„Gyalázat", sziszegik az utcán.
Ezt nem bírod ki", suttogod.
Mindenki tudja, hogy megölték,
megölték őt a gonoszok.
kétszer gyilkoltuk meg Petőfit mi,
kétszer gyilkos oroszok.

Először ott állt Segesvárnál
és noteszébe jegyezett,
amíg Miklós cár tüzérsége
szaggatta fel a terepet,
aztán egy ulán szuronyával
átdöfte és ő elesett.
Nyomorult folyadék az élet,
egy apró lyukon átszalad;
de láng a szellem, amely éget
s nem huny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik század
után eljött a huszadik
Az elnyomás még gyilkosabb lett
és Petőfi nem nyughatik
Nem nyughatik, mert a szabadság
Szomja égető és örök,
S most újra ott áll népe élén
És a magyar költők között.

Másodszor is meggyilkoltátok,
Rommá lőttétek otthonát,
Ti, túlerőben dicsőséges
S nők ellen vitéz katonák.
Szovjet katonák, három kellett
Egy magyarra belőletek,
Nagy Imrét orvul elfogtátok,
Sziszegés minden szavatok
Amit Dudásnak, Maléternek
Meg a többinek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
Pöffeszkedhettek győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
A hálót, amit szőttetek
És számon kéri majd Petőfi
Mindkét halálát tőletek!

GÉRECZ ATTILA - a magyar írók nevében is -
Néked és minden ifjú hősnek mondom:
MEG KELL HALNIA A SZABADSÁGÉRT ANNAK,
AKI HA ELBUKNA A SZABADSÁG
NEM TUDNA TÖBBÉ ÉLNI.
GÉRECZ ATTILA - az írók nevében is -
Néked és minden hősnek mondom:
MEG KELL HALNIA A SZABADSÁGÉRT ANNAK,
AKI HA ELBUKNA A SZABADSÁG
MAGA IS BELEHALNA.
GÉRECZ ATTILA Néked és minden hősnek mondom:
NINCS E FÖLDÖN ŰR TARTALMASABB,
MINT EGY LYUKAS ZÁSZLÓ ŰRJE!
Néked és minden hősnek mondom:
NINCS TARTALMASABB ÉLET ÉS HALÁL
MINT A TE GOLYÓ-ÜTÖTTE ÉLETED!
GÉRECZ ATTILA Néked és minden ifjú hősnek mondom:
AHOL SZAKADÉK TÁTONG S NINCS IDŐ VIADUKTRA,
BIZONY, HOGY KELL A HŐSIESSÉG -
MÁR CSAK A TI SZÁRNYATOK REPÍT!
GÉRECZ ATTILA Néked és minden magyar hősnek mondjuk:
A HAZA VÁRJA FELTÁMADÁSTOKAT!
Ámen.

Tibor Tollas

They’ve Walled up Every Window . . .

(Translated by Watson Kirkconnell from the Magyar poem of Tibor Tollas)

(Free World! To you in this verse our voices come: to you we call, we tens and hundreds of thousands of Hungarians who sojourn in the hell of prisons! Our tongue falters too much in our dungeon and millions do not know what the poet says. Foreign poets, our brothers! Translate us into the languages of your peoples, so that our message may reach you! While in 1955, in Pest, the Communists were spouting about legality, in the Vác Prison they sealed up the windows with sheet-metal, so as to take away even that much air and light.)

Of life without, only this gleam was left,

A tiny patch of stars, a glimpse of sun.

In daily gloom, within dim walls bereft,

We watched the vent for this as day was done.

This too they stole, this streak of sunlight thin,

The’ve walled up every window tight with tin.

In memory’s eye, I mark the azure sea

At Naples, and beside the shining shore

Vesuvius waits and smokes. Can you, like me,

See happy, sun-browned swimmers by the score?

We live in night like men who blind have been:

They’ve walled up every window tight with tin.

Our ten mouths gasping for the missing air,

Ten of us lie, in one close kennel pent,

As fish-gills on the bank might gasp despair.

To eat the food, which stinks of excrement,

Our stomachs lack the power to begin:

They’ve walled up every window tight with tin.

From the bright fragrance of the Alpine peaks

The west wind blows freshness of bouquets;

Of virtue to the soul that distance speaks,

And smiling summits swell the hymn of praise.

But phthisis grips my cell-mate, dark as sin,

They’ve walled up every window tight with tin.

For us no more the steamer’s whistle blows;

All maiden laughter from our sense is wiped;

No pleasure in our ears sonorous flows;

No summer plays an organ, myriad-piped.

Our cells are deaf, all sound is dead herein:

They’ve walled up every window tight with tin.

By Barcelona, in a garden fair,

The warm voice of a tawny woman croons;

The streets are pied with dances here and there;

A gay guitar gives dusk its tinkling tunes.

Our leaden days flow silent in chagrin:

They’ve walled up every window tight with tin.

We probe in darkness towards the velvet skies

As if within a coffin we were nailed,

We only touch our rags and agonize

Or, feel our hands by vermin-hosts assailed.

We once caressed the sunlight, like soft skin.

They’ve walled up every window tight with tin.

There is a ball in London; like a rose

A girl glides, in her silks, on floors that gleam;

In all the bloom of lustrous hair she glows,

Soft-mirrored in the vanished wainscot, like a dream.

The West is dancing. Has it Magyar kin?

They’ve walled up every window tight with tin.

Our tongues recall the pleasant taste of Spring

Then swallow with a groan our morsel dank

Whose fecal horror chokes its entering

And turns our bellies sick, our reason blank;

Yet even this our famine forces in.

They’ve walled up every window tight with tin.

Sleep locks our hungered bodies in its spell

And there I sate a gourmet’s appetites

On all that Paris offers -- see as well,

Climbing above the city’s neon lights,

The Silent Ghost – but here no dawns begin:

They’ve walled up every window tight with tin.

The radios shout hoarsely of new deals,

Of freedom and of justice due to man,

But here my dungeoned body only feels

The million lashes of foul Moscow’s plan.

From Vác to far Peking, his slaves make din:

“Beware! Beware! Or through the entire world

Uram, ki mindig mellettem voltál,
Nehéz napokban, vad csatákon,
Adj erőt ma, hogy gyönge hangom,
Ezer határon által szálljon!
Átrohanjon a széles tengeren,
havas hegyeken, pusztaságon;
Földet rázó szörnyű sikollyá,
Vagy szívig érő jajjá váljon!
Hogy meghallja asszony, gyermek, férfi,
Meghallja minden: élő s halott…
Ne szép szavakat, enni, inni:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Egyétek meg a sonkát magatok!
Más se kell! Hol száz tank öldököl,
Láda narancs, datolya helyett:
Férfi kézbe száz páncélököl.
Rabságban nyög az árva szép fajom,
Még az Úr is sírva sír velünk.
Elveszünk a csak imák között,
Hogyha végre nem lesz fegyverünk.
Dicsérettől, jótékony csomagtól
Fel nem támad egyetlen halott,
Dicséret és csomagok helyett:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Járunk, ha kell, rongyokban és éhen,
Lakni nyirkos pincékbe megyünk,
Hogy csak akna és golyó legyen,
S minden kérő kézbe fegyverünk!
Gyűjtötök ma iskolára ezren.
Meghajtom magam előttetek,
S hogyha közben elpusztul e nép?!
Minek tanul magyart a gyerek?!
Kiirtanak odahaza mindent.
Nem marad, ki rátok hallgat ott.
Bús halál karmából hirdetem:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Nincs reményünk többé semmi másban,
Nyugat nékünk hiába mesél.
Rádiótok bíztató szava
Egyetlen gramm puskaport nem ér.
Nem kérünk mi semmi biztatásból.
Biztatást… azt még mi adhatunk.
Népünk szörnyű pusztulása láttán
Lassan-lassan elborul agyunk.
Van még tisztesség a szívek mélyén?
Marx tana egy csöppet még hagyott?!
Halottaink, élőink nevében:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Népünk színe-java részben holtan,
Részben szétszórták bűnös kezek.
Rajtunk sunyi gyilkosok urak.
S halálharang kong fejünk felett.
Halálhörgés ma az egész ország.
Nyugaton ezt tán nem hallani!?
Semmit nem jelent néktek e nép:
Merjétek már nyíltan vallani!
Mondjátok, hogy leírtatok bennünk,
Nem érdekel, hogy egy nép halott.
Hogyha harcra gyávák lettetek:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Nincs a hősnek többé már értéke?
Krisztus tana immár nem erő?
Nem indít meg senkit köztetek
Önvérében szótlan szenvedő?
El mertek még imádkozni menni?
Becsületről szátok még dadog?
Hol vannak a „keresztes vitézek"
Büszke, „nagy" szabadság-lovagok?
Hogyha nem rohadt még itt kint minden,
Nézzetek rám! Csupa seb vagyok.
Ne hagyjatok elpusztulni így:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Aztán nyugton menjetek egy bárba,
Szamba, bamba rumba táncotok,
Rikoltása szálljon vígan, és
Mit bánom, ha mind-mind tántorog!
Megvívjuk a nagy csatát magunkban,
Száz pokol sem bírhat el velünk.
Értékes bőrötök mentéséért
Számlával mi sohasem megyünk.
Éljetek jómódban, gazdagságban,
Gyémántból legyenek ablakok,
Nekünk csak a szabadság kell, de:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Több kérést nem hallotok már tőlem.
Utoljára sír fel most szavam.
Hagyjátok a nagyképű beszédek:
Egy ország tűnik el nyomtalan!
S ha idegen nem segít már rajtunk,
Vannak még itt távol magyarok?
Értsétek meg ti legalább szómat!
Tegyetek s ne válaszoljatok!!!
Hallgassatok, tegyetek csak szótlan.
Árva népem küldöttje vagyok.
Véreitek üzenetét hoztam:
Fegyvert, fegyvert, fegyvert adjatok!!!

Győzni fogunk

(Harci induló 1956 ötvenedik évfordulójára)

Zord vihar dúl remeg a föld

jég veri a magyar mezőt

Az aranyló búzaszemek

érett gyöngye sárba pereg

Kertünkben a liliomot

megfojtják a hitvány gyomok

Termőfáink elsorvadnak

gyümölcseink megrohadnak

Megmérgezve folyónk tavunk

a kíntól majd megfulladunk

Hős nemzetünk megtört beteg

ki szól érte ki menti meg

Virágzik a lopás csalás

a hazugság és besúgás

Gyermekeink nem születnek

falvaink kiüresednek

Tengődünk csak nem is élünk

félő hogy végleg elvérzünk

Mért kellene sírba mennünk

s miért békében elvesznünk

Nem tűrhetjük a rombolást

állítsuk meg a pusztulást

Kiáltsunk egy szörnyű nagyot

söpörjük el a zsarnokot

Tépjük szét a rabláncokat

döntsük le a bálványokat

Kötözzük be népünk sebét

s tegyük jobbá az életét

Ma még kivert senkik vagyunk

de nő erőnk s akaratunk

Égig lobog bennünk a láng

fényes hajnal virrad reánk

Kitárjuk mind karunk szívünk

állj közénk és harcolj velünk

Jöhet bármi veszedelem

csak a hazánk szabad legyen

Vegyük vissza ősi jussunk

ellenségtől meg ne fussunk

Ha vállaljuk a küzdelmet

az Isten is megvéd minket

Mindenképpen győzni fogunk

s holtunkból is föltámadunk

Kárpátország árva népe

SZÉPÍTŐ JÚNIUSHOZ

Ne szépíts engem június,
ne szépíts, nyár: szeplőtlen orcám.
Őszi halálszag van itt... Bús
kis kezdet magyar sír
nyújtsd csak ki: ím most érintsd hozzám.

Elhullanék őszi ködben
én, ki a napon itt melengek.
Vagyunk ezren, talán többen,
kiket még levágnak, s majd
fekszünk sorban: csudaszép rendek.

Forró volnék én, nem hideg,
mégis már csak az ősznek kellek.
Ne szépíts nyár, minek? kinek?
Ne szépíts június... Óh!
szebbek, kik a halálba mennek.

Pongrátz Gergely halálára

Apró, fáradt öregember
szívéhez kap az udvaron,
hát ennyi volt csak? És ezzel
szemben nincs semmi oltalom.

Körül a kiskun pusztaság.
elárvult, dohos múzeum,
egy tank, zászlók, relikviák,
évszám, amit mindenki un.

Falon márványba vésve ott
kivégzett sok magyar neve,
vele elhagyta már e hont
ötvenhat kormos szelleme.

Corvin-köz? Körben lakópark,
omló házak, mocskos beszéd -
agyon is vernék, ki sóhajt:
itt vált egykor hőssé e nép.

S a nép szemlesütve hallgat,
tovább reménykedik vakon,
apró, fáradt öregember
szívéhez kap az udvaron,

MOST TEMETJÜK PONGRÁTZ GERGELYT,
SÍRBA SZÁLL A FORRADALOM.

De nem! Az mégsem lehet úgy,
egy forradalom nem tűnhet el!
Pongrátz Gergely! El ne aludj!
Eljön, csak késik még a jel.

Bíborszínű az ég alja,
talán már lőnek valahol.
Lyukas zászlód kezébe kapja,
s egy pesti srác Himnuszt dalol.

Mikor a kis Jézus lenézett a Földre
nyomban mint a zápor megeredt a könnye...
Magyar tájra esett szelíd tekintete
Pont mikor az orosz ott a magyart ölte.

El is födte gyorsan síró csillag-szemét,
a Szűzanya ölébe rejtette fejét...
A Szent Szűz is búsult ,,Virágos Kertjéért'',
Istvántól rábízott hű magyar népéért!

Szomorúan telt el Jézuska ünnepe
Még az angyalok sem hódoltak előtte.
A kis Isten-Gyermek zokogott-zokogott,
s forró könnye-árja Budapestre hullott...!

Márai Sándor:
Mennyből az Angyal

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York,1956.)

Tamási Lajos:
Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Márai Sándor:
Mennyből az Angyal

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York,1956.)

Tamási Lajos:
Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Veronika

Torkig vagyok mondja a hóhér
Torkig torkig torkig azzal
Hogy e szerepbe szögez
Ez a dög s még össze is vérez az ácsolaton
Szomjazom
Megdöglök a szomjtól
Megdöglök jó Istenem ha nem mehetek haza
Megdöglök ha rögvest nem válthatok inget
Mikor fiatal voltam mondja a költő
majd elnémul
Vannak hóhérok Németországban
Van belőlük Oroszországban és Magyarországon
Van belőlük Franciaországban is
Mikor fiatal voltam mondja a költő
De a költőnek nincsenek nagy szavai többé
Befelé sír Szégyen égeti
Odáig jutott
Hogy nem hisz már könnyeinek sem
Odáig jutott akárcsak más vagy én
Több lett mint felelős
Bűnös
Nem veszi magára a becstelenséget
Elszenvedi inkább

*

Mikor fiatal voltam mondja a költő
Igaznak tartottam magam
Hittem hogy az Igazság oldalán állok
És lenfehérbe öltözött karból szólok a többivel
Megöregedtem
Megértettem hogy kiket Igaznak véltem
Méltatlanok
Mindig a színen vannak
Félkörben a szín egyik és másik oldalán
Most már nincsen mit védenem
Sem ezeké sem azoké nem vagyok
Semmi kedvem Törvényeket zengeni
A hóhér bárdjának líraiságával
Ami a becsületet illeti hadak gyűlnek
Osztoznak rajta hogy nekem már ne maradjon
Senki vagyok ember vagyok
Ember olyan amilyen
Mint bármelyik ember
Törvény és becsület nélkül
Névtelen
Az arcom az én hazám
Az arcom minden igazságtalanság helyett
És minden önfeláldozás helyett
Ott ahol kivégzendők és kivégzők vannak csak
Nagy emberek és
Nagy szavak nélkül
Ott ahol a hóhér magára ismer prédájában
Ahol a legyilkolt szégyenkezik gyilkosa miatt
Ahol a halálraítélt és a hóhér én vagyok
Szégyenkeznem kell az egyik és a másik miatt
A hazám s a fajtám miatt
Szégyenlem magam a nagy emberek
S a szavak miatt

*

A galamb legendája

... az csak legenda volt,
hogy a galambdúc az ő hazájában van.
A kormányos elkábította Pablo galambját
elkábította és a Dunába fojtotta.

Igazságot tanusít az átvérzett föld
- - -
A kormányosra szörnyű folt esett
a galamb vergődő árnya
mielőtt a szép Dunába hullott.

Ma kiért szól a csönd és a kékség
amikor az a kiáltás a torkodban rekedt?
Pablo, - nincs meg a galambod
csak a Duna habjaitól csatakos kormányos.
/Wroclaw, 1956. november 22./

Magyar barátainkhoz

Szamosújvár, Rózsa Sándor…
Szemem előtt kötél táncol.
Hej, sok idő telt azóta,
De tán áll az akasztófa,
s ha Isten felviszi dolgod,
mert bár magas a fa ága
csalóka a magassága,
távol a mennyei kolhoz,
de ez közel a pokolhoz.
Elgondolom: milyen talmi
Éppen odafönt meghalni,
Hiszen a halálos ágyig
az ember mind fönnebb vágyik
S mire feljut két méterre
Kilóg szegénynek a nyelve.
Vagy mert zuhant alacsonyra,
Gúnyból húznák a magosba?

Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Haj, sok idő telt azóta,
De tán áll az akasztófa...

Egy cigányné megjósolta
Anyámnak az ócskasorba’
Hogy meghalok, hogy elvérzem
Vagy tán akasztófán végzem.
Most, az atomkor határán
Lógjak egy primitív spárgán?
Villamosszék, halálvonat
Kell, nem kötél, s szamárfogat!
Akasztódjék, ki arra jó,
Tuskófejűeknek való.
Nem gyilkoltam, fosztogattam,
csak tanácsot osztogattam,
mert a szegény diákgyerek
nem szól, hanem csak pityereg...
Nos, hát ez volna a bűnom.
Három-négy év, és leülöm.
Persze jobb volna most lassan
Sétálgatni egy lugasban,
Olvasgatni, virslit falni,
Jégbehűtott sört nyakalni,
csókot kérni egy-egy lánytól
s csak az ágyban lenni bátor,
de hát akkor ki bűnhödött?
És miből él börtönőröd

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés

(fohás
nyelvük helyére hull
akár a kés
s fölvérzi utolsó szavuk
mihez alig volt joguk
itt hol végórán szólni is
rebellió; fényes tüntetés –
és kinő szájukból
rettenet virág
sírjukat ott keresd
VILAG! — s ha vak rá?
süket és béna vagy nem meri?
Isten a Világ gyáváit akképp
bünteti hogy görnyedjenek
élve ítéletnapig –
de Ők már kivárják
ott a föld alatt
kivárja ott velük
homok agyag – és
csöndben kivájják fényük
a deszkaprés alól
mikor föltámadnak
halottaiból.

Dicsőség a kéznek, mely félelem nélkül
megragadta a fegyvert a felkelés lázában,
dicsőség az embereknek, kik fegyverrel
a kézben, felemelt fejjel haltak,
dicsőség a szájnak, melyet gipsz fojtott
és szájpecek és a hangosbeszélők bömbölése,
és amely a bombák dörejében is
kimondta
a szót,
akár ezüsttrombiták riadóját,
a szót,
akár egy bronzharang nyelvét,
akár egy örökifjú zászlót,
mely a nemzet háromszínű karjaként lobog,
a szót:
- Függetlenség.