|
Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
|
|
isegrimm |
Válasz | 2002. október 23. 19:24 | Sorszám: 15 |
Kiss Dénes
Velünk, vagy ellenünkDöntsd el magyar, mondd ki a szót!
Itt visszalépni nem lehet!
Az ifjúság acél-szíve
a forróságtól megreped!
Döntsd el magyar, döntsd el diák,
és fonjuk lánccá a kezünk!
Döntsd el, ki élsz itt e honban
velünk jössz-e? Vagy ellenünk? Ébredj magyar! Ma aludni
gyalázat! Vakondok-szerep!
Jöjj el közénk égő szívvel
s emeld fel büszkén a fejed!
Birka-fejjel gyávák járnak!
Napba néző a mi szemünk!
Ne várj tovább! Ma határozz!
Velünk jössz-e? Vagy ellenünk? Felgyújtottuk a szíveinket,
szemünkben villámfény lobog,
hozzátok szólunk fásult falvak,
ébredő magyar városok!
Mi lettünk ma a vérkeringés,
új indulókat ver szívünk.
Tudni akarjuk, még ma! Tudni!
Ki van velünk és ki ellenünk?! Utódai a mártíroknak
mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
ha nem merünk, ha hallgatunk!
Kiégetik a lelkeinket,
férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson:
Ki van velünk és ellenünk!! ----------------------------------------------------------------------------------------------
(Párbeszéd a börtönben:
- Én azért vagyok itt, mert huszonhétszer elszavaltam gyűléseken Kiss Dénes versét.
- Szervusz, én vagyok Kiss Dénes.)
|
|
|
isegrimm |
Válasz | 2002. október 22. 23:59 | Sorszám: 14 |
|
Obersovszky Gyula Egy mondat a forradalomról Bár a tengerről írnék, most a tengerről legszívesebben, szent éneket írnék a tengerről, amit először láttam, végre huszadik századi életem nagy diadalmaként, Triesztnél, Triesztnél láttam meg először, úgy láttam meg, ahogy szívére öleli a várost Triesztet - hányszor írom még le a nevét-, én is szívemre öleltem, legszebb városává vált életemnek, nem befolyásol, hogy a világjárók egyáltalán nem tartják különösebbnek, vissza-vissza térek hozzá, ha gyönyörűséget akarok idézni, zsigereimre hatót,valami tisztaságot vele, ami nincs, egyre irgalmatlanabbul hiányolom, ebben a zavaros piszkosszürke őszben, melyben ugatnak hőseink, hirtelen támadt hőseink, millió számra támadt hőseink, akikkel én soha nem találkoztam azokban az időkben, persze egy részükkel nem is találkozhattam, koruk kegyelméből, úgy tűnik, ugatnak, nekem úgy tűnik, vagy én ugatok, az is meglehet, én ugatok, igen meglehet, valamikor szaporán intettek le így: "Magának nincs szavazata, ne ugasson!", azóta szavazati jogot kaptam, ugathatok is, hogyne élnék a lehetőséggel, a tengerről írnék, a tiszta, szép tengerről, ahogy megpillantottam Triesztnél, a magasból, ismételhetetlen élményében életemnek, írhatnék róla, a forradalom helyett,mért ne írhatnék, vagy nem is helyett,róla, éppen, hogy róla, jól összehozható képletes beszéddel, jól, kicsit közönségesen, de összehozható, viharról, orkánról írhatnék, engedelmesen elfekvő hullámokról és felmagasodókról, szelídekről írhatnék és haragvókról, a tenger-tehetetlenségről, állva hömpölygésről, világmélységű ostobaságainkról, mindarról ami folyik, miközben áll, akár a tenger dagály-apály idején, áll és apad álltában, trieszti vendéglátóim asszonytagja, a Megi (így írva, nem angolosan), a Megi sokat tanult breton halász nevelőapjától a vizek természetéről, szóval a Megi szerint komoly tengerek 40-50 métert is képesek süllyedni-dagadni szemben az olyan komolytalan tengerekkel, mint az Adriai, melynek mindössze néhány méter a szintemelési- süllyesztési képessége, táthattam a számat hitetlenkedve, amúgyis úgy éreztem magam, permanensen úgy éreztem, mint egy hülyegyerek, imbecilis méginkább, ami hivatalból hülyét jelent, születésből kifolyó hülyét, olyan hülyét, aminőnek hazánkban, az elmúlt évtizedekben, hivatalból tekintették az embert igen, imbecilisnek, elmaradott gyereknek, illetlenül világra bámulónak, a nyálamat is csorgattam talán, idomtalan elfogódottságomban, miközben folyton kapart odabentről valami, hogy mi kapart nem tudom, feltehetően a világ tágasságán érzett büszkeségem, ahogy a világ szűkösségén érzett büszkeségem kapart annak idején, liftaknámban, melyben a szabadulásom utáni legszebb éveimet laktam, igen, a világ szűkösségén érzett büszkeségem kapart liftaknámban, mert szűkössége számomra akkor minőséget jelentett, nem az akna minőségét, hanem a sajátomét, rossz minőségét persze, mert a jó minőségűek a Rózsadombon laktak, meg egyéb delikát helyein a honnak, hogyne laktak volna, mikor megdolgoztak érte, a vállalás sem volt mindennapi, amit a nyakukba vettek, sokat kellett kockáztatni, hivatalt vállalni, magasat és még magasabbat, na meg tartani, tartani a hivatalt, ez a tudományok legnagyobbika, kollektíven semmiről tanakodni, többes számban tehetetlenkedni, tartani a szintet, a laposnál még laposabban, ne legyen se apálya, se dagálya, ebbje - tideja-ahogy jobb körökben mondanák - apropo jobb körök, valahányadik Lajos, utána kellene számolnom, hogy hányadik, de most nincs időm utánaszámolni, amúgy sincs hangsúly a hanyadikságon, szóval valahányadik Lajos ciklikusan cserélte hivatalnokait, leváltotta őket, ha kellett, ha nem,feltehetően rájött, hogy a hivatal rohaszt, én még hozzátehetem nagy történelmi tapasztalattal, dögleszt is, ha nem a hivatalnokot, az ügyfelet, legalábbis, amíg az ügyfél ügyfél és a hivatal hivatal, egy a sok közül, ahogy ez még a Lajosok monarchiája idején dívott, a Nagy Francia Forradalmat megelőző időkben, később sokat fejlődött a világ, eljutott az egyhivatalságig, és az ügyfél is avanzsált, állampolgár lett belőle, maszat, a nagymaszatnokok szeszélyén-kedvén, vagy a kismaszatnokok még nagyobb szeszélyén kedvén, ezek a nagy és kis maszatnokok maszatolják a kontúrokat napjainkban, szinte minden jelentős kulcspozícióban, ki várhatná tőlük, hogy Európához maszatolják a társadalmat, a hazát, ha maszatolják,, mint 56-ban tették, ki kér belőle, "Most jobb?"- kérdik kihívóan,, "Most jobb?", és azt sem veszik észre, hogy maguk ellen kérdik, mert persze, hogy nem jobb, mitől lenne jobb, mitől lehetne jobb az a dögletmélységű rossz,amit itt felhalmoztak; lehetséges a bárgyúságnak olyan ágyazata, melyben ne tudja ezt a kérdező, azt hihesse, hogy mindezt, ami összejött, csak úgy összejött magától, ahogy halottaink összejöttek az akasztófán, gyilkosok nélkül, kádárok, münichek, marosánok, biszkuk, korom mihályok, vida ferencek nélkül, hogy gyilkolással egyedül és kizárólag hóhér foglalkozott, az viszont hivatalból, és különben is kesztyűt húzott minden egyes alkalommal;
nem, nem, nem lehet most tengerről írni, bármilyen csodálatos is a tenger, a tengerről ezután kell írni egy iszonyatos végnélküli mondatot, ezután most nevén kell neveznünk a dolgokat, harsányan és egyértelműen, nevén, ahogy ötvenhat nevén nevezte, az egész világ számára érthetően, kizárólag a halott vagy haldokló világ számára érthetetlenül, úgy tűnik napjainkig érthetetlenül, úgy tűnik napjainkig tanulság nélkül valóan, úgy kell mondanunk tehát, hogyy elkapassék általa a tanulsága vissza és előrefele, úgy kell mondanunk, hogy gyönyörűség támadjon tőle mindazok szívén, akik élni, lépni, szépíteni szeretnének, és félelem mindazokén, akik állni,rontani,rohasztani
úgy kell mondanunk, hogy forradalom, forradalom, ritkítottan f o r r a d a l o m,
vagy csupa nagy betűvel: FORRADALOM, és újra FORRADALOM, FORRADALOM,
úgy kell mondanunk...
1990. október 18.
|
|
|
gyöngyvirág |
Válasz | 2002. október 22. 22:24 | Sorszám: 13 |
|
Októbereim Sokáig nem tudtam, hogy valami történt.
Sokáig nem értettem, hogy mi is történt.
Sokára fogtam föl, valóban mi történt. Ősz volt, a levelek sárgultan kerengtek.
Hamvadó gyertyák és könnyek peregtek.
Krizantémillatú szellők lengedeztek. Zászlók hanyatlottak és csillagok hulltak.
Golyók pattogtak és tankok vonultak.
Bátor ifjaink örökre elnémultak. S ősz van, a levelek sárgultan kerengnek.
Hamvadó gyertyák és könnyek peregnek,
krizantémillatú szellők lengedeznek.
|
|
|
Konkoly |
Válasz | 2002. október 22. 22:21 | Sorszám: 12 |
|
Nedeczky György budai lakos így emlékezik: Én láttam Őket akkor este,
Újság-fáklyáknak fénye mellett,
Lobogó hajjal, égő szemmel,
A parlamenti tüntetőket. Én láttam Őket kinn a harcban,
Puszta ököllel, szabad fővel,
De óriási hittel, acélszívvel,
Dacolva minden túlerővel! Én láttam Őket halni bátran,
Arcukon tiszta égi csókkal,
Virággal hintve s letakarva
Sok véres magyar lobogóval! Én láttam Őket s csodát láttam,
Olyat mit soha földi ember,
Egy büszke kis nép óriás lett,
S felkelt a világ-zsarnok ellen! Én láttam Őket, s térdre hullva
Imádkozom a halott csöndben:
Mi jó atyánk, köszönöm neked,
Hogy én is magyarnak születtem!
|
|
|
gyöngyvirág |
Válasz | 2002. október 22. 22:02 | Sorszám: 11 |
|
Ehhez Cseh Tamás hangja is kellene: Bereményi Géza: Corvin-köziek Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
tisztán látom olykor mégis a szomszéd
nagyfiút,
szombat este jött ivás után,
s félrehúzott: van egy balladám. Nem gondoltam, hogy életemben
még eszembe jut,
mégis hallom bort susogva a szomszéd
nagyfiút,
azt susogja: Corvin köziek,
s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg. A Corvin közben összegyûltek rég a nagyfiúk,
fegyvert fogtak egy-kétszázan,
nem volt más kiút,
õk voltak a Corvin köziek,
s félrenézett, hogy ki hallja meg. Fegyvert fogtak, régen egyszer mind
a nagyfiúk,
s összegyûltek Corvin közben,
nem volt más kiút,
árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én. Õk voltak, õk voltak, õk voltak, õk voltak,
õk voltak, õk voltak, Õk,
tûzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem elõtt.
Rongy az élet, csak azt tudták,
s nincsen más kiút,
csak összegyûlni Corvin közbe,
s lenni nagyfiúk.
Isten szeme rajtuk épp megállt,
fegyvert fogtak, kezdeni a bált.
Rátámadtak Corvin-közre tankok,, fegyverek,
- úgy súgta a szomszéd fiú, más
ne hallja meg -
rájuk támadt az egész világ,
árvák itt nem kezdhetik a bált. Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,
visszalõttek s meggyújtották mind a tankokat.
Ruszki árvák égtek fáklyaként,
rongyok õk is: megtudták a tényt. Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,
másutt keres rongylángra valót,
máshol gyújtja embert és a szót. Újabb tankok jöttek - súgta szomszéd
nagyfiú,
lõtt árvára újabb árva, folyt a háború,
és a világ sose tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek. Mert õk voltak, õk voltak, õk voltak, õk voltak,
õk voltak, õk voltak, Õk,
tûzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem elõtt. Éppen Isten szeme elõtt felbukkantak õk,
lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nõtt,
meghaltak és egy se tudja meg,
kik voltak a Corvin-köziek. Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,
szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:
rongyos ember mind rosszat tanít,
gyertek enni most szokás szerint. Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,
- ezt a képet látom ismét, szombat este van,
rongyos Isten, öreg rongyszedõ,
Corvin köz, te árva temetõ,
rongyos Isten, öreg rongyszedõ,
Corvin köz, te árva temetõ. Õk voltak, õk voltak, õk voltak, õk voltak,
õk voltak, õk voltak, Õk,
tûzben és rongyokban, árván és boldogan,
névtelen,
kénytelen Istenszem elõtt.
|
|
|
Konkoly |
Válasz | 2002. október 22. 21:35 | Sorszám: 10 |
Márai Sándor:
Mennyből az angyal
MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Agyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer. Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.'' Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal New York, 1956.
|
|
|
pvcpadlo |
Válasz | 2002. október 22. 21:03 | Sorszám: 9 |
|
---
Aradon így.
A pesti téren is
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca éle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinszky hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes. S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
-Az Al-Dunán - szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül. Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
...
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont. folyt köv..1949/1957-ben...:O(
|
|
|
|
pvcpadlo |
Válasz | 2002. október 22. 20:52 | Sorszám: 8 |
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca éle
vetett rózsálló lobokat. Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinszky hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes. S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
-Az Al-Dunán - szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül. Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
...
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont. folyt köv..1949/1957-ben...:O(
|
|
|
|
onogur |
Válasz | 2002. október 22. 19:32 | Sorszám: 7 |
|
PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befújta,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobogás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!
Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz belügyminiszter?
Piros vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros vér a pesti utcán,
belügyminiszter kit lövetsz?
Kire lövettek összebújva,
ti megbukott miniszterek?
sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.
S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?
…Piros vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak,
a pesti utca kövein.
Piros vér a pesti utcán,
munkások -ifjak vére folyt,
-háromszín lobogók mellé,
tegyétek ki a gyászlobogót.
A háromszín lobogók mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy a pesti utcán hullt a vér. Tamási Lajos verse.
|
|
|
onogur |
Válasz | 2002. október 22. 19:31 | Sorszám: 6 |
SÍRKŐ HELYETT
Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
mellén kinyílt egy csepp piros virág...
Mosolygott még, mint otthon, ha aludna,
térdét mutatta a ballonkabát.
A nagy csaták kis hőse úgy feküdt ott,
( körötte a szétszórt zsíros kenyér )
ahogy imént járta a barikádot,
hiába hullt golyó, és hullt a vér...
Sötét szemét szemérmesen lehúnyta,
mellén kinyílt egy csepp piros virág.
Mellette gőzölgött a szennycsatorna,
de győzelemről dalolt a világ.
Tamás Ervin, 1956 október
|
|
|
ummagumma |
Válasz | 2002. október 22. 16:01 | Sorszám: 5 |
|
Ja, és érdekes módon jók a versek!
|
|
|
|
ummagumma |
Válasz | 2002. október 22. 15:59 | Sorszám: 4 |
Ne add fel, nereusz!
Az egy mondat a zsarnokságról-t mindenki ismeri, ezért ódzkodom tőle, de elkezdtem gondolkodni, s hozok valamit.
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2002. október 22. 07:49 | Sorszám: 3 |
Szóval azon gondolkodom, hogy jön-e segítség az ötvenhat vershez.
Egyáltalán - van-e ötvenhat versünk '56-ról?Save Our Souls!
|
|
|
|
nereus |
Válasz | 2002. október 22. 07:41 | Sorszám: 2 |
|
Szentkúti Ferenc: HŐSKÖLTEMÉNY EGY PEST SRÁCRÓL Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élete mindössze
vagy tizenöt sivár tavasz.
Te, kibe már az A. B. C.-vel
tömték az ideológiát,
A szovjet tankok vad tüzében
zengted a szabadság dalát. A tankok acél záporában
sem remegett gyenge kezed.
Bátran markoltad meg a géppisztolyt,
és szórtad rájuk a tüzet.
Kicsiny szíved tán összerezzent,
de lábad bátran szaladt.
Kezedből nyugodt, biztos ívben
repült a benzines palack... Te pesti srác, te hősök hőse
ontottad drága véredet,
s a kivívott szent szabadságban
megkaptad érte béredet.
Te kicsiny bajtárs,– esküszünk, hogy
megvédjük ezt a drága vért,
mert nem lehet, hogy kicsiny szíved
hiába ontott annyi vért... Te pesti srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz!
Te, akinek élete mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz.
Téged, ki ezt a drága élted
hazádért így adtad oda,
amíg magyar él a földön:
nem felejtünk el soha!
|
|
|
nereus |
Válasz | 2002. október 22. 07:38 | Sorszám: 1 |
|
Simai Mihály: KÖLTŐ, MOST KELL SZÓLANOD! Akit megöltek, nem beszélt:
úgy vádolt vérrel, hallgatag...
Akit temettek, sem beszélt:
némán pörölt a föld alatt.. Akit fölhoztak, sem beszélt:
igazát kérte szótalan,
és annyi bosszút rá, ahány
elporladt, széthullt csontja van! ... beszéltek még a bűnösök.
Dölyfölt néhány akasztató...
Mint bűzös gödrök szennyvize,
fröccsent felénk a locska szó. A hárombetűs iszonyat
veszetten osztott kínt, halált.
Egy bilincs volt a föld, az ég -
és Magyarország mégis talpraállt! Vér... vér.. vér... vér... vér... mennyi vér!
Halott... halott.. jaj, mennyi is?!
Magyar? - nem áruló, aki
ekkora eskünek se hisz! Szent, véres eskü! Piros az
írás és piros a pecsét.
Egy nemzet szíve lükteti
mindenre elszánt szövegét: „Egy akarat van: a miénk!
Egy hatalom van: mi magunk!
Egy életünk van, és ha kell,
szabad hazánkért százszor meghalunk!” Szabadság, - büszke üstökös,
magyar egünkön ritka fény!
Te szent, te százszor álmodott,
ezerszer áldott tünemény! Maradj örökre csillagunk!
Égbolton, szívben úgy ragyogj,
hogy a "magyar" szón mindenek
értsék ezt: "Független vagyok!" Költő! Most kell szólanod!
Szavak izgatják nyelvedet.
Zengj hát, harsogj hát költemény,
megöltek és élők helyett! Van már Igazság! Itt van, ím,
a sírból fényre fölhozott!
Óvjátok, őrizzétek őt,
az ő szavával szóljatok! S Igazság, Hűség, Becsület
Hármas-szent sziklái alatt
tornyozd újjá az életet,
teremtő, bátor akarat!
|
|
|
nereus |
Válasz | 2002. október 22. 07:34 | Sorszám: 0 |
|
JANKOVICH FERENC: IDEI HÓ (1956. november 23.) Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.
Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.
S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,
amiket elzokogni szóval költő se tud... A rím
csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!
Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász...
Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:
hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!
A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...
S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?
Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá... Csak ez:
ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!
Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered...
Nem adnék a világért egy döglött egeret! Mindennek vége... Az ég is, mint mindig, elhagyott!
Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;
máshova hullt... Mert nekünk még abból se jutott!
Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott
könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai
felett e könnyű hólepel? ... Mit akar mondani?
Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!
Mindennek vége... Üresek a gyárak, egyetemek,
feldúlt kaszárnyák s tört szívek... Fegyvert letéve,
falkákban mennek el az élők! Mindennek vége...
Bányáinkat víz önti... Lassacskán nincs mivel
tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel
s gyásszal a lelkünk... Sokan kifutnak, más ég határain
nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn
koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt
a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,
s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen...
Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten. Halál-játék volt, vége... Vége? Jobb is talán,
ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán
többé a golyók! Csak félünk... Búvunk, mint negyvennégyben:
dermedten vakulunk a hideg sötétségben -
S az élet fenyeget, föld színén maradottak:
hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?
És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -
S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?
S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:
hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot...
S undor lesz e szó: Forradalom... Megtagadjuk az Istent
és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -
S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!
Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:
s elborzadunk... úgy tekintünk vissza, arra a napra:
mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,
hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt...
S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt...
Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák
szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták
és rendesek!... Minden bűnjelt okosan félre vetni -
s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi... De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok...
S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok...?
Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?
Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?
Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:
ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna...
De ha volna: lássa szemmel... Hisz én csak verset mondok, -
Örökláng gyúlt!... Nincs vége még!... Mit beszéltem bolondot.
Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!
S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!
Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai
egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni...
Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.
Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép. Éllj hát, hazám még... Sok fiad bár érted sírba rogy:
lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,
kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -
lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ... Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?
Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?
Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:
kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el...?
Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?
S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?
S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom
lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?
S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:
madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!
Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.
|
|
|
