Nem verték le ötvenhatot
hiszen itt vagyok
Arcomon a fiúk arca
Szemük is ragyog

Nem győztek itt tankok-bankok
csak az árulók
pojácák és zsoldos cédák
s a júdási csók

az volt itt a nagy hagyomány
szovjet örökség
Fegyvercsövekbe rejtették
a kicsi békét

Hazugokat örököltünk
emberszemetet!
Gyilkosokra sokat költünk
s adunk kenyeret

hogy tovább is gyötörjenek
magyart és hazát
Uralomra törhessenek
testeinken át

Nem verték le ötvenhatot
hiszen itt vagyok
Képemen a fiúk arca
és szemük ragyog

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,

a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,

az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;

abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;

nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,

mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,

ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,

az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;

mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;

mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,

vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába

beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,

néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,

hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;

vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

Nincs hová hátrálni: végül
csak ez maradt itt menedékül,
valami keserű fohász kél, s
valami édes emlék szépül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,
rálángolnak a horizontra,
selyemszínei álmot élnek:
nem haragosai a szélnek,

csak langyos, megunt hallgatásnak.
Mert ideje van a szólásnak -
s a fegyverek szemünkbe néznek.
Kire lövetsz, Gergényi Péter?

Piros a vér a pesti utcán,
polgárok, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
Gergényi Péter, kit lövetsz?

Kire lövettek, összezárva, ti
károgó hazugok?
Rettegve néztek egy dísztankot,
s egy Ünneptől iszonyodtok?

S népedet, amelynek szívére
szégyent égettél - tőle futsz?
Enyves volt a kezed már régen,
Gyurcsány Fletó - csak lopni tudsz?

...Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, és nem maradnak
a pesti utca kövei…

A kő marad? A kő sem marad
pirosló s kéklő pesti utcán.
A háromszín-lobogó mellén
új lyukat üt a hallgatás.

A járomszín-lobogó mellett
elrozsdállt három szent Ige.
Sírásból egy, a tiszta könnyek,
a zsarnokság gyűlölete,

s a fogadalom: te kis ország,
el ne felejtsd, amíg élhetsz,
hogy úgy született szabadságod,
pesti utcákra hullt véred.

Szétvert ünnep, öntömjénfüst,
könnygázköd, gumilövedékek.
Megdicsőült hazugságok -
büszke lehetsz, Gergényi Péter.

Az életből csak ennyi fény maradt,
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregéből esténként-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot:
Bebádogoztak minden ablakot.

Tágult szemekkel kék tengerét látom
Nápolynak, s fénylő partjai felett
Még vár a Vezúv, pipál és a tájon
Barnára lesült boldog emberek.
Látjátok? Éjben élünk, mint vakok,
Bebádogoztak minden ablakot.

Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba',
A szánk kapkodja be a levegőt,
Mint partra vetett halak kopoltyúja
Tátogunk némán – s érzed, nincs erőd
Szívni az étel s ürülék szagot:
Bebádogoztak minden ablakot.

Az Alpeseknek fenyves illatából
Míg csokrot küld a hűs nyugati szél
És lelket öblít fenn a tiszta távol
S mosolygó hegyek hószaga kísér,
Itt tegnap társam tüdőbajt kapott,
Bebádogoztak minden ablakot.

Csendet hasít a sétahajó kürtje.
A falon sikló leánykacagás
Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe
S az ezersípú nyár nem orgonáz.
Süket a cellánk, minden hang halott,
Bebádogoztak minden ablakot.

Túl Barcelona kertjein szitálva
Egy barna asszony meleg hangja búg
És alkonyatba pendül a gitárja.
Hol táncolóktól tarka még az út;
S fülünkbe folynak az ólmos napok...
Bebádogoznak minden ablakot.

Tapintanánk a bársonyos egekbe,
Ujjunk hegyéből kiserken a vér.
Mint koporsóba, be vagyunk szegezve,
Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.
Simogatnánk a sugaras napot –
S bebádogoztak minden ablakot.

Londonban bál van, sima termén siklik
A sok selyembe öltözött leány.
Puha hajuknak hamvassága izzik
Lágy bútoroknak tükrös hajnalán.
Nyugat táncol – tán végképp eladott?! ...
S bebádogoztak minden ablakot.

Nyelvünket mosta friss tavasz zamatja
Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait
Az alvadt bűznek, hol minden falatra
Émelygő gyomrod felfordulna itt.
De lenyeljük e végső falatot:
Bebádogoztak minden ablakot.

Az éhség marta testünket telt álom
Lakatja jól – és ínyenc ételek
Ízét kínálja Párizs – szinte látom,
Hogy kúszik el a neonfény felett
A Néma Rém – s nem lesz több hajnalod ...
Bebádogoznak minden ablakot!

Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csordáidba
esőjét most az őszi hét.

Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.

Olcsó díszbe öltözöl,
rossz a ruha, rossz a festék,
s kilátszanak alóluk a kifosztott ünnepi esték.

Szegletkő lehettél volna,
korhadt fa vagy s megjelöltek,
s kivágnak, hogy ne tedd többé
boldogtalanná a földet.

Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
mégis hallom bort susogva a szomszéd
nagyfiút,
azt susogja: Corvin köziek,
s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,
fegyvert fogtak egy-kétszázan,
nem volt más kiút,
ők voltak a Corvin köziek,
s félrenézett, hogy ki hallja meg.

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind
a nagyfiúk,
s összegyűltek Corvin közben,
nem volt más kiút,
árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én.

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,
ők voltak, ők voltak, Ők,
tűzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem előtt.

Rongy az élet, csak azt tudták,
s nincsen más kiút,
csak összegyűlni Corvin közbe,
s lenni nagyfiúk.
Isten szeme rajtuk épp megállt,
fegyvert fogtak, kezdeni a bált.

Rátámadtak Corvin-közre tankok,, fegyverek,
- úgy súgta a szomszéd fiú, más
ne hallja meg -
rájuk támadt az egész világ,
árvák itt nem kezdhetik a bált.

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,
visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.
Ruszki árvák égtek fáklyaként,
rongyok ők is: megtudták a tényt.

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,
másutt keres rongylángra valót,
máshol gyújtja embert és a szót.

Újabb tankok jöttek - súgta szomszéd
nagyfiú,
lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,
és a világ sose tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.

Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,
ők voltak, ők voltak, Ők,
tűzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem előtt.

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,
lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,
meghaltak és egy se tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek.

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,
szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:
rongyos ember mind rosszat tanít,
gyertek enni most szokás szerint.

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,
- ezt a képet látom ismét, szombat este van,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető,
rongyos Isten, öreg rongyszedő,
Corvin köz, te árva temető.

Szeretnék Önnel szót váltani
Anyanyelvünkön, magyarul,
Ön most a kormány élén székel,
Kádár miniszterelnök úr.

Fűtött szobában, bársonyszékben
Könnyen áthúzhat egy telet,
Kivált, ha szovjet elvbarátok
Szelik Önnek a kenyeret.

Kenyeret, hogyha ád a gazda,
Mondhatnám: olcsó szolgabér.
De kérdezem, hogy ki felel majd
A vérbe tiport holnapért?

Mit írnak majd a történészek?
Hogy október volt, és jött a tél.
Ön adta el a nép reményét
Néhány megkopott rubelért.

Ön adta el a nép reményét,
Kádár miniszterelnök úr.
Sok szolgarendszer megbukott már,
S Ön mindezekből nem tanul?!

Ön csak szaval a szabadságról,
Miközben tankok közt lapul.
De jön még idő, s felelni fog,
Kádár miniszterelnök úr!

×××

1956 ÖRÖK OKTÓBERE 2006. október 20.
Vers Gérecz Attila
és a szabad magyar nép
emlékezetére

Gérecz Attila októbere,
a fiatalság októbere,
a gyermekek októbere,
a fegyveres felkelőké,
a tankcsövek árnyékában tárgyalóké,
a lépre csaltaké és a becsapottaké

'56-ban a világ még csak
csodált bennünket,
talán, ma már
a szívéig, az értelméig is eljutott,
hogy mit jelent föllázadni
az önkény,
a hazátlanság
és a diktatúra ellen;

2006-ban a világnak már kötelessége tudni,
hogy a glóbusz égő sebeként,
mint a lázrózsa, küzdenek nemzetek ma is
a demokrácia és a függetlenség álmáért;

palesztinok, irakiak, kurdok, csecsenek, erdélyi,
kárpátaljai, felvidéki és délvidéki magyarok -
mi, 1956 budapesti tapasztalataival,
tudjuk: a múlthoz méltó jövőért nem adjátok fel
sem a szellemi, sem a kézi fegyverek
harcát!

Megadásról, önfeladásról nem lehet szó.
De még a kifárasztásról sem!
Megtanultuk: csak elvérzés lehetséges.
Csak a megszállás terrorhulláma
és a konszolidációk árulás-ragálya,
hazugság-áfiuma.

Sajnos, ma is, a magyarság számára és a világ
szabadságra vágyó nemzetei számára is:
1956 és 2006 egyet jelent!

A 19. század 1848-as megyar példáját,
a 20. század 1956-os magyar példáját
szívével és karjaival értette meg a világ
2006-ra - NINCS ÖNFELADÁS!

Az önmegőrzés, az önépítés az egyetlen út:
magyarnak, horvátnak, szlávnak, románnak, kurdnak,
arabnak, csecsennek, tibetinek,
kereszténynek, mohamedánnak, zsidónak és buddhistának.
Európának, Ázsiának, de Amerikának is.

'56 magyar szabadsága példa és mértékegység
a 21. század emberisége előtt.

Ha Ady Endre azt írhatta - Petőfi nem alkuszik. Mi, mai emberek és költők
azt írhatjuk fel zászlainkra:
Gérecz Attila nem teszi le a fegyvert a tankok előtt.
Mansfeld Péter nem hátrál meg a bitófától.
Tóth Ilona örök mosolya talpra állítja a sebesülteket.
És Nagy Imre szemüvegét újra és újra felvesszük,
hogy lássuk meg az élet szándékát
kedves nemzetünk jövőjében,
gyermekeink jövőjében,
az ifjúság jövőjében.

1956 ezt követeli tőlünk:
a szabadság,
a hűség és
a meg nem alkuvás példái legyünk mi magunk!

Jóhet a vers,
jöhet a tánc,
jöhet egymásba akaszkodó csatárlánc;
de jöhet az aljas aknavető is ellenünk,
de jöhet a sajtóból a hazugságok szennyáradata is ellenünk,
de jöhet a rakétákból befelhőződött égbolt is miránk,

ha igazságunkat nem adjuk fel,
ha céljainkat, anyanyelvünket, eszményeinket
nem adjuk fel,

ha példaképeink az '56-os srácok éppúgy,
mint '56 magyar munkástanácsai
és diplomatái,
akiknek kezéből
csak kiütni tudták a puskát,
a péklapátot,
a telefont,
a szabadság fegyvereit és szerszámait;

de akiknek szellem végre nyílt lánggal tovább lobog
- olykor könnyeinkkel küszködve -
bennünk és közöttünk.

MEXIKO: OLIMPIA 1968

A tisztaság

(érdemes-e

ideírni erre a tiszta

lapra)

nem tiszta:

inkább düh

(fekete-sárga

epeömleny, spanyolul)

amely végigcsorog a papíron.

Hogy miért?

Mivel a szégyen

magunkra acsargó harag:

ha egy

egész nemzet szégyelli magát,

ugrásra lapuló

oroszlán lesz.

(A városi

alkalmazottak mossák

az Áldozatok Terén a vért.)

Látod,

máris bemocskolódott,

még mielőtt bármi érdemeset

mondhattunk volna,

a tisztaság.

Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

A PARLAMENTNÉL

MAGYAR KATALIN

ELLOPOTT SZIVÁRVÁNY

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

ÚJ SZIVÁRVÁNY

Lomha nép ez. De lomha nép!
Most pirkadt meg a hajnala.
Új Cincinnátus kell neki,
mert még élni se tud maga.

Néz csak, s duzzog, mint a gyermek.
Nagy tagjai korán nőttek.
S tagjaiban még ott a kín:
félelme az ezelőttnek.

Tétova, álmos.Tűnődik,
mint a félalvó az imán.
Nevess neki s tanítsd élni,
régi szép örök Ázsiám.

Álmos nép, hosszan merengő,
olykor-olykor fel is ébred.
S ilyenkor nagy lomha keze
néha be az égbe téved.

Új szivárvány

Lomha nép ez. De lomha nép!
Most pirkadt meg a hajnala.
Új cincinátus kell neki,
mert még élni sem tud maga.

Néz csak, s duzzog, mint a gyermek.
Nagy tagjai korán nőttek.
S tagjaiban még ott a kín:
félelme az ezelőttnek.

Tétova, álmos. TTűnődik,
mint a félalvó az imán.
Nevess neki s tanítsd élni,
régi szép örök Ázsiám.

Álmos nép, hosszan merengő,
olykor-olykor fel is ébred.
S ilyenkor nagy lomha keze
néha be az égbe téved.

Azt írta:

mért lőttél belém, Auróra?!

Most őskép ismétlődik bennünk,
Itt az idő, tanuságot tenni,
Még csak a sárkány fejét látom,
S az élet, nem tud megszületni.

Homályosan is, tükör által,
Oltalmaz, - ki ember, benne él –
Nász nélküli boldogasszony hív:
Értünk áldoz ma, miénk a fény!

Lépjünk máglyára, vár a próba:
Zengjen a dal, gyulladjon a láng,
Szentlélek templomában fiunk
Jézus arcával kér feloldozást.