Születésnap
Szerető Szabolcs

Magyar Nemzet
Bármit is gondoljunk Horn Gyuláról, el kell ismernünk, hozzá is méltatlan az a vita, ami a hetvenötödik születésnapja, pontosabban az előre tudhatóan kudarcra ítélt (újabb) kitüntetési kísérlete körül kerekedett. Méltatlan, mert a volt miniszterelnöknek csupán a tehetetlen sakkfigura szerepét szánták ebben a játszmában. A szándék gyaníthatóan nem elsősorban az őszinte tiszteletadás, hanem a mégoly csekély politikai haszonszerzés reménye volt.

Gyurcsány Ferenc tisztában volt azzal, hogy a Horn Gyula nagykeresztjére tett javaslata súlyos erkölcsi dilemma elé állítja a köztársasági elnököt. (E dilemmát időközben feloldotta az Alkotmánybíróság ítélete.) A kormányfő tudhatta, milyen szigorúan utasítja el Sólyom László 1956 megítélésének relativizálását, mennyire irtózik a diktatúra és a demokrácia rendjének összemosásától. Azt is kiolvashatta az államfő szavaiból, hogy mélyen felháborította Horn Gyulának a forradalom másként is meggyalázott ötvenedik évfordulóján tett, a szennyes pufajkát tisztára mosni igyekvő nyilatkozata.

Kapóra jött a kerek születésnap. Újabb megszorító tervek idején minden figyelemelterelő akció hasznos lehet. Ráadásul a baloldali bázis kemény magjában máig okkal respektált, a kormányfőt és „reformjait” többször is kíméletlen szellemességgel bíráló Horn melletti látszólagos kiállás talán megállíthatja a szavazótábor erózióját. (A napokban megjelent egyik felmérés szerint tovább nőtt a Fidesz eddig is irdatlan előnye; a szocialisták tehát még mindig nem lehetnek biztosak abban, hogy számukra ennél már nincs lejjebb.) Rutinos politikusként mintha az érdemrendre javasolt is tisztában lenne mindezzel: születésnapi interjúiból kitetszik, ő sem számított a kitüntetésre. El-elejtett bírálatai most is elérik Gyurcsány Ferencet, aki szerinte hajlamos a konkrétumok helyett a vágyálmairól beszélni. Aki ismeri a nyilatkozó habitusát, tudja, mennyire lesújtó vélemény ez tőle.

Horn Gyula az ordóért nem hajlandó önfeladásra: a Die Weltnek adott friss interjújában még rá is tesz egy lapáttal korábbi nyilatkozatára. Karhatalmista szerepvállalását a közönséges bűnözőkkel szembeni fellépésnek nevezte, párhuzamot vont az ’56-os események és az őszi „zavargások” között, s részben vállalta az MSZP utódpártiságát. Szó sincs arról, hogy egyetértene párás szemű méltatójával, Lendvai Ildikóval, aki szerint Horn ’56-ban a rossz oldalon állt. Amit az ünnepelt állít, elfogadhatatlan, Sólyom Lászlót igazolja, de legalább őszinte. Neki már nem kell aktuálpolitikai megfontolásból másnak hazudnia magát. Ezt meghagyja a baloldal mai vezérének, aki hol leborul Nagy Imre szobra előtt, magát a forradalom örökösének hazudva, hol kitüntetné a Kádárt sohasem megtagadó, a november 4. utáni megtorlást ma sem elítélő politikust.

Az államfő ellen szegezett legfőbb érv a Hornt övező, a születésnapon látványosan megnyilvánuló nemzetközi tisztelet. Csakhogy a külföldi kitüntetések, gratulációk, a közelmúlt európai történelme ma életre kelő panoptikumának tisztelgése a nyolcvanas évek derekától megismert diplomatának szólnak. Akárhány érdemrendet aggatnak rá Németországban, ott nem lesz ettől morális válság. Sólyom Lászlónak viszont valóban az életmű egészére, az alkotmány értékrendjére tekintettel kellett döntést hoznia. Az életműnek pedig nemcsak a karhatalmista múlt, annak a kormányzása idején „eltűnt” dokumentumok miatt homályos részletei, hanem az önreflexió, az egykori szerepvállalásához való mai viszony is szerves része.

Azt gondolom, ezen a napon itt a gondolán is el kell hangoznia: Isten éltesse Horn Gyulát! Ő állította helyes pályára Magyarországot, egész eddigi életében azt követte, amit helyesnek tartott, soha sem törődve azzal, hogy divatos-e, amit mond és tesz. Így érte el, hogy ma is vállalhatja minden tettét - a földi létben legfontosabb fórum, saját lelkiismerete előtt. Kevesen mondhatják el ezt magukról.

Népszerűséggel nem törődve ment a maga útján, és ma a világban a legelismertebb magyar politikus. Ha egyszer vissza kell tekintenünk mindnyájunknak, Horn Gyula személye nyomós érv lesz amellett, hogy a magyar becsület bizony nem üres fogalom. Kevesen tettek ezért annyit, mint ő.

Nagy érzés volt őt hallgatni a 80-as évek elején a Közgázon, amikor Carillo mellett állt ki, katartikus élmény volt a németek kiengedése, amit ő jelentett be és ő vállalt arccal, és nagy dolog volt a Bokros csomag is, ami fenntartható pályára állította Magyarországot egy szinte menthetetlennek tünő helyzetben. Ha csak ezt a hármat tette volna, már a legnagyobbak sorában lenne helye.