Kaleidoskop a piti és ócska emberi szellem, a pusztító hatalom és a nagyszerű Teremtés kilátásairól...a Bagdadi lebombázott Múzeum romjai között...UCHRÓNIA KERESZTÜL KASUL
Ma azt képzelem,
egy időben, tíz helyen is megfigyelem,
milyen a világ,
mint szőlősgazda szüret után,
aki kortyonként kóstolgatja
hordói borát.
Egyszerre vagyok jelen
Chicagóban egy utcasarkon este,
és Pesten a rózsák kertjében,
szeretve, szerelmesen.
Egyszerre villódzik át
idegeimen a világ
érzem parancsát, parazsát,
égek, mint acélműben a csapolás.
Nem keresem emlékeim,
sodor a látomás:
kerék zaja hallik, patkócsattogás,
itthon vagyok Kaposváron,
visz a hintó, a régi Fő-utcán.
Most Párizsban az Eiffel torony alatt,
mennyi, mennyi fény,
és hunyorgató csillogás
az üveg szegletén.
Az ablakok mögött, arcok után kutatok,
nem tudom miért?
várok valakit –
Valaki régi ismerőst,
mégis, éppen itt?
ez meglepetés – meglátom Adyt
kedvesen int
és eltűnik…
De nem! a hintók, s árnyak között,
Csak egy pillanatra –
Most, fény hullik egy sápadt arcra,
még megpillantom arcélét,
és a hintóban Adélt…
Nézd! nézd csak, ott van Grace Kelly!
kiáltok önfeledten,
Őt nem lehet feledni:
már ifjú hölgyként szép volt, isteni…
Most ott ül kastélyablakában,
szeme szomorú csillag –
számolja az időt –
talán elmúlt ifjúsága von elé
halálos szűzi fátylat,
ahogy a dagály hulláma
nyomul a part felé…
Chicagóban, de főleg Pesten,
a kora téli esten,
a Metró-lejáróban:
zsebtolvajok, és koldusok gyülekeznek,
izgatott utasok…főnek, sietnek,
egy villanás és eltűnik egy lánc,
valaki szerelmi emlék medálja,
másutt egy tárca kelt lábra,
itt-ott sebes árnyak suhannak,
a falak mellett – micsoda díszletek –
koldusok hevernek – micsoda tekintetek?
Dübörög, amikor befut a vonat,
csikorog, lüktet az alvilág,
erőszak, és lárvák…
bukkannak elő, itt-ott hirtelen –
sok-sok megoldatlan ok –
és az utcán mennyi hajléktalan
fél, félig megfagyottan…
Egy villanás,
és Trombóni szigetén járok
lassan eszmélek, ahogy körülnézek,
befogja szemem, a különös,
mediterrán világot…
nyomokat keresek,
amiből a mítoszok születtek,
megérint itt fenn valami, amit
tegnap még nem tudtam megérteni.
Az ég és a tenger,
a földi és a földközi,
modern és a régi,
kultúra és ember,
itt a képtelen a képbe ki-be jár,
a hegyi ösvényen egy szamár,
és ott távolabb,
ahol görbül a láthatár,
egy szárnyas, fehér hajó száll
a kéklő messzeségben,
és nyomában a habzó vízfonálban
vízisíző suhan a verőfényben,
és metsz diadalmas dollárjeleket, -
szikrázva szór a kékre ezüst permetet.
Kísérőm szíjas arcába pillantok
mosolytalan szemében
ősi szenvedélyeket kutatok,
kíváncsiságom nem érdekli,
haja fekete andezit – szeme topáz
hány vulkánkitörés vad szenvedélye,
milyen szenvedés edzette kőkeményre
a mosolytalan csillogást?
Látom,
különös bogár, rovar vagyok a szemében
kutya néz így, morgás,
farkcsóválás előtt,
mikor eldönti: harapjon-e,
vagy inkább álljon odébb?
Itt fenn, nyoma sincs romantikának,
Csak a határtalan ég kékje delejez:
sziklát, embert –
bár háttal állok (a víznek,)
mégis érzem a tengert…
Az úton, hangyaszorgalommal,
a táj részeként,
cipekedik gyermek, és öreg…
lelkes zsivaj
hangjait kapkodja és sodorja a szél,
kiránduló hajó érkezett
a színes sereg
azonnal mindent ellep –
tudom: mindent lefényképeznek
és egy óra múlva
fáradtan, porosan
csapszékekben ülnek: hangosan, borosan.
Mintha a történelmet látnám?
Megérkezik egy új civilizáció,
nyüzsög, forr, mindent eláraszt,
majd feloldódik,
felszívja, idomítja a meghódított part –
engedékeny a valóság –
az örök áldozat…
Elbűvöl ez az utazás!
tíz kamerával körkapcsolásban
ma meglesem, milyen a világ?
Bahiéban és Velencében
egyszerre tart a Karnevál,
nincs szebb orgia a szambánál,
és Rio de Janeiróban is áll a bál.
A holdistennő ősi láza,
lobbantja lángra
a kockára rakott civilizáció díszleteit,
Vuduvarázslat és konok dobszó:
Kongó lázítja a szív ütemeit.
Ősi árnyak tobzódnak az utcán,
Afrika szenvedélye: extázis rázza
a lányok idomait lustán -
és tán Colombo, vagy Cuba felől?
fűszer illatot sodor a szél,
elhozza az afrikai dzsungel üzenetét,
csillog a fény, a pompa:
fahéjillatú lányok izzó köldökén,
köröznek felajzva a teliholdra,
Elsápad az éj –
hazugság denevérek menekülnek,
kifehérednek az utcaszegletek,
szakadoznak a mozivásznak,
mert az élet dübörög át
Rio de Janeiro felett
a holdfényes latin éjszakán…
Elszürkül a mímelt, brazil világ,
lehullik a hamis csillogás
a filmsztár üvegmosolyáról,
plakátok peregnek festetlen falakról,
kint az utcán százezer lány
mezítlen testén néhány pánt,
nem takarja el a vágy
féktelen erejét, sürgető ritmusát,
semmi sem pótolja, olthatja már
a szamba-dobok lüktető ütemét,
a szerelem, szépség mohó izgalmát,
a szamba-varázs ősi mámorát.
Máshoz nem hasonló ez a karnevál,
a többi bágyadt csillogás,
utószó, az élet ünnepe után.
Repül a lelkem, (a filmkockák peregnek)
mint sirály a dagály permete felett,
kapkodom fejem – szédül –
Káprázik szemem,
de semmit nem feledek.
Munkát, kenyeret, munkát!
hallom, s már látom
a felindult tömeget,
ott tolong, harsog a barikádon
Ugandában a templom mögött,
felszedik az utcaköveket…
Szőke lagúnák – Mururoá felett felhő –
sugár-szennyeződést sodor a szél
Ausztrália és Új-Zéland partjai felé…
nem szeretem a kurva gesztusokat,
mely atomrobbantással mutatja erejét!
Viktória! jelzi győztes ujja…
Elnök úr! mire való…
Ez a tűzrevaló trójai faló…
Tokióban a kelő nappal
vagy egyik éjjel…(éjszaka?)
már nem emlékszik Naga-szaka
s Hiro-sima,
távoli már Héro s Téma: sír az ima…
kemény a Jen, kíméletlen,
túl kemény a küzdelem,
vitatkozni lehet a ténnyel:
lehet-e büntetéssel?
mindenesetre öt kis japán vaktölténnyel,
feledve, hogy az utca sokaké,
lövöldözni kezdett –
megártott a western, vagy a szesz?
a fehér szaké, vagy a szex?
Nő van a dologban? – no mindegy,
a nagy rumliban és rutinban,
mint a Wursliban – fárad az agy,
itt-ott kimarad,
és akkor összeesik valaki,
Talán túl erős volt a szaké?
És egy kényes zsoké infarktusban
Rum és Puncs között a befutóban –
Jóllehet, soha nem tudjuk meg, mi volt az ok?
mert a sárga emberkék,
mindenkit kőre fektettek
és libabőrre vetkőztettek,
így a mentők sem találhatták meg,
akiről úgy hitték, lelőttek.
Ám ettől nem független:
szakadatlan emelkedik a Jen…
és nem erősödik a nagaszaki szaké sem…
ez a szaké.rt.elem…
Már nem utazom,
jaj-virágok hullanak elém,
szörnyű bajok rázzák Afrika testét:
betegség, járványok, szegénység,
kőbölcsőben pusztul az ősi nép –
Fekete szomorúság ül az utazó szemén,
jaj, jaj-után, és nincs elég segítség!
Hiszen még én is csak Afrikához képest
vagyok fehér Európának ezen a szegletén:
európainak bennszülött,
és magamnak is szegény legény…
Így romlik el a játék,
ha eltörik a cserépedény,
jaj-virágok fakadnak…
a földi világ szép arcán
még túl sok a szemölcs, a fekély…
Szamba és atombomba
együtt van a nagyvilágban –
a harsány és szürke színek,
érzéki és halotti szívek –
itt remény és szomorúság gazdára talál,
Mi sápaszt, aggaszt jobban,
mint az élet és halál?
Az értelem kiutat keres,
és elhiszi, megoldást talál
de a figyelmeztető jel, ha robban,
int a pusztulás esélye: elhallgattat,
minden megfagy,
nem fakad több dal,
a Föld reménye, a szív öröme…
utolsót dobban…
