Ma tolvaj járt az éji kertben,
Letört virágok halnak némán.
Örvénylő csend és sápadt reggel
Sír az őszben - koldul a magány.

A Hold ezüstje rezzenetlen,
Az ezredéji csillagórán,
Már gyűlöletben megkövülten,
Ős-átok ül az ember fián.

Káin és Jákob: kés a kézben,
És hány féltékeny törzsi Isten
Őrködik itt a csillag-éjben?

Fagyott: „A Hold, mint téli kobold”
Ragyogott a fekete égen,
Mutatta, hogy az agyhalottak
Közül, nem menekülök én sem.
Bolyongok, és ha majd’ megfagyok
A roppant Tél jég-vitrinében,
Tüzet gyújtok és jelet adok,
Itt halt meg minden reménységem.

(Márai Sándor: Ujjgyakorlat 1945.)

A zsarnokság zsarnokság mindenütt,
Legyen vörös vagy bármilyen lepelben,
A zsarnokság zsarnokság mindenütt:
Embertelen, gyalázatos, kegyetlen!

A zsarnokságot tűrni nem lehet,
S ki tűrni kész, nem méltó rá, hogy éljen,
A zsarnoknak csak hódolni lehet,
Alázattal, földig hajolva mélyen.

De ha egy népnek szálfaderekat
Adott az Isten, nem tűr szolgaságot,
Felkel, s ha százszor bele is szakad,
Kivívni kész egy szebb, szabad világot!

Mi ismertünk tucatnyi zsarnokot,
Kelet s Nyugat dúlt rajtunk szakadatlan,
De két kemény kezünk kardhoz szokott,
Harcoltunk és bíztunk a virradatban.

Így telt el egy küzdelmes ezredév,
Míg jött e megkergült, e szörnyű század,
S hiába munkált forradalmi hév,
Nekünk börtön jutott s gyalázat.

Amint a legvégső harc végetért,
S feleszmélvén már kedvünk élni támadt,
Új zsarnok jött, fizetni mindenért,
Mindenkinél őrültebb és galádabb.

Mily gyűlölettel volt tele
Fajtánk iránt: népünk lenézte,
Mi nékünk szent volt, nem kímélte,
S tíz év alatt tán fel se mérte,
Mit ölt meg átkozott keze!

És elsötétedett a nagyvilág:
Jött Hortobágy, és jött a recski bánya,
S megismertünk egy szörnyű szót: GULÁG!
S mentünk halálbányákba, Ázsiába.

Ó, hányan ottmaradtak jeltelen!
És hány szülő várt hasztalan fiára!
Hány szem maradt örökre könnyesen!...
A jobb jövőnek vér és könny az ára.

S kik visszatértünk majd e más világból,
Soká bolyongtunk bénán és vakon,
S ha lélegezni mertünk, jött az ÁVÓ,
S vasrács feszült a börtönablakon!

Majd végigharcoltunk egy forradalmat,
S mivel hóhérunk nem bírt el velünk,
Segítni kért egy „testvéri” hatalmat,
Hogy azzal együtt győzzön ellenünk.

El is buktunk, vérben, mocsokban ázva,
És szörnyű megtorlás következett…
De lám, az áldozat nem volt hiába:
’56-ot legyőzni nem lehet!

Ki nem bírt tankok, ágyúk erejével,
Áldozva bár ezernyi életet,
E büszke nép magasztos szellemével
Győzött a bűn, a zsarnokság felett!

Új nap derült fel múltunk szégyenére:
A béna jár, s a vak, lám újra lát!
Testvéreim! Fogjunk hát össze végre,
S emeljük végre fel…
e drága, szép Hazát!

TENGERITÖRÉS - 1956

belátni a beláthatatlant
erősködni nem érdemes
etetni az elláthatatlant
fölösleges fölösleges

kilátóból is nézhetetlen
bűzölgő köd takarja be
a tájat noha még szedetlen
a tengeri arany csöve

s morzsolatlan hideglelésed
körül morajlik törd s ha félsz
csatos-üveg száján megérzed
a domb roppantó remegést

mint karcos nánai hegy borát
dombóvár felől ágyútűz
üt fültövön tarkód csigolyád
borzong a csüggő ágú fűz

nem messze a tengeri-sortól
vonulnak zöld teknőcök és
„hamar ecet lett őszi mustból”
fölöttünk elszáll egy köpés

bonyhádra út sincsen sötétben
morzsolni kezdünk egy csövet
tehetetlenül mégse tétlen
fosztódunk magok és kövek

magok és kövek szív alakban
egük alatt már nincs helyük
barázda poshad s tarthatatlan
szárnyvonal ösvény mindenütt

a terjengő mészszag fehér kötényű ölben
ringatja el a téglák felvérzett jajszavát
s a friss falak mélyén megfeketedett üszkök alusznak
üveghályog borítja újra a házak látó szemét
bárányok vérével permetezi be az estéket
nyugat felől a nap
kitépett nyelvű harangok himbálják szerte a rettegést
és sárgára aszott reménytelenséget zihálnak
a süvöltő fák fújta szelek

új falak
szögesdrótok
rácsok
emberek

az utolsó lépcsőről a semmibe zuhan a halál
de nem mozdulnak az őrök
merev egyenesek feszítik ki a fekete ívet
szuronyok hegyén vigyázva billeg a hold

h a m u
háztetők
emelvények
állványok
aki sírt az meghalt
aki nevetett
az is meghalt
fehér lárvák
egykor
emberek
ma
fekete tükör a síró esőktől simára mosott aszfalt
nyirkosan borzolódnak az elvetélt karácsonyok tűlevelei

s í r á s

a vakondokok mélyebbre ástak
mindenki ás
hóhérok
fekete szakállukban elvesztek a csillagok
vajon fölébred-e reggel a meztelen ég
valaki fölemelte a kardot

s ö t é t s é g

Merev királyok, jéghideg halottak!
Megátkozott és megvert földbe nyugvók,
mi, önhúsunkat tépve földre hullók,
nem állhatunk meg már előttetek.

Merev királyok, vérfelkente trónon,
aszfaltba ásva, barikád tövében!
Melletekre a nap is törpe érem
s kevés elétek minden áldozat.

Ki elég nagy, hódolni sírotoknál?
Tűzfényben égő holtak Isten-arca,
aszfaltba ásva, alvadt vérbe fagyva,
de túlragyogva múltat és jövőt...

Mogorván állnak a hajnali ködben.
Acélbőrük festék-hámja meg-megrándul.
Mélyhűtött indulatok dere ül homlokukra.

Talpuk alatt az aszfalt olvad
mint só körül a jég.

Valaki fekszik a ködben a földön,
valaki felfele bámul,
mert ma is felébred az ég.

Vannak üvegtestű zergék,
árnyéktalanok, súlytalanok,
de ki meri megálmodni őket?

Minden ki nem mondott szó: egy halott.
S tömegsír minden mondatunk.

Mogorván állnak a hajnali ködben,
árnyuk is nyomot hagy a kőben,ormótlan testük süllyed, egyre süllyed,
míg végre lassan, lassan elmerülnek.
Nem vasból,
nem betonból
és nem is vérből –
a ma visszatartott lélegzetéből
épül a holnap
és a halottak
zálogai a feltámadásnak.

Víz hull –
cseppek, cseppek, számolatlanul:
higanyvetés ólomtalajba.

De tankok, ágyúk és zsibbadt katonák!
Ki állítja meg hát a napot,
mikor a horizont fölé emeli
a győzhetetlenség emberi homlokát?

Parittyámban a kő: az Úr neve.
Előttem: szürke, sok páncélú rémség;
mögöttem: árnyék-hadsereg,
fölöttem: orkán, förgeteg,
és öngyilkos kísértés.

De parittyámban kő: az Úr neve.
A számban: gizmo bozo, busker ének.
Barát, ellenség: mind nevet.
Hahó, de mégis! Én megyek!
Én senkitől se félek.

Hisz parittyámban kő: az Úr neve.
Legkedvesebb juhom megöltem érte.
Bőréből készült szíj-remek,
forgó parittya-förgeteg,
suhanj! Az Úr ígérte,

hogy parittyámban kő: az Ő neve!
Már nem nevetsz, ijesztés durva szobra.
Fölöttem fények erdeje
s kezemből sújt az Úr neve
páncélos homlokodra!

A Szózat éneklése közben
Dördült el a sortűz, amint mondják
S a golyószóró ropogása és az
Éneklők közé vágott kézgránát
A fenséges dalt halálhörgéssé változtatta

És többé - úgy hittük - nem áll a dal talpra
És a gyilkosok röfögése
Részeg dáridója zenéje
Neveztetett ki muzsikának
Az lett ének
A mosonmagyaróváriak fülének

S jegek hideg nyarak és telek
Hulltak az időre
S már úgy tűnt soha nem lesz vége
A nagyvilágon e kívül
Mindenütt van számunkra hely csak itt nem
S a rablók megosztoztak már minden
Csizmán és ingen
Hisz a lepecsételt száj nem beszél
Hallgat
S a kitépett nyelvű forradalmak
Az emlékezetből is kihullnak.

1956. november

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,

a lápföld sík és pőre.

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett

és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,

rumszag árad belőle.

Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,

s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,

mosolygó, piszkosszőke

járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,

Háromszázan voltak. Mind katonák.
Átálltak? Inkább csak átjöttek hozzánk,
vagy bujkáltak. November négy után
a megszállók valamennyit elfogták.

A Gyűjtő rácsos ablaka magas.
Egymás vállára álltak. Lenn az utca
s a temető, hol hengergett a köd.
Pár órájuk maradt. Mindegyik tudta.

Töltőtollat, pénzt és karikagyűrűt:
amijük csak volt, az őröknek adták
cigarettáért. Mit bánták! Zsúfolt
cellák, ázott posztószag, füst, izzadság.

Miről beszéltek? nem találgatom.
Csak azt tudnám, mi hozta mellénk őket!
Szégyenkezés fogta le kezüket,
mert a tetőről kamaszfiúk lőttek?

Több ennél? Tankban, ágyúfüst alatt
felismerték a más nép szabadságát,
vagy a Szabadságot, e nyugati
széplányt, ki még nem kelt a Visztulán át?

Még több? Egy tiszta pillanat: s a sok
orosz a Duna partján megtalálta,
hogy mi a jó, miért még érdemes
élni-halni e döglődő világban?

Egyszerre akasztották mindüket
reflektorfénynél. Ennél tovább nincsen
róluk hírem. Csak annyi bizonyos:
tömegsírba dobták őket mezítlen.

Hol? Nem tudom. Tán az egyik orosz
repülőtér szegélyén Fehérvárnál.
Facsemeték úgy mint Katyinban is.
Huszonöt év. Fölöttük erdő áll már.

– Magyarok ölték meg – így emlékszik
családjuk. Ők a legnyomorultabbak,
a mártírok, kiket a vesztesek
nem ismernek s a győzők eltagadnak.

Ki tud szelíd áldozatukról? Vén
fegyőr fordul a pesti italboltban
társához: – Már vitték! Emlékszel-e
a ruszkira a tébolyult mosollyal?

Ez volna minden? Pár bizonytalan,
borzongó nap, amíg szóltak az ágyuk,
aztán ismét az éj. Lyukas zászlónk
nem értük lengett. Gyanakodtunk rájuk.

Mi volt nékik a boldog Nyugat.
Hogy tovább fusson, arra egy se gondolt.
Hazátlanul haltak meg, nem úgy mint
a híres háromszáz Lákedájmonból.

És csendben. Árut, romlást, vértanút
inflál a század, amnézist a holtak.
Ki emlékszik még rájuk, ki velünk
együtt a világ reménysége voltak?

S mit még? Szürkét szürkére, hidegen
írom e verset, jajszó, könnyek nélkül.
Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?
Nézz körül: a sok marha összebékül

Par vie & mort changé regne d’Ongrie,

La loi sera plus aspre que service:

Leur grand cité d’hurlements plaincts & crie,

Castor & Pollux ennemis dans la lice.

Fordítás:

Élethalálharcban változik az uralom Magyarországon,

a törvény keservesebbé válik, mint a szolgaság:

nagy városuk üvöltve jajveszékel és kiáltoz,

A sárgaborsó-főzelék,

a sör nem volt talán elég?

nem volt talán elég a kása?

vagy nem volt szép betonlakása?

Mért sántikál örökké rosszban,

s hívja cinkosnak Istenét

a mocskos, szomjas, telhetetlen,

lusta és görbe lábú nép?

Lóg majd az Úr nevével száján,

ott lóg majd Kádár János fáján!

Panellakások bestiái!

nem volt elég a főzelék?

Akasztófámon együtt lóg majd

az Úristen s a csőcselék.

A költő: humusz
Belőle sarjad az élet.
Tudom, hiába beszélek
A la carte posztumusz.

Menyhárd Alfréd költő: névtelen,
Magányos, útszélre szorított szellem,
Elszívták előle a levegőt,
Alig ismerték néhány versét -
Így mondják, akik ismerték Őt .
Nem is érte más csak csalódás.
Annyi éven át –
„Nem lehet”
Sütötte rá bélyegét a tébolyult holdvilág.
Emésztette magát –
Összeszorított foggal járta élete vadonát,
Űzött vadként kergették
Fekete tűzben lobogó éjszakák –
Ott élt peremre szorítva,
Patkány-vidék korma bénította,
Ahol bamba önkény szabta meg a rendet,
Ahol levegőtlen présben,
Alkohol gőzben égett az elme,
Vagy gyógyszerezett hogy elviselje,
Feledje, mi volt élete keserve.

Valami eszelős remény éltette,
Majd megjelenik egyszer,
Minden igaz gondolata bekötve,
Egy valódi kötetbe.
Nem élhette meg,
Nincs vigasz,
Hiába az áldozat,
Elpazarolt élete kudarc –
Hisz’ ma sem ismeri költészetét a világ –
Született bár hitben-erőben ihletett,
Sugárzó gondolat, ajkára
Forr a szó az elmúlásban:
Proskribált a rosszindulat!
A hallgatás vesszőző éje alatt,
Nem érhette meg –
De ma sem akad annyi akarat,
Hogy igazságot remélve feltámassza,
Azokat a tetszhalott szavakat –

Ugye mégis érdemes volt?

Az utolsó szó jogán,
Kérek helyette tőletek:
Jelet elégtételt jogot,
Levett kalappal áldozunk Reá néhány percet,
Figyelmet, keressük az okot –
Tűnődve az ajándékon – amit lelke,
Az Időtlenből nékünk átadott.

Ismeretlen Költő,
Akit hallgatásba burkolt,
A mostoha emberöltő –
De megjelölte Őt az idő,
Balsorsunkba fonva élete fonalát,
Hogy el ne vesszen az igazság –

Leteríthetnek sortüzek
nem ölik meg a szívedet
lyukas zászlódat lengeted

Szemhéjad égre forduló
rései közt a szemgolyó
gömbjét betemeti a hó

Bevörösül a kockakő
ez a nyíltszíni temető
mindenki látja: ő az ő

Géppisztolyt tart U alakú
tenyerén fején koszorú
csüng tizenötéves fiú

A labda mint hamar megúnt
gyerekkor végleg elgurult
mögötte elmarad a grund

Nevet nevet kis ráncai
közül kiálló fogai
csak most kezdenek látszani

Akit a golyó eltalál
maroknyi haja összeáll
mint a halál

Fejét az égre fölveti
már nincsenek emlékei
az Isten sem dédelgeti

Bazaltvirág betonvirág
már nem beszél már nem kiált
lelőtték mint a banditát

Ó jaj nekünk és jaj neki
az anyja sem kell már neki
kis mennyei sehonnai

Előttem: lámpák, mentőkocsik, szendvics,
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttem: puskaszó, sötétség,
remények temetője.

…köröskörül a csattogó,
vakogva dörgő fegyverek,
a vijjogás az út felől,
a surrogás a fák felett,
Minket a mélység terhe húz,
hogy tengődjünk,ahogy lehet.
Mi sehová se tartozunk
Nem is vagyunk tán emberek.
Vadak vagyunk, kivertek
bennünket mint az állatot.
Míg dőzsölt bent a gazda,
nekünk a koncból sem jutott.