi alap a három falu magyarjainak kollektív kiírtásához, megbüntetéséhez

(2)

A kitelepítést –ez a kifejezés nem fedi az eljárás lényegét, mert az azonnali kiüldözést jelentett, minden vagyon hátrahagyásával-, ezek szerint nem tekinthetjük a helyi szerbek túlkapásának, hiszen azt hivatalos állami szerv, a Kommunista Párt által is támogatott háborús bűnöket kivizsgáló bizottság előterjesztésére hozta meg az itteni legfőbb, a mindenben illetékes katonai közigazgatás parancsnoksága.

Jellemző a vétek megnevezése: "népünk meghurcolása, terrorizálása és gyilkolása".
A hatóság nem tartotta illendőnek azt mondani, hogy a szláv, a szerb lakosságról van szó, hanem a hasonló szövegekben -periratokban, propagandaanyagokban- majdnem kivétel nélkül a "népünk" kifejezés szerepel, ami -ha szerb szöveget olvasunk- egyértelműen a szerbség értendő alatta.

A kiűzetésről Aleksandar Kasas is tesz említést a Madjari u Vojvodini 1941-1946 című könyvében, s ebből megérthető, hogy tulajdonképpen a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság működését rendező szabályról van szó. A könyv megemlíti, hogy a csurogi lakosság megnyugtatására a hatóság több személyt nyilvánosan kivégzett a negyvenkettes razziában való felelősségük miatt.

Ám a szerb lakosság nemhogy lenyugodott volna, hanem folyamodvánnyal fordult a felsőbb szervekhez, követelve a teljes magyar lakosságtól való megszabadulást.

Így került sor a kitelepítésről szóló rendeletre, amelyben arra hivatkozik a döntéshozó, hogy a magyaroknak a saját érdekükben el kell hagyniuk a falut, amit ha úgy értünk, hogy maradás esetén valamennyiüktől úgy fognak a helybeliek megszabadulni, hogy kiirtják őket, akkor a használt megfogalmazás, a "saját érdekükben", még pontosnak is mondható.

A csurogi kitelepítés így sikerrel járt.
Január 29-én sor került a zsablyaiakra is.

Néhány hét múlva a mozsori szerbek hasonló követeléssel álltak elő. Kasas írja az említett könyvében: hetvenöt mozsori követelte az 550 helybeli magyar teljes kitelepítését. Kár, hogy a hivatkozási alapul szolgáló szabályt nem idézi. A kiüldözöttek minden vagyonát menten elkobozták.

Járekon szabályos haláltáborban éltek néhány hónapon át, negyvenöt tavaszának végén a tábort széttelepítették, a legtöbb fogvatartottat Szépligetre (Gajdobra) szállították, s onnan elbocsátó cédulával elengedték őket a nyár folyamán. B. P. egykori zsablyai lakos a 718-as számú levéllel szabadult, amelynek kiállítási napja 1945. október 4.

Az okmány kiállítója ebben is -akárcsak a többi hasonlóban- megtiltja az elbocsátottnak, hogy valaha is visszatérjen szülőhelyére.

A TÖRVÉNY

Tulajdonképpen tehát a három falu magyarjai itt éltek tovább állampolgárként, de megfosztva mindenüktől. Arról, hogy hova lett a vagyonuk, miért nem élhetnek a saját helységükben, semmi más okmány, csak ez az elbocsátó levél állt rendelkezésükre. Néhány csurogi elüldözött ugyan azt tanúsítja, hogy amikor a kiüldözés napján a községháza elé terelték őket, hogy onnan gyalogmenetben Járekra tereljék őket a huszonöt fokos hidegben, minden értéket le kellett nekik adniuk és egy omkányt is aláírniuk, amely azt tartalmazza, hogy minden vagyonukat önként átadják az új hatóságnak, de ilyen okmány eddig nem került elő. Időközben azonban az új állam megkezdte a jogszerű működés bevezetését.

Mivel még nem volt az országnak általános választásokon megválasztott törvényhozó testülete, az AVNOJ -eredeti szerb néven: Antifasisticko vece narodnog oslobodjenja Jugoslavije, magyarul Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács- elnökségét tekintették törvényhozási joggal rendelkező szervnek, s az hozott is törvényeket, amelyekre a későbbi időkben a hatalmi szervek hivatkoztak a három község magyarjainak jogfosztottságát állandósító eljárásai során. Így például június 9-én meghozta A vagyonelkobzásról szóló törvényt (Zakon o konfiskaciji imovine), július 5-én pedig a Büntetések fajtáiról szóló törvényt (Zakon o vrstama kazni).
Mindezeket dr. Ivan Ribar, az AVNOJ elnökségének elnöke írta alá.

E törvények rendelkezéseivel fedték utólag a korábban végrehajtott vagyonelkobzásokat és a büntetéseket, tudjuk meg azokból a dokumentumokból, amelyek most a kezünkbe kerültek, és amelyeket egy csoport temerini és egy csurogi lakos bocsátott rendelkezésünkre.

A kihajtás kifejezés, amelyet a csurogiak, zsablyaiak, mozsoriak és a temeriniek használnak, pontos, ugyanis ugyanúgy történt, mint ahogyan a helybeliek a marhát, disznót hajtották ki vásárra, legelőre vagy éppenséggel a vágóhídra. A temeriniek úgy kerülnek ebbe a bajba, hogy sok föld nélküli temerini a napszámból megtakarított pénzén a szomszédos Csurog határában vásárolt földet, de mivel ez nagyon messze esett a falutól, tanyát is építettek a birtokra, mert onnan könnyebb volt a gazdálkodás. Amikor a csurogi magyarokat kihajtották a faluból, akkor a tanyákon élő magyarokat is, s később pedig, amikor a törvényre hivatkozva telekkönyvileg is elkobozták a földeket, akkor ezt érvényesítették minden olyan ingatlanra és ingóságra, amit temeriniek birtokoltak, akár Csurogon éltek, akár nem.

A hatóság azonban nem tartotta be a saját törvényeit sem, amikor a kiszemelt áldozatok minél súlyosabb zaklatását akarta elérni.

A vagyonelkobzásról szóló törvény hatodik szakasza ugyanis így rendelkezik:

"1) Az elkobzás alól kivételezik 1) a ház berendezését (ruházat, lábbeli, bútor, edények és hasonlók), amely nélkülözhetetlen az elítélt és szűk családja tagjai számára;
2) minden fajta szerszámot, ami nélkülözhetetlen az önálló vagy félig önálló iparos tevékenységhez, kivéve, ha az elítéltnek bíróság tiltja meg foglalkozása űzését;
3) a háztájit, minimális földtulajdont hozzá való felszereléssel, lakó- és gazdasági épületekkel, amelyek szükségesek idegen munkaerő igénybevétele nélküli törpebirtokosi tevékenységhez; élelem és tűzrevaló személyes szükségletek kielégítésére az elítélt és szűkebb családja tagjai számára négy hónapra;
5) pénzösszeg, ami nem haladhatja meg a helyi átlagnapszám háromhavi értékét minden családtagra számítva." (A törvény a Sluzbeni list Demokratske Federativne Jugoslavije című, 12. sorszámú füzetben, 1945-ben, az igazságügy-minisztérium szerkesztésében jelent meg. A magyar szöveg itt és a továbbiakban a szerző fordítása.)
A vagyonelkobzás végrehajtásáról bírósági kiküldöttnek kellett gondoskodnia.

A három község magyarjaitól úgy vették el minden ingóságukat és ingatlanjukat, hogy azok pusztán a rajtuk levő ruházatot tarthatták meg, de sokan panaszkodtak a Járek felé menetelők közül, hogy az őket kísérő őrök a jó lábbelit és ruhát az úton is leszedték róluk, emiatt némelyek meleg ruha és lábbeli nélkül érkeztek Járekra. A nemesfémből készült ékszert -karikagyűrűt, fülbevalót, nyakláncot-, pénzt, karórát, cigarettatárcát és egyéb értéktárgyakat már a gyűjtőhelyen mindenkinek át kellett adnia testi fenyítés terhe mellett.

Mint említettük már, a Szépligeten kiadott elbocsátó levélben megtiltják az elbocsátottaknak, hogy visszatérjenek falujukba. Nincs szó szerint kimondva, hogy soha többé, de ezt elüldözöttek és otthonmaradottak kivétel nélkül mind így értelmezték. Nincs is rá példa, hogy bárki is hazatért volna falujába, és elfoglalhatta volna akár csak egy részét az elkobzott ingatlannak vagy ingóságnak. Holott a büntetésekről szóló törvény 6. szakaszának 1) pontja egyértelműen kimondja: "A politikai jogok, és a polgári jogok eg részének örök érvényű megvonása kizárólag halálbüntetés esetén szabható ki."

A negyvenöt folyamán hozott törvények értelmében a korábbi vagyonelkobzást szentesítő eljárás úgy zajlott le, hogy a helyi népbizottság -- amely akkoriban a helyi hatóságot jelenttette -- javasolta a járásnak, az pedig a járásbíróságnak, hogy intézkedjen a vagyonelkobzással kapcsolatban. Sehol nem találni utalást arra, hogy ilyen intézkedést kollektívan lehet foganatosítani. Úgy látszik, mégis ez történt.

A NEMZETI ALAPON KISZABOT KOLLEKTÍV BÜNTETÉS

Néhai Tóth Sámuel torontálvásárhelyi lakos őrizte meg az alábbi dokumentumot. (Hogy az okmány rendelkezése érthetőbb legyen, az űrlapra írt szöveg azon részét, amely magán a nyomtatványon nyomdailag be lett írva fekete, a helyi, vagyonelkobzási bizottság által, írógépen beírt részt pedig dőlt betűkkel írtuk. Az űrlap cirill, a gépi beírás latinbetűs.)

"JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG a 30. szakasz értelmében
KOVACICA
Iktatószám: 123
1945. november 15.

A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1944. november 21-i döntése, valamint az 1945. június 9-iki Vagyonelkobzásról szóló törvény 30. szakasza értelmében, valamint a körültekintő adatgyűjtés után a Bizottság lefolytatta az eljárást a dolgok vagyoni állásának megállapítása érdekében Tóth Sámuel, felesége Sepsey Zsuzsanna ügyében és a megállapított tényállás alapján meghozta az alábbi

HATÁROZATOT

Tóth Sámuel, foglalkozása jegyző, jugoszláv állampolgár, nemzetisége magyar teljes vagyona, ami Debelyacsa területén található elkobzandó és bekebelezendő a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia javára. A vagyon tételes jegyzéke ki van mutatva a mellékletben.

INDOKLÁS

Az összegyűjtött adatok szerint megállapítást nyert, hogy Tóth Sámuel, debelyacsai lakos vagyonát el kell kobozni, mert nevezett

1
2 nemzetisége: magyar.
A JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG tagjai:

(Itt következik három cirillbetűs aláírás)

A bizottság a törvény 30. szakasza alapján járt el. Csakhogy ez a szakasz a Német Birodalom vagyonára, illetve német nemzetiségű polgárokra vonatkozik. Tóth Sámuel azért lett vagyonelkobzással büntetve, mert magyar, másrészt vagyona nem volt a Német Birodalomé.
Akkor hát milyen jogalap szerint kobozták el a vagyonát?

Nem beszélve arról, hogy fennáll az alapkérdés: Milyen jogalapon végezték ki?

Erről ugyanis a hatóság soha semmilyen okmányt nem adott ki. Fia, Tóth Attila követelésére az antalfalvi (Kovacica) járásbíróság 1958. július 9-i keltezésű végzésével holttá nyilvánította, az antalfalvi börtöncellában vele együtt fogvatartott rabtársai tanúskodására hivatkozva, akik azt nyilatkozták az eljárásban, hogy társuk egy napon eltűnt közülük.

Sokkal jobban járt M. L. csurogi születésű újvidéki lakos, aki amellett, hogy a falu magyar lakóinak sanyarú sorsát elkerülte, nem sokkal a tragédia után még a vagyonát is visszaperelte az államtól. Ennek a pernek az egyik okmánya nyújt számunkra fontos bizonyítékokat. Az ő vagyon visszaperlése ügyében a Zsablyai Járásbíróság járt el és hozott M. L. számára kedvező döntést, hivatalos és eredeti kifejezéssel egy Zakljucak megnevezésű okmányt. Sok minden kiderül belőle.

M. L. vagyonát, a Csurogon telekkönyvezett ingatlant e szerint ugyanez a járásbíróság 1946 február 2-án kobozta el, mégpedig a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. szakasza alapján a kincstár -az okmányban erar, magyarban elterjedt idegen szóhasználattal: aerar- javára. Csupán feltételezzük, hogy azonos jogalapra, a 28. szakaszra hivatkozott és hasonlóképpen járt el a bíróság a többi csurogi magyar polgár vagyonának elkobzásakor. Feltételezésünket többek között arra alapozzuk, hogy néhány temerini polgár előkerült vagyonelkobzási bírósági dokumentumában is erre hivatkozik a bíróság.

A 28. szakasz rendelkezése: "A járási népbizottságok kötelesek legkésőbb 90 nappal e törvény meghozatalát követően a járási népbíróságokhoz eljuttatni azon háborús bűnösök és népellenségek vagyonának jegyzékét, (...) Minden ilyenesetben a járási népbíróság az ítéleteket végrehajtandónak tekinti teljes egészében, beleértve a vagyonelkobzást is, tekintet nélkül arra, hogy rendelkezésére áll-e az ilyen személyek elítéléséről szóló ítélet,..."
Az eddigiek szerint azt mondhatjuk, hogy a csurogi, zsablyai és mozsori magyarok vagyonelkobzásáról nem hoztak egyedi bírósági határozatot. M. L. perirata alapján pedig azt állíthatjuk, hogy kollektív büntetés történt. A bíróság az általa indított kártalanítási perben ugyanis megsemmisítette az elkobzásról szóló döntését és elrendeli a vagyon újbóli telekkönyvi bejegyzését M. L. számára. Indoklásul az alábbiakat olvashatjuk:

M. L. most azonban a bíróság elé terjesztett egy kérvényt, amelyben azt kéri, hogy a bíróság mentesítse a vagyonelkobzás alól hivatkozván arra, hogy rá nem vonatkoztatható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, tekintettel arra, hogy ő állandó újvidéki lakos 1931. óta és mivel a megszállás és a razzia ideje alatt nem is lakott Csurogon, sem a zsablyai járás valamely más helységében, hanem Újvidéken, rá tehát nem vonatkoztatható a zsablyai járás magyarjaira kollektíven kiszabott büntetés.

A bíróság ezt tényként megállapította, hogy emiatt rá csakugyan nem vonatkoztatható ez az intézkedés, ennek következtében tehát az ingatlant visszaadja eredeti tulajdonosának. M. L. szóbelileg közölte, hogy ő abban az időben igen magas kapcsolatokkal rendelkezett az új hatalomnál, elsősorban annak köszönhetően, hogy szervezett munkásként már az első Jugoszláviában a grafikusok szakszervezetében dolgozott, másrészt pedig annak köszönhetően, hogy felesége szülei a negyvenkettes razzia idején áldozatul estek Újvidéken.
A fentiek alapján leszögezhetjük, hogy a csurogi magyarokat -az említett törvényszakasz szerint- olyan háborús bűnösöknek tekintették, akiket a háború folyamán kivégeztek, megöltek, akik meghaltak vagy megszöktek, mégpedig csak azért, mert a negyvenkettes razzia idején -magyarként- a zsablyai járás területén éltek. Ez a megállapítás egyértelműen következik az idézett bírósági okmányból.
M. L. periratának a száma: r.p.474/45. rá van még jegyezve egy másik szám is: 16/V947. Az előző szám a vagyonelkobzási okmány száma lehet, a másik pedig a visszaszármaztatásáról szólóé.

Rosszabbul járt a C.M. és M.V. temerini házaspár, akiknek sok más temerini lakossal együtt a csurogi határban volt tanyájuk és földjük.

Vagyonukról a zsablyai járásbíróság az alábbi módon intézkedett.

"JÁRÁSI NÉPBÍRÓSÁG, ZSABLYA
746/945.

…alkalmazni kell rájuk a zsablyai járás magyarjaira kimondott kollektív büntetést, és ennek végrehajtása érdekében kiküldik a bíróság megbízottját. A vagyon összeírását 1946.II.11-én végzik a helyi népbizottság épületében Csurogon, amiről az érintetteket e Határozat kézbesítése révén értesítik. (...)"

Az érintettek nem voltak sem szakszervezeti munkások, sem negyvenkettes károsultak, mint M. L., sem az akkoriban már mindenható kommunista párt tagjai.

Egyszerű temerini földművesek voltak, akiknek minden birtoka a csurogi határban volt. Fellebbeztek a bíróság döntése ellen. Szabályos jogorvoslásra számítottak, amihez minden jogi alapjuk megvolt. A fellebbezést Aca A. Arsenijevic újvidéki ügyvéd fogalmazta meg. Igen nagy hozzáértéssel. Szakszerű érveit azonban a bíróság semmibe vette. Beadványában kéri a vagyonelkobzásról szóló döntés hatályon kívül helyezését az alábbi indoklással:

Első kifogása az, hogy az érintett nem lehetett jelen a vagyonösszeírásnál, amit a törvény kötelezően előír. Azért nem volt jelen, mert késve kapta a bírósági idézést. Ismerve az akkori bírósági gyakorlatot, okkal feltételezhető, hogy az értesítés késedelmes kézbesítése szándékos volt. Ez azonban szinte mellékes érv. A legfőbb kifogást, ügyfele nevében az ügyvéd így fogalmazza meg:

"Ami pedig holmiféle kollektív büntetésre vonatkozik az alaptalan és törvénytelen az alábbi okok miatt.
a) Mindenekelőtt azért, mert törvényeink nem ismertek, és ma sem ismernek kollektív ítéletet (...)
b) Emellett a kollektív büntetés rám nem is vonatkoztatható, mivel én soha sem voltam sem Zsablya sem Csurog lakosa, hanem mindig Temeriné
c) Mert a csurogi razzia egész ideje alatt én Temerinben tartózkodtam.Mert nekem soha semmilyen vád sem ítélet nem volt kézbesítve, nem volt módom védekeznem (...)
d) Esetemben nem alkalmazható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, mert az kifejezetten HÁBORÚS BŰNÖSÖKRŐL ÉS NÉPELLENSÉGEKRŐL TESZ EMLÍTÉST, AKIK A HÁBORÚ ALATT KI LETTEK VÉGEZVE, MEG LETTEK GYILKOLVA VAGY AKIK ELMENEKÜLTEK. Én azonban a DFJ szabad polgára vagyok, és élvezem teljes polgári jogaimat, és a magyar nemzetiséghez tartozom.
e) én a vagyonelkobzási eljárásban SZEMÉLYESEN, SZABAD POLGÁRKÉNT KÉPVISELEM MAGAMAT MINDEN POLGÁRI JOG GYAKORLÁSI JOGÁVAL, ÍGY TEHÁT ELLENTMONDÁSOS (a bíróság érvelése -- M.M. megj.) ÉS VILÁGOS, HOGY E TÉNY FÖLÖTT A BÍRÓSÁG NEM LÉPHET ÁT SEMMIFÉLE MAGYARÁZATTAL. (...)
f) Végül a kifogásolt határozattal megsértették a Vagyonelkobzásról szóló törvény 29. szakaszával összefüggésben a 6. szakaszát. Én ugyanis földműves vagyok, és a földművelés az egyetlen foglalkozásom és jövedelmi forrásunk. Eszerint tehát kötelezően meg kell hagyni a létfenntartáshoz szükséges kötelező ingatlant, a kötelező mezőgazdasági felszerelést, a lakóházat, valamint a családtagonként járó földterületet a művelésre és a család eltartására. (...)"

A fellebezést az illetékes újvidéki kerületi bíróság simán elvetette. A rövid indoklás így hangzik: "A zsablyai Járási Népbizottság 6697/1945 számú, 1945. október 5-én kelt előterjesztése leszögezi, hogy a Járási Népbizottság a fellebbezőt népellenségnek tekinti, és mivel mint ilyent kollektív büntetést szabott ki rá, internálva őt, így hát a bíróság a vagyonelkobzást indokoltnak találja. Annál is inkább, mert B.B.B. (Bácska, Bánát, Baranya -- M.M. megj.) területén érvényben lévő katonai közigazgatás idején Vajdasági Népfelszabadító Főbizottsága határozatot hozott, amellyel elkobozta minden magyarnak a vagyonát, aki Zsablya és Csurog területén lakott, kivéve azon magyarokét, akik közreműködtek a népfelszabadító háborúban, itt azonban ez az eset nem forog fenn."

Nos, helyben vagyunk!
Az újvidéki kerületi bíróságnak ebben az érvelésében megtaláljuk azt, amit eddig nem volt szerencsénk látni. Nevezetesen, hogy a csurogi és a zsablyai magyarok jogfosztását a katonai közigazgatás rendelte el. Eddig ugyanis csupán a csurogiak kiüldözéséről szóló rendelet került napvilágra. Most már csak ezt, az egész járás magyarjaira vonatkozót kell előkeresni és nem mondhatja senki többé, hogy az, ami 1944 végén, 1945 elején az itteni magyarokkal történt, nem a legfelsőbb hatalom utasítására történt.

Emlékezetbe idézzük e helyen a katonai közigazgatás bevezetésének indoklását, amelyet maga Tito marsall főparancsnok írt alá. Íme a teljes szövege:

A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok főparancsnokságának végrehajtási rendelete

A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás bevezetése

I.
Bánát, Bácska és Baranya felszabadulása megköveteli, hogy minél gyorsabban rendezzük a körülményeket, és megteremtsük a feltételeket a népi demokratikus államhatóság rendes működésére. A rendkívüli körülmények, amelyek között e vidékek a megszállás alatt éltek, valamint a feladat, hogy minél hamarabb és minél teljesebben megszüntessük a megszállók és az ide települt idegen elemek részéről népünknek okozott bajokat, nemkülönben a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása végett az összes gazdasági erő mozgósításának igénye -- mind megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében összpontosuljon.

A felsorolt okok miatt Bánát, Bácska és Baranya területén meg kell alakítani a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatást.

Ez a katonai igazgatás ideiglenes lesz, és hazánk felszabadulásáig tart, amikor is a hatalom a népfelszabadító bizottság kezébe megy át.

II.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás Bánát, Bácska és Baranya területére terjed ki; ezt a területet délről a Dráva és a Duna, északról és keletről pedig a régi jugoszláv--magyar és jugoszláv--román határ határolja.

III.
Az említett területen minden végrehajtó és bírósági hatalom a hadsereg és annak e célra kinevezett szervei kezébe megy át.

A katonai közigazgatás tartama alatt a népfelszabadító bizottságokban megtestesülő néphatósági szerveknek támogatniuk kell ezen igazgatás szerveit feladatuk teljesítésében.

IV.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás élén parancsnok áll; munkájáért a JNFH és a PO főparancsnokának tartozik felelősséggel.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás
1) Bánáti Katonai körzetre;
2) a Bácskai és Baranyai Katonai Körzetre oszlik.
A katonai körzetek térparancsnokságokra, helységparancsnokságokra és falusi katonai parancsnokságokra oszlanak.
Versec,1944. október 17.

Tito, Jugoszlávia marsallja, a JNFH és a PO főparancsnoka

(A dokumentumot a Josip Broz Tito Összegyűjtött Művei című sorozat magyar nyelvű változatának 24. kötetéből idéztük. FORUM Könyvkiadó, Újvidék, 1998. Pilcz Nándor fordítása.)

Megjegyzendő, hogy a rendelet nem nevezi meg a közigazgatás parancsnokát, sem hatályba lépésének idejét. Erre semmilyen utalást nem találni az említett könyvben, noha azt a teljesség igényével szerkesztették. Kétségtelen azonban, hogy a parancsnok Ivan Rukavina volt, a közigazgatást pedig október 22-én vezették be, és február elsejéig tartott. Ez azért fontos, mert minden kétséget kizár, hogy a csurogi, zsablyai, mozsori, de az egész vidéken véghezvitt vérengzés meg a zsablyai járás magyarjainak jogfosztása is akkor zajlott le, amikor minden hatalom a katonai közigazgatás kezében volt. A mozsoriak elüldözése ugyan már később, de a zsablyai járásban történtek mintájára.

A szövegben található "népünk" kifejezésre már korábban felhívtuk a figyelmet. E mögött a szlávságot, tájunkon elsősorban a szerbséget kell érteni, világosan kiderül ez a katonai közigazgatás parancsnokának, Ivan Rukavina tábornoknak a katonai közigazgatás hatályba lépése -1944. október 22-e- napján kiadott felhívásából. Ebben ezt olvashatjuk: "...a nemzeti jövő és e terület délszláv jellegének megőrzése... érdekében szükséges."

Semmi kétség sem fér tehát ahhoz, hogy a csurogi és a zsablyai magyar lakosság megtizedelése, elüldözése és máig tartó jogfosztása az akkori legfőbb hatalom utasítására és annak bábáskodása mellett történt.

Nincs okunk kételkedni, hogy úgyszintén az a hatalom felelős a mozsoriak tragédiájáért. Az intézkedést a saját meghirdetett elvei ellenében és a saját jogszabályaik ellenében tették. Ezért kell még ma is leplezniük azoknak, akik részesei voltak az intézkedésnek.

Logikus, hogy az akkori hatalom intézkedéseit a mostani hatalomnak kell semmissé nyilvánítania és a károsultakat kártalanítania.

Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
a Magyar Szó újabb kutatásai, dukumentumai a Délvidéki eseményekről 1944/45-ben

Nem volt jogi alap a három falu magyarjainak kollektív megbüntetéséhez

Negyvenhét évet kellett várni, hogy a Délvidék magyarsága meg tudja és meg merje fogalmazni, milyen megtorlásoknak volt kitéve 1944 végén és 1945 elején, közvetlenül azután, hogy Tito hadserege ismét birtokba vette azokat a területeket, amelyeket a trianoni békeszerződéskor elszakítottak Magyarországtól, és ismét a délszláv állam fennhatósága alá kerültek.

Újabb tíz esztendőnek kellett eltelni, hogy magánkézben lévő okmányok között -a levéltári dokumentumok ugyanis hozzáférhetetlenek még 2001-ben is- bizonyítékokat találjunk arra, hogy kollektív büntetésként kobozták el a három Tisza menti község --Csurog, Zsablya és Mozsor-- magyar lakóinak vagyonát, zárták őket gyűjtőtáborba és tiltották meg nekik örök időkre, hogy visszatérjenek lakóhelyükre.

Ugyanezek a dokumentumok bizonyítják azt is, hogy nem helyi felelőtlen személyek túlkapása történt akkor a három faluban, hanem a titói hatalom minden állami és fegyveres szerve közreműködött a helyi lakosság által csapott vérengzésben és jogfosztásban éppen úgy, mint a cselekmények leplezésében. Az alábbiakban az előkerült dokumentumok, valamint az akkori törvények alapján részben megvilágítjuk a jogfosztási és a vagyonelkobzási eljárást.

A teljes bizonyításhoz hiányzik sok fontos dokumentum, például maga a jogfosztást és vagyonelkobzást elrendelő zsablyai járási döntés, és a katonai közigazgatás illetékes szerveié, ám a kezünkbe került bírósági dokumentumok létezőként emlegetik ezeket, nincs okunk kételkedni, hogy csakugyan megvannak valahol, feltehetőleg valamelyik levéltár máig hozzáférhetetlen dobozában.

A PARTIZÁNOK ÉRKEZÉSE

Tito partizánjainak érkezése napját nevezik ma is felszabadulásnak.

Csurogra és Zsablyára ugyanazon a napon, 1944. október 23-án érkeztek meg. Akkor vették uralmuk alá az egész vidéket. Szinte azonnal megkezdődtek a felelőtlen kivégzések. Itt most elsősorban a csurogi és a zsablyai eseményekkel foglalkozunk, mert az előkerült okmányok ezekre vonatkoznak, de a következtetések érvényesek Mozsorra is. Mindenekelőtt kiválogattak néhány személyt a helybeli magyar lakosság közül, és azokat nyilvánosan likvidálták, illetve a kezükbe került magyar foglyokat. Zsablyán még aznap kivégezték Fekete János mesterembert, teteme néhány napon át az utcán maradt, egy villanypóznához vagy fához kötözve, elriasztó példaként. Nyakába szerb nyelven kiírták, hogy így jár mindenki, aki ellenállni merészel.

Visszaemlékező zsablyaiak úgy tudják, hogy a szerencsétlen ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a partizánok felszólításának, hogy menjen a községházára. Amikor hóhérai megelégelték a tetem jelenlétét a falu központjában, akkor megengedték Deák Györgynek és egy másik személynek, hogy talicskán eltolja onnan, de nem a temetőbe, hanem a dögtemetőbe. Ott ásatták el.

Ezzel kezdődött a magyarok -- és a németek -- számára Zsablyán a felszabadulás. Hasonlóképpen Csurogon, Mozsorban, de Újvidéken és másutt is.

A tömeges, nagy kivégzési hullám azonban mind a három helységben csak mintegy két hét múlva kezdődött és több hullámban folyt le, noha időközben is mindennapos dolog volt, hogy éjszaka elvittek embereket, akik soha többé nem kerültek elő. Az ilyen eltűnések esetleg a helyi lakosság és az új hatalom helyi vezetőinek a rovására írható.

A későbbiekben időnként kidobolták, hogy kivégzés lesz, mehet nézni, aki akarja. Ezt, és az elüldözést, a jogfosztást, a táborbazárást és a visszatérést azonban nem lehetett a felsőbb hatóságok tudta és jóváhagyása nélkül végrehajtani. Bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a helybeli lakosság kezdeményezte a helységek magyartalanítását, de az egész akkori zsablyai járásra vonatkozó ilyen döntést azonban már járási szinten kellett meghozni, s mint majd látjuk, ez így is történt.

A csurogi magyarok elűzéséről szóló döntés a katonai közigazgatás nevében történt. Még ha feltételezzük azt is, hogy ezt a katonai hatalom nevében tevékenykedő helybeliek tették, a katonai hatóság akkor is teljes felelősséggel tartozik a döntésért, hiszen soha senkit sem vont felelősségre a történtekért.

Kizárt dolog azonban, hogy helybeliek éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, hiszen a kiűzésről szóló döntést mindkét akkori vajdasági napilap, a Slobodna Vojvodina és a Szabad Vajdaság is közölte. Mindkettő a Jugoszláv Kommunista Párt lapja volt, hiszen az Agitprop nevű propagandaosztályának gondozásában jelentek meg, tanúsította a Magyar Szó negyvenedik jubileumán az Agitprop egykori irányítója, Stanka Veselinov.

A vérengzés eltartott három hónapon át, miután minden megmaradt helybeli magyart elhajtottak. Legtöbbjüket a járeki haláltáborba, de sokakat kényszerítettek kényszermunkára Újvidékre, illetve Szerémségbe, főleg a Belgrád--Zágráb közötti vasútvonal helyreállítására. Ezek között egy nagy csoport zsablyai a cortanovci vasúti alagút megtisztításán dolgozott.

Csurogon elsőként nem helyelieket, hanem egy csoport, Makóról véletlenül ott tartózkodó leventét végeztek ki, majd nem sokkal utána azokat a munkásokat -- mintegy 15 személyt --, akikkel a kivégzésüket megelőzően a sintérgödör közelében több nagy méretű gödröt kiásattak.
A gödrökbe dobálták őket magukat is, később pedig a községházán kivégzetteket. A csoport tagjai közül néhányat elengedtek. A gyilkolás Csurogon január 22-éig tartott. Akkor rendelték el a maradék magyar lakosság kiüldözését. Zsablyán január 29-én szűnt meg a gyilkolás, akkor került sor a teljes magyartalanításra.

Mozsor magyarjai maradhattak a legtovább otthonaikban. Kitelepítésük napját egy volt helybeli, Petrik Verona írta le a Legenda a bácskai magyarokról című, szabálytalan versbe szedett, helyenként rigmusos szövegében. A tizedik versszakban ezt jegyezte fel:

"Míglen 1945-ben április hó 28-án (Mind magyart hajlékából kihajtottak,/Sok szenvedő édes anyának szíve nyögött fájdalmában,/Mert kis gyermeke azt mondja: mama álmos vagyok még."

A csurogiak kitelepítésnek nevezett elüldözését, mint említettük, a hatóság közhírré tette. A Szabad Vajdaság -- a Magyar Szó elődje -- január 27-i számában jelent meg az alábbi hír:

"Bánát, Bácska, Baranya katonai parancsnokságának közleménye
Ez év január 23-án a zsablyai járásban lévő Csurug község lakosságának egy részét kitelepítették. Erre az intézkedésre a megszálló és azok csatlósainak háborús bűnösségét kivizsgáló bizottság előterjesztésére került sor, amely hosszadalmas és alapos nyomozás után és a fölmerült tárgyi bizonyítékok alapján megállapította, hogy Csurug község valamennyi felnőtt magyar lakossága közvetlenül vagy közvetve részt vett az 1942. januári véres razzián.
A bizottság a lakosságnak ezt a részét háborús bűnösnek nyilvánította a munkaszervezési szabályzat 19. szakasza alapján.
Ezt az intézkedést azért kellett megtenni, hogy az említett községben biztosítsák a normális életmenetet, és hogy igazságosan megbűnhődjenek azok, akik a megszállás idején részt vettek népünk meghurcolásában, terrorizálásában és gyilkolásában.

Csurug község kiköltöztetett lakosai magyarok, de az intézkedés nem irányul ellenük, mint magyarok ellen -- akik egyenjogú állampolgárai Jugoszláviának --, hanem mint megérdemelt büntetés az általuk elkövetett bűnökért.

A kiköltöztetést a legnagyobb rendben végrehajtották."

Hatvan évvel ezelőtt űzték el Csúrog, Mozsor és Zsablya egykori magyar lakosságát
------------ Beszélgetés Teleki Júliával

Január 23-án lesz hatvan éve, hogy Csúrog, Mozsor és Zsablya megtorlásokat túlélt, kollektív bűnössé nyilvánított, vagyonuktól, javaiktól megfosztott magyar lakosságát kiűzték otthonaikból, s lágerbe hajtották őket.

Ezen a napon, reggel fél 7-kor Becsén a belvárosi katolikus temető kápolnájában kegyeletadó szentmisével emlékeznek az 1944/45-ös megtorlások áldozataira, a lágerekben elhunytakra és mindazokra, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait, de már nem érhették meg a 60. évfordulót. Teleki Júlia nővére, Hegedűs (Szabó) Mária, aki 14 éves volt akkor, nagyon várta ezt a megemlékezést, de a sors közbeszólt, s a minap, január 13-án jobb létre szenderült. A lélekharang érte is szól.

Teleki Júliával -- aki egyéves volt a csúrogi tragikus eseményekkor, s maga is kutatja azt az időszakot -- a megemlékezés előkészületeiről beszélgettünk: -- Immár 60 éve, hogy kiüldöztek otthonainkból és koncentrációs táborba zártak.

Nyolc hónapon át szenvedtünk, sokan meghaltak, mindmáig jeltelen temetőben nyugszanak valahol; Járekon a német kriptákban, Gajdobrán pedig a gödrökben. A haláltábort túlélők is egyre fogyatkoznak.

Mind kevesebben vagyunk. Ezek az emberek azt szerették volna megérni, hogy feloldozzák őket a háborús bűnösség alól. De ne csak a Vajdasági Képviselőház törölje ezt, mert mindaddig nem érvényes a határozata, amíg nem erősíti meg a köztársasági, az országos parlament. Erre az erkölcsi "kárpótlásra" várunk a leginkább, bár az anyagi kártérítés sem mellékes.

Valamennyien, akik ott sínylődtünk a lágerekben, soha-soha nem kaptunk semmit. Az otthonunkba nem térhettünk vissza, mert a szabadulási, elbocsájtó levélben az állt, hogy mehetnek bárhova, csak vissza a falujukba nem. Azóta is mások szántják földjeinket, házainkban mások laknak.

* Az 1941--45 között történt tragikus eseményeket a Tartományi Képviselőház tényfeltáró bizottsága vizsgálta az előző mandátumban. Tevékenységét a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának kellene folytatnia, mint volt bizottsági tagnak van-e, és milyen értesülése?

- El vagyok keseredve azért, mert, sajnos, nem tudtuk úgy befejezni a munkát, ahogyan szerettem volna. Még elkeserítőbb, hogy volt aki, mint Galubović úr is, azt mondta, a tényfeltáró bizottság utolsó ülésén, hogy "nem is maradnának kollektív bűnösök, ha az áldozatok számából levonnák a háborús bűnösöket"?!
Golubović úr nincs egyedül véleményével. Meggyőződésük szerint "szinte mindenkit háborús bűnösként végeztek ki vagy hajtottak ki otthonaikból... És csak elenyésző lehet az ártatlan áldozatok száma".

Ennek következményeit megérezzük minden megemlékezésen. A legutóbbi halottak napi kegyeletadást a rendőrségi közlemény a fasiszták, a félkatonai alakulatok és segítőinek a temetési helyén történt megemlékezésnek minősítette. Nem is említik, hogy ártatlanul végezték ki azokat, akik Csúrogon a sintérgödörnél lettek elföldelve. Valamennyiüket fasisztának nevezett a hivatalos rendőrségi közlemény. Hatvan év után ez nagy fájdalom.

Nem tudom, hogy a VMTA már elkezdte-e, pontosabban folytatja-e, a tényfeltáró bizottság munkáját. Ez képviselőházi határozat volt. Sok munka várna még az Akadémiára. Nem az legfontosabb, hogy melyik nemzetnek hány áldozata van, hanem hogy kimondjuk: minden nemzetnek volt!

1942-ben, de 1944/45-ben; a szerbeknek, a zsidóknak, a németeknek, a magyaroknak, a romáknak és másoknak. Ki kell mondani azt is, hogy miután 1944-ben kiment a falunkból a katonaság, ennek az országnak a rendeletére zártak bennünket koncentrációs táborba, a helybeliek, sokszor a szomszédaink közreműködésével.

A táborokban nagyon sok csecsemő, gyermek és idős ember, köztük az én nagyapám is, meghalt. Én is alig maradtam meg.

Az erkölcsi és anyagi kárpótlást többször kezdeményezték a túlélők. Milyen fázisban van?
-- Már több éve kérjük, a Tartományi Képviselőházban is szóvá tettük a kárpótlást. A tartományi parlament többek között a beadványunkra törölte el a kollektív bűnösséget, ami nem jogerős.

Az igazi erkölcsi támogatás az lenne, ha rehabitálnák az ártatlanul kivégzett magyarokat. Ez erkölcsi kárpótlás lenne. Az anyagi más kérdés. Soha még egy szelet kenyeret sem kaptunk, nemhogy egy darab földet. A láger után odamentünk, ahol a munkánkért befogadtak. Az államtól mi eddig nem kaptunk semmilyen támogatást, kárpótlást. Ha az ország képtelen lesz megfelelő törvény meghozatalára, kénytelenek leszünk az illetékes nemzetközi emberi jogi szervekhez folyamodni. Nyíltan ki kell mondani: nemcsak benesi dekrétumok voltak, hanem titói dekrétumok is.

Tudjuk, hogy valójában nem is kaphatjuk vissza a házainkat, mert azokban már "többnyire rendezett tulajdoni viszonyban" mások laknak. Nem is szeretném én sem, hogy most attól vegyék el a házunkat, aki benne él. Ezzel szinte így van minden magyar. És egy sem akar már visszamenni egykori falujába, ahonnan elüldözték, de valami kártérítés a túlélőknek, de még a hozzátartozóiknak is járna.

Ezt nem lehet szőnyeg alá söpörni. Nem lehet három község magyarságát kisemmizni. Elég megalázó számunkra az is, hogy az egykori katolikus temető ma szeméttelep. Ez Csúrog és a társadalom szégyene. De ha már mindenünktől megfosztottak, legalább engedjék meg, hogy emlékparkot létesítsünk a sintérgödörnél, szeretteink kényszernyugvóhelyén.

Ha ott ez nem lehetséges (bár nem értem miért?), tegyék rendbe a katolikus temetőt, és ott engedélyezzék a megemlékezést, az emlékműállítást.

Az a katolikus egyházé volt valamikor, mint a templom is, amelyet leromboltak. A katolikus temetőben eltemetett hozzátartozóink igazán nem bánthattak senkit, hiszen évszázadok óta ott nyugszanak. Tavaly mindenszentekkor is égett a szemét a temetőben. Ez a sírkert meggyalázásának számít mindenkor.

Az elmúlt tíz év alatt valamennyi megemlékezésen felmerült a tartós emlékmű állítása, emlékpark létesítése a sintérgödörnél. Javaslat hangzott el a közös emlékmű felállításáról. Hogyan vélekednek erről?

- A tényfeltáró bizottság egyik döntése a közös emlékmű állítására vonatkozik, minden idők eddigi ártatlan áldozatainak emlékére, valahol Vajdaságban, ahol bármikor mindenki leróhassa kegyeletét. Ez szép elgondolás, s jó lenne, ha megvalósulna. De emellett mi, a túlélők és hozzátartozók, úgy gondoljuk, hogy legyen külön emlékmű is a saját halottainknak, minthogy van minden halottnak vagy az 1942-es razzia áldozatainak a Dunán, a Tiszán és máshol.

Szerintünk a sintérgödörnél kell egy félholdnyi területen emlékparkot létesíteni. Ott eddig nem engedélyezték. Ha továbbra sem hagynák jóvá, fájdalmasan, de beletörődnénk, hogy Csúrogon a katolikus temetőben állítsuk fel az emlékművet, mint mondtam is, csak tegyék rendbe, hogy ne legyen ott szeméttelep. Ha már a templomunkat lerombolták, legalább a katolikus temetőnket adják vissza 60 év után. Ez a legkevesebb, ami az egyetemes emberi jogok szerint járna. Mindaddig, amíg ez nem valósul meg, nem tudom azt mondani, hogy Vajdaságban tisztelik az emberi jogokat. Ha nem adatik meg mindenkinek, hogy lerója kegyeletét szerettei előtt, akkor valami nincs rendben Vajdaságban.

Reméljük, az értelem mégis felülkerekedik a primitivizmuson. Amíg vannak túlélők, hozzám hasonlóan következetesen és kitartóan küzdünk érte, hogy meg is valósuljon.

Kértek-e fogadást a Tartományi Képviselőházban? Az ősszel volt már hasonló az egykor Vajdaságban élt németek részére.

- A Tartományi Képviselőházban már fogadták az egykor tartományunkban élt németeket, akiket szintén kiűztek az otthonukból. Egy részük most szervezetten visszajött látogatóba, hogy megnézzék házaikat, temetőiket. Szép és megható volt ez a fogadás, amelyen én is voltam. Erkölcsileg is jelentős volt, mert ezek a németek segélyt is hoztak, felajánlották együttműködésüket a nyitott kérdések rendezésére.

Ez bátorított, hogy hasonló kérelemmel forduljak a tartományi parlamenthez, hogy fogadnák Csúrog, Mozsor és Zsablya túlélő magyar lakosságának, a hozzátartozóknak egy küldöttségét. Bár mi segélyt nem tudunk adni, megelégszünk egy szerény fogadással, emberi szóval, hogy tartományunk előljárói szánjanak ránk egy órát.

Az időseknek, akik már a kiűzetésünkkor is felnőttek voltak, ez mindennél többet jelentene, hiszen ők mindenre emlékeznek. Elevenen él bennük mindaz, amit átéltek. A leginkább arra vágynak, legyen aki meghallgassa őket, s talán meg is értse, és igazat adjon nekik. Hogy megérjék azt, hogy a halottaiknak legyen maradandó síremléke.

Sajnos, ezt testvérem nem érhette meg, mert ma reggel (beszélgetésünk csütörtökön este készült) meghalt. Nagyon várta volna ezt a 60 éves megemlékezést és beszélgetést a tartományi parlamentben. Egyre kevesebben vagyunk, és ahogy múlik az idő, mindinkább így lesz. Félő, hogy éppen erre várnak az államban, hogy elfogyjunk és ne kérjünk semmit, ne kelljen kárpótlást fizetniük.

Remélem, hogy Nenad Čanak, a Tartományi Képviselőház volt elnöke, akivel nagyon sok háborúellenes tüntetésen, békemegmozduláson voltam, és a parlament mostani elnöke, Bojan Kostreš megértéssel viszonyul hozzánk, Bojan Pajtićtyal, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnökével együtt.

Levélben kértem a fogadást, és hogy nyilvánosan, a médiumok képviselői előtt mondhatjuk el mindazt, ami nyomja a lelkünket. Lehetséges időpontként január 21-ét vagy 24-ét jelöltük meg. De nyitottak vagyunk minden más javaslat előtt. A választ még várjuk.

STANYÓ TÓTH Gizella

Kondor Katalin: Nem lehet megszokni a támadásokat

A Magyar Rádió elnöke Újhelyi István igazságáról, a balliberális címkézésről, a sakkban tartott közrádióról és az elképzelhetetlen szituációról

– Egyre többen kísérleteznek a közrádió zsarolásával. Ezt ön nyilatkozta két éve a Heti Válasznak. Mi változott azóta?

– Nem sok változott, inkább romlott megítélésem szerint. A tekintetben, hogy tavalyelőtt lezajlott az eddigi legsúlyosabb támadás ellenem, amikor azzal támadtak, hogy a titkosszolgálat valamiféle kémelhárítója lettem. A pert megnyertem. Ez ad acta került. Aztán voltak újabb vádak a Magyar Rádió ellen, hogy az “igen” szavazatra buzdítottuk a kedves hallgatókat a kettős állampolgárság ügyében, valamint hogy én pedig aljanépnek neveztem a nemmel szavazókat. Ez természetesen egy magánjellegű megjelenésemen történt. Nem buzdítottunk igen szavazatokra, csak oly sokan akarták az igent, hogy hangulatában “átjött” ez az üzenet. Egyébként nem jelentkeztek riportalanynak azok, akik nemmel szavaztak. Ők inkább elmentek és nemmel voksoltak. Ilyen álproblémákkal fenntartott támadások kereszttüzében élünk. Mondhatnám azt is, hogy már megszoktuk, de nem lehet megszokni valójában.

– Mi a véleménye Újhelyi István vakmerőnek nevezhető kijelentéséről, hogy ti. el kellett volna hallgattatni a Magyar Rádiót, amiért az igenekre buzdított a kampányban?

– Minden törekvésük kezdet óta az, hogy elhallgattassák azokat az orgánumokat, amelyek nekik nem tetszenek. Merthogy mindenkinek meg akarják mondani, Újhelyi úrral az élen, hogy mit gondoljon. Az abszurd ötlet, hogy a Magyar Rádiót elhallgattassák, csak első hallásra tűnik abszurdnak, mert ha azt nézzük, hogy a köztévéből minden ellenzéki hangot kiirtottak, akkor Újhelyi úr nem is jár olyan messze az igazságtól. Mármint az ő igazságától. Sajnos ebben az országban most sajtóügyekben minden az égadta világon előfordulhat. Az örökös hazudozás, a szövegösszefüggésekből való mondat- vagy szókiragadások. Egyszerűen hihetetlen és végtelenül aljas a helyzet.

– Az úgynevezett médiabékét az Ön távozásához kötötték és kötik a mai napig a baloldali kurátorok. Mi tartotta és tartja Önben a lelket?

– Elvállaltam egy feladatot, és nem szoktam az elől meghátrálni. Miért gondolná bárki is, hogy majd én önként felállok csak azért, mert velem teljesen ellentétes értékrendű embereknek nem tetszem. A Magyar Rádiónak eddig mindig a kommunista pártból jött az elnöke, legalábbis 1945 után, tudomásom szerint. Rettenetes lehet elviselni, hogy van egy, aki nem onnan jött. Újhelyi urat pedig nem szívesen minősíteném. Az ő eddigi tevékenysége a pártja szégyene.

– Támadási felületként emlegetik az Ön személye ellen, hogy sok polgári körös rendezvényen vesz részt. Többek között az előbb említett Újhelyi István is azt hozta fel vádként, hogy nagyon sok polgári kör hirdetett az “igen” mellett a közrádióban.

– Újhelyi úr mindközönségesen szólva hazudik. Vagy hadd legyek finomabb: nem mond igazat. Tudniillik nem tudok arról, hogy polgári körök hirdetnének a rádióban. Valószínűleg álruhában járnak bent a rádióban. Egyébként nem tilos a magyar rádióban bármilyen érdekcsoportnak kifejezni a véleményét. Szóval nem kell úgy démonizálni a polgári köröket, meg senkit. Mert nem tilos az állítólagos szólásszabadság és véleményszabadság idején az, hogy ki mit gondol. Az, hogy járok-e polgári körös rendezvényekre vagy sem, az az én állampolgári jogom. Nem gondolom, hogy ma Magyarországon nekem bárki megtilthatná, hogy bárhová elmenjek. Szabad állampolgár vagyok, oda megyek, ahová akarok. A médiatörvény egyetlenegy idevágó passzust tartalmaz, hogy az elnök pártnyilatkozatot nem tehet. Ez érdekes lehetett akkor, amikor ízig-vérig párttag elnököket küldtek a rádió székébe. Én életemben nem voltam párttag, nem is leszek. Egyetlenegy párthoz sem kötődöm. Értékrendekhez kötődöm. Azokból viszont nem engedek. Ilyeténképpen én nem tudok pártpolitikai nyilatkozatot tenni. Ügyek mellett kötelezem el magam, az pedig állampolgári kötelességem.

– Jobboldali ikon – mondta Önről Szente Péter elnökségi kuratóriumi tag. Mi erről a véleménye?

– A balliberális szocialista embereknek mindig is nagy kedvük volt címkézni valakit. Ha Szente Péter úgy látja, hogy én jobboldali ikon vagyok, akkor szíve-lelke rajta, ehhez neki joga van, én nem mondom el, hogy mit látok rajta...

– Gondolom, hogy a rádió költségvetése is megszenvedi a kialakult helyzetet...

– Természetesen, mert elértünk arra a pontra, amikor azzal lehet a rádiót a legjobban sakkban tartani, hogy csöpögtetik a pénzeket, nem pedig egy megállapított kvóta vagy előfizetési díj szerint dolgozunk. Ezt már több mint 2 éve eltörölték, így azóta ez a kiszámíthatatlanság jellemzi a gazdálkodásunkat. Ennek ellenére minden igyekezetünk arra irányul, hogy pénzünkön belül maradjunk. Ez eddig (lekopogja) sikerült is.

– Nagyon sok lehangoló dologról beszélgettünk eddig. Beszéljünk egy kicsit vidámabb dolgokról. Elnöki munkájára visszatekintve mire a legbüszkébb?

– Még van 8 hónapom a visszatekintésre. Nem vagyok büszke tulajdonképpen semmire. Nem szoktam így megítélni a munkásságomat. Ha már kérdezte, azt tudom csak mondani: arra talán, hogy a Magyar Rádió továbbra is egy kulturális mintakép maradt ebben a leszegényített mezőnyben, ami ma a kultúra Magyarországon. Annak ellenére az maradt, hogy ugyanúgy, mint a többi intézmény, csak még talán olykor sokkal jobban, nagyon kevésből gazdálkodik. Tehát egy sor olyan dologra nem jut pénzünk, amit pedig muszáj lenne nyújtanunk az embereknek. Rádiójátékokra, hangjátékokra gondolok és még sok egyébre.

– Ha már a mandátumából hátralévő 8 hónapot említettük, ha akarna, sem tudna maradni a közrádió élén?

– Nem, ezt nem teszik lehetővé a törvények. Azt igen, hogy újra induljak egy elnökválasztáson, de el tudja képzelni azt a szituációt, amikor ezek az emberek engem megválasztanak?! Hát én nem! Úgyhogy eszem ágában sincs indulni. Visszatérve az úgymond lehangoló dolgokra, teljesen látnivaló, hogy miután már az úgynevezett nagyvadakat kis híján kilőtték, vagy azt a párat, aki még maradt, Járai Zsigmondra, Polt Péterre gondolok, mindenféle törvénymódosításokkal próbálják ellehetetleníteni, nyilvánvaló, hogy az én személyem azért fontos, mert az utolsó mohikánok egyike vagyok, aki nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy ők fütyölnek.

– Hogyan alakul a hallgatottsága ebben az időszakban a Magyar Rádiónak? Ha a hallgatottsághoz hozzá lehetne adni a határon túli hallgatottságot, akkor valószínűleg magasan verné a mezőnyt a közrádió.

– A határon túl nem mérünk, úgyhogy önnek minden bizonnyal igaza lenne. A három adót összeadva, együttes hallgatottságuk minden rádióadóét megelőzi. A másik fontos dolog, hogy a Magyar Rádió hallgatottságának csökkenése az elmúlt pár évben megállt. Sőt enyhe növekedést is mutat, ami egész Európában kimondottan szokatlan. Volt is már olyan európai ország, amely érdeklődött műsorelemző csoportunknál efelől. Valószínűleg kezdenek belefáradni a kereskedelmi rádiók butaságába és durvaságözönébe a hallgatók, de ez csak feltételezés, mert természetesen nem tudom bizonyítani.

– Erdély legnagyobb részén elsősorban a Kossuth rádió hallgatható. Melyek azok a műsorok, amelyek dobogós helyezést érnek el a nemzeti főadónál?

– Mindenekelőtt a Krónikák, azon belül is a Déli krónika. Ez már hosszú évtizedek óta vezető műsor. Aztán a reggeli, majd az egész szombati, vasárnapi sávunk egészen 2-3 óráig. Természetesen a Vasárnapi Újság is abszolút dobogós. A Petőfi rádiót és a Bartókot csak a Partiumban lehet hallgatni, de ott jó minőségben.

Egyébként nagyon sok helyen, fodrásznál, boltokban, szolgáltató részlegeken kereskedelmi rádiókat hallgatnak. Ez természetes is, hiszen nálunk a Petőfire, a Kossuthra figyelni kell, tehát nem háttérnek hallgatják. A zenét, az üres hablatyokat lehet háttérnek hallgatni, de a Kossuth és a Petőfi rádiót nem érdemes. A komolyzene, tehát a Bartók rádió műsorai szintén nehezebben emészthető és értékesebb szórakozást nyújtanak. Abban a korban, amikor kizárólag a lefelé nivellálás jellemzi a tömegkultúráért felelősek szándékait, nem pedig a felfelé törekvés, valami emberi dolog irányában – nem lehet ezen nagyon csodálkozni. Ez van. Hogy aztán meg lehet-e állítani ennek a további térnyerését, azt nem tudom, csak azt, hogy minden ember saját magáért felelős.

– Mihez kezd 8 hónap múlva Kondor Katalin? Azt tudjuk, hogy elnöksége alatt sem hagyta abba a műsorkészítést...

– Nem tudom. Nekem a legtermészetesebb, hogy dolgozom tovább riporterként a Magyar Rádióban.
Ha hagynak.

Mit szólna hozzá Wass Albert? (I.)

Wass Albert körül megmaradnak az ellentmondások és a rejtélyek. Ennek ellenére az író egyre népszerűbb a magyar határokon belül és túl.

Népszerűsége nemcsak az üzletekben és könyvtárakban fellelhető műveinek a számában mérhető, hanem az emlékére rendezett közösségi megmozdulásokban is. Emlékére néhány városban szobrot állítottak, emlékparkot avattak; szervezetek és középületek vették fel a nevét.

Természetesen sikere nem osztatlan – erről a bürokratikus és politikai ellenfelei gondoskodnak. A kortárs irodalomtörténészek nem jósoltak ekkora sikert az írásainak. A felnövő magyar nemzedék azonban kevés íróhoz kapcsolódik úgy, mint Wass Alberthez. Vajon mi ennek az oka?

2004 decemberében Budapesten megjelent egy szinvonalas könyv: A gróf emigrált, az író otthon maradt Wass Albert igazsága címmel. A kiadványt a Czegei Wass Alapítvány támogatta.

A főszerkesztők a budapesti Károli Egyetem irodalom és történelem professzorai: Takaró Mihály és dr. Raffay Ernő. A könyv társszerzői: Vekov Károly, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv hiteles képet ad az íróról és a közéleti emberről, és eloszlatja az ellentmondásos híreszteléseket Wass Albert háborúsbűnösségével kapcsolatban. A tudós kutatók az író életét és munkásságát megbízható pontossággal elemzik – alkotói világának, irodalmának és közösségi tevékenységeinek a tükrében.

Azon túl, hogy egy értékes könyvet ajánlok az olvasók figyelmébe, e mostani cikkemben néhány személyes adalékkal szolgálok arról, hogy ki volt és milyen volt Wass Albert. Mindazt, amit apámról írok arra a bensőséges megismerésre alapozom, melyet e nagy ember árnyékában felnőve nyertem. Néhány témát vázolok fel ezzal a kérdéssel: mit szólna hozzá Wass Albert? Először azt a kérdést vetem fel, hogy erről a megkésett népszerűségről ő hogyan vélekedne. Majd megkockáztatom, hogy a háborús bűnösség és a rehabilitálás problémáiról mit mondana apám. Végül azt a fájdalmas rendezetlenséget vázolom, amely az író halála óta mind e napig fennáll könyvei kiadási joga miatt. Biztosan tudom, hogy erről nagyon szomorú véleménye lenne Wass Albertnek.

Mit szólna Wass Albert a ma tapasztalható népszerűségéhez?

Nemesi származása ellenére Wass Albert szivéhez az egyszerű emberek álltak közel és gondolkodását azok alakították. Minden embert egyformán értékesnek tartott. Erre példa az, hogy egyik legjobb barátja Tamási Áron volt, aki egyszerű családból származott – akiben én a keresztapámat tisztelem. Apám nagyon nyitott volt az emberek iránt: ebből adódik gazdag emberismerete, amely a műveit elevenné teszi. Gyerekkori emlékeimben elevenen él az, ahogyan a második világháború után megtalálta a közös hangot a bajor hegylakókkal és parasztokkal. Napközben veteményes kertet művelt és keményen dolgozott, de késő estig írt a nagy becsben tartott írógépén. Hamburgban éjjeli őrként vállalt munkát, de ellenőrző sétái között az írásaiba mélyedt. Egy fillér nélkül érkeztünk Amerikába 1951 szeptemberben, ezért előbb kétkezi munkával, később szellemi munkával kereste kenyerért, hogy fiait felnevelje és élete végén viszonylag kényelmesen tölthesse nyugdíjas éveit.

Mivel Wass Albert érzelmileg és intellektuálisan tudott kapcsolódni a mindennapok embereinek az életéhez, ezért nemcsak kortársai számára volt időszerű az üzenete, de ma is az. Bizonyos vonatkozásban a Trianon utáni Magyarországon és az elszakított régiókban élő embereket ugyanúgy megszólította, mint a mai poszt-kommunista társadalomban, ahol még nem teljesen bontakozott ki a demokrácia közép Európában. Mondanivalója mindazokban visszhangra talál, akiket érzékenyen érint az elszenvedett igazságtalanság.

Másrészt, az író éppen azokat a klasszikus erkölcsi értékeket képviseli, amelyeket a szocialista társadalomból kiiktatott a kommunizmus. Wass Albert hőseit a júdeo-keresztyén morál alapelvei vezérlik. Az író műveiben az egyéneket a saját tetteik alapján lehet számonkérni, nem pedig faji, nemzetiségi és osztálybeli hovatartozásuk alapján. Műveinek szereplői soha azért bűnösek, mert románok, szászok, zsidók, vagy magyarok. Az ő felfogásában bármilyen felépítmény vagy emberi intézmény bukásra van ítélve, ha a benne működő emberek törvénytelenül járnak el. Látása szerint csak az egyenlőségen alapuló és a kisebbségben élőket védelmező politikának van létjogosultsága. Mivel a bürokrácia, a megalkuvás és a hatalommal való visszaélés bűneit leleplezi: ezért sokan magukénak érzik az író igazságát.

Wass Albert politikai megoldásról szóló elképzelése is tetszésre számíthat azok körében, akik hisznek egy multi-kulturális Erdélyben, ahol a több nyelvű és több nemzetiségű népesség a békés együttélés történelmi öröksége szerint tud élni. Számára a szülőföld soha nem kirekesztést, hanem befogadást jelentett. Ő azt jogosnak és természetesnek találta, hogy a magyarok, románok, zsidók és szászok otthonuknak tartsák Erdélyt. Ezzel szemben, elítélte a Boszniában folyó etnikai tisztogatást a Balkánokon ugyanúgy, mint az Izráeli- Arab ellentétet Palesztinában. Élete alkonyán a részekre töredezett Európában a kelet és nyugat közeledésére a Közép Európai népek összefogásával a „Dunai” konfederáció eszméje foglalkoztatta. Attól tartott, hogy a szovjet uralom összeomlása után a nacionalizmus és a sovinizmus térhódítása újraéled. Ezért, az Egyesült Európa híve volt, de azzal a feltétellel, hogy a nemzeti kisebbségeket törvények védjék.

Nem csak az teszi Wass Albertet nagy íróvá, hogy jó történetei vannak, érdekes tényekkel, történelmi kérdésekkel és etikai döntésekkel gondolkodásra készteti olvasóit. Ő ennél többet ér el: írásai nemcsak megmozgatják az emberek fantáziáját, hanem az olvasót magukkal ragadják: a szívhez szólnak. Amint a mesés színhely és drámai cselekmény életre kel, valóság élethelyzetei rezonálnak át téren és időn, a mindenkori emberi egzisztenciát megszólítva.

Az erkölcsi mondanivaló mindig azt sugallja, hogy csak a tisztán, emberségből és őszintén hozott döntések adnak boldogulást. Az író prózáját költői líra teszi lélekemelővé. Hangja esetenként nacionalista színezetű, ami soha nem válik sovinizmussá, mert egy magasabb rendű eszmeiséget szolgál: a nemzethez tartozás rendületlen hűsége hatja át. Bátor hangú író, amiért számtalan esetben ellenségeskedést és üldözést kellett elszenvednie.

Wass Albert nem azért vált népszerűvé, mert írásaival egyes személyek vagy csoportok érdekeit szolgálta és azok hiúságának tetszelgett. Ő még az irodalom-kritikusok kedvéért sem volt hajlandó ilyen kompromisszumra. A titok abban keresendő, hogy ő különleges jellemeket ábrázol, akiknek különleges körülmények között kell helytállni, de ezeknek mindig köze van a ma élő és küzdő ember sajátos harcaihoz. Tehát az átlagembert szólítja meg. Ismeri őket, mert köztük élt és értük emel szót. Erdély népéhez hűségben maradt élete végéig. Haláláig, 90 éves koráig kitartóan küzdött azért a célért, melyre őt az isteni gondviselés elrendelte.

(folytatjuk)

Erdélyi vihar a Koltay-film körül [2005-01-15 - 15:36]

Erdély-szerte élénk tiltakozást váltott ki a hivatalos szervekből a Trianon című dokumentumfilm vetítése, amelyet az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete kezdeményezett, s amelyre a rendező Koltay Gábort, valamint Raffai Ernő történészt is meghívták.

Mona Musca művelődési miniszter törvénytelennek nevezte a bemutató-sorozatot, a Kolozs és Hargita megyei prefektusok pedig közleményben ítélték el vetítések szervezőit és résztvevőit. A film kapcsán többek között Nagybánya nevét is emlegették; tavaly ugyanis, a Szent István Napok keretében itt mutatták be először Erdélyben a most felháborodást kiváltó dokumentumfilmet.

A művelődési tárcavezető szerint Magyarországon éppen „irredenta hangneme" miatt betiltották a filmet. Mona Musca közölte: az alkotást nem jegyezték be a romániai filmjegyzékbe, márpedig a 2003-ban született 418-as törvény értelmében a hazai mozikban kizárólag minősítő bizonyítvány alapján vetíthetők alkotások, s 50 milliótól 250 millió lejig terjedő pénzbüntetés róható ki, ha beigazolódik a törvénytelenség.

A miniszterasszony nyilatkozatát követően Hargita és Kolozs megyék prefektusai is tiltakoztak a Trianon-film vetítései miatt.

Utóbbi szerint a film „Nagy-Magyarország újraegyesítéséért harcol", s Romániában nem indokolt levetíteni egy ilyen kényes témát feldolgozó filmet, amelyet még Magyarországon is betiltottak.

Hargita megyében a rendőrség ki is rótta a bírságokat; a vetítést követően fejenként 50 millió lejjel büntette a csíkszeredai Kovács Imre Csabát, az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének helyi megbízottját, valamint Jakab Attilát, a székelyudvarhelyi Fiatal Fórum elnökét. Mindezt annak ellenére, hogy a vetítésekre nem mozikban, hanem közösségi, alapítványi tulajdonban lévő termekben kerül sor. Az sem igaz, hogy a film be lenne tiltva Magyarországon: az alkotást tavaly június 5-e óta heteken keresztül vetítették az Uránia Nemzeti Filmszínházban, s több mint negyvenezer néző látta.

A körutat szervező Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete közleményben ítélte el a minisztérium feljelentését. A szervezet szerint a romániai politikai elit még mindig nem eléggé érett az erdélyi magyarság történelmének elfogadásához, ezért az EMI felkérte a kormányon lévő RMDSz-t, valamint a Magyar Köztársaság külügyminiszterét is, foglaljon állást, és járjon közben a rendőrségi eljárás megszüntetése érdekében.

Koltay Gábor filmrendező is értetlenül áll a dolog előtt. A Krónika című napilapnak elmondta: tizenöt évvel a kelet-közép-európai rendszerváltás után megdöbbentőnek tartja, hogy a mai, demokratizálódni kívánó világban bárki betiltson egy művészi teljesítményt, egy ártatlan filmvetítést.

A Trianon-film erdélyi bemutatóját egyébként mindenütt óriási érdeklődés kísérte, s ezt csak fokozta a hír, hogy esetleg betiltják a további vetítéseket. Több helyen a Román Televízió forgatócsoportja is kiszállt a helyszínre, de kereskedelmi televíziók is forgattak az eseményről. A vetítés csak Marosvásárhelyen maradt el. Itt, bár a prefektus úgy vélekedett, hogy magánintézményben nem tiltható meg a Trianon vetítése, a filmbemutató mégis elmaradt. Este a református diakóniai központban nem volt elég hely a tömeg befogadására, a mintegy 800 érdeklődő átvonult a Vártemplomba, de ott – állítólag áramszünet miatt – végül is nem volt vetítés.

Nagybányán a tavalyi Szent István Napok keretében került sor a film bemutatására. Koltay Gábor filmrendezőre és a dokumentumfilmre itt is vagy kétszázan voltak kíváncsiak, a Teleki Magyar Ház zsúfolásig telt érdeklődőkkel. A bemutatóra a helyi román sajtó is felfigyelt, sőt az egyik lap munkatársa a film kamerás rögzítésére is engedélyt kért az ősz folyamán megismételt vetítés során, különösebb visszhangja azonban nem volt a bemutatónak.

Szabadka után

Tény, hogy a határon túli magyar szervezetek fórumának létrehozása már önmagában is rendkívüli jelentőségű tett, de az anyaországi támogatás és egyetértés nélkül a lényeges kérdésekben a dolgok aligha mozdulhatnak el a holtpontról.

A leglényegesebb kérdés mindenképpen a kettős állampolgárság ügye marad, melynek megvalósításáról egyáltalán nem mondtak le a szabadkai tanácskozás résztvevői. Mondhatunk kettős állampolgárságot, mondhatunk a szülőföld elhagyása nélküli honosítást, mondhatunk bármit, a lényeg ugyanaz marad: a határon túli magyarok formailag is, jogilag is az egységes nemzethez akarnak tartozni, s mert magyar állampolgárság, magyar útlevél csak Magyarországon létezik, hát azt igénylik. Joggal, hiszen nem jókedvükből mondtak le róla ők vagy felmenőik.

Ám pontosan ez, amiről nemigen akar hallani a mai magyarországi kormányzat, de nem kerülhetvén meg a kérdést, kitalált hát némi szurrogátumokat, mikkel ,,kárpótolni” szándékszik a külhoni nemzettestvéreket. Magyar útlevél helyett ,,nemzeti vízumot” ajánl, állampolgárság helyett semmit, az eddigi támogatások mellé ,,Szülőföld-programot”, beruházási alapokat, más egyebet.

Ezt a paklit hívják Gyurcsány Ferenc ötpontos ,,kínálatának”, s úgy tekintenek e csomagra, mint a tárgyalások egyedül üdvözítő alapjára.

El kell ismernünk, hogy Szabadka után azért Gyurcsány is hangot váltott, vagy alakítja, szordínózza korábbi hanghordozását, most már arról beszél, hogy olyan megoldásokat kell találni, amelyek mindenekfelett — s főként a határon túli közösségeket! — kielégítenek. Ez teljesen új szájtartás őurasága részéről, s bár önmagában még nem jelent semmit, ám jelzi azt, hogy szocialista körökben sem tartják már tanácsosnak a kérdést fölényesen félresöpörni. Azt megtették a népszavazást megelőző nemtelen kampányban, de pirroszi ,,győzelmük” később mégis elgondolkodtatta őket. Az SZDSZ-t nem, s nem is várhatjuk el, hogy Pető Ivánék lelkiismereti válságba jussanak magyar nemzeti sorskérdések okán.

Friss fejlemény, s meglepő is talán, hogy Gyurcsány alig néhány nappal Szabadka után találkozott Kasza Józseffel, a VMSZ elnökével és Bugár Bélával, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja elnökével, s eszmét cseréltek a sokszor emlegetett kérdésekről.

Nagy-nagy áttörés nem történhetett, a határok különböző oldalain ma még teljesen eltérően ítélik meg a kérdéseket, s a jóakaratú, visszafogottan optimista nyilatkozatok mindössze arról szólnak, hogy lehet már tárgyalni. Az esetleges eredmény, az még odébb van. Az már biztos, hogy március 15-re nem lesz semmiféle projektum, maga Gyurcsány is a nyári időszakra teszi az új honosítási törvény tervezetének elkészültét, s ha tényleg tető alá jön ez, elfogadtatására valamikor az ősz folyamán kerülhet sor.

Az RMDSZ mintha kicsit kimaradt volna a Szabadka utáni mozgásokból, lévén erősen elfoglalva az új hatalmi struktúrákba való beépülés tennivalóival. Persze, fontos a prefektusok kinevezése, fontos az államtitkári tisztségek megszerzése is, s nem elhanyagolandó az erdélyi megyékben megszerezhető alprefektusi beosztások ügye.

De vajon látjuk-e a fáktól az erdőt?

Magyari Lajos, Háromszék

Minden csütörtökön levetítik a Trianon-filmet Gyergyószentmikóson [2005-01-15 - 12:42]

Nyilatkozat

A Magyar Polgári Szövetség Gyergyószéki Szervezete és tagsága csalódással vegyes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy 15 évvel az úgynevezett rendszerváltás után Romániában betilthatnak egy dokumentumfilmet és megbüntethetik a szervezőket csak azért, mert a többség, a hatalom nem ért egyet annak tartalmával. Ez a diktatúra korabeli cenzúrarendszer finomított változata, ami a demokráciának nevezett időszakban tovább folytatódik függetlenül a hatalmon lévő párt színétől.

Sajnálatos az, hogy az eddigi kijelentésekkel ellentétben ez a kormány is a korábbi kormányok gyakorlatát folytatja, táplálva ezzel a román nacionalizmust. Ideje lenne minden nemzetnek nemcsak szembenézni valódi történelmével, hanem megismerni a másik nemzet álláspontját és elfogadni a területén élő nemzetiségeket történelmükkel együtt.

Felkérjük Mona Musca művelődési miniszter asszonyt, hogy utasítsa a mozivállalatot, vonja vissza a belügyminisztériumnál tett feljelentését, mert a Trianon című dokumentumfilmet a szervezők nem filmszínházakban vetítették.

Felkérjük a hatalmon lévő magyar érdekvédelmi szervezetet, hogy közbenjárásával sürgesse a rendőrségi eljárás megszűnését.

Minden elismerésünk az Erdélyi Magyar Ifjak szervező tevékenységének és a velük való szolidaritásként kijelentjük, hogy a Magyar Polgári Szövetség gyergyószéki székházában a csütörtökönként tartott polgári esteken mindaddig ismételten levetítjük a nyilvánosság számára a Trianon című dokumentumfilmet, amíg a hatóság be nem fejezi az érintettek zaklatását.

Gyergyószentmiklós, 2005. január 15.

Vadász Szatmári István
a Magyar Polgári Szövetség gyergyószéki elnöke

Az Erdélyi Magyar Ifjak nyílt levele az RMDSZ felső vezetéséhez [2005-01-14 - 22:44]

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöksége nyílt levelet fogalmazott meg az RMDSZ csúcsvezetőségéhez a 2005. január 13-án, Kolozsváron tartott fórum nevében.

Az Erdélyi Magyar Ifjak, politikailag nem elkötelezett független ifjúsági szervezetként felvállalta a Trianon című dokumentumfilm erdélyi bemutató-körútjának megszervezését, arra téve ezáltal kísérletet, hogy a román és a magyar köztudat számára ismertté tegye az 1920-ban Trianonban történtek következményeit. A fiatalok úgy vélik, az erdélyi magyarok nem folytathatnak hatékony önépítkezést addig, amíg kisebbségi sorba kerülésük körülményeit alaposan meg nem ismerik.

A szervezet vezetői egyetértenek a Frunda György szenátor által megfogalmazott állásponttal, mely szerint a kormány és a román politikum valójában a film témája miatt lépett fel ilyen ellenszenvesen.

Felkérik az RMDSZ-t, amely az erdélyi magyarság érdekképviseletét vállalta fel, ugyanakkor az ország EU-integrációjának akadálytalan lebonyolítása mellett is hitet tett, feleljen meg elkötelezettségeinek, ugyanis a megindított kivizsgálások és kirótt bírságok miatt nem csak magyar fiatalok kerültek politikai indíttatású, általunk törvényetlennek tartott belügyminisztériumi eljárások középpontjába, hanem a vélemény- és szólásszabadság is veszélybe került.

A fiatalok tudatják, az eseményeknek európai szintű visszhangja lesz, mely Románia EU-csatlakozását is lassíthatja, de az RMDSZ érdekvédelmi státusa is megkérdőjeleződik, amennyiben magunkra hagyják ebben a több ezer erdélyi magyar által támogatott ügyben.

Levelük végén a szervezet vezetői a második kolozsvári filvetítés helyett megtartott nyilvános fórum mintegy százötven résztvevőjének kívánságát tolmácsolják az RMDSZ felé: álljon az RMDSZ mellénk, Trianon történetének megismerése és az ügyet magáénak érző erdélyi magyar nemzeti közösség mellé azáltal, hogy bejelenti: a fórum résztvevői kívánságának eleget téve, lehetővé teszi a dokumentumfilm újbóli levetítését március 15-én a kolozsvári sportcsarnokban.

Néhány hetes huzavona, cirkusz, protestálás és nyilatkozatháború után, tegnap délelőtt végre leültek, és a jelek szerint barátságos hangnemben tárgyaltak az RMDSZ és a kormánypártok — liberális, demokrata, humanista — megyei vezetői.

Bár a sajtót és a közvéleményt leginkább érdeklő témáról, a kormány decentralizált intézményei vezetői posztjainak elosztásáról ez alkalommal még nem esett szó — arról a csütörtökönként sorra kerülő további tárgyalásokon döntenek majd —, azt mind a négy pártvezető — Albert Álmos (RMDSZ) , Ioan Balan (NLP), Gheorghe Baciu (Demokrata Párt) és Horia Munteanu (Humanista Párt) — leszögezte: legfontosabb céljuknak a megye gazdasági életének fellendítését, a kormányprogram megvalósítását tartják. Azt is kijelentették, elfogadják a kormány által kinevezett magyar prefektust.

Albert Álmos elmondta, hogy az első találkozó számára bebizonyította, itt, a megyében is lehet másképp politizálni, mint 2000—2004 között. Az együttműködés elengedhetetlen — mondta —, a koalíciós partnereknek közösen, a civil társadalom képviselőinek bevonásáról sem megfeledkezve, a megye fejlesztési tervének kidolgozását és a kormányprogram megvalósítását kell legfontosabb feladatuknak tekinteniük. Ioan Balan úgy vélte, megtört a jég, s bebizonyosodni látszik, hogy közös cél érdekében, azért, hogy a megye minden lakója otthon érezze magát, nyílt és őszinte párbeszéddel tenni lehet. Hangsúlyozta, a továbbiakban nem beszélni, cselekedni kell.

Horia Munteanu a szabad és nyílt eszmecsere eredményessége mellett kiemelte, majd ha a vezetői állások elosztásáról is döntenek, az alapszempont az legyen: aki jól végezte dolgát, marad, aki nem, megy. (E kérdésben ellenvélemény is megfogalmazódott, volt, aki úgy vélte, az SZDP minden ügynökének távoznia kell.) Gheorghe Baciu felszabadult humorral jelentette ki, miután Bukarest eldöntötte, ki lesz a prefektus, majd csütörtökön közölték velük az alprefektus nevét is (Ioan Ursache demokrata párti politikus tölti be ezt a tisztséget), nincs más út, mint a tárgyalás.

Nem osztozkodtak, de szembe sem feszültek egymással, mert abban valamennyien egyetértettek, hogy a kormányprogram és a megye fejlesztési tervének megvalósítása érdekében a közös cselekvés és szóértés elengedhetetlen.

Úgy tűnik, a román pártok vezetőit megnyugtatta Calin Popescu Tariceanu kormányfőnek a Realitatea tévében tett kijelentése, miszerint Kovászna megyében a nyugalom érdekében az RMDSZ-nek át kell engednie legalább két tisztséget — Sepsiszentgyörgy egyik alpolgármesteri és a megyei tanács egyik alelnöki székét — koalíciós partnereinek.

De mert a miniszterelnök másik igen figyelemreméltó kijelentését nem hozták szóba, hadd idézzük mi: ,,Nem számít, hogy a prefektus román, magyar, vagy zsidó, csak a képességei számítanak. A Kovászna megyei cirkusz az ottani politikai élet szereplőinek politikai kultúráját minősíti.”

Háromszék http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8358

MPSZ: elnökségi ülés Székelyudvarhelyen
[ 2005-01-15 - 19:02:42 ]

A Magyar Polgári Szövetség székelyudvarhelyi elnökségi ülésén a gyergyószéki Székely Tanács bejelentette: levélben kérik magyar miniszterelnököt, hogy hétfői találkozóján kérje fel román kollégáját a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására. Az MPSZ országos vezetősége elítélte a Trianon film erdélyi bemutatói miatt indított miniszteri kivizsgálást és tiltakozik a szervezőkre kirótt büntetés ellen.

A romániai parlamenti választások után mély halgatásba búrkolódzott Magyar Polgári Szövetség elnöksége ma először próbált választ keresni a szövetség jövőjét firtató "hogyan tovább?" kérdésre. - Az őszi választások során, amit képviseltünk az autonómia és a kettős állampolgárság győzedelmeskedett, tehát egyfajta pályakorrekcióra kényszerítette az RMDSZ-t. Az egészen más kérdés, hogy a kormánykolaíció kilakításakor ezt már föladta az RMDSZ, éppen ezért van szükség a Magyar Polgári Szövetségre, tehát egy konstruktív ellenzék kívánunk lenni a közeljövőben. Az elnökségi tagok a hatékonyabb szervezetépítést és a határozottabb politikai cselekvést sürgették. Ennek érdekében munkabizottság alakult, amelynek feladata egy párt bejegyeztetése, de nem az MPSZ párttá történő átalakítása. Egy korábbi sajtótájékoztatón tett bejelentésüktől eltérően az elnökség háromszéki képviselői a mai, székelyudvarhelyi ülésen mégsem kérték az MPSZ országos elnökeinek lemondását.

Duna TV

Szabadkai kezdeményezés
Megalakult a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma

A határon túli magyar vezetők Szabadkán nem mondtak le a kettős állampolgárság intézményéről - Bársony András külügyi államtitkár szerint a határon túli magyar szervezetek körében tanácstalanság uralkodik - a Fidesz, az MDF és a Nemzeti Fórum üdvözli a zárónyilatkozatot.

A sikertelen december 5-ei népszavazás után előállt helyzet rendezésére a VMSZ szervezésében Szabadkán találkoztak a Kárpát-medencei legitim magyar képviseletek, illetve a nyugati régió civil szervezetei. Történelmi jelentőségű volt a január 6-án és 7-én Szabadkán megrendezett találkozó, mivel első ízben ültek egy asztalnál a világ számos országában szétszóródott magyar közösségek vezetői Európától kezdve az Egyesült Államokon át Latin-Amerikáig. A meghívottak közül Markó Béla, az RMDSZ elnöke nem volt jelen, mivel a romániai belpolitikai válság az utolsó pillanatban nem tette lehetővé a számára a szabadkai utazást. Az RMDSZ-t Takács Csaba ügyvezető elnök képviselte.

A kétnapos tanácskozást a Himnusz eléneklése után Kasza József, a VMSZ elnöke nyitotta meg. Köszöntőjében rámutatott arra, hogy a tanácskozás célja a december 5-ei népszavazás után előállt helyzetből való kiútkeresés. Ennek érdekében a megjelenteknek az a céljuk, hogy körvonalazzák a határon kívül rekedt magyarok nemzetpolitikáját, mivel erőteljesebben képesek magukat, elvárásaikat képviselni, mint a magyarországi politikai erők. ,,Saját történelmünkért mi vagyunk felelősek. Történelmi pillanat ez, amikor bizonyítanunk kell összefogásunkat. Van erő a magyar nemzetben arra, hogy meghatározzuk saját céljainkat, és megvalósítsuk őket" - mondta a VMSZ elnöke.

A tanácskozást Dolinszky Árpád evangélikus szuperintendens áldotta meg. A püspök úr felszólalásában párhuzamot vont a család és a magyar nemzet között.

A rendezvénnyel párhuzamosan jelentette be ötpontos javaslatát Budapesten Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, melyben többek között ötéves időtartamra szóló nemzeti vízumról tett említést. Az első napi tanácskozás szünetében a jelenlévők a miniszterelnök bejelentését nem kívánták komolyabban kommentálni, mivel - mint mondták - annak tartalmáról, akárcsak a már többször említett Szülőföld programról sem tudnak semmi konkrétumot, mivel a kormány minderről nem küldött nekik tájékoztató anyagot, illetve nem is konzultált velük.

Amint az várható volt, a kétnapos konferencia homlokterébe a szülőföldön maradás és az otthon való boldogulás került. A második napot záró sajtótájékoztatón a VMSZ elnökének értékelése szerint a mostani fórum bizonyíték arra, hogy létezik határon túli magyar politikai összefogás, amivel számolnia kell a magyar politikai életnek, sőt a nemzetközi közvéleménynek is.

A sajtótájékoztatón nyilatkozó Bugár Béla és Takács Csaba is egyértelművé tette, hogy a rosszul sikerült és rosszul szervezett népszavazás után a határon túli magyarok továbbra sem mondtak le a kettős állampolgárság kérdésének rendezéséről, illetve megerősítették azt is, hogy a régiók képviselői szolidaritást vállalnak a kedvezőtlenebb helyzetben levő szervezetek, nemzetrészek iránt. A miniszterelnök javaslatával kapcsolatban annak a véleményüknek adtak hangot, hogy csak olyan konkrét javaslatokkal foglalkozhatnak, melyekről előzetesen velük is konzultálnak. Mivel eddig a kormányzattól semmilyen tájékoztatót nem kaptak, így minderről érdemben nem tudtak vitát nyitni, mert nem ismeretes számukra a javaslatoknak sem a tartalmi, sem a jogi háttere.

Már a konferencia első napján várható volt, hogy a rendezvényt követő sajtótájékoztatón hivatalosan is bejelentik, miszerint megalakul a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma (HTMSZF), mely a határon túli legitim szervezeteket tömöríti magába azzal, hogy szavazati joggal a Máért-tagok rendelkeznek, míg a nyugati régió képviselői tanácskozási joggal vehetnek részt a fórum munkájában. A most létrejött fórum javaslatot tett arra is, hogy a Magyar Állandó Értekezletet legkésőbb április közepéig hívják össze. A HTMSZF tagjai igénylik, hogy azokat a javaslatokat, amelyek kormányzati szinten megfogalmazódnak a határon túli magyarsággal kapcsolatban, egyeztessék a határon túli magyar szervezetekkel. Annak az elvárásuknak is hangot adtak, hogy a magyarországi politikai pártok a belpolitikai csatározás helyett felvegyék a kapcsolatot a fórummal. A most megalakult szervezet következő ülésére az ősz folyamán a Felvidéken kerül majd sor.

Miként az várható is volt, az anyaországi reakciók nem maradtak el. A kormány nevében Bársony András külügyi államtitkár nyilatkozott a Népszabadságnak. Az államtitkár szerint a szabadkai tanácskozás záródokumentuma szerény eredményekről ad számot; a nyilatkozatból kiérződik a tanácstalanság, és az okmány lényegében nem tesz egyebet, mint megismétli a szóban forgó kisebbségi vezetők hónapok óta hangoztatott véleményét a napirenden szereplő kérdésekről. E tekintetben az államtitkár legfeljebb egyetlen új fejleményt lát a december 5-e előtti állapotokhoz képest, nevezetesen azt, hogy a részvevők szerint a referendumon nemmel szavazók félrevezetés áldozatai lettek.

Bársony csodálkozását fejezte ki, hogy az okmány egyetlen szóval sem említi, miként vélekednek a kisebbségi vezetők a kormány Szülőföld programjáról, illetve a magyarországi támogatásokról. De - tette hozzá - az érintettek nyilván elfogadják majd a jövőben is ezeket a támogatásokat, hiszen eddig még soha egyetlen fillért sem küldtek vissza. Az államtitkár hiányolta továbbá, hogy a tanácskozás nem határozta meg: milyen autonómiaformák kialakításához igényelnék az anyaországi támogatást, márpedig ezt az adott országban, a helyi viszonyok függvényében kellene eldönteni.

Bársony szerint a tanácskozás helyszínét és a kezdeményezők körét figyelembe véve érthető, hogy a kettős állampolgárság kérdése állt előtérben Szabadkán, hiszen ez az indítvány annak idején a Vajdaságban született meg, és a legnagyobb presztízsveszteséget is az ottani kisebbségi vezetők szenvedték el ebben a kérdésben.

Ezzel szemben a Fidesz üdvözli a szabadkán megfogalmazott zárónyilatkozatot, egyetért vele, s a véleménye szerint a kormánynak egyoldalú ultimátumok helyett érdemi párbeszédet kellene folytatnia a határon túli magyar szervezetekkel - jelentette ki Németh Zsolt, a Fidesz képviselője, a külügyi bizottság elnöke. Azt is üdvözlik, hogy megalakult a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma. Ugyanakkor véleményük szerint ez azt jelzi, hogy a határon túli magyarok ,,megunták és megelégelték, hogy a magyar kormány nem hajlandó szóba állni velük, sőt szisztematikusan a határon túli magyarok ellen próbálja hangolni a hazai közvéleményt". Azt is megelégelték, hogy Gyurcsány Ferenc a legkülönfélébb formákban folyamatosan a saját nemzete ellen fordul - hangoztatta Németh Zsolt. A Fidesz szerint mielőbb össze kell hívni a Magyar Állandó Értekezlet rendkívüli ülését. A párt támogatja a bevándorlás nélküli kettős állampolgárság bevezetését és a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit is. Németh szorgalmazta, hogy a kormány a szomszédos országok kormányainak magatartásától függetlenül világosan kötelezze el magát a határon túli magyarok autonómiatörekvései mellett.

Dávid Ibolya Kasza Józsefhez címzett levelében sok sikert kívánt a határon túli magyar szervezetek fórumának. Az MDF elnöke levelében tudatta: pártjának az az álláspontja, hogy a határon túli magyarság legitim vezetőinek a bevonása nélkül a magyar Országgyűlés nemzetpolitikáról felelős döntést nem hozhat. Az MDF álláspontja szerint egyébként a kettős állampolgárság megadásának nem lenne feltétele az állandó magyarországi lakóhely, és a jogintézmény az EU-n belüli szabad mozgás lehetőségét biztosítaná a határon túliak számára.

Az MDF új, konszenzusos nemzetpolitikát is sürget, és ezért Dávid Ibolya négypárti egyeztetést kezdeményezett; szerinte a pártok képviselőinek a jövő csütörtökön kellene tárgyalóasztalhoz ülniük és egyetértésre jutniuk arról, hogy az Országgyűlés az eredménytelen népszavazás után kialakult helyzetben nyilvánítsa ki: a határon túli magyarságot a magyar nemzet elválaszthatatlan részének tekinti.

A fórum azt is javasolja, hogy az Országgyűlés vállalja: egyezségre jut a nemzetpolitikai minimumok kérdésében.

2005-01-04 14:00:00

Az új esztendő első istentiszteletére hívogató harangszó Badalóban egyben azt is jelzi, hogy a helyiek immáron évtizedek óta megemlékeznek Petőfi Sándor születésének évfordulójáról.

A lánglelkű költő 1847 júliusában járt a Tisza-parti településen, amikor is útban menyasszonyához a helyi református templom mellett pihente ki fáradalmait. 1938 óta a templom falán lévő emléktábla hirdeti a szabadságharc vezérének ittjártát.

Szép hagyománnyá vált, hogy újévkor a helyiek megemlékeznek Petőfi születésének emléknapjáról.

A Baráth Imre helyi református lelkész által tartott ünnepi istentiszteletet követően az emléktábla körül gyülekeztek a résztvevők.

A Himnusz eléneklése után Balog Zoltán, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében annak a reményének adott hangot, hogy az oly sok keserű élményt és megpróbáltatást hozó 2004-es évet magunk mögött hagyva, a kárpátaljai magyarság számára az elkövetkezendő esztendő a hit, a remény, a szeretet és a megbékélés éve lesz.

Ezt követően Szoboszlai Tünde, a helyi általános iskola növendéke szavalta el Petőfi Sándor A puszta télen című versét. Sárközi Gyula helyi lakos Petőfiről szóló saját költeményét adta elő, majd Péter Endre tolmácsolásában hangzott el a Nemzeti dal című vers. A megemlékezés végén a Szózat eléneklése mellett a résztvevők megkoszorúzták az emléktáblát.

(jakab)

Forrás: Kárpátinfo Hetilap

Folytatódik a Wass Albert-mûvek szerzôi jogvitája
A magyar legfelsôbb bíróság perújrafelvételnek adott helyet

A magyar legfelsôbb bíróság helyt adott annak a felülvizsgálati kérelemnek, amely a Wass Albert mûveinek kiadási joga kapcsán keletkezett jogi vitára vonatkozik. A per érintettjei az erdélyi író mûveit megjelentetô marosvásárhelyi Mentor Kiadó és a magyarországi Kráter Mûhely Egyesület és Kiadó. A perújrafelvételt a bírók szerint az tette indokolttá, hogy a magyarországi fél megszerezte "egy elismert igazságügyi írásszakértô és egy bejegyzett grafológus szakvéleményét", miszerint nem Wass Albert írta alá azt a szerzôdést, amely alapján a marosvásárhelyi kiadó az író mûveit piacra dobja.

A per Szász Loránd amerikai egyesült államokbeli polgár és a Czegei Wass Alapítvány, illetve a Mentor-kötetek akkori magyarországi terjesztôje, a Litex Kkt. között zajlott. Wass Albert 1989-ben kötött szerzôdést Szász Loránddal, biztosítva neki mûvei ideiglenes kiadási jogát, amelyet az amerikai állampolgár eladott a Kráter Mûhely Egyesületnek. A Mentor Kiadó — amely nem tudott Szász szerzôdésérôl és ennek eladásáról a Kráternek — 1998-ban kötött kiadási szerzôdést a Wass Albert öt fia által létrehozott Czegei Wass Alapítvánnyal. Ez utóbbinak Wass Albert hivatalosan, az amerikai Kongresszusi Könyvtár Szerzôijog-védô Hivatalába bejegyezve adta át a teljes kiadási és a hagyaték kezelési jogát. A pert azt követôen indult be, hogy a Mentor számon kérte a Krátertôl, miért adja ki a Wass-könyveket.

A jogerôs ítéletet 2004-ben hirdették ki. A magyar legfelsôbb bíróság salamoni döntést hozott az ügyben, úgy ítélkezett, hogy mindkét kiadónak lehetôvé teszi a mûvek kiadását. "Az emberek a mi könyveinket kezdték venni, mert jobb minôségûek, valószínû ez késztette a magyarországi kiadót arra, hogy perújrafelvételt kezdeményezzen — nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója. Káli Király csalódottságát fejezte ki a történtek fölött, és közölte, szembenézni se kíván már azokkal, akik a Mentornál dolgozó mintegy 40 fôs létszámú személyzet megélhetését sodorták veszélybe. Az igazgató nehezményezte, hogy a Kráter kiadó nevében Turcsány Péter elnök már "körülbelül tíz" olyan levelet küldött a magyarországi könyvforgalmazóknak, amelyben a Mentor és a Wass Albert könyveit forgalmazó Lap-Ics kiadó elleni bojkottra szólította fel ôket. A birtokunkba került dokumentum szerint a Kráter arra kérte a forgalmazókat, döntsék el, hogy a perújrafelvétel és a grafológiai szakvélemény megszerzésének ismeretében a "továbbiakban is szándékukban áll-e a Mentor-könyvek terjesztése."

A bojkottra való felszólítást Wass Albert fiai is nehezményezik. A szerkesztôségünkbe eljuttatott, öt testvér, Wass Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre által aláírt levélben közölték, nekik van igazuk. Szerintük apjuk az általuk létrehozott Czegei Wass Alapítványra ruházta "a visszavonhatatlan és kizárólagos szerzôi és kiadói jogot". "A család tulajdonában fennmaradt egy hangszalagon az író üzenete, amelyben kifejezi ez irányú vágyát és végakaratát" — áll a levélben. A Wass-testvérek szerint a helyzet annál is inkább súlyosabb, mivel a Czegei Wass Alapítvány a kiadott könyvekbôl származó teljes nyereséget az erdélyi magyarság gazdasági és kulturális helyzetének javítására fordítja. Egyebek között a Gyeke községhez tartozó feketelaki óvodát támogatták, traktort vásároltak a helyi gazdáknak, hogy hatékonyabban gazdálkodhassanak, Holtmaroson pedig árvaházat mûködtetnek.

Turcsány Péter a szerkesztôségünkbe juttatott levélben emlékeztetett, hogy a felperes Szász Loránd a magyar legfelsôbb bíróság által is megerôsített szerzôdés alapján "küszködött a szokásos terjesztôi közönnyel, sôt egy csôdöt jelentô kiadóvállalattal is". Az ô érvényes szerzôdése alapján dolgozik évek óta a Kráter közössége. Turcsány úgy vélte, hogy a magántulajdon szentsége alapján a kiadói jog "másodszor nem átruházható, se nem örökíthetô, s mindezek már az új tulajdonos jogkörébe tartoznak". A magyar kiadó elnökének közlése szerint az ügyben a következô tárgyalásra február 21-én kerül sor.

Trianon-film: sajtótájékoztató és fórum Kolozsváron
[2005-01-13 - 22:53:52 ]

Kolozsváron tartott ma sajtótájékoztatót a Trianon-film vetítését megszervező Erdélyi Magyar Ifjak (EMI). A déli két órára meghirdetett tájékoztatót kiemelt érdeklődés övezte: a Protestáns Teológia dísztermében több mint tíz tévétársaság, legalább ugyanennyi rádiós tudósító és nagy számú, az írott médiát képviselő újságíró jelent meg.

Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezetét Bagoly Zsolt alelnök képviselte, és természetesen jelen volt a film rendezője Koltay Gábor és annak egyik fontos szereplője Raffay Ernő Trianon-kutató történész is. A bevezetőben Az alelnök ismertette a vetítések helyszíneit és azok körülményeit. Elmondta: az EMI úgy ítéli meg, a rendőrség által kirótt büntetések indoklása nem fedi a valós helyzetet, majd részletesen ismertette a vetítések jogszerűsége melletti érveket. Amikor Bagoly elmondta, hogy Magyarországon a film nincs betiltva, sokan szedelőzködni kezdtek. Számukra a téma elvesztette szenzáció-jellegét.

Koltay Gábor megfogalmazta: egyes személyeknek, politikai csoportoknak illetve politikusoknak rossz a lelkiismerete, ezért próbálják megakadályozni az 130 perces film bemutatását. Mind Románia, mind Magyarország lakosságának legnagyobb része egy olyan világban szeretne élni, ahol elismerik a mûvészet, a történelem, a különbözõ vélemények szabadságát, ahol nem félnek a gondolatoktól, a véleményektõl, még abban az esetben sem, ha nem értenek egyet velük. A rendező úgy gondolja, fölül kell kerekedni a beszűkült gondolkodáson, szembe kell nézni végre a történelmi tényekkel. Egyes politikusok érdekeltek abban, hogy félbeszakítsák a demokratikus fejlõdés folyamatát, és hogy fölösleges feszültségeket keltsenek. Ez az út azonban nem követendõ, mert nem vezet sehová. A történelmi igazság nyílt, egyenes kimondását nekünk sohasem szabad szem elől tévesztenünk.

Kérdésre reagálva Raffay Ernő elmondta: a román és magyar történészek le kellene üljenek végre, akár a film kapcsán is, és beszéljenek Trianoról, előítéletek, elfogultság nélkül. A film viszont, nincs feliratozva, úgyhogy ez az elvárás már eleve nem kivitelezhető – érvelt egy kérdező. Válaszában Raffay elmondta, hogy ilyen kéréssel őkett eddig egyetlen mozi, vagy vetítőterem sem kereste meg.

A korábban bejelentett második kolozsvári vetítés helyett a szervezők jobbnak látták, ha ezúttal csak nyilvános beszélgetést, fórumot tartanak. A vetítés elmaradása miatt nagyon sokan elmentek, de még úgy is közel 150 személyt érdekelt a fórum. A beszélgetés tulajdonképpen az elmúlt napok eseményei, a vetítést megakadályozó politikai cenzúra körül gyűrűzött. A szervezők elmonták: a kirótt büntetést sem a helyi képviselők, sem az EMI nem fizeti ki, készek az ügyet akár Brüsszelig is elvinni.

MEGKÉRDEZTÜK
Mi a véleménye a legújabb autonómiatörekvésekről?

Miroslav Kusý politológus:

A magyar miniszterelnök azzal, hogy a kettős állampolgárság szorgalmazása helyett inkább autonómia kivívására ösztönzi a külhoni magyarokat, alibit keres magának, a sikertelen decemberi népszavazás után igyekszik pótmegoldást találni. Az autonómia kérdése elsősorban azokban az országokban időszerű, melyek nem tagjai az Európai Uniónak.

Szlovákiában ez legitim követelés?

Igen, sőt a szlovák alkotmány alapján is az, bár az nem biztos, hogy az autonómia mindig előnyös az adott kisebbség számára. Ez általában kényszermegoldás egy olyan helyzetben, amikor csődöt mondott a kisebbség és a többség viszonya. Az MKP mint párt soha nem követelt etnikai vagy területi autonómiát; a kulturális és oktatási önállóság más lapra tartozik.

Feszültségoldás Pesten

Közrefogva. Kasza József, Gyurcsány Ferenc és Bugár Béla a tegnapi budapesti találkozón (Fotó: Duna televízió)

Bugár Béla és Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke átnyújtották a szabadkai fórum zárónyilatkozatát.

Gyurcsány Ferenc a találkozó után elmondta: hosszú konzultációt folytattak arról, milyen lépéseket igényel a közös nemzeti felelősség megerősítése, ebben mi a feladata az anyaországnak, és ehhez miként tudnak hozzájárulni a határon túli magyar közösségek.

„Céljaink közösek: azt szeretnénk, ha a kisebbségek – megőrizve magyar identitásukat – boldogulhatnának szülőföldjükön, tisztességesen élnének, jó munkát találnának, és eközben ápolhatnák a kapcsolatot a magyar nemzet többi részével” – szögezte le a miniszterelnök.

„Kemény, kellemetlen légkörben indult tárgyalás volt, de sikerült elérnünk, hogy megkezdődjenek a szakmai tanácskozások elsősorban a Szülőföld Programról, amely már a végső szavazás előtt áll, mi pedig a tartalmát sem ismerjük. Megkapjuk a törvénytervezetet a módosító javaslatokkal együtt, s a hónap végéig egyeztetünk” – mondta az Új Szónak Bugár Béla, aki korábban többször nehezményezte, hogy a magyar kisebbséggel szemben a rólunk nélkülünk elvet alkalmazták.

„Megegyeztünk, a bennünket érintő kérdésekben közösen alakítjuk ki álláspontunkat. Kidolgozunk egy határidőnaplót, mely alapján megvitatjuk a magyar kormány által vázolt elképzeléseket” – tette hozzá az MKP elnöke. Részben sikerült tisztázni azt a levelet is, melyet Gyurcsány Ferenc a Máért tagjaihoz intézett, s melynek tartalmát – az úgynevezett ötpontos javaslatot – azonban a kormányfő csak a sajtón keresztül ismertette. „Állítólag postázták, faxon azonnal átküldték a levelet, mi azonban nem kaptunk semmit. Kasza Józsefékhez megkésve ugyan, de ma megérkezett. A nekünk címzettet talán rossz számra küldték” – mondta Bugár.

A szabadkai fórum zárónyilatkozatával kapcsolatban Gyurcsány kifogásolta, hogy a határon túliak csak a gesztus-állampolgárságot szorgalmazzák, amit a magyar kabinet határozottan elutasít, viszont sok minden másról hajlandók tárgyalni. „Egyezség elérésére jelenleg azt a megoldást látjuk, mely a határon túliak státusának alkotmányos rendezése, ha kell, alkotmányos törvények módosítása, ezt követően pedig a Magyar Köztársaságba, valamint lehetőség szerint az EU országaiba szóló útlevél megadása” – jelentette ki a kormányfő, aki ezen célok elérését is csak sok vitával tartja elképzelhetőnek. Kasza elmondta: a magyarság közös érdeke, hogy elmozduljanak a holtpontról.

A határon túli politikusok tegnap Somogyi Ferenc külügyminiszterrel is találkoztak, ma pedig Mádl Ferenc államfővel, Szili Katalin házelnökkel és Orbán Viktor Fidesz-elnökkel folytatnak megbeszélést.

Trianon-hisztéria [2005-01-13 - 16:38:44 ]
Forrás: Ziua

Általános hisztéria. A Trianon-film erdélyi bemutatása megőrjítette a kormány egyes tagjait. Mona Musca, román kulturális miniszter, és Mihail Hardau Kolozs megyei prefektus, követelik a szervezők számonkérését, sőt a dokumentumfilm betiltását, hivatkozva a film állítólagos illegalitására.

Úgy hírlik, a Koltay Gábor által rendezett film éppen azért volt betiltva Magyarországon, hogy ne ébressze fel az emberekben újra a Trianon-problémát az újdonsült egységes Európa rendszerében.

Annak ellenére, hogy ugyanezt a filmet múlt évben Erdély hat helységében levetítették már – utólagos cirkusz és tüntetések nélkül – az úttörőnek nevezett miniszterasszony most látta jónak a lázadást, és félretéve a minisztérium politikai programját, belemerült a annak a „problémának” a megoldásába, mely most van kibontakozóban, kuriózummá válhat, és társadalmi kihatássá kerekedik.

Miután a román miniszterasszony eljátszotta a megmentő szerepét a Bukaresti Operett Színház tűzvészében, úgy néz ki, hogy a mostani beavatkozása tűzvésznél nagyobb visszhangra kerül, interetnikus konfliktust robbantva ki, és mindezt olyan körülmények között, amikor kormányzói partnerei éppen az RMDSZ vezető egyéniségei közül kerülnek ki.

De Mona Musca legsúlyosabb bakija csak most következik: a rendezők befejezték Erdély-turnéjukat, haza készültek, amikor nála(?) a szikra kipattant, most pedig várhatóan valamely televíziós társaság megkeresi a rendezőket, esetleg levetíti a filmet, ha másért nem, a nézettségi szint emelése miatt.

Kétszeresen tiltott dokumentumanyag, most még nagyobb csábítással a nézők számára. Hát jó, már csak ez hiányzott nekünk! (Bogdan Comanroni)

Az utóbbi napokban Hargita és Kovászna megyék politikai vezetői, a román rendőrség tisztjei és a helyi képviseletek nagyon elfoglaltak Koltay Gábor ( a magyarok Sergiu Nicolaescuja) dokumentumfilmével. Koltayról tudni kell, hogy rendezői karrierje során, általában a magyarok történelméből emelt ki témákat, ezzel nem kevesebb vitáknak adva helyet filmjeivel, úgy a határontúli, mint a budapesti politikus körökben. Koltay filmográfiájából egy párat említek: A koncert (1981), István, a király (1984), A képpé varázsolt idő (1985), „Szép volt fiúk...”(1988), Befejezetlen forradalom (1990), Julianus (1991), István, a király (1993), Honfoglalás (1995), és a Sacra Corona (2001).

Miután Koltay a múlt év során befejezte a Nagy Magyarország feldarabolásáról szóló Trianon c. dokumentumfilmjét, és a bulvárlapok beharangozták mint a 2004-es év legjobb filmjét, sajnálatos módon csupán a Teréz körúton álló Uránia mozi tűzte programjára az előadást.

A film a Magyar Nemzeti Filmarchívum anyagtárából tartalmaz olyan, sokak számára ismert jeleneteket, melyeket mindazok, akik érdekeltek voltak Európa századeleji történelmében, már mind ismertek. Ezen kollázs részeken túl, számos hírességek szólalnak fel a filmben, közéleti személyiségek, politikusok, korabeli tudósok, történészek, köztük Nemeskürty István író is, Raffay Ernő történész, Tőkés László nagyváradi református püspök, és nem utolsó sorban a magyar baloldalt képviselő Glantz Ferenc. Egy másik érdekes „szereplője” a filmnek Csurka István szélsőjobboldali vezető és író, aki nem egyszer hangoztatta már, hogy életét a Triaoni Békeszerződés tanulmányozására ajánlotta fel.

Koltay visszatér

A film vetítése több erdélyi városban, valamint a rendezővel, és Raffay történésszel való film utáni beszélgetések, a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Ifjak egyesületének (EMI) szervezése alá tartozik. Mégis úgy tűnik, a legnagyobb számú közönség, RMDSZ vezetőségi tagok, és a helyi hatóságokból álló személyek a megyeszékhelyen voltak a legtöbben. A film vetítésének margójára, kérdések sora csak most kerül napvilágra: miután köztudott, hogy Koltay filmjét Bihar megyében három hónappal ezelőtt, több helységben is bemutatták (2004. okt. 14-én Újlakon, ua. 17-én Szalontán és Újszékelyen, ua. 24-én Érmihályfalván és Margittán), a népes közönségen túl pedig a helyi sajtó képviselői is részt vettek és cikkeztek az eseményről, érdekes módon senki nem fejtett ki véleményt, nem lett különösebb visszhangja a vetítésnek. (ford. megj., a 2004-ben Tusványosi Nyári Egyetem keretén belül a rendezők műsorra tűzték a filmet, tehát október előtt!)

Szintén ide tartozik, hogy a bihari helységekben megrendezett vetítésekre minden alkalommal helyi szervezetek, egyesületek termeiben került sor, a szervezők pedig biztosították a díjtalan belépést. Ezzel az eljárásával, az EMI tehát nem hágta át a filmvetítés rendszerét, amely egyébként egy előzetes engedélyeztetési eljárással jár együtt a Művelődési Minisztériumnál.

A miniszteri reakció

A több ezer érdeklődő előtt levetített alkotás felkavarta a kedélyeket városszinten, Bukarest pedig valóságos vérbosszút indítványozott a szervezők ellen.

A Kulturális Miniszter, Mona Musca, a rendőrséghez fordult kivizsgálás végett, és az illetékes személyek a szent végrehajtás szellemében azonnal színre léptek, számon kérve az EMI vezetőségét. Valamely szinten a helyzetet a két megye (Hargita és Kovászna) prefektusa egyengette, az újonnan megválasztott Constantin Strujan és György Ervin, akik fenntartották a filmmel kapcsolatos véleményeiket, mivel állításuk szerint nem nézték meg a dokumentumfilmet ez idáig.

Belső információink szerint viszont, mindkét elöljáró megtekintette az alkotást, és környezetükből néhány személy úgy vallott, miszerint mindketten megállapították, hogy egy sor dokumentumanyag látható, korabeli stílusban rögzítve, és néhány magyar és román kulturális, és közéleti személyiség szólal meg a filmben.

A szervezők csalódottságukat fejezték ki a sajtó embereinek Mona Musca eljárásával szemben. „Kulturális eseményt rendeztünk, és bárki eljöhetett megnézni a filmet, és részt vehetett a vetítés utáni megbeszéléseken a rendező (Koltay), és Raffay történész társaságában. A belépés díjtalan volt, tehát rendezvényeink nem igényeltek különleges bizottsági beleegyezést „a filmszínházakban lejátszott filmekre” – hangzik el mindez egy EMI sajtónyilatkozatban.

A Ziua napilap riporterei két előadáson, és az azt követő beszélgetéseken vett részt. Megjegyezzük, hogy az eseményen a harmadik kor képviseltette magát többségben, közéleti személyiségek, és jelentős számú fiatalság. A beszélgetések elsősorban azon politikai pillanatokról folytak, melyek aztán történelmi pillanatokká minősültek át, míg végül a Békeszerződés megszületett.

Néhány, az EMI rendezvényeit merően elutasító személyek azt híresztelték, hogy az eseményeket irredenta megmozdulások követték. Ezekről a tévhitekről viszont, lapunk magyar nyelvet ismerő munkatársai nem tapasztalták sem a kézdivásárhelyi, sem a csíkszeredai vetítés alkalmával.

A Kulturális Minisztérium fenntartásai annál is inkább érdekesek, mivel most sem azzal van baj, hogy a filmet már 2005 januárja előtt is vetítették, és akkor azok nem minősültek törvényszegésnek.

A Hargita megyei magyar közösségek érthetetlenül és kiábrándultnak mutatkoznak a Mona Musca miniszter asszony rendelkezéseivel szemben. „Musca miniszterasszony olyan személy, aki tudja, hogy a művészetnek nincs anyanyelve, sem politikai irányultsága. Kérdem én, vajon az olasz hatóságok alávetették alapos kivizsgálásnak Musca asszonyt, amikor még a miniszterasszony Itália híres színházainak színpadán lépett fel? – hangzik el a költői kérdés egy csíkszeredai római katolikus egyházi személy szájából.