– Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
– Látom. A tank.
– …az édesanyjukat!
– S az Üllőin is!
– Látom, csak eltakarják…
– Micsodát?
– Takarják!
– De kik?
– Az Üllői úti fák.
– Oldalról! Jön!
– Tűz! Csónakos!
– Nem láttátok Bokát?
– Benzint, hamar!
– Hol lehet Weisz?
– Hát ő már odaát!
– Tessék?
– Lelőtték.
– Hoppá! Ég a tank!
– Hurrá!
– Nahát!
– Tűz! Lőj már!
– Rajta! Lőjetek már!
– Jobbról! Figyelj!
– A golyószórót!
– Lőttél már tankot ekkorát?
– Akkor holnap a Füvészkertben?
– Piros a vér a pesti utcán!
– Töltényt!
– Ki ez?
– Egy jóbarát.
– Elvérzik mindjárt!
– Orvost!
– Késő.
– Ő is hát…
– Hány óra?
– Hűha…
– Ennyi már?
– Ilyenkor mondja Anya mindig,
hogy jó lenne, srácok, lefeküdni,
merthogy igen későre jár.

(Simai Mihály szép versének Gugliba beütésének köszönhetem)

Ha jól emlékszem, ebben van a 2. írás Camus-től.

(Angolból fordította: Korondi András)

Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/GloriaVictis1956.pdf

(Watson Kirkconnel, részlet)
http://en.wikipedia.org/wiki/Watson_Kirkconnell

Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0142/05.html

Felipe Eloir Rojas Honduras

Felipe Eloir Rojas Hondura

etc.

1956

forog a föld forog
nagy könyörtelenül
minden nemzetével
Magyarország körül
hegye-völgye vérzik
öt világrész helyett
mi bűnünk hogy így kell
halnotok-élnetek
tárjuk ablakunkat
az Irgalom felé
járuljunk az Igaz
Bíró színe elé
kegyetlen sugárzás:
semmi sem tétetett!
ím térdre omolva
minden hitetlenek
könyörgünk értetek.

Nem tartozom azok közé, akik az kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát az eltiprásra ítélt felkelésbe - a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkoló a vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy érték Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai kereszténynek mondják magukat.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában csak, úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellenmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk - miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

1956. november 4-én minden okkal nevezhetem életem legborzalmasabb napjának. Véres, szomorú vasárnapra ébredtek a corvinisták és Budapest egész lakossága. Ezen a napon több veszteségünk volt emberben, mint az egész forradalom alatt. Ami most kezdődött, már nem a forradalom volt, amely október 28-án győzött. Az orosz támadás, ami ma hajnalban indult meg, háború a két ország között, melyet egyfelől a 9 és félmilliós Magyarország, másfelől a több mint 200 milliós Szovjetunió viselt minden hadüzenet nélkül. 200. 000 ezer katona rontott az alvó fővárosra és ezt a tényt minden magát kommunistának nevező ember, akiben minimális becsület is van, legnagyobb szégyenének tekintheti.
Magyarországon hiába győzött 1956-ban katonailag a Szovjetunió, a világ egyik legerősebb katonai gépezetével rendelkező nagyhatalom, amelytől még az akkori amerikai hadigépezet is tartott. Viszont a magyar szabadságharcosoktól erkölcsi vereséget szenvedett. Dávid erkölcsileg ismét leterítette Góliátot.
Az a harc, amely november 4-én hajnalban Budapesten elkezdődött, egy kicsi nemzet magárahagyott és a nyugati politikusok által elárult szabadságharca volt, amelyhez az akkori amerikai kormány, időzített táviratának elküldésével is hozzájárult. A történelem azonban nem felejt, hiszen minden nemzetnek a megérdemelt módon fogja kiosztani magatartásának gyümölcseit. Azt is hiszem, hogy azok a nemzetek, amelyek a történelem folyamán eltűntek a világ térképéről, nem szegénységük, hanem gyávaságuk miatt tűntek el. De amit a legjobban hiszek, tudok; az az, hogy amíg a magyar nemzet harcosai megtartják azt a bátor, önfeláldozó szellemet, amely ezer éven át vezérelte őket, addig csak idő kérdése, hogy hazánk ismét visszanyerje szabadságát.......

Fontos könyvet tart kezében az olvasó. Keveset - és még kevesebb igazat - tudhatott meg eddig az 1956-ot követő megtorlásról és arról a világról, melynek színhelye a börtönzárka, főszereplője a kihallgató, az ügyész, a bíró, a cellatárs és az ítéletvégrehajtó.
Kik és hányan kerültek a letartóztatottak közé, mi volt a bűnük, mi lett a sorsuk? - E kérdésekre hiába keresnénk választ akár a történelemkönyvekben, akár a memoárirodalomban. Hogyan folytak a nyomozások? A „személyi kultusz idejé”-ben általánossá vált módszerek nyilvános elítélése után, tiszteletben tartották-e a törvények betűjét és szellemét a nyomozati eljárásokban és a bírósági tárgyalásokon?
Fónay Jenő írásának központi hőse - a nyilvánvalóan magáról a szerzőről mintázott Takács Balázs - nem „nagy ember”, az események alakulására vajmi kevés befolyása van. Fiatalember, nem sokat élt meg az 1956. Októberi forradalmat megelőző évek és hónapok zűrzavarából, politikai cikkcakkjaiból. Mégis megpróbál nyitott szemmel körülnézni, a maga naiv módján részt venni a munkahelyén folyó politikai vitákban, és igyekszik megfogalmazni - sokszor sablonokkal s közhelyekkel kifejezve magát - saját kialakulóban lévő nézeteit. Érzi, látja, új van születőben, lelkesedik érte, segíteni kíván, tenni valamit. Így csöppen október 23-án a tüntetésbe. így csetlik-botlik az elkövetkező napokban is a forradalom véres eseményei közepette. Ott van október 25-én, a Parlament téren az ÁVÓ-s géppuska-tűznél, ott van „Szabó bácsi” Széna téri felkelő csoportjánál. Onnan visz haza két letartóztatott kommunista funkcionáriust, első kézből értesül a Köztársaság téri eseményekről, látja november első napjai egyikén a Székesfehérvárra vezető úton a szovjet tankok végtelen oszlopait, teát visz a Margit hídhoz magyar katonáknak. Úgy tetszik a NÉP-et testesíti meg a központi hős - nem elvont politikai eszméket, nem pártprogramot követ, hanem többé - kevésbé véletlenül ide vagy amoda kerülve, ennen érzéseire hallgatva, igyekszik elősegíteni annak a bizonyos JOBB-nak és EMBERIBB-nek győzelemre jutását.
Mint annyi más honfitársa, Takács Balázs sem kerüli el a letartóztatást. Semmi olyat nem követett el, amiért - még a fennálló törvények értelmében sem - akár a legenyhébb büntetést megérdemelné. De a letartóztatás után kezdődik a NYOMOZÁS. Felelősöket, vezetőket, ellenforradalmárokat kell találni (vagy csinálni): igazolni kell a Fehér Könyvek állításait.
Az 1956-ot követő politikai vezetés azzal szokott dicsekedni, hogy felszámolta a „múlt hibáit” és megszüntette a törvénytelenségeket. Hogyan festett ez a gyakorlatban? Ezt tudjuk meg a legilletékesebbek egyikétől, ki maga személyében élte át ezt az új gyakorlatot.
Takács Balázs kap ugyan néhány pofont a vizsgálati eljárás során, jóllehet kihallgatásához és a vádpontok összeállításához már nem ez a megfelelő eszköz. Győzött volna a „szocialista törvényesség”?
A műnek csaknem felét a nyomozati eljárás, a kihallgató tiszttel folytatott egyenlőtlen viaskodás leírása teszi ki. Takács két fegyvere - igazának tudata, talpraesettsége - itt kevésnek bizonyul. Hátborzongató átélni a folyamatot, melynek során a semmiből a főbenjáró bűnök, velük főbenjáró vádak keletkeznek. Takács tagad, hamis tanúkat hoznak ellene; vagy célszerűen alakítják át a vádat. Ha beismerő vallomást tesz, újabb „bűnöket” vesz magára. Ha bizonyítani tudja igazát, ront csak a helyzetén. Íme egy példa: a Szénatéri felkelőktől kiszabadított funkcionáriusok a nyomozótiszt előtt is igazolják Balázst, mitöbb megköszönik szabadítójuk emberséges tettét. De ezzel csak újabb bizonyítékot adnak a vádhatóság kezébe: Balázsnak vezető „ellenforradalmárnak” kellett lennie.
A módszerekkel sincs különben. A nyomozó üt, a csoportvezető simogat. Olykor váltják. a szerepeket. A magánzárka, a hosszú kihallgatási szünetek a becsapott, alapjában véve szánandó rabtársak vamzerként (besúgóként) való alkalmazása, Takács, alapvető jogainak és legelemibb vágyainak (pl. felesége, látogatásának) zsarolásra felhasználása, a jegyzőkönyv szövegének eltorzítása, a Nyugatról önként hazatért naiv lány (ennen vesztét okozó) „együttműködése” a nyomozókkal, stb. A nyomozó durva, primitív ember (volt ÁVH-s), ám nem ő áll a központban, módszereit alaposan s céltudatosan - a lélektan minden eszközét igénybe véve - a valódi központ dolgozta ki.
Takács nem adja fel a harcot. Nem írja alá a hamis jegyzőkönyveket. Szerencséje is segíti. Szembesítik egy - már elítélt - rabtársával, aki elmondja, hogy ő követte el a súlyosnak ítélt cselekményt [fegyverszerzési kísérlet az egyik kerületi rendőrkapitányságtól), mellyel. Takácsot vádolják. A bírósági: tárgyalásról - amennyiben törvényes lenne az eljárás - Takácsnak haza kellene mennie.
De a bíróság zárt tárgyalást tart. A jegyzőkönyvekben foglaltakat bizonyítottnak fogadja el. A volt rabtársat már nem hallgathatják ki. Kivégezték. Takács Balázs nem megy haza. Halálra ítélik. Ugyanez a sors vár a leányra is
Lehetséges-e ilyen égbekiáltó igazságtalanság? - kérdezheti a XX. század Bach-korszaka legsötétebb esztendeit át nem élt olvasó. Nos, Takács Balázs története nem kitalálás. E lapok .szerzője maga élte át s „az mi keveset írt, igazat írt”.
../-/-/.-/-./…..
Itt Angyal István, tizenkilences zárka.
..-./---/-./…..
Fónay Jenő, tizennyolcas.
A fűtőcsövön jöttek a kopogások, 1958 június elején, a Gyűjtő Jobb csillag II. osztályának földszintjén. Ez volt első „találkozásom” Fónay Jenővel. Szigorúan elkülönítve - a 20-as zárkában „laktam”. Az ítéletet felesleges volt megkérdeznem tőle: az 1-19 zárkában csupán halálosak voltak. Összesen negyvenketten.
Nemrég kerültünk ide a Kisfogházból. Nem tudtuk, mi az oka a hirtelen áttelepítésnek. Ki gondolta volna, hogy Nagy Imre és vádlott-társai számára készítik a szigorúan titkos helyeket, hogy néhány nap múlva - akárcsak egy évszázaddal korábban - felakasszák a forradalmi nép kormányának elnökét is?
A cső segítségével hamarosan szavakkal is tudtunk beszélni. Ekkor már tudtuk Fónay Jenő másodfokú tárgyalásának időpontját. „Ha felakasztanak, menj el feleségemhez Annie-nak hívják. Kislányom Andrea. Ez a címem. Mondd meg nekik, az utolsó pillanatban is rájuk gondoltam. Segíts, ha szükséget látnának.”
Lezajlott a tárgyalás. Fónay Jenő ismét kötelet kapott. Rövid időre visszakísérték a zárkába. Vigasztalni, reményekkel hitegetni értelmetlen lett volna: régóta senki nem kapott kegyelmet. Fónay Jenő és Angyal István sakkozni kezdett, morze-jelekkel. Figyeltük. „Ez futó, nem ló, te hülye!” kopogja egyszercsak Angyal Pista. - „Ne haragudj, eltévesztettem”, mentegetőzött Fónay.
Átvitték a Kisfogházba. Tehették, már üres volt. Néhány nap múlva Steiner Lali ment utána. „Köpd le a hóhért, és harangszóval várj a túlvilágon!” javasolta Fónaynak még utoljára Angyal Pista. A csövön keresztül tette. Steiner Lali nem jött többé vissza. De egy nap - hetek múlva - nyílt a 18-as zárka ajtaja. Fónay Jenő megölelhette egykori zárkatársát-barátját, Forgács Ferit. Életbe maradt. A cellaajtók mögött egyesek éljeneztek, mások sírtak örömükben. „Isten veletek!” - mondta társainak Fónay a folyosón.
Négy év telt el. 1962 őszén - lehet, a közeledő nagyobb méretű amnesztia előjeleként - kiengedték a rabokat az udvarra „sportfoglalkozásra”. Néhányan röplabdáztak, a többség ismerősöket keresett. Magas, sovány, fekete férfi lépett hozzám. Megölelt. „Tudod, ki vagyok?” kérdezte. - „Nem én.” - „53 116 törzskönyvi számú elítélt. Valaha Fónay Jenő volt a nevem.” - „Annie, Andrea és a cím” - válaszoltam. Még egyszer megöleltük egymást.
Nem gondoltam, hogy ő lesz az első, aki először írja meg nemcsak a forradalom, hanem a megtorlás krónikáját is.

Krassó György 49 688 tksz. elítélt

Október 23. - Isten malmai gyorsan őrölnek.
November 7.- Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik”- hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag gyapjas felhők felett repülünk......
..... A Csatornát néhány perc alatt szeli át a gép Aztán leszállás nélkül át Belgiumon, Hollandián. Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.
November 10.- A menekültek beszélnek. Egyik - mérnők - néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: „Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap.... október huszonháromtól talán november másodikáig..... amikor az országnak olyan kormánya volt amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott .... a Nagy Imre kormány... miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?” Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van aki visszamegy. „Az oroszok éjjel nem mernek kijönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.”.....
Megint, következetesen: ”Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges kilép a Varsói Szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt... Az oroszok maguk sem tudták, hogy mit akartak. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött, az orosz tankokat szétvertük, visszavonultak, nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.”.......
......Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a „szabadságharcost” elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek. Ezt mondja: ”Ha október huszonharmadikán és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást... Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak...” Ezt többen is mondják. ”Most már késő, ha akarnak is jönni” - mondja egy öregember. - „Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”......

A félelem a legalattomosabban pusztító erő! 1956 magyar októberének legyen örök tanulsága, hogy nem szabad félni többé soha, senkitől és semmitől. A félelem először megbénít, majd „kitaláltatja” velünk a hazugságokat, a képmutatást és persze a gyávaságot. Erről lehettek sejtelmeim kisfiú koromban is, hiszen ezért ugrottam ejtőernyővel, noha 16 éves voltam csak, s ezután következett a vitorlázórepülés. Láttam lezuhanni ejtőernyőst azon a májusi napon 1953-ban, amikor azután mi, fiatalok, nagykanizsai középiskolások, következtünk az első ugrásra.
Tizenegy évesen éltem át a második világháború végét. Sorolhatnám a halállal, veszéllyel, de az örömmel, a lelket átható diákszerelmekkel való találkozásaimat. Ám mindez nem ér fel ahhoz a páratlan élményhez, amit az 1956-os forradalom jelentett!
Az az ősz, az a magyaroktóber világcsoda volt és marad; örökre világtörténelmi pillanat, amely valóságosan változtatott a történelem menetén. Az időben ez majd valóban pillanat lesz csak, a történelemkönyvben néhány sor, ám az elemzés kimutatja, hogy azt az ütést, amit Magyarországtól, a szent magyar suhancoktól kapott az óriás, a Szovjet Birodalom, azt végülis nem tudta kiheverni. Csupán csak elodázta néhány évtizeddel a bukást, de elkerülni nem tudta. Magam előtte és utána sem éreztem hasonló gyönyörűséget. Mondhatom; szárnyakat növesztő elragadtatást. Az emberi, nemzeti méltóságnak olyan ocsudását, ami páratlan. Egész nemzet mozdult egyszerre, egyidőben, anélkül, hogy összebeszélt volna, hogy kivágja a magyar zászlóból a gyűlölt „címert”. És a világcsoda lényege ez volt, az egyszerre való mozdulás és az azonos gondolat fölragyogtatása. A vidéki ember kocsiba szállt, bakra ült és vitte a maga hozzájárulását a forradalomhoz, az ennivalót a városinak, főként a fővárosinak. Egyszerre és szinte azonos szöveggel fogalmazódtak a jelszavak, a követelések pontjai. Ugyanazt az elnyomást érezték Szegeden, mint Pécsett vagy Budapesten és Esztergomban. Ugyanaz az elnyomás szervezete a forradalmat az ország minden táján. Mert ez az igazság. Ezt a győztes forradalmat az elnyomás „szervezte”! Az egész nemzet veszélyeztetettsége és megalázása, tömörítette egybe a nemzetet. Ez volt az a fényes erkölcsi erő, amely otthagyta érintetlenül az árut a betört kirakatokban, s tartotta a sok pénzt, amit gyűjtöttek, az őrizetlen dobozokban. Nem volt cigány, csavargó, koldus, aki egy abból a pénzből kivett volna! Inkább még Hozzátett.
Jól tudom, egy évszázadban aligha adódhat két ilyen alkalom, sőt, olykor több évszázad is eltelik, amikor hasonló élmény emelheti az egyént, de az egész nemzetet is önmaga fölé. Amikor nemcsak bátrabbak, elszántabbak, hanem tehetségesebbek leszünk egyenkint és nemzetben is. Csak a győztes, mindent elsöprő forradalom! Mert a forradalom győzött, ezt ne feledjük! A szabadságharcot verték le, méghozzá olyan nagy erőt hoztak rettegésükben, mint amihez hasonló csak a második világháború idején taposta a magyar földet! És ne feledjük, sose feledjük a drága pesti fiukat, akik példát adtak bátorságból és ennek nyomán szánalmasan vonaglottak a nagy lánctalpas szörnyek Budapest utcáin. Mintha csak csúnya fekete bogarak kerültek volna kemény kis gyermekökleik alá!
Nem felejtem a tereken lévő sírokat, a fejfákat, amelyekről tizennégy-tizenöt éves, tiszta tekintetű fiúk mosolyogtak ránk. A győztesek! Nem kell félnie annak a népnek, amelynek ilyen suhancai nevelődnek! Gyakran gondolok rájuk, többnyire annyi idősek lennének mint jómagam. Most már unokákat sétáltatnának ősz hajjal. Nekik nem ez a sors jutott, vállalták a magukét. Maradnak örökifjú, hősök, drága példaképeink, akik fölényes, suttyó mozdulattal könnyedén széttörték, az agyunkat és szívünket nyomasztó félelmet!

1997. május 11.