omló testek alá hullnak
szemek fényén nap cikázik
fosztogatnak mohó ujjak
puskacsőből vér virágzik

virágillat orgonája
ömlik el a délutánra
ájult eső karikája
mossa arcát mindhiába

ím a halott kiterítve –
vége! többé nem beszélhet
hideg költözik a tájra
költögetik ám hiába

Isten áldjon Jóbarátom!
sötét gyász lebeg a fákon
itt fekszik mind kiterítve
az aradi tizenhárom

kardlappal pöröl a diktatúra
nem csillapul a bosszú szomja
Magyar Isten ne hagyj magunkra!
hogy ne jussunk mind koldusbotra!

omló testek alábuknak
szemek mélyén jaj csírázik
születnek eltűnnek halottak
s a koponyákból fű virágzik

Isten veled Jóbarátom!
néma gyász lebeg a tájon
itt fekszik a temetetlen
ezeréves magyar álom

kardlappal nevel Európa
nem csillapul a bosszú szomja
Magyar Isten ne hagyj magunkra
hogy ne keljünk mind vándorútra!

szétesett a meseország
nincs már többé hazafutás -
mesemalom -
zsibbadtan zakatol a vágy -
ököl-debil valóság dobog a karzaton
50éve
elmaradt a félkegyelmű forradalom
és amott a színpadon egy agyrém
III/II-es Lucifer agitál...

elviselhetetlen a valóság tandeme
gólyalábakon sétál a vörös/ fekete -
émelyítő a tikkadt nyár levese
veres szárnyu makka-bélu, bisqu-vérzett cibere
harmadnapon kelt káposzta rongy-ritkós levele
úszik a Dunán - erjed a bab,
perzsel a nap, bűzlik a mocsár
meghalt vér Mátyás és Kádár
Budán az utolsó al-király!

...itt van május elseje
énekszó és tánc köszöntse...!
döng a diktatúra csizma talpa –
micsoda stigma?!
a muszáj-ima, zionrizsa-kommenista -
trükkös vörös hidra malma –
és megszületett
„a börtön szabadság
56-os...októberi forradalma..."
véres gyermeke
szabad szellemét vajh ki nevelte?

ohó?! és a Templomosok ököl-rendje?
miért, kiért ünnepelne?
sarjad a bűn magja
bűzlik a hazugság tengere -
haldoklik az igazság napja -
félelem ül az arcokon -
elnyel a hab; no és? böfög a zsidány!

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

Lelkemben zendülés, harangszó
És fényes kürtök riadóznak -
Oltárnál megáldott szavakból
Himnusz szól: Pro Patria Nostra!

Szabadság: ’56 reménye!
A legjobbak meghaltak érte,
De emberségük csillagfénye
Fáklyát gyújt szívünk ünnepére.

Távoli csillagként derengő,
Most visszatérő égi fények,
„Ötvenhat” vérfoltos egéről
Visszahozzák régi reményed.

A jövő fátyolát szaggató
Fényes, égen-járt, dunai szél
Mesél reményről, szabadságról –
Új honfoglalásra ösztökél!

Hazát! Hol szüretkor bor dalol,
Asszonyok édes mosolyáért,
Kacagás kél a hegyoldalon –
Ahol az élet? – ember játék.

Magadra hagytunk Tégedet

Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.

Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.

Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”,
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”,
Hogy lányukat is úgy karták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon…
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
- “Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!” -

És üldözni fog majd e bűnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,
Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.

Bádog az ablakon.
Penész a falakon.
Penész a testeken.
Éjjel-nappal 25 Watt…
Szemben a mélyedésben.
Nem ragyog.

Könny gyűlik szememben
ha álmodni merek
egy magányos sápadt pillanatban.
Mégis mindíg álmodok.

Megfeszülök az álomhúrokon itt
ahol penészmáz ül a csenden is.

A hallgatás kopogja az időtlen időt.

Ajtónyitás…sóhaj…búcsúzás
„Isten veletek. Éljen Magyarország!”
Minden oly hirtelen
A csend ma sem véletlen
a hosszú néma csend
a kémlelő hallgatás.
Hallod!? Már csattognak a lópaták
zörög az az átkozott kocsikerék.
Istenem! meddig bírják még?

Lenyelt könnyek…szégyellős eldugott szipogás.

Némán felállunk ittmaradottak
Utolsó tisztelet a távozó halottnak…
míg elhalnak a lópaták.

Hatalmasan meredeznek a néma átkok
melyeket úgy szórunk rájuk
mintha minden dolgunk csak ez lenne már.
Pedig…alig arrább Kháron ladikja
ránk is kikötve vár.
Holnap újra kopognak a holtak léptei.

Lehorgonyoztak emlékeink az eltávozottaknál.
Ők…
Ott kint a földben
egy kis darabka Magyarország már.

A szó ma újra elviselhetetlen
Aki maradt beszélni képtelen.

Fagyott: A Hold, mint téli kobold,
Ragyogott a fekete égen,
Mutatta, hogy az agyhalottak
Elől, nem menekülök én sem.
Csak bolyongok, amíg megfagyok,
Holt lelkek jég-vitrinében,
Tüzet gyújtok és jelet adok,
Hűségem kapujához értem –

A nyershús és a zúzott, véres csontok,
Október roppant boszorkánykonyháján
Sírva szétszórattak a sebzett hazán -
Soha nem feledi a Tort, ki ott volt!

Igen, a meggyalázott, szétdúlt karám
Árpádsávos népe lobogót bontott:
Hidat foglalt és forradalmat fontolt
A diadalmas szellem Pesten – látván,

együtt szendereg
a morzsolt évek alján
hamu és gyémánt -

*

KORDONOK KÖZÖTT

aki itt leheveredett a bajban (?)
már mind mozdulatlan;
tegnap rendőr szólt rám
szeme, hangja kutatott;
köröttem sebesült
nagy farkasok álltak
harapni támadt kedvem ott;
igazat oszt nekünk az idő;
minden élőt lekaszál -
kinek ajándék, kinek gyász a halál -
igazat oszt nekünk az idő
sok szóval mondjátok hát:
nem eladó az élet!
ne féljetek!
kopog már a hajnal:
elhozza a meggyalázott –
56-os vércsillagos holnapot.

*
56' OKT.23.

lyukas zászlók közt,
ősszel született - a szó
szabad tavasza -

de vérben eltaposta:
lánctalpas Szibéria –

*
A LEGVIDÁMABB BARAKK

Először is, a dolgok ritmusát,
A ránk kényszerített bajokat,
Féltük, - a vért is, a vörös mázban,
De nem hittük el a hazugságokat -

Így fogytunk mi, végső lassulásban,
Kinti, s belüli határokon -
Világelső volt a pusztulásban,
A magyar és a székely rokon.

Levegőtlen, kormos hóesésben,
Nem várt senki gyógyító csodát -
Mikor, ellene vallott a társa,
Hamisan, kit tegnap, még csodált.

Lásd Barátom! E vidám barakkban,
Nem várt senki jó folytatást -
De magunk teremtjük majd a hajnalt,
S az életet is, ha ránk talál!

*
A HAZÁT MEG KELL VÁLTANI
(In memoriam: 2006.okt.23.)

Lüktet az éj, zuhan, egyre tovább,
Az ünnephez embervér tapad -
Torkon ragad a vad indulat -
Szitok tör falat haragomon át,
Érzem a pokol izzó parazsát,
Temetőkben sírok konganak -
Megsebez a tűztollú holnap,
Mert vajh, jókor érkezhet e a vágy,
Ha elkésett szabadság kopogtat?
Jaj, elpazaroltuk a múltat -
Már nincsen, aki ajtót nyithat,
Az élet vizei elapadtak,
Dögevők gyűlnek népem tetemén -
Szűz Mária kirabolt menhelyén.
*

SZABADSÁG IDOL A TÉREN
In memoriam Pongrácz Gergely

A szeme, kilobbant vakotás tükör -
Most már, ránk hagyta elvetélt álmait,
Mintha még mindig egy isten állna itt,
Kit a hatalom, pimaszul meggyötör.
Ül vak trónján. Hazug miazmák között,
Kivérzett nemzete elveszni látszik,
Spongyát rá, mondod, hadd jöjjön egy Másik,
Ki ítéletet mond a préda fölött –
Idegen - Szövetségben a pokollal,
Kamat szolgaság – ver bilincset reánk,
Ropog a csont, vad gyarmati robotban,
Kopog ajtónkon a nemzet-árulás.
Eladták jövőnket Júdás bankjai -
Nincs tovább, harcolni kell, s Kitartani!

*

A PESTI SRÁC

feltartott fejjel
térdig a szennyben – véres
szájjal üvöltött –

miénk a pesti utca -
s meghalt megtöretetten
az utca kövén –

*

ÜZENET TESTVÉREIMNEK
Motto:
Mit mondhat nekünk orosz, angol, francia,
Ha általuk lettünk a népek koldusa -

Mikor a pokol a földre leköltözött,
Gúny tárgya lettél a koldus népek között.

Szakadt bőrcafatra vertek ólmos bottal,
Bosszúért lihegve, vicsorító foggal -

Ötvenhatos rabként vörös poklok mélyén -
Megtagadva bérenc rabtartók szeszélyén -

Ahol minden hazafínak bitó volt a bére,
Gyilkolt a gyűlölet beteg szenvedélye -

Mementó voltál a világ szégyenére,
Mégsem kiáltottál igazságot kérve -

Ott, ahol erény a Trianoni gazság,
Ott, nincsen számodra, és nem lesz szabadság!

Magyarnak maradni, bármi legyen sorsod,
Ha hontalan életed könnyezve hordod -

Magyarnak maradni, ha támadnak orvúl,
Ha sebzett szívedből a vér is kicsordul -

Magyarnak maradni, bölcsőtöl a sírig,
Add meg Uram nékünk a Béke igéit -

E hazától távol, elhagyottan, árván,
Balsorsos tört végzet sötét éjszakáján,

Ha guruló arannyal kisért is a sátán,
Maradj meg magyarnak - magyar múltad árán!

Magyarnak maradni - ezer éves jussal!
Ország tolvajok közt, kínnal, könnyel, jajjal -

Felírjuk sebeink a lángoló égre,
És esküszünk pártus Istenünk sebére:

Magyarnak maradni - akkor is megérte,
Ha hűségünknek, most, koldusbot a bére -

Magyarnak maradni - isteni küldetés!
De ha áruló vagy, kísérjen megvetés.

Fenékig ürül Isten haragjának hét pohara:
kőeső ered el a meddő egekből,
rendőrló-pata kártékony, bazalt zuhatag
dörögve ömöl le, és a kristályszerkezetűvé
csökönyösödött vér Himalája-halommá
emelkedik, tankágyúkkal immár nyűhetetlen,
onnan lépdel alá a zsenge szabadság-tanonc,
nyakában, szűz gépisztolya helyén hurokkal,
elbitangolt növendék-Krisztus, kit történelmivé
nagykorúsított a pribékek züllesztette halál,
temetőföldből az a születésnapi torta,
s tizennyolc szál gyertya helyett március-csatakos
hóvirágok tajtékoznak föl ostyafehéren, akár
az elutasításba belesápadt kegyelem-kérő papiros,
mint szülés előtt a lepedő, feloldozás után a lélek.

Megfordul, hátul szíjjal elszorított csuklói
lila csokrával indul vissza az akasztófához,
a kozmás sárgaborsó főzelék utolsó-vacsora-íze
még fölkereng és elárad benne, hogy aztán érintetlen,
szerelmet soha nem kóstolt teste
recsegve nászra lépjen a halállal.

Véglegesen elkobzott karórája azóta is jár,
élő kis ezüstféreg a rugója, neszezve emészti föl
az időt, működik üzemanyag nélkül az örökkévalóság.

Ablakom alá eljár az ősz,
évenként megtérő vándor
titkos jelekkel füttyöget
szöges bakancsán kopog az idő,
sárgult útjából sértett levelek
kitérnek.

A Halászbástyán körbe
ötvenhat-sirató bokrok válla rándul,
faggat a Tabán-völgy:
kértek-e tőled interjút manap?
Dunaparton hagyott álmaid elérnek,
rád köszönnének, ha jönnél, a falak.
Fel az Ostrom utcán, ahogy akkor, úgy
Hadik lova hátán megülnél
cudarul